Két hajó

Kezdetben volt egy szürke fal, a szürke falon alul hosszú, sötét csík, aztán valami szilárd tárgy. A köd előtt valami puha dolog kóválygott és belül fájás, gonosz fájás, ez volt talán az ördög. A fájás következtében, ami belül volt, hangos zúgás származott, egy állandó és ritmikus hang, ez volt az első hang, ami a káoszból kivált, mint külön és körülhatárolt jelenség – eköré tömörült most a többi és forgott körülötte.

De a fájás egyre erősbödött és erősbödött a hang is és most már megkülönböztethető volt egymástól a két jelenség: a fájás és a hang ami származott belőle.

És a szürke falon jelent meg először az isten. Hosszú, sárga uszályának egyik csücske suhant végig a falon – abban a pillanatban eszméltem fel. Néhány percig elült a hang akkor – néhány pillanatig, kuszán és elmosódva, még emlékeztem az álom túlsó pontjára – láttam az elborult, őszi mezőt, a lankás hegyoldal alatt és egy pillanatra még, láttam magamat is, a hegyoldalban. Kissé ferdén álltam ott, gyökereim kiálltak a földből és lombkoronám előrehajolt. Ágaim csendben és boldogan zúgtak a szélben és én halkan és boldogan szörcsögve szívtam a a vizet a földből. Az isten sárga szakálla libegve mozgott leveleim között és csiklandozott. Előttem egy kis cserje ágaskodott, a cserjén valami röpdösött.

Igen, minderre emlékeztem abban a pillanatban, mikor a sárga csík először jelent meg a falon. És akkor még világosan tudtam, hogy én voltam a fa. Még arra is emlékeztem, hogy odajött valami állat és a kemény, duzzadt gyümölcsöt, ami megint csak én voltam, hirtelen leharapta a fáról. Aztán, nemsokára, valami borzasztó következett: az állat hörgött és toporzékolt és én ijedten, zakatolva ugráltam a belsejében; – akkor folyékony és vörös, sűrű voltam és csak néha láttam a sárga istent. Egy pillanatra megint megjelent előttem, de csak nagyon rövid ideig tartott ezúttal – valami sötét tárnába kerültem, ahol forgattak és gyömöszöltek, pácoltak, higítottak, alakítottak – végre egészen kicsi golyó lett belőlem és akkor megkapaszkodtam. Megkapaszkodtam és úgy éreztem, most egy ideig nyugodt lehetek megint, mint ott a hegyoldalban. A sárga isten is ott volt, de nem éreztem, hogy sárga, csak a melegét éreztem és én kiéhezve és elcsigázva, habzsolni kezdtem ezt a meleget. Most megint itt vagyok a hegyoldalban, gondoltam, hálistennek és lassan, óvatosan kinyújtottam megint a gyökereimet – lágy és meleg, sötét föld fogott körül – és szívni kezdtem ennek a földnek nedvét és melegét.

Aztán valami szobrász jött, aki megint mintázni kezdett. A lombkoronámat összegyömöszölte, a sok kis ágamból csinált négy vastag ágat, kettőt behajtott a törzsem felé – a gyökereimet is összecsavarta egy szívós, hajlékony gyökérré. Ez nagyon mulatságos volt. Közbe eszembejutottak egészen régi idők, mikor még egyebekkel próbálkoztam – mikor még a vizben is uszkáltam, víz alatt csuszkáltam, fák között bujkáltam és jól éreztem magam. Veszekedni kezdtem a melegistennel, hogy én megint úgy akarok. A melegisten nem akarta, de én makacskodtam: kis békaporonttyá lettem és erősködtem neki, hogy így majd jó lesz, én ezt már kipróbáltam. De erre kiderült, hogy nem tudtam jól lélegzeni, – a kopoltyúk kevés levegőt szívtak és majd megfultam. Na látod, – mondta a melegisten – és erre becsukta a kopoltyúkat és a törzsemben, belül, két kis hólyagot fútt. Igy mindjárt jobban éreztem magam. Aztán egyebeket is próbáltam, igen. Régi dolgok jutottak eszembe, madarak, fókák, macskák és párducok, – akikkel valamikor együtt futkostam – és megkísérlettem, hogy megint olyanná legyek. De sehogyse volt jó és végre abbahagytam az erőlködést és mindent rábíztam a melegistenre. És szívtam a nedveket és hosszú ideig aludtam – aztán minden összekuszálódott megint és hosszú ideig csönd volt és üresség.

És most eszméltem ezekre a dolgokra először és utoljára, most, mikor a sárga csík megjelent a falon. Akkor még, úgy rémlik, tudtam, miről van szó. A hang újra visszatért, most már világos volt előttem, hogy belőlem árad és hogy az a fa, ami a hegyoldalban állott, most itt van, a fal előtt, valami kerek, kemény földben fekszik – gyökere eltépve és elfonnyadva – ágai fehéren és puhán lengedeznek előtte, levéltelenül. A hegyoldal, az ismerős hegyoldal most egy fehér fal és a sárga isten uszálya ezen a falon síklik most végig, úgy mint máskor a hegyoldalon. És hogy a fa ugyancsak én vagyok most – és ekkor eszméltem a fájásra, ami belül, a törzsemben motoszkált. Ez a fájás onnan volt, úgy látszik, hogy gyökeremet eltépték és én nem tudtam, mint rendesen, belekapaszkodni a földbe, hogy felszívjam belőle a vizet. Innen volt a fájás és a rezgés, ami a torkomat rezgette, a hang.

Mikor a sárga csík megjelent a falon, feléje fordultam és ekkor ráeszméltem arra is, hogy az ágaimat mostan mozgatni tudom, akkor is, mikor a Szél nem fujja. A két puha, fehér ág ott lengedezett előttem és utánakapott a sárga isten uszályának. Mit kapkodtok, kérdeztem az ágaimtól, magatoktól, mikor nem is fuj a szél? De ők már nem feleltek nekem, mint rendesen. Mi ez, kérdeztem azután a sárga istentől, – mi ez, hogy a gyökereimet kitépték… és hová vitték el a gyökereimet, mi ez, mi ez, mi ez?… és a sárga isten felelt is valamit, de olyan messziről és sebesen és kuszáltan, hogy most nem értettem. Egyre távolodott a beszéd, még láttam, hogy integet nekem a sárga isten, de már nem értettem a beszédjét és amikor jobban oda akartam figyelni, rájöttem, hogy nem is beszéd az, hanem csak fény.

Most aztán igen rossz volt minden, az ágaim se beszéltek, a sárga isten se beszélt, a hegyoldal se beszélt, alattam se beszéltek, fölöttem se, mint ahogy megszoktam – bután és szótlanul néztek engem és nem értettek egy szót se a tárgyak. Már azt hittem, hogy vége lesz mindennek, amikor egy fehér, hosszúkás valami hajolt felém – ó, hiszen ez a jó, puha föld, gondoltam belül boldogan… és belekapaszkodtam és szívtam. Csakugyan, édes volt és éreztem, hogy árad szét ágaimban és lombkoronámban.

Még beszéltem is hozzá, a jó, puha földhöz – milyen rég nem láttalak, mondtam neki, milyen jó puha vagy és édes, úgy-e, most már nem szakadunk el soha többé – és akkor éreztem is, hogy felel valamit, de ijedten tapasztaltam, hogy már nem értem, amit felel – két ágammal belekapaszkodtam – és amit felelt, valami zúgás volt csak, értelmetlen, zagyva hangzavar akkor… később értettem csak meg, mit jelentett és mit szólt akkor anyám:

– Hallod-e, mit gügyög ez a csöppség? Gyü… gyü… azt mondja… hát ezt ki érti?…

Csakugyan, mire én az ő szavait megértettem, már én se tudtam volna megmondani neki, mit akartam akkor. És aztán mindent elfelejtettem.