ÁLMODNI!
I.
Hajnalban, három órakor, a nyir-liget egy harmatos tisztásán bukkant rá a fiatalúrra Clarisse, a barna provencei leány, aki két hónapja lakott náluk. A fiatalúr egy galagonyabokor tövében aludt; még erősen világított a hold és a tisztást eltakarták a nehéz fák. A leány leguggolt mellé és úgy költögette.
– Léon, Léon… – ismétgeltette kétségbeesetten. – Léon úr, hát mi jutott eszébe? Laetitia asszony nem aludt egy minutát, azt hitte, az algiri rablók vitték el.
Léon kadet kábultan nézett körül és felült. Értelmetlenül nézte a leányt és bosszúsan dörmögött valamit.
– Nem értem a mamát – mondta később hevesen. – Algiri rablók! Micsoda ötlet! Már párszor megmondtam a mamának, hogy ne féltsen, és ha már félt, bánom is én, de ne mondja meg másoknak, akik aztán azt hiszik, hogy engem félteni kell.
A leány elmosolyodott és mondani akart valamit, de hirtelen maga se tudta miért, eszébe jutott, amit tegnap este az öreg szolgáló mesélt neki Léon úrfiról, hogy milyen egy méreg lakik ebbe a fiúba, szűzanyám, egyszer, hat éves korában az anyja megverte, akkora volt, mint egy kis mérges patkány és harapott!… szűzmáriám, mintha ma is látná, beleharapott az anyja hasába, – mert csak odáig ért – úgy kellett letépni, karmolt, mint egy kis tigris.
– A mama nagyon jól tudja, hogy itt szoktam olvasni délután, ezen a tisztáson… Tessék, itt van Plutarchos… Mit érdekel engem, amit Jozeph citerázik? Hétig olvastam, azután jól éreztem magam, azután sétáltam, azután megint idejöttem… aztán… azután itt szavaltam és énekeltem…
– Egyedül szavalt és énekelt, éjszaka?
– Egyedül szavaltam és énekeltem és gyönyörű szép volt, mondhatom, magának. Azután lefeküdtem és elaludtam. És egy nagy lepedő repült el a fák fölött.
– Most aztán jőjjön, Léon úr…
– Egy nagy lepedő repült, igenis, és a lepedőn ültek a zenészek és messziről, messziről zenéltek és trombitáltak… Mit zavarják az embert?
– Hát most menjünk, Léon úr…
– Nem magának beszélek, Clarisse kisasszony, hanem magamnak és még nem megyünk, mert előbb elmondom magamnak hangosan, hogy mit álmodtam az ajacciói erdőben, éjszaka, a fák között és a repülő lepedő alatt… Elmondom magamnak hangosan, mert ennek az álomnak egyetlen szavát se szabad elfelejteni, érti?… És itt kell elmondani, amíg még itt vagyok, mert csak addig látom, és míg idesüt a hold, hogy lássam…
És Léon kadet felállt és hangosan elmondta magának és az erdőnek:
– Az a két fa volt két égbenyúló hegy és köztük vezetett az út… És azon az úton jöttem én Páris felé… és mögöttem borzasztó sok katona jött… És rettenetesen trombitáltak és mint a mennydörgés visszhangját, úgy verte vissza az erdő a nevemet… mert mindenki a nevemet kiabálta… És borzasztó nagy csata volt valahol… és olyan tisztán láttam, mintha nem álmodnék, hanem valóban látnám, hogy egy völgyben verekedtek a franciák és a rómaiak… és a rómaiakat Julius Cézár vezette, mert nekem szólt valaki, egy lihegő katona, hogy látták Julius Cézárt… egy szobában ült, gúnyosan mosolygott és levelet írt a galloknak, ami így kezdődött: »Venio nunc…«
– Minek olvassa azt a sok csúnya háborús könyvet, Léon úr.
– Én a katonának nem szóltam semmit, hanem lóra ültem és Marseille felé lovagoltam és ott felmentem egy dombra és távcsővel néztem az ütközetet. És a franciák karddal verekedtek és visszaszorították a rómaiakat. Akkor odajött hozzám egy tábornok, és kérdezte, hogy most mit kellene tenni. És én azt mondtam, hogy nyittassuk ki Versaillesban a palota kapuit és kergessék ki Lajos királyt, hogy jöjjön ide… és kiabáltam, hogy hozzák ide, mert láttam, hogy baj van… És elfutottak Lajos királyért és aztán jött egy katona és jelentette, hogy Lajos király alszik, nem jöhet… És én rettenetesen tomboltam dühömben, mert tudtam, hogy Julius Cézár azonnal itt lesz és bekeríti a franciákat… És akkor a tábornok bután nézett rám és én ordítottam, hogy csináljon valamit, de nem értette. Akkor valaki megint a nevemet kiáltotta és én félrelöktem a tábornokot és mulinékat vagdostam és lerohantam a völgybe… és a franciák utánam… és én tudtam, honnan kell jönnie Julius Cézárnak… és folyton hangosan ordítottam… és végre mindenki velem ordított… és akkor embereket söpörtek el előlem… és egyszerre messziről, nagyon messziről, egy hegyen át láttam futni a rómaiakat… És megint a nevemet kiabálták, azután jött jött egy abbé, derékig érő varkoccsal a tarkóján és sokat beszélt, hogy minek csinálunk ilyen lármát, a király nem tud aludni… És a végén maga Lajos király volt ez az abbé, a szemeit dörgölte és pislogva nyafogott, hogy mért nem hagyják az embert aludni… hiszen ez nem parlament… De én nagyon fel voltam hevülve és nem feleltem neki… És akkor udvariasan mosolygott és mondta, hogy jőjjek be hozzá egy kupicára, itt lakik a közelben…
– Hahaha… ilyet álmodott, Léon úr?
– És akkor együtt bementünk a versaillesi palotába… és nekem még mindig rettenetesen dobogott a szívem az izgalomtól… és lakájok hajlongtak… és bementünk a király hálószobájába… és csupa aranyból és brokátból volt minden… még az ajtó is bronzaranyból volt… és leültünk… és Lajos király nagyon dicsért, azt mondta, többet tudok, mint Julius Cézár… és én nem tudtam felelni… de a lakájok hangosan kiabáltak! »Cézár, Cézár!« és hajlongtak és leültettek egy selyembaldachin alá és én féloldalt dőltem és úgy tettem, mintha egészen nyugodt volnék és elfogulatlanul beszélgettem… pedig a szívem úgy vert… hogy vert a szívem!
– Hahaha, szóval császárnak álmodta magát, Léon úrfi? Nagyon szép álom lehetett.
A kadet felfortyant:
– Ne zavarjon, Clarisse kisasszony! Mit zavarják az embert? Ki küldte magát ide? Olyan gyönyörű… olyan félelmes volt… mért nem hagynak aludni? Épp a legszebb részben zavart meg, maga… szerencsétlen… buta… épp a legszebb… legérdekesebb… részben… mikor kiküldték a királyt és a lakájok suttogtak… császár… császár… és én fáradt voltam… és egy érdemrendes tábornok… akkor fölém hajolt… éppen, mikor maga jött és ráncigálni kezdett, Clarisse kisasszony… és éppen, mikor maga ráncigált, akkor fölém hajolt és ő is költögetett… és női hangon beszélt valaki… egy királyné… és még hallottam a hangját, mikor felébredtem… azt mondta éppen: »Sire, ébredjen, Sire… a császár követei, Sire…«
II.
– Sire, ébredjen… A császár követei, Sire…
A császár nehezen nyitotta ki szemét és kábultan nézett ő fenségére.
– Sire, kegyes irgalmát esedezem, hogy megzavartam álmát… de oly nehezen ébredt… és Ferenc császár követei egy órája várnak a vörös teremben.
– Igen… a követek…
– Tegnap este kegyes volt elrendelni, hogy azonnal keltsék fel, ha megjönnek…
A császár felült ágyában.
– Igen… tudom már… rendben van.
– Jól érzi magát felséged?
– Sajnálom, hogy éppen most kellett ébrednem.
S még néhány percig az ágyban üldögélve, a császár, mindnyájuk meglepetésére, még félálomban és révedezve, néhány egészen távoli és ide nem tartozó, furcsa szót ejtett.
– Kár… mert éppen olyan szépet álmodtam… éppen ebben a percben… mikor felkeltettek…
A körülállók némán és hódolattal figyeltek.
– Azt álmodtam, hogy megint tizenöt éves vagyok… kadet a marseillesi iskolában… és egy csodaszép, csodaszép erdőben ültem… ó, micsoda szép erdő!… hajnalban, egy üde, szagos reggelen, de még sütött a hold… és minden remegett a szellőben… És tizenöt éves voltam és egy bűbájos provencei leány guggolt mellettem… fehér szoknyában… karcsú, fiatal térdei a hajamhoz értek… és valamit beszélt hozzám… de nem hallottam… milyen kár!… milyen kár, hogy már nem hallottam, mit beszélt… Szeretném tudni… hogy mit mondott nekem és mit akart tőlem… és miért jött oda bátran, egyedül… hajnalban, egy csendes, elhagyott erdei tisztás közepére… ahol zúgtak a fák és én egyedül feküdtem… egyedül és fiatalon… De éppen akkor keltettek fel…
A körülállók zavartan néztek össze. A császár megdörgölte szemét.
– Hja, igen… A követek.
Sóhajtva tolta félre a takarót.
– Várjanak, jövök.
Aztán elmosolyodott, mintegy bocsánatkérően, amiért félálomban elárulta magát.
– Az urak attól félnek, hogy beteg vagyok, mi? Nincs semmi baj. Magamnál vagyok. Az álmok szépek, uraim… de hát az élet munka és nem álom… úgy-e? Jövök már.