Két hajó

Nem vagyok tagja semmiféle tudományos társaságnak és a kísérleti fizikában sem vagyok járatos, abban az értelemben, ahogy szakemberek elismerik a tudóst: az ő szemükben nem szakember az, akit a terminológia zavarba hozhat. Ez a pár sebes és kusza szó, melyben felfedezésemet lejegyzem, nem is szakembereknek szól, általában nem szól a közönséghez sem, – inkább magamnak, későbbi használatra, szeretném hamarjában megrögzíteni azokat az eredményeket, amiknek alig néhány órája hogy birtokában vagyok s amik annyira felizgatnak, hogy összefüggő és kimerítő képet e percben aligha tudnék adni felfedezésemről.

Röviden csak ennyit: magában véve egyszerű optikai kísérletről van szó, ami, éveken át folytatott kutatások után, ma végre sikerült nekem s bebizonyította, hogy feltevéseimben igazam volt. Hogy e sikernek milyen gyakorlati és elméleti jelentősége van, azt e pillanatban nem tudom felmérni; bizonyos, hogy rendkívűli és ismeretlen tünemények kategóriája nyílik meg e kísérlet nyomában, s hogy egy ártatlan frázissal alkalmazkodjam hangulatomhoz: az élet rejtélye mától kezdve egy árnyalattal világosabb lett.

A következőket kell előrebocsátanom:

Hosszú évek óta foglalkozom pszichofizikával, – nem deduktive és spekulativ alapon, hanem az intuiczió tolvajlámpása mellett – tapogatózva a sötétben, mindenütt, ahol érthetetlen és homályos tünetek zavarják a természettudományos módszerek összefüggő sorrendjét. Hiszek a tudományban; hiszem azt, hogy ami rejtély és homály nekünk, az csak gyenge szemünknek az s nem valóban, hogy egyszerű és felbonthatatlan törvények foglalnak egybe mindent. De éppen mert hiszek az emberi megismerés fejlődéstanában, nem hiszek és nem hihetek egyetlen tudományos módszerben és elméletben sem, mely a belső, titkos megismerés kúszó fénye után kullog, hogy üvegbe zárt lámpát csináljon belőle, mely ragyogóbban ég, mint amaz, de mozdulatlan és csak kis területet világít be. A módszer tengelyt ád a gondolatnak s munkát végeztet vele, mert forgatja maga körül, de az ilyen gondolat egy helyben forog s nem visz előre. Egyetlen módszert ismerek: nem hinni semmiben s nem foglalni törvénybe semmit, tudni azt, hogy agyunk, e tökéletlen gép, tökéletlent produkálhat csak, s azért az összefüggéseket nem önmagunkban keresni, hanem odakünt, a létben, mely alkotott.

Fiatal koromban erősen neuraszténiás voltam s gyakran láttam viziókat: este, ha kihúnyt a lámpa, egy fehér fej jelent meg a sarokban és növekedve közeledett felém; felordítottam sokszor és segítségért kiabáltam. Néha kezek nyúltak arcomhoz, aztán eltűntek. Oly rettenetes félelem töltött el ennek a fejnek csak az emlékére is, hogy néha nappal se mertem egyedül maradni a szobában; mindig ugyanaz a fej volt és egyre borzalmasabb volt gondolni rá.

Később, hogy fizikailag erősebb lettem, ez a vizió ritkult. De egyszer egy spiritiszta tudományokkal foglalkozó szakkönyvben szellemek lefotografált képét láttam: pillanatnyi magnéziumfényben kapta le őket – állítólag – valamelyik tag, de nekem hideg borzongás futott végig a hátamon: ez volt az az arc, elfolyó, fehér körvonalakban, – hosszú, elmosódó vonások – s amint ez átvillant rajtam, egy pillanatra vizióm volt megint, de nem elmosódó és kísérteties: egy szobát láttam félhomályban, ahol behúnyt szemekkel sápadt leány ült és körülötte csudálkozó közönséges arcú emberek.

Ettől a perctől kezdve homályos ösztön élt bennem, hogy sokszor kicsúfolt és sokszor tagadott tünetek vannak szoros, fizikai összefüggésben rég felismert s megértett tünetekkel. Foglalkozni kezdtem a viziók elméleteivel, már amennyivel foglalkozhattam. Egy dologban megegyeztem velök: hogy a viziók valóságos képek, nem álmodottak, – (vagy álmaink is valóságok? meglehet!) – hogy szemünk mélyén, a retina sárga foltján valóságos, fixirozott képe jelenik meg annak, amit látunk, s mint a mozifilm egymásra következő képeit a hosszú szalag, úgy rögzíti meg s teszi el valahová valami végtelenül finom szerkezet mindazt, amit valaha láttunk odakünt a nagyvilágban. S hogy néha megfordulhat a folyamat – a szemünkben elrejtett kép visszacsavarodik s az üres térbe veti ki mását – s akkor alakot és képet látunk az üresség fekete lapján: ez a vizió.

Hiszek az anyagban, melyből lettünk, s éreztem, hogy ez nem lehet másképen. S egy napon, hogy erről gondolkoztam, váratlanul s önként eszembe jutott annak a kísérletnek a lehetősége, amit ma éjszaka végrehajtottam. Ha ez így van, mondtam magamban, akkor bizonyos, hogy egész agyműködésünk ilyen alapon történik, a gondolkodás nem más tehát, mint rekonstrukció, képek visszaidézése s egybekapcsolása, képeké, melyek valaha agyunkba kerültek. S közel feküdt a gondolat: kell hogy e képek megjelenjenek a retina sárga foltján ahhoz, hogy tudjunk róluk, ahhoz, hogy eszünkbe jussanak, ahhoz, hogy felidéződjenek, – igen, a retina sárga foltja előtt képszalag fut el, régen felvett képek negativja, s ezt nevezzük gondolatnak és képzeletnek.

De hogy lehetne erről meggyőződni? Ha szemünkbe, vagy más szemébe nézünk: a szem azonnal tükörré lesz s nem ver vissza mást, mint aki belenézett. Miért? Mert mögötte sötétség van s a sötétség tükrözővé teszi az átlátszó felületet. Ha a vetítőgép lencséjébe néznél olyankor, mikor a lencse mögött nem ég a lámpa: nem látsz egyebet, a saját arcodat csak, jóllehet a lencse s lámpa között ott van a vetítendő kép. De ha a lencse s a kép mögött kigyúl a lámpa: e fény azonnal kivetíti a képet s az megjelenik a szembelévő falon. Szemünkbe is csak azt a képet látjuk, amit a szem a valóságban lát, de van ott más kép is, a rekonstruált kép: maga a gondolat és képzelet, amit kivetítene magából, ha…

Oly egyszerű volt a következtetés. Ha közvetetlenül a szemlencse és a retina mögött kis lámpát lehetne gyújtani, mely belülről átvilágítja a szemet: akkor ama valóságos kép, amit önön gondolatunknak és képzeletünknek nevezünk, a látott képen keresztül kivetítődne a térbe, eltünne előlünk a világ s a szembelévő falon vagy ernyőn megjelenne nagyított képe annak, amit gondolunk…

Most már egyetlen pontra redukálódott a kísérlet: lehet-e belülről átvilágítani a szemet? Előszőr durva, anatómiai beavatkozással gondoltam megoldhatni a kérdést: kis villamoslámpát lehetne bevezetni, az orron keresztül, a szemgolyó mögé. Tanulmányoztam a terepet és kiderült, hogy ez lehetetlen.

A többit már néhány szóval elmondhatom. Hosszú évekig azt hittem, megoldhatatlan a kísérlet; néhány hónap előtt hallottam először a mezotórium ama mellékterményéről, mely a csontot is átvilágítja. Szereztem magamnak néhány grammot ebből a még névtelen elemből: két hónapig aztán egyebet se csináltam, mint hogy különböző beállításokkal kiszámítottam, mekkora intenzítás s milyen távolság kell ahhoz, hogy a koponya tulsó falára alkalmazott átvilágító fény a retina s a szemlencse közé rögzítse minden sugár gyújtópontját.

Ma éjszaka készültem el: műszeremet, a kis mezotóriumos sapkát feltettem a fejemre, – elsötésítettem a szobát.

Szemben velem, fehér kis vászonernyőn e pillanatban köralakú folt jelent meg: azonnal felismertem retinahártyám világossárga foltját, ezerszeres nagyításban. Ekkor izgalom fogott el: gyermekkorom jutott az eszembe, amikor homályosan éreztem, hogy valamikor új tüneményeket fedezek majd fel, új megismerések alapját. E pillanatban az ernyő kerek foltján egy kanyargó, erdei ösvény jelent meg, magas fenyőkkel köröskörül, az ösvényen egy szőke kis fiú közeledett, gondolkodva, tágranyitott kék szemekkel. Azonnal megismertem: ez én voltam, tíz éves koromban, az erdő pedig Mária-Besnyő közelében egy részlet, ahol akkor nyaraltunk.

És most váltakozni kezdtek a képek – erdők, mezők, hegyek, völgyek – szobákat láttam aztán és rég elfelejtett embereket.

Néhány perc alatt összeszedtem magam: önmagamat akarom látni, így szóltam határozottan, valóságos lényemet, azt az elvont valamit, amit így nevezek: én.

És ekkor elhomályosult a sárga folt: a következő pillanatban elmosódó, fehér arc jelent meg közepén. Jéghideg borzongás futott végig a hátamon – ez volt az az arc, a vizió, amitől rettegtem – és ez volt az az arc, amit ama könyvben láttam, ahol kísértetek képét fotografálták le egy spiritiszta ülésen.

Lekaptam fejemről a sapkát és villanyt gyújtottam. Néhány óra múlva magamhoz tértem s most itt ülök és sebesen, kuszán leírom, amit megtudtam. Még nem tudom, mit jelent felfedezésem s mit fog jelenteni valaha, s a tünemények mely kategóriája nyílt meg a tudomány előtt, ez még a jövő titka s elkövetkező kísérletek és elméletek hosszú soráé. De engedtessék meg nekem, hogy minden elmélkedésen s magyarázaton túl, a nagy munka előtt, érezzem azt az izgalmat, amit Volta érzett, mikor a sósavba mártott drót végén először rándult meg ismeretlen erőktől a levágott és élettelen békacomb.