TERMÉSZETES KIVÁLÁS.
(Természettudományos értekezés, három képben.)
I.
Azon a helyen lazán feküdt a bazaltréteg, alatta egy gneiszlap, úgy, ahogy a kihűlő kéregben megmerevedett. A két réteg közt egy darab okszidiánkő volt, amit nyomtak a kőzetek – ez a kődarab szeretett volna vagy egy félrőfnyivel lejebb csúszni, a puha zsírkőbe – de ez kicsit nehezen ment.
Mint vajat kenyérre, a szél homokos fövényt kent be a bazaltrétegre s e homokba száraz, szívós páfrányok kapaszkodtak. Felül, nem messze az okszidiántól, egy zöld halom lejtőjén, halformájú, de szőrös állatok gubbaszkodtak. Bár nemrég kerültek csak e vidékre, otthonosak voltak már: élénk, figyelmes szemük forogni tudott, nem úgy, mint ama halak és gyíkok szeme, melyek e vidéket lakták. Ez a fajta régen elhagyta már a vizet: hasukon két lágy mirigy fejlődött, e mirigyből fehér lé folyt s a tehetetlen kölykök behabzsolták ezt a lét. Kicsi, zömök lények voltak, a szájuk félig halszáj félig madárcsőr – ínyükből kemény, piciny csontocskák törtek elő.
A domb másik oldalán, hunyorogva a napfényben, feküdt az ichtioszaurusz. Óriási testén ezer színben szikráztak a pikkelyek – széles szárnyait legyező formájában behúzta, földnek eresztette – kurta gyíklábait szétterpesztette a fűben. Az erdő felől repült ide, kígyózó köröket írt le a magasban – aztán a tenger fölött nagy ívben, és most lefeküdt pihenni. Hosszú, keskeny állát lelógatta a lejtőn.
Az egyik mirigyes, az, amelyik közelebb feküdt a repülőgyíkhoz, – két, három rőfnyire – már egy félórája nézte az óriást, mohón meredt rá és nyilván észrevette, hogy az nem látja őt: a hatalmas állat szemgödréből hiányzik a haránt-izom, oldalt nem tudja mozgatni a szemét. A mirigyes tudta ezt, mert amint óvatosan és hangtalanul előrekúszott, vigyázott, hogy mindig oldalt maradjon, az ichtioszaurusz látkörén kívül. A mirigyes egyszer visszanézett és vonagló mozdulatot tett, – ekkor megmozdult a másik mirigyes is és utánakúszott.
Mikor csak félrőfnyire voltak: meglapultak. Összenéztek. A repülőgyík hátán, fent a nyaknál keskeny ér dagadt ki: tisztán látható volt a finom, zöldes bőr alatt, hogy árad, lüktet benne az élet, hogy dobog és vonaglik. A repülőgyík álmosan pislogott, még mindig nem látta a két mirigyest. Ha nem oly álmos és lusta, ha csak egy kicsit oldalt fordítja a fejét, éktelen dühbe jön vala: csontos szárnyát messze kitárja s szájával odavág – a két melegvérű csúszó-mászó felmetélt hassal gurul le a domboldalról, s ő szikrázva és ragyogva emelkedik a magasba – két perc, s a felhők közt lebeg.
De hát nem mozdult. Az első mirigyes nekifeszítette lábát a homoknak és elrúgta magát – a másik elkapta a repülőgyík farkát. Az első a hátára ugrott s egyetlen harapással felszakította azt a finom, lüktető eret. Aztán jól megkapaszkodott a pikkelyekben, mert a repülőgyík szétcsapta szárnyait s toronymagasat ugrik, viszszaesik megint s a felszakított sebből zöld lé patakzik. Kinyitja száját, a hatalmas test remegni kezd. Ájult, merev szemei kidagadnak. A mirigyesek ott gubbaszkodnak a hátán s várnak, míg elcsöndesül.
II.
Az okszidiánkő félrőfnyit csúszott: a bazalt még mindig nyomta, a gneisz valamit engedett. A homoktorlasz félresiklott, de még áll a domb fölötte – rajta finom másfajta pázsit.
A közeli tó vize azóta valamit emelkedett, úgy, hogy most a domb oldalát mossák a habok. Ügyes kezek cölöpöket vertek a tó fenekére s a cölöpökre négyszögletű, nagy fészkeket raktak fából. Híd vezet a parthoz, ezen a hídon, hátsólábra emelkedve jön két majom, abból az új fajtából való, amelyik házakat épít. Mindkettőnek dorong a kezében. Pofájuk csupasz. A vézna, nyomorult testet idegen állatok bundája borítja. Átjönnek s a domb lejtőjén elbujnak egy bokor mögé.
Kétszer jött fel és szállt le a nap és nem volt bátorságuk megtámadni az óriásmajmot. Az óriásmajom velük együtt jött le a hegyekből, de nem tartott velük – nem kellett neki dorong: kézzel fojtotta meg a lámát s a vaddisznónak a nyakát átharapta. Nem kellett annak se cölöp, se ház, ahelyett inkább gyakran megtette, hogy kiráncigálta a cölöpöket s ha ilyenkor közeledtek hozzá, ütött és a fogait vicsorgatta. De nagyon erős volt, nem bírtak vele. Néhány nap előtt kézzel lukat ásott a domb másik oldalán s abban elrejtőzött, néha bujt csak elő, hogy valami galibát csináljon.
A két dorongos majom ott gubbaszt a bokor mögött s néha kidugja fejét. Tudják, hogy az óriásmajom ott szuszog barlangjában – nyilván alszik. – A szemük izgatottan forgolódik.
Így vártak sokáig s egymás kezét szorongatták aggodalmasan. Néha a cölöpház felé pillantanak, az egyik pillér széttörve lóg alá – ezt az óriásmajom csinálta. Nagy megnyugvásukra szolgált, hogy a házak eresze alatt csapatostul ültek a majmok s figyelték a jelenetet. Legrosszabb esetben azok idefutnak és segítségükre lesznek a munkában.
A nap leszállóban – határozni kell. Végre megmozdul az egyik, lassan húzódik a barlang felé, oldalvást. A másik utána. Görcsösen szorongatják a dorongot.
Az óriásmajom bent fekszik az odúban. Az egyik óvatosan nyújtja előre dorongját – vigyázva löki be az odú száján. Hangosan bömböl odabent az állat, kidugja a fejét s éktelen dühben csikordulnak meg a fogai.
A két majom visszaugrik a domb lejtője mögé: meglapulnak. Most vadul, véres szemekkel néz szét az óriásmajom. Nekilódul, hogy kimásszék. Roppant öklével a levegőbe kap.
De hogy megfordul, suhint a dorong. A másik oldalról az egyik felmászott a domb tetejére, behúzott fejjell kiálló pofacsontokkal. A dorong koponyán találta az óriásmajmot. Vonítva fordul meg s támadójára veti magát – de az megugrik s most társa, a másik dorongos sujt le bozontos koponyájára. Az óriásmajom lerogy – ordítása hosszú, gurgulázó hörgésbe vész.
III.
A domb meglehetősen lelapult, mert letarolták s téglákat raktak fölébe. A téglákból pince lett, a pince fölé cöveket raktak, ezekre épült a kávéház padlója. Négy méternyire a domb fölött merőleges irányban, ezt a padlót linoleum borítja s a szőnyegen, a domb jobb oldala felől kicsi asztal áll egy ablakfülkében. Ennél az asztalnál ül Balog, kéziratot olvas és nem veszi észre, hogy szemben, egy másik asztalnál (a domb baloldala felől), ott ülnek Balázs a kritikus és Kaczolay, a népszerű, fiatal drámaíró. Éppen most ültek le.
Ő nem veszi észre őket, de azok meglátták. Odanéznek, de nem szólnak. Balázs mosolyogva int Kaczolaynak, hogy ne zavarják, úgy látszik, el van merülve.
– Kéziratot olvas.
– Igen. Az utóbbi időben nagyon szorgalmas.
– Sokat dolgozik. Az »Észak« óta, ami két évvel ezelőtt jelent meg, volna már vagy három kötetre valója.
– Nagyon helyesnek találom, hogy válogat. Író soha nem lehet eléggé szigorú önmagához.
– Hát az igaz, igaz. Jól tudod, mily sokra tartom ezt a Balogot.
– Hiszen ebben megegyezünk. Egyike a legkitünőbb publicistáinknak.
– Én is mindig mondom. Minek ír ez az ember novellákat, minek rontja magát, igazán kár. A novella nem neki való műfaj.
– Látod, ugyanezt mondtam nemrég Mucskainak. Furcsa, hogy mégis a legszívesebben tárcákat ír. Két éve alig ír egyebet. Amellett biztosan nagyszerű humoreszkeket tudna írni, biztosan van tehetsége hozzá.
– Nagyszerűeket tudna írni! Mindig mondom! Én nagyon sokra becsülöm, látod, de hát az ember nem tehet a lelkiismerete ellen. Ilyen ügyes publicista – hogy jön ő ahhoz, hogy drámát írjon?
– Drámát írt?
– Igen, drámát írt. Beadta a darabot a Nagy Színházhoz, azzal, hogy ez az életének egyetlen munkája, amire tart valamit. Ettől függ, hogy maradhat-e író, vagy sem. Ennek a darabnak a sorsától. Ha nem lesz vele sikere, örökre leteszi a tollat.
– Szép! Hiszen éhenhal, egyebe sincs, amiből megéljen!
– Én is azt mondtam. Mit tegyen az ember? Az igazgató ideadta nekem a darabot – tudod »A más felesége« óta, amivel olyan sikerem volt, nagyon megbízik a színpadi érzékemben – szóval, ideadta, hogy mondjak véleményt, persze diszkréten, hogy ne tudjanak róla… szóval a véleményemtől teszi függővé, előadassa-e az »Ember«-t, ez a címe a Balog darabjának.
– Na és? Elolvastad?
– El. Egészen máig gondolkodtam rajta. Ebben a pillanatban határoztam el magam, most, hogy itt láttam ülni. Nem tehetek a lelkiismeretem ellen.
– Tudod, kérlek – nem színdarab. – Van benne minden, líra, filozófia, emberismeret – de tudod kérlek, sehol egy eredeti helyzet, ami kell a népnek. Nem ajánlhatom tiszta lelkiismerettel, hogy előadják.
– Hát nem ajánlod?
– Lehetetlen. Te tudod, hogy szeretem ezt a fiút, de ez más.
– Na és ha Balog megtudja, hogy te…
– Nem tudhatja meg, mert a diri megigérte nekem, hogy senkinek nem szól – ha nekem nem tetszik a darab, visszaadja Balognak, azzal, hogy az ő saját dramaturg meggyőződése szerint – és a többi…
– Pszt! Vigyázz – már nem olvas, idefigyel…
– Jóreggelt, kedves Balog! Mi szépet olvas? A »Kék vár«, ami ma jelent meg, gyönyörű. Délelőtt beszéltek a klubban róla, és én ugyancsak kiálltam magáért, – méregbejöttem… »Nem igaz!«… – mondtam – »ellenkezőleg, nagyon tehetséges munka!«… kiabáltam folyton…
Az okszidiánkő még egy félrőfnyit csúszott, lekerült a gneiszlapról és kényelmesen kinyújtózott a puha zsírkőben, az asztal alatt, a kávéház alatt, a pince alatt, a homok alatt, a bazaltréteg alatt.