KATONÁK.
I.
A második felvonás közepén már kétség nem volt, hogy siker lesz, – legalább ötven ház. A sláger-szám beütött: Bardócz felülmúlhatatlan volt a kandalló-jelenetben, őrülten tetszett az »Omló csipkeszoknya« muzsikája, négyszer meg kellett ismételni, nem győzték hallgatni, tomboltak, verték a padlót, négyezer ember tátott szájjal kiabált: »Bardócz, Bardócz!«, nem engedték le felvonás közben a vasfüggönyt.
Igen. A szerző fonnyadni kezdő, kicsit púderezett arca idegesen rángatózott és az ajka remegett. Most vagy soha: ötven ház, motyogta magában. Aztán, mint éles kardpenge, villant át rajta: vajjon Roskay átvette-e még egyszer az őrnagy szerepét, nem lesz-e majd belesülés? Gépiesen mondogatta magában a végszót: »Bella…« – mondogatta – »… Bella, mit bánom én, a szádat akarom, a nagy, erős, piros asszony-szádat, harapj, tiporj rám, megőrülök…« Ettől csak megőrülnek odalent is, gondolta kajánul. Meg is őrültek. Parády nagy volt, – Parády még ilyen nagy sohase volt!!… bömbölte az ujságíró át a negyedik sorból Bardócznak, aki részegen nézett vissza rá, s balkezével letörölte álláról a nyálat, ami hurrázás közben kicsordult. Igen, Parády egy színésznőt játszott, egy forró színésznőt, akiért négyen fuldokoltak, meg az őrnagy, az öt. De neki nem kellenek, neki nem, neki a hatodik kellett, az izzó mozi-színész, – »vissza a lupanárba!!« kiáltott, vagyis kiabál majd az utolsó felvonás végén, ha Parády így folytatja.
Óriási ötlet volt, barátom, lihegte az igazgató, óriási ötlet. Hogy zeneszámot is belevettél kettőt, mint valami operettbe. Féltem tőle, de látom, neked volt igazad. Nekem mondod: tudom én, mitől dögölnek. Dögöljenek csak, – majd meglátod, mi lesz itt, a harmadik felvonás alatt, mikor a vallás- és közoktatásügyi miniszter hörögve megragadja a nő szoknyáját, de a nő kitépi magát és feléje rúg a lábával, de a vallás- és közoktatásügyi miniszter, hehe, nagyszerűen maszkirozta a kis Alcsuth, szóval a vallás- és közoktatásügyi miniszter nem engedi el a szoknyát, letépi a nőről, – mi? Ilyet még mindig nem írtak azért. Mér, talán nem volt igazam, hogy Edisont is belevettem? »Én vagyok a feltaláló, feltaláló, feltalálom magamat…«, barátom, bőgni fognak, mint a fenevadak. És az őrnagy! az őrnagy a tengerparton, meg a hold, amint besüt. Az öreg Csepre sírt a főpróbán. Barátom. Tábla, barátom, tábla, ötven tábla.
Valaki Vad Lajosról beszélt a kulisszák közt, hogy nagyon mérges, írni fog a kis pamflet-ujságba. Azt elhiszem, még mindig fáj neki a multkori cikk, a Lap-ba. Semmi az, a nők a mi pártunkon vannak! Itt járt már az ügynök, óriási az érdeklődés az egész országban. Mit szólsz a ruhákhoz? ilyet csak az én bemutatóimon lát az ember. Tudod talán, hogy rögtön átíratom mozidrámának, a Nordisk-film már írt is, háromezer méter tuti, az egész világon mutogatni fogják.
Berkenye, a Revü szellemes kritikusa csendesen ropogtatta ujjait. Nem tiszta irodalom, azt nem lehet mondani, talán kevesebb, – de nem lehetetlen, hogy több. Az élet, kedves uram, a véres élet, – egy darab kiszakított élet, még vérzik és vonaglik. És minden benne van, ez az, ez a fontos, minden benne van, – ezt érzi ez a négyezer ember, azért tombolnak. Mámor, bűn, szerelem, – micsoda eszeveszett szenvedélyek, kérem alássan. Színei vannak az öregnek, – amihez hozzányúl, élni kezd. Nekem az idegorvos mondta, hogy sokat beszélt vele, mikor még embrióban volt a téma. Hiába, azért hat az emberre az ilyen, – mégis csak nagy dolog a szerelem.
Az újságíró végtelenül sajnálta, hogy nem nézheti meg a harmadik felvonást. Boyt küldtek érte, azonnal jőjjön be a szerkesztőségbe. Micsoda buta zaklatás. Sigorszky pár kilométernyire a várostól! Szép kis kacsa. És erről kell neki azonnal jelentéseket leadni. Ki a fenét érdekel most az ilyesmi? Az egész háborút megúnta már a közönség, az ország, háromnegyed éve, augusztusban, akkor szenzáció volt, de most már mindenki tudja, hogy az egész holmi pénzügyi tranzakció, Németországnak semmi köze az ügyhöz. Katonáék szalonnát sütnek a határon. Folyton ezek a vaklármák! Hogy még nem únták meg, csak azt csudálom. Pukkadjon meg az öreg, ráérek szünet után is, ezt a felvonást még megvárom. Jól van, fiam, csak menj.
Sziszegve fütyörészett, aztán tátva maradt a szája. Hát ez a Parády Teréz óriási. És a vörös fény, amint a kandallóból megvilágítja. Puff! Nagyszerű. Revolverlövés?! Szóval, az őrnagy agyonlőtte magát a mellékszobában. Kitünő, kitünő, nagyszerű ötlet. A színésznő riadtan összerázkódik. »Hallotta… ez az őrnagy volt!« »Mit törődik vele, Bella, – béke a nyugovóknak!! Az élőknek mámor és szerelem! Adja ide a száját… a piros száját… most… most akarom megcsókolni… mielőtt a hullát behozzák…!!«
Na, írni, azt tud az öreg. Milyen jó most ide ez a tompa, kísérteties zene. Dobpergés. Most hozzák a haldokló katonát. Milyen jó ma ez a Kovács Gyuri is! Igazi katona… úgy hal meg, mint egy igazi katona – hol tanulta ezt? »Bella… isten vele… én elestem, mint ahogy katonához illik… és azt akarom, hogy zászlóul terítse fejemre a maga bronzvörös, tikkadt haját…«
Nnna… ez szép volt. Egészen belemelegedtem. Függöny!!… Brávó! Brávó! Óriási! Oriási siker!!
A negyedik sorban feláll az öreg báró és vörös arccal tapsol. Egy kövér bankár szuszogva és lihegve hívja Parády Terézt. Tizenhétszer legalább kihívják. Azt elhiszem, az öreg báró. Hallotta? Beszélik, de én nem hiszem. Pénz beszél, kutya ugat. De mit szól hozzá a szerző? Bánja is az, fő, hogy jól menjen a darab. Okosan teszi, nem bolond, – az ilyen nagy nőt külön erkölcsi világnézlet illeti meg.
Szép, a nyomorult, – azt nem lehet letagadni, hogy szép. Meg tudom érteni Szomolnokit.
A szerző homlokáról csurog a veríték. Reszketve számolja a kihívásokat: »kilenc… tíz… tizenegy…« A tizenkettediknél elragadó ötlete támad – kézenfogva vezeti ki Parády Terézt – és a feldörömbölő viharban, a tátott szájak és duzzadt nyakak előtt megáll, szívére teszi a kezét, szemét elfutja a nedvesség, rámutat a színésznőre, mintegy jelezve: »őt… őt ünnepeljétek… ő a nagy, nem én… ő csinált világraszóló remeket az én szerény művecskémből…«, aztán a közönség előtt lehajol és száját odaszorítja a nő festett kezéhez.
Az elragadtatás üvöltő orkánja zúg fel. Láttátok? Kezet csókolt Parádynak!! Óriási!! Micsoda finom, nemes ötlet!! Szerző! Szerző!
II.
– Kapitány úrnak jelentem, a negyedik század nem birja tovább. Harminc órát marsoltak, teljesen kimerült a legénység.
– Lágert csinálni, azonnal, ahol lehet. Mi ez a nagy hodály itt?
– Nem tudom, a sötétben nem találtuk meg a térképet. A patrouille nem találkozott senkivel, a sötétben zugsweise felvonultunk a körúton, civilik sétáltak, senkinek nem tűnt fel, azt hitték, úgy látszik, az ő katonáik mennek éjféli gyakorlatra.
– Jól van. A negyedik és ötödik század berukkol ebbe a nagy épületbe és lágert csinál. Két őrszem bemegy a kapun és jelentést tesz, hogy mi van odabent.
– Kapitány úrnak jelentem, valami bál, vagy komédia. Nagy barakk, tele civilekkel, oszt igen ordítanak. Oszt a kárpit elé kigyün két festett komédiás, egy férfi, meg egy némber, oszt hajbókolnak. Oszt a civilek meg nagy zajt vernek.
– Jól van, freiter. Tiszt úrak – hozzám! Két század berukkol ebbe a barakkba, egy itt, a nagy kapun, a másik hátul, a kis kapun. A civileket felszólítani, hogy menjenek ki, – ha nem mennek, kiverni, de csak tussal, bajonett marad a szíjban. Vannak bent ágyak?
– Csak székek, meg padok.
– A padokra pokrócot teríteni, három székre egyet-egyet. Zugok szerint mindenki lefekszik. Félóra múlva rend legyen, mindenki feküdjék, aludjék, lámpát nem gyújtani. Wache a kapuk elé. Negyedik század – mars!
– Szent Isten!… Mi ez?… Mi történt? Tüz van? Kik ezek?
– Igazgató úr!… igazgató úr!…
– Mindenki takarodjék haza. Tíz perc alatt itt csak katonát lássak. Káplár úr, vigyázzon a legényekre, nem kell bajonetthez nyúlni, mennek már maguktól. Jól van. Mihelyt a padok üresek, a détachement hozza be a pokrócokat a szekerekről, terítsék szét, három-három székre egyet – és lefeküdni! Azt a komédiást rántsák le onnan, mert a függönybe kapaszkodott, vigyék ki szépen vigyázva és tegyék le az utcán. A nőt nem szabad bántani, két baka vezesse ki szépen és küldje haza.
– Mindenki fekszik? Lámpákat eloltani! Őrség a kapukhoz! Napos káplár itt járkál a padsorok közt és vigyáz. Retraite!
Tada… tadarata… tatata-ratata-ra!!