A RÉGI VÁROS.
I.
– Látjátok a vizen keresztül? Ott, a láva-hegy aljában… egy szabályos vonal…
A tanítványok kihajolnak a gépből, – a kopoltyú-készülékek zizegve nyelik a vizet. Egy percre megáll a villany.
Rádion 23, a fiatal tudós, kinyújtja kezét és egy ködös, elfolyó tömböt jelöl meg a távolban. Talán huszonöt kilométernyire ködlik az egész.
– Ez a város.
Közöttük s a város között zöldeskedik a víz, – de elég ritka és átlátszó, reflektor nélkül is tisztán kivehetők a megjelölt pontok.
Rádion 23 fürkészve mered előre, aztán nyugodtan megigazítja homlokán a kopoltyúkészüléket.
– Nos, – mondja és mosolyogva fordul vissza a tanítványok felé – foglaljuk egybe ismereteinket, mielőtt befutnánk a pályaudvaron.
Mindnyájan odasereglettek.
– Az első nyomokat három éve fedeztem fel… ha nem tartjuk meg a város eredeti nevét, az eredeti írásjelek valami feltételes kiejtése szerint, – akkor, úgy hiszem, rólam fogják elnevezni a régi várost. Mert tudnunk kell, és ez a legfontosabb, hogy előttem jó háromezer éven át nemcsak nem látta, de nem is láthatta senki egyetlen tégláját se ennek a városnak…
Megütközve néznek rá, – Rádion 23 egy széles mozdulattal a vizen át felbukkanó hegylánc-félkört rajzolja maga elé.
– Gondoljuk meg, barátaim, hogy mintegy ezerötszáz méterrel vagyunk a víz felszine alatt. Ez itt lávatalaj, – tízezer éves réteg, pontos számítással – annak a borzalmas erupciónak terméke, amit geológia-történetünk a Krisztus-számítás huszadik századába helyez. Ez a földrész, amin most állunk, akkor szárazföld volt, – tisztes magasságban a tenger színe fölött. Az erupció egyik felét hirtelen, néhány perc alatt lökte víz alá, – a másik fele évszázadokon át siklott utána. Itt, ezen a helyen alföld volt, egy körülzárt katlan – és éppen erre akartam felhívni figyelmeteket. Ezt a katlant a kitörő láva néhány perc alatt színig elöntötte, – ami város, vagy kultura, vagy tenyészet: a láva alá került és megkövesedett. Alig tíz éve, hogy egy újabb földrengés megrázta ezt a lankát, s a felső lávaréteg lecsúszott, kifordult az északi szoroson keresztül, – leválva a humuszról, mint a gipszmaszk válik le a halott arcáról – mélynyomatát kifordítva a fénynek. Most felszabadult az alföld és a víz átjárta puszta felületét. Öt éve jártam erre, a huszadik egyetem küldött ki, vizsgálni ezt az ismeretlen talajt, – mikor rábukkantam erre a városra. Öt éve bukkantam rá – tízezer éve fekszik itt, a tenger alatt – és tíz éve vált le róla a réteg, mely addig eltakarta. A többit olvashattuk könyvemben, amit azóta írtam erről a kérdésről.
A villamos nagyító-szelencét óvatosan emeli szeméhez.
– Legyünk tehát tisztában, hogy mi a feladatunk – folytatta aztán. – A geológiai vonatkozások ezúttal nem érdekelnek. Az egyetem megbizásából tisztán azért jelentünk meg, hogy már most a város pontos korát megállapítsuk. Ha az anyagok még alkalmasok, – nem lehetetlen, hogy restaurálni fogjuk az egészet. Hiszen tudjuk, hogy a Közállam építkezni akar ezen az elhagyott vidéken, – az elméleti tanszakok egyetemeit egészen víz alá óhajtja helyezni… és nem lehetetlen…
Egyszerre izgatottá lesz, nem tudja folytatni.
– Barátaim… és egy kicsit reszket a hangja… barátaim, a perc ünnepélyes… Ebben a városban tízezer éve élő ember nem járt… az utcákon halak és pókok suhogtak és bekandikáltak az ablakokon… Amit én öt éve láttam, hihetetlenül érdekes… igen… érdekes… Útközben nem beszéltem róla, mert azt akartam, hogy az első benyomás friss és elfogulatlan legyen. Az utolsó percben nem akarom elrontani meglepetésünket és áhítatunkat. Kapcsold be a villanyt, Fizika 14, és előre!…
A kerekek közt hideg fény villan fel. Halak verődnek szét az iszapból, – a víz vörösen opálzani kezd – az alkonyattól. A gép sziszegve és szikrázva lódul neki a víznek.
II.
Két lávahegyen túl egyszerre kinyílik a láthatár. Első percben ködös, szürke sziklatömegnek látszik az egész, – aztán egyenként válnak külön a részletek. Annyit azonnal látni, hogy két részből áll a Régi Város, – az egyik, sűrűn beültetett ház-öböl, laposan, símán terül el, mint egy tányér, egy mély barázda választja el a másik résztől, mely dombos és hegyes, – a dombokon itt-ott mereven és szikáran állnak még a régi épületek. Az egész fölött derengő világosság, – igen, a tiszta tengervizen át idáig világol le a nap.
III.
A gép a középső láva-hegy előtt hirtelen leállítja kerekeit és függélyesen mintegy kétszáz méternyit emelkedik. Úszva hatolnak át a szoroson, – akkor, alig háromszáz méternyire az első, nagyobb épület előtt, ismét leszállnak a fenekére és keréken folytatják az utat.
Kétoldalt hallgatag házsorok futnak, szembe a géppel halak csapódnak el és algák foszforeszkálnak a homályos kapuk alatt. Szorongva hallgatnak mindannyian. A szilárd kövezeten néha tompa nyekkenéssel pukkad meg egy-egy lomha polip, amint a kerekek átfutnak a testén. Az úttest közepén néha egy-egy furcsa, nehézkes tömeg állja el útjukat.
– Ezek járművek voltak.
A tanítványok hallgatnak. Egyik se mer belenézni a jármű homályos belsejébe. A gép rohan tovább.
– Csupa három-, meg négyemeletes ház. Csodálatos építkezés, csodálatos munka… Igen… ez a Krisztustól számított huszadik század… Tízezer éven át láva takart el egy egész korszakot és nem maradt semmi emlék… Ez a korszak kiesett a történelemből…
Rádion 23 komolyan mered maga elé.
– Egy korszak, igen, és egy kultura… Mert volt kulturájuk, barátaim… ismerték a villanyt, amint ezek a primitív vezetékek mutatják… és ismerték az élőképet, amit lapos vászonra vetítettek – és nem térbe, mint mi. De míg kínai őseinkkel összeköt minket a történelem vörös fonala, – ez a földrész kikapcsolódott mindenből s eltemetkezett a víz alá… és szelleméről nincs ami hírt adjon nekünk. Majd megmutatom nektek csodálatos könyveiket, melyeknek betűjeleit öt éve tanulmányozzuk, hogy kulcsát találjuk ennek a nyelvnek… ennek a kulturának, mely tízezer év előtt a mi kínai őseink kulturájával párhuzamosan fejlődött, az akkori Európa közepén… egy nép, mely állítólag oly művelt s fejlett volt már akkor, mint a hatalmas kínaiak, a mi őseink.
– Élőképük is volt már? – kérdi Fizika 15.
– Élőképük, mint mondom, akkor még vászonra vetítették… De találtam néhányat, restauráltam és kipreparáltam – és Plaston-gépbe illesztve kiderült, hogy lehet térbe vetíteni velük.
Aluminiumtokjába nyúl s egy preparált, furcsa filmet szed ki belőle.
– Ide nézzetek… Ezt egy régi színház romjai közt találtam… majd megmutatom nektek…
A mellékutcákban hallgatva, mozdulatlanul állnak a hinárral, bürűvel belepett járművek. Ha megmozdulna valamelyik s egyszerre robogni kezdene és száguldana, szembe a géppel!…
IV.
A gép nekilódul s hirtelen széles főútra tér. Megszorítják a kopoltyút. Aztán egy sötét mellékutcába robognak. Aztán Rádion 23 leállítja a kerekeket.
– Itt szálljunk ki – szól és felrántja keztyűjét. – Bemegyünk valamelyik házba, akármelyikbe, amelyik utunkba esik.
Kiszállanak mind. Hallgatnak: szorongó izgalom vonaglik torkukban. Egymás után lépnek fel a házak melletti járdára. Egy kapu előtt megállnak. Rádion 23 felvilágít a kapura, – keskeny tábla ködlik át a vizen, rajt betűjelek.
Rádion 23 lerántja a moszatot s figyelmesen nézi a jeleket. Lemezt szed elő s egymás után leírja rá…
»R-á-k-ó-c-z-i-ú-t-8-4«
– Mit jelenthet ez?
– Még nem tudjuk. De rájövünk majd. Nyilván a tulajdonos neve.
Azután hozzáírja:
»B-u-d-a-p-e-s-t«
– Ez a város neve volt.
Mielőtt bemennek a kapun, Rádion 23 végignéz az úton. Szembe velük szürkéskéken ködlik a vizen át a Keleti Pályaudvar megkövült körvonala.
V.
Lassan, egymás után mennek fel a lépcsőn. Egy ajtón keresztül egymás után lépnek be a szobámba. Halak neszelnek fel. Rádion 23 felemeli lámpását s a növekvő homályban íróasztalomra világít. Kopoltyúi idegesen sziszegnek.
– Egy női fej…
Felemeli asztalomról kedvesem relief-portréját és figyelmesen nézi. Fizika 13 egy sarokban megtalálja koponyám mellső felét, fehérre meszesedve. Ujjai közt forgatja, aztán maga felé fordítja. Szembenézünk: szembenézek vele, – ő nyugodtan és figyelmesen, – én összetoppantott fogakkal, tehetetlen, mérhetetlen gyülölettel.