Két hajó

Három napig az ütközetről beszélt: felváltva vizet kért és a kardját, rohamra vezényelt, sokat emlegetett valami erdőt, ahol az ellenség elbujt, majd sírva követelte, hogy valami jelentést vigyenek el az őrnagyhoz, a tartalékba. A negyedik napon megnyugodott, – ekkor úgy tünt, sziklás hegy csúcsán fekszik, a havon, végtelenül magasan és mintha már régen-régen ülne itt és beszélgetne a Kőemberrel, mintha más nem is lett volna soha, csak ez a havas csúcs, ahol ők évek óta ülnek szemben egymással és vitáznak.

A Kőember gúnyosan és szánakozó fölénnyel érvelt és ő szenvedélyesen vitatkozott vele. Arról volt szó, hogy ő a szívéről beszélt, hevesen magyarázta a Kőembernek, hogy az ő szíve húsból van és hogy annak mozogni, dobogni kell, mert a szív él. A Kőember legyintett, gúnyosan mosolygott, kivette az ő szívét és mutatta neki:

– No nézze, szerencsétlen, maga erővel csak vitatkozni akar velem. Hát nézze meg, hogy kőből van.

És ő kínlódva tápászkodott fel és nézte a szívét, – ott feküdt a Kőember kezében és valóban nem mozdult.

– Mutassa, mutassa közelebbről – lihegte mégis makacsul.

– Tessék, – akár nagyítóüveggel is nézheti – mondta a Kőember és vállat vont.

– Nagyon helyes, – vitatkozott ő – igenis, nagyítóval kell nézni, így nem látni semmit, – hát nem hallott még ön a piros és fehér vértestecskékről? Ezek cirkulálnak a szívben és ehhez nagyítóüveg kell. Adja ide, mindjárt bebizonyítom, hogy mozognak.

A Kőember megint vállat vont és odaigazította szeme alá a nagyítóüveget.

– Hm, persze, nagyító alatt gömbalakja van, – mondta értelmesen – és a színe se vörös. – Gömbalakú volt a szív, valóban, a nagyító alatt, s amint szeme hozzászokott az üveghez, szeszélyes rajzok és színfoltok bukkantak fel a föld felszínén. A vonalak ismerősek voltak és csudálkozva ismerte fel Spanyolország, aztán a Skandináv-félsziget, a Földközi-tenger rajzát, amit annyiszor látott a térképen.

– Értem, értem – motyogta zavartan, mert a Kőember megint diadalmasan mosolygott. – Hát persze, az anyag, maga a Földgolyó, kőből van.

– Pardon, a szívét akarta látni – mondta a Kőember.

– Hát mondjuk, a szívem… hiszen, látja, mindegy. Ha nagyítón nézem, az egész Föld. Hát mondjuk, a szívem is kőből van – de a vér, a vér, ami cirkulál… a veres vérsejtek… meg a fehérek… az él és mozog… az keresztülgázol a szíven és kitör belőle, szerteárad az erekben, szertefoly szabadon és mindent elönt. A vér, a vér nincs kőből, s a vértől dobogni kell a kőnek is, a vértől, mely benne dobog, hogy szétfeszítse.

A Kőember vállat vont.

– No jó, hát lássuk, hol van a vér, s hol tör ki belőle?

Ekkor ő ismét a nagyító fölé hajolt, s görcsösen meresztgette a szemeit, hogy a Gömb halott, megkövült vonalai közt valami életet fedezne fel. Odafönt északon, a félsziget fölött fehéren, halálos békében feküdt a hó. De lejebb, Helgoland és Németalföld felé enyhébb, zöld foltok folytak szerte, – és ott… ott… a Földközi-tenger hegyes, szeszélyes öblei fölött mintha… ó igen, most tisztán látta, mintha megmozdult volna valami…

– Forgassa… forgassa a nagyítót… – kiáltott lázasan – hogy jobban nagyítson.

Csikorogva fordult a csavar, s most egyszerre szétszaladtak a körvonalak, hatalmas mezőkké; hegyláncok váltak külön, folyók bukkantak fel. Lent a félsziget kitágult s ekkor boldogan kiáltott fel, – igen, a zöld lapályon mozgott valami. Ezer meg ezer porszem kúszott a mezőn előre, piciny, élő porszemek, s közöttük néha megvillant a fény.

– Oda nézzen! – mondta diadalmasan. – Ott a Vér, mely a Föld kőszívéből kiáradt, hogy szertefusson az erekbe. Én ismerem őket, ó drága, gyönyörű vér, – én ismerem a porszemeket. Aprók, úgy-e és tehetetleneknek látszanak e roppant, holt kövek fölött, – de várjon csak és figyeljen, mit művelnek majd, ha mozogni kezdenek. Forgassa a csavart, nagyítson jobban az üveg – a pici vérsejtek íme egyenkint látszanak, fejük van, kezük és lábuk – és látja-e, mi van a kezükben? Csákány van, erős vas, amit puha kezükkel letéptek a Föld kemény testéről. Tudja-e, mire való e csákány? Ezzel törik fel, szaggatják szét a Föld kemény kőszívét, hogy kitörhessen belőle minden vér, amit magába rejtett, – hogy dobogni kezdjen a Föld s kilökje magából az életet, szerte az erekbe, szerte a végtelen térbe, ahol minden élni és örülni akar.

A Kőember megint vállat vont és hidegen érvelt tovább.

– Ha már a biológiáról van szó, hát akkor beszéljünk csak egész tudományosan – mondta. – A vörös vértestecskék nem azért úszkálnak, hogy feltörjék a szívet, hanem hogy elpusztítsák a fehér vértestecskéket: ezt én így tanultam az iskolában. Nekem nagyon gyanus az a csákány, amit ezek a kezükben forgatnak. Mielőtt kimondaná, hogy magának van igaza, talán figyelje még egy kicsit ezt a mozgást. Nekem úgy rémlik, mintha onnan felülről is látnék valamit.

És valóban, felülről, a hegylánc alól, másik áradat zudult lefelé: egyre közelebb jutott a két sereg, – szétereszkedtek, percre megálltak, aztán összekeveredtek. Gomolygás indult meg; hevesen forrongott minden a nagyító alatt, ez így tartott egyideig, majd lassan gyengülni kezdett az örvény, a mozgás szünőben volt, egyet-egyet rándult még itt-ott egy porszem, – aztán egyszerre csönd lett, mozdulatlanul feküdtek a mezők. Kimeredt szemekkel nézte sokáig; – de nem mozdult odalent semmi, csak a Kőember hideg hangja zengett lehajtott feje fölött.

– No lám, hiszen a csákányok nem a Föld kőszívébe vágtak bele, hogy kicsalják az életet belőle. A kicsikék egymásnak estek s milyen szépen elhallgattatták egymást. Most némák és csendesek ők is, mint a Föld, amelyen feküsznek. Látja, csak maga vitatkozik velem ilyen makacsul és oktalan, – ők igazat adnak nekem: kőből lettek és kővé kell válniok. Amit életnek nevezett, életnek, ami túléli a Földet, megtöri és kilép belőle: íme, csak futó betegsége volt az ön szívének, e kőgolyónak. Múló betegség beteg férgei e porszemek, – nevezze őket bacillusoknak, mert maga szereti az ilyen tudományos hasonlatot – a tiszta, nyugodt, erős kő múló betegségének férgei, amik önmaguk pusztítják el egymást, undorodva egymástól, egymás szagától, – homályosan érezve, hogy beteg kiütései csak a kőnek s el kell pusztulniok, hogy tiszta és nyugodt legyen megint a Föld.

Így beszélt a Kőember s ő meredten, kábultan fordította el a szemét.

– Nem, nem, – hebegte aztán – ez valami borzasztó tévedés volt csak… Valami gonosz szellem félrevezette e szerencsétleneket, – talán éppen maga… Valamit öntött a nagyító alá, amitől megzavarodtak. Nem, nem… Nem betegség férgei ők… Ők a vér, ami az erekbe fut… De még fejletlenek, gyöngék voltak ezek, nem volt erejük, mely fölemelné őket a Föld felszínéről, az én szívemből… Azért pusztították el egymást, hogy helyet adjanak jobbnak, erősebbnek, igazabbnak, – az majd felemelkedik, s repülni fog! Várni kell, várni, azokra, akik most bujnak elő, amonnan, – ezek a jók, az igazak… Várni kell, míg minden lecsendesedik…

Behúnyta a szemét s várt, úgy tetszett, ezer évet. Aztán habozva, aggódva hajolt megint az üveg fölé.

– No lám, – mondta izgalomtól remegve a Kőemberhez – íme, élnek, mozognak megint… Fúrókkal, vésőkkel ássák, vésik a Földet… Most a villámot szedték le, s azon nyargalnak… Most hegyekre hágnak, s szembenéznek velünk… És most… ó!… most szárnyakat csináltak… próbálják kitárni… nem sikerül… de igen… egy már felemelkedett közülök… egy másik követi… diadal, diadal!… egy egész sereg… fel, fel az ég felé… repülnek!… elhagyják a Földet… ott, ott… odanézzen… az Alpesek fölött… ezek hát letépték a kövek láncait!… Ezek hát dobognak!… él… él… mégis repül… mégis kering… győzött az élet…

Fuldokolni kezdett az előretörő szavaktól, de ekkor érezte, hogy a Kőember jéghideg kézzel fogja meg kezét.

– Nyugalom, – mondta a Kőember – és várjon még néhány percet. Hátha nem az ég felé repülnek azok. Ismerem őket.

Felelni akart, de nem tudott, elszorult a torka… még egyszer, görcsösen felcsavarta az üveget. Kék ég tárult fel előtte, mélyen, az ég alatt a hegylánc. A hegylánc mögül szabályos sorban háromszáz repülőgép emelkedik, biztos lejtéssel száll észak felé… Arra fordul, észak felől felbukkan a horizonton egy másik repülőflotta, – szembekerülnek. Már alig öt-hat kilométer a távolság, már látni a pilóták sapkás, feszes fejét, ekkor az első gép csavarja mögül durranás hallatszik. Az ellenséges flotta egyik gépe lefordul, bukfencezve zuhan a mélybe. Túlnan a flotta két balszárnya összeért, – percekig tartó dulakodás, a szárnyak csattognak, gépfegyver durrog. Aztán egymás után zuhognak alá a gépek… percek mulva tíz-húsz küzködik csak… aztán csak öt… aztán egy… aztán semmi… Csendben, változatlanul kéklik az ég nyugodt lepedője.

– No lám… a kövek visszahúzták a köveket…

A sebesült kiáltani akart, segítségért – »vizet!« ezt akarta ordítani – de mire az ápolók odafutottak, már érezte, hogy megdermedt a szíve.