Két hajó

I.

Erzsébet délután háromkor ébredt. Az utóbbi időben három-négy órakor hajnalban került ágyba és lassankint ebbe is beletörődött. Késő ősz volt és jó is volt így, a homályos szobában megvárni, míg a szűk Kálvária-ucca elsötétül és túl, a borbélynál meggyújtják a peróleumlámpát. Ilyenkor halvány fénypászma esett a szobába és Erzsébet lassan öltözködni kezdett.

Erzsébet tournure-t vett fel és az olcsó, de tarka szalagokat gonddal kötözgette. Borszeszlámpával bodorította a haját, amelybe ősz szálak vegyültek. A borszeszlámpa egy halványkékkötésű könyvön állott; – ennek a könyvnek ez volt a címe: »Emlény«, valami költői társaság adta ki, ezernyolcszázötvenkettőben, itt, Kanizsán. Erzsébet elmerengett, s a felsőbb matézisben nem nagyon járatos elméjében jó egy percig tartott, míg kiszámította, hogy ennek már tizenegy éve lesz hovatovább. Az »Emlény«-nek nemcsak a kötése, de a lapjai is halványkék papirosból voltak, halványzöld versek voltak benne, Lisznyaitól és több költőnő is szerepelt. Az ötvenkettes évszámra Erzsébet külön emlékezett, hányatott és zavaros életében, homályosan tudta, ez az évszám valami különösebb eseményt jelentett. De ez nagyon távoli és kényelmetlen és bús gondolat volt és Erzsébet gyorsan Szeremleyre gondolt. Szeremleyvel már egy hónapja volt együtt – illetőleg Szeremley volt az egyetlen ember, aki egy hónapja állandóan járt hozzá, úgy, hogy együttlétüknek holmi határozottabb jellege kezdett kialakulni, megkülönbözve az egy, meg kéthónapos, futó barátságoktól. Ma is, hajnalban, öt órakor váltak el, Erzsébet suttogva kísérte ki a homályos kapualjába nyíló szobából és Szeremley már ötre újból ideigérkezett.

De már négykor ott volt, pepitanadrágban, rettenetesen magas gallérban, fekete Chevallier-beli, alacsony, egyenes cilinderben. Erzsébet még nem fejezte be a ruházkodást és bizalmasan hátraszólt, hogy csak üljön le. A gavallér óvatosan húzta fel nadrágját és előbb megnézte a kopott bőrhokedlit. Aztán únni kezdte magát és megszólalt:

– Ma beszéltek rólad valahol – mondta előrehajolva. Mostanában, mikor magukra maradtak, már tegezték egymást.

– Ne mondjad.

Erzsébet nem nagyon bánta, miről beszélhettek. Csak azon csudálkozott futólag, ki ismerheti őt Kanizsán, ahol alig fél éve lakott. Az emberekkel szemben évek óta valami távoli, zagyva érzése volt – nem emlékezett senkire és semmire, ami azelőtt történt – mintha ez utóbbi tíz év előtt nem lett volna semmi, vagy ami volt, holmi más, idegen emberrel történt és nem vele. Úgy volt, mintha ő tulajdonképpen tíz évvel ezelőtt született volna, egy szennyes és homályos sikátor valamely udvarában, de nem gyereknek született, hanem már érett és mindent értő, megcsömörlött asszonynak – egy nagy, gúnyos csecsemő, kit nem érdekel a világ, mert már kiábrándult belőle, mielőtt megpillanthatta volna.

– Matskásyéknál kerültél szóba. – folytatta Szeremley, látván, hogy magától kell belefogni.

Majd, hogy Erzsébet erre se érdeklődött:

– Nem is tudtam, hogy neked férjed is volt már.

Erzsébet egy gombostűt erősített meg és a tükör felé hajolt. Annyit érzett, hogy Szeremley hangjában volt valami tiszteletféle és ez bosszantotta. Évek óta elképedve és egyre növekvő megvetéssel szilárdult meg keveset foglalkoztatott értelmében a meggyőződés a férfiak határtalan ostobaságáról. Ime, ez az ember, aki eddig úgy bánt vele, ahogy ő maga is természetesnek és helyénvalónak találta, most talán meg akarja különböztetni őt a hozzá hasonló nők között, mert valaki megmondta róla, hogy tiszta családból származott, s hogy egyszer férje is volt, tekintélyes és jómódú ember, valami jegyző. Istenem, alig emlékezett rá.

– Mi bajuk velem? – rántotta a vállát.

A gavallér közelebb jött, legyeskedni kezdett. De Erzsébet ráütött a kezére. Egyszerre valami durva és kemény érzése volt. Most magától kezdett beszélni a volt férjéről. Szeremley a külsejére volt kiváncsi.

– Keszeg kis ember volt, – mondta Erzsébet jókedvüen – csapzott bajusza volt, nem szerette a rendet. Kevés pénze volt.

– Mért hagytad ott?

– Becsukták.

Szeremley megtudta, hogy holmi politikai ügyről volt szó: közvetve tudta csak meg, elképzelésből, mert a nő nem nagyon értette, mi a különbség.

A gavallér intim részletekre tért, érdeklődött. Erzsébet ajkát biggyesztette, megvetően legyintett. Aztán behívta a viceházmesternét és kávét hozatott. Kalácsot ettek hozzá.

– Erzsébet, este elviszlek a Teátrumba – mondta a gavallér. – Társulat érkezett.

– Komédiát játszanak? – kérdezte.

– Nem ám, édes babám. Hanem a barátom uram, egy bizonyos Bájligethy, valahol egy drámai poémát talált, nyomtatásban, vagy azon manuscriptumban vette meg a szerzőtől, eljátssza, engedelem nélkül, Kanizsán és még egyebütt. Pesten még nem is játszották. Nagy mester ez a Bájligethy, ő maga festi a kárpitot, meg a kulisszákat mind. Ehhez kellett vagy ötven darab.

Erzsébet elkészült, rizsport hintett az arcára, pirosítóval kendőzte még. Aztán jókedve lett.

II.

Sokan voltak, az egész kanizsai intelligencia és Erzsébet dacosan, szemtelenül suhogott fel a páholyba, megkövetelve mintegy, hogy az anyák szégyeljék magukat és zavarba jőjjenek bakfis leányaik miatt. Szeremley valami diákot hozott még magával és Erzsébet, amint a szűk lépcsőn felfelé mentek, már csak szokásból is, megszorította a diák kezét, úgy hogy a körmei egy kicsit belementek a tenyerébe. A diák hült-fült és remegett, a puha asszony sötét, árkolt szemei vészes, baljós mámorban ringatták.

Mire leültek, odalent javában folyt már a játék. A diák, lelkes szemű, igen fiatal ember, Szeremleynek magyarázta, miről van szó. Szeremley gúnyosan figyelt a diákra és egyik karját óvatosan dugta Erzsébet háta mögé. Erzsébet viszont a diák felé hajolt. A diák folyton beszélt, suttogott. Erzsébet az egészből ezt a nevet hallotta: Arany János és itt megjegyezte, hogy ismerte azt az írót, egyszer Pesten találkozott vele és beszéltek is.

Valami nagy sivatag volt most a színpadon, hátul piramisok és az egyik, barna színész igen hangosan szavalt. A diák azt mondta, hogy ez szimbolum és hogy ilyeneket Goethe is használt. Erzsébet a színészre tett megjegyzést, hogy csinos fiú, de buta, ismeri ezt is. Szeremley elménckedett, hangosan szójátékokat csinált, hogy a földszinten is hallhatták.

– Mi ez az egész? – mondta Szeremley türelmetlenül.

Odalent tapsoltak. Erzsébet egyik lábszárát odaszorította a diák lábszárához. A diák nem tudta, mit tegyen és megint beszélni kezdett. Erzsébet futólag a barna színészre is gondolt, aztán maga se tudta hogyan, fanyar fáradtságot érzett, mind a hármat megutálta: Szeremleyt egyenesen megrúgni szerette volna, a diákot elkergetni. Halálosan únta őket: elhatározta, hogy inkább a színpadra figyel és ha lehet, int a színésznek.

A színész hosszú lebernyegben állt egy asztal előtt és szavalt:

Erzsébet megütődött: milyen furcsa beszéd ez. Aztán megint elfelejtette a darabot. Megint ráfanyalodott, hogy a diákkal foglalkozzék, de ez tátott szájjal figyelt, nem is vette észre. Ez felbosszantotta Erzsébetet: ostoba férfiak, gondolta magában, mindenfélét összeirkálnak egymásnak a nőkről és úgy figyelik egymás szavát, hogy közben megfeledkeznek arról, amiről szó van. Mit bámul úgy ez a gyáva diák?

Minek, minek, minek – minek ez az egész – mondta magában Erzsébet és életének nagy ürességébe bámult. Rossz napokat látott és erőszakos, ostoba embereket – utálatos. Minek él ő? És miket beszélnek ezek az írók – eszébe jutott az Emlény, ami ott áll most az asztalkán, a hajfodorító spiritusz-masina mellett. Az egész egy zavaros mélység, amibe rosszillatú dolgok kavarognak. Csak lefelé lehet nézni bele – mélység, ami egyre mélyebb lesz.

Egykedvüen vette észre, hogy véletlenül ebben a pillanatban valaki a színpadon is a »mélység« szót mondta, abban a pillanatban, mikor ő maga is ezt a szót gondolta. Oda figyelt. Egy nő szavalt, felemelt karokkal:

– Ki írta ezt a darabot? – kérdezte Erzsébet a diáktól.

A diák megmondta.

Erzsébet csak egy pillanatra merevült meg. De a diák észrevette. Megkérdezte mi az. Erzsébet Szeremley felé fordulva válaszolt:

– A férjem… a volt férjem… nem is tudtam… hogy az darabokat írt…

És nagyra meresztette a szemeit, lassan előrehajolt.