A HŰTELEN.
I.
Ma, mondta magában a fiatal orvos. Ma délután.
Ünnepélyes áhitat töltötte el a szívét. Korán reggel volt még, a villamosok hangosan csilingeltek. De nem ült a villamosra, pedig az intézet közel volt: fiakkerbe ült, hátradőlt az ülésen és átadta magát örömének. Ma délután öt felé elmegy a leányhoz – végre, végre! Elnyomta magában a nyugtalanságot – mert volt valami nyugtalanság, az bizonyos, a diadala nem volt teljes. Margit olyan különös és szomorú volt, mikor ezt a találkozást megbeszélték – és a fiatal orvos azt is tudta, hogy ma lesz az esküvője annak az embernek, akit a lány szeretett. Három évig vágyott rá, gyötrelmesen, méltatlan kínok között és három évig éppoly kevéssé látta, hogy a lány szereti őt, mint ebben a pillanatban, amikor kapzsi mámorral gondolt rá, hogy mégis megcsókolja, összeszorítja, belemarkol a derekába, akár szereti, akár nem. A lány majdnem nyiltan megmondta neki, hogy csak az ő kívánságának enged – mindegy, az a fő, hogy engedett. A többit majd meglátjuk. Megcsókolhat, mondta, tehet velem, amit akar, holnap. Jól ismerte, tudta, hogy megtartja a szavát. A hároméves görcs feloldódni készült – a fiatal orvos, akit érthetetlen és ismeretlen vágy kergetett ehhez az egyetlen nőhöz, úgy lélegzett fel ezen a napon, mintha először használná a tüdejét.
Az intézetben várnia kellett, a szolga nem jött még be, pedig annál voltak a kulcsok. Az igazgató leizent, hogy Kulcsár doktor urat átkérték a sebészeti klinikára, nagyon kéreti a doktor urat, csináljon meg délelőtt öt kórbonctani jelentést, legalább ennyit, egyedül, mert a cellák túl vannak zsúfolva, ma megint három érkezett. A fiatal orvos letette a kabátját, gummikeztyűt húzott, a hosszú, fehér lebernyeget már a gummikeztyűvel kapcsolta be, nyaknál. Végre jött a szolga, jókedvüen köszönt, hangosan csörgette a kulcsokat.
– Na, egyedül vagyunk, János, – tréfálkozott az orvos, – Kulcsár doktor nem jött be. Nem keresett senki?
– Nem bizony, nagyságos úr. Hallgatók voltak itt délután, meg egy pár kiváncsi.
– Nyissa ki az ajtót, János, megnézem, hogy állunk. Hányan leszünk, odalent?
– Hát velünk együtt tizenketten, doktor úr. De bizony kellene a hely: vannak már ötnaposak a jég közt, az a lakatos, a Bloch, akit Budán fogtak ki, már hatodik napja fekszik… Bizony, tessen már jelentést tenni, hogy kellenének még fülkék, ötöt most is le kellett fektessek a csupasz földre. Nem, mintha attól félnék, hogy hideglelést kapnak, könyörgöm, de egy-két napig mindenkire ráfér a jég, mielőtt a macerálóba kerülnek, mert akkor aztán hiába preparálják, ha már egyszer…
Tizenkét lépcsőt lépkedtek lefelé; a hűvös, nyirkos pincéből egy poshadt éjszaka kipállott levegője csapott feléjük. János meggyújtotta a gázt: sercegve szisszent fel a láng a nedves sötétségben. A bádogajtó kicsapódott: a vaksötét pince folyosója üresen kondult meg. János újból gázt gyújtott. Vigyázva lépkedtek: elől az orvos.
A falon, egyenlő távolságban, fekete négyszögek, fogóval. Az első négyszög előtt megállt az orvos.
– Itt… ha jól emlékszem… az a megégett…
– Mindjárt megnézem.
János megfogta a fogót és kihúzta a ládát, a fülkéből. Alaktalan emberi alak hevert a fülkében, behúnyt szemmel, mosolyra torzult arccal. Kezét szőrös mellére helyezte, lába be volt csavargatva.
– Igen, ez az. Tolja be, János.
A láda puffanva szaladt be a fülke homályába.
– Igen, – beszélt tovább János – ez a hat fülke mind tele van.
– Hát a szegény földönlakók?
– Erre tessék.
A folyosó szögbe fordult: a fordulón túl megint süket sötétség. A szolga újabb gázt gyújtott. Kicsiny, szobanagyságú helyiség ködlik fel homályosan a fényben, csupasz falakkal: a csatornacsövek hideget izzadva szaladnak le, két bolthajtás közt, a puszta földbe. János a helyiség egyik falához megy és lehajol.
– Itt la, mind az öt.
Lent a földön, fejjel a falhoz támasztva, lábbal kifelé, öt meztelen emberi test. János, aki rendes ember és van érzéke a szimmetriához, egyenlő távolságba fektette mind az ötőt: a fejek egyvonalban símulnak a falhoz. Arról persze nem tehet János, hogy a természet nem olyan rendes, mint ő, és a lábak szeszélyes, egyenlőtlen hosszúságban úgy következnek egymásután, mint az orgonasíp. A cédulákat viszont János rakta fel a bokákra, cukorspárgával, azok megint egyformák. Legelől egy tizenkét-tizenhárom éves kis fiú fekszik, haptákban: sovány kis karjai derekához símulnak. Kifordult, fehér szemecskéi gyanakodva kancsalítanak fölfelé. Sárga ínye kikandikál a fehér ajkak közül: az egész arc, mintha mondani akarna valamit, valami nagyon fontosat, egy különös és érthetetlen élményt, amin az imént ment keresztül és ami nagyon meglepte. János felemeli azt a lábát, amelyiken a cédula fityeg és szakértelemmel vizsgálja.
– Csak hat órája van itt. Még merev, tessék nézni.
És visszaejti a lábat, mely egyenesen hull a földre, nem hajlik be térdben.
– Jól van. Hát ezzel a bácsival mi történt?
A kis fiú mellett értelmes, öreg ember fekszik. Iparos lehet, vagy munkás, a durva származású, közönséges fajtájú emberekre jellemzően üt el fejének és kezeinek színe a test színétől. Ráncos, vörösessárga arcából a fehér sörték kérkedve meredeznek: az összeborzolt szakáll és bajusz szőrpamatában a száj egy fekete és mély luk.
– Ez meg itten egy fiatal leány, ma éjszaka hozták be, de nem tudják, kicsoda. A szigeten találták, szívébe lőtt: jó ruhába volt, eleinte nem akarták idehozni, de semmi útbaigazítást nem találtak, hogy miféle lehet. Levelet hagyott, hogy aszongya, nem akar élni és kéri, hogy hozzák őt azonnal ide. Az a furcsa, hogy pontosan megírta, hogy ide, ebbe az intézetbe hozzák és tegyék őt le a pincébe, hogy reggelre ott találja, aki keresi… még az uccát is megírta. Szegény, bolond lány, amolyan lehet.
II.
A fiatal orvos lassan felment az első emeletre, ahol a külön bonctermek vannak. Kinyitotta az ajtót: a piskótaalakú boncasztalt szép tisztán, már a szoba közepére gurították. Nyugodtan tett-vett, mint az alvajáró. Mintha idegen ember beszélne, úgy hallotta a saját hangját, mikor leszólt a szolgának:
– Azt a fiatal leányt hozzák fel először, János.
Ketten behozták és óvatosan ráemelték az asztalra. Barna haját lelógatták az asztal végén.
– Most menjenek ki.
Bezárta az ajtót, lehúzta a keztyűt és még egyszer, gondosan megmosta a kezét. A lancettákat, fogókat odakészítette az asztal mellé. Az ablakon erősen sütött be a nap: odament és leeresztette a redőnyt. Lassan felhúzta megint a keztyűket. Most habozott egy percig. Aztán két lépést tett az asztal felé, előrenyújtott nyakkal, mint egy kiváncsi, ijedt kis fiú, aki életében először lát hullát.
Végre kinyújtott karral, gyengéden, megsimogatta a leány homlokát. A szemek szépen be voltak csukva. A szál összeszorítva.
– Margit – mondta, hogy élvezze azt a borzasztó csendet, ami e szó után következett.
Aztán gonoszul, kegyetlenül elmosolyodott: elővette zsebtükrét és úgy, ezzel a gonosz, dühös nevetéssel az arcán, nézte magát sokáig.
– Hát most mit csináljak veled? – mondta aztán hangosan. – Megcsaltál.
Sziszegett a dühtől, amely csaknem megfojtotta.
– Hm. Úgy. Igen. Hát nem várhatott, nagysád, délutánig. Inkább a halált… Az az ostoba fickó… hm, persze. Hogy egy percre az esküvőjén… az megérte kegyednek. Az én három évem, az én vágyakozásom… az meg annyit se ért meg, hogy délutánig… csak éppen délutánig…
Először a szívnél szúrt be. Lassan vágta fel a mellkast, a fogóval szétfeszitette a bordákat. Az izmok sikosan váltak el egymástól.
– Látod? A szép melled… te elbizakodott, te ostoba… látod? ide nézz!… Ilyen belül… Ezt sajnáltad tőlem… Nézd… a szép fehér nyakad… mert kiváncsi voltál rá… nézd…
Végighasította a nyakat.
– Nézd, te gyáva… te ostoba, ostoba asszony…
Kalapáccsal bontotta fel a koponyát. Gummikeztyűs kezével belenyúlt a rengő velőbe.
Nézd… nézd… ez az igazi meztelenséged… nem az a másik… az a hazug… amire vágytam… A halállal akartál fölénybe kerülni… fölöttem, aki ismerem az ostoba, értéktelen halált… és akit az élet egyszerű misztikuma tudott csak elbűvölni… az életé, amit nem ismertem… az élet rejtelmes, örök titka… Te ostoba asszony… A halálban akartad nekem adni magad… de nem kellesz… undorom tőled… elmult a varázs… kiábrándultam…
És dühében sírt, és a könnyei belefolytak az asszony nyitott, meztelen és rút szívébe.