ÁRNYÉK.
Valami lakatosműhely lehetett, ahogy homályosan emlékszem: de énnekem ez nem volt akkor fontos. Hanem nagyon sokat ültem a kis dobogós-ablakba és az ablak fölött, drótszálon, lebegett egy nagy, arany kulcs, – úgy látszik, a lakatosműhely cégtáblája volt. Már mostan nem merném egész bizonyossággal állitani, hogy tiszta színaranyból való kulcs volt: akkor szentül hittem és Szidi néni, aki az ablakban ülve meseszóval tartott, rámhagyta. Sőt, hogy őszinte legyek, tovább ment ennél (isten bocsássa meg, nyilván örült, hogy jó mese-témát adtam neki, úgy is nagyon kifogyott már), és beszélni is kezdett az Aranykulcsról.
– És az Aranykulcscsal ki lehet nyitni az Aranyország aranykapuját? – kérdeztem meghökkenve Szidi néni csodálatos egyértelműséggel rámhagyta azt is, mire én tágra meresztettem a szemeimet és csodálkoztam, mintha Szidi néni mondta volna ezt nekem és nem én ő neki.
– És ott minden aranyból van? – kérdeztem ijedten.
Szidi néni ezt is rámhagyta, és én hüledezve csóváltam a fejemet, hogy ilyesmi hogy lehet és gondoltam aranyból embereket és asztalokat és házakat, átlátszó aranyból aranykocsikat, aranylovakkal – és meg voltam győződve róla, hogy mindezt Szidi nénitől tudtam meg.
Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy mikor este elfújták a lámpát és a mécsest feltették a szekrény sarkára, mindig ugyanarra a helyre, – hogy akkor a szembelévő falon, pontosan mindig ugyanazon a helyen, megjelent Szidi néni, profilban, hegyes állal és hegyes orral, továbbá a fal sarkában, már félig a menyezeten, egy szakállas, görbeorru gavallér, akit később Mukinak neveztem el, majd egy másik, kecskeszakállú férfi, szintén profilban, a kályha fölött, a Spitz úr, akiben volt valami hetyke és mindig hátat fordított Szidi néninek, innen nyerte nevét. Azt hiszem, egyszerűen úgy a dolog, hogy a szekrény, a spanyolfal és a nagy ónix-váza körvonala árnyékká folyt össze minden este, a mécses mögött, ilyen profilokká, a falakon. Mindegy, Szidi nénire rögtön ráismertem; hogy Mukit Mukinak hivják, az meg nyilvánvaló, az rá volt írva az arcára, azon nem kellett gondolkodni, nemkülönben Spitz úr is egész beállításával, nyakának tartásával, méltán rászolgált erre a névre, különben kalapja is volt.
Szóval: Spitz úr, Muki és Szidi néni minden este ott voltak a falon, mihelyt a mécses felkerült a szekrény sarkába. Spitz úr néha egy pillanattal később jelent meg, de ez csak azért történt, hogy Szidi nénit bosszantsa. Nyiltan és bevallottan Spitz úr udvarias volt Szidi nénihez, értelmesen nézett rá, mintha nagyon érdekelné az, amit Szidi néni beszél. De az ember azért érezte, hogy ebben az udvariasságban valami rejtett gúny van, hogy gúnyból hajol meg olyan mélyen Szidi néni előtt és ha meghajolt, belenevetett a kis kecskeszakállába. Sőt Szidi néni is tudta ezt és eleget mérgelődött magában, de nem tehetett semmit, mert, mondom, nyilt gorombaságon Spitz urat nem lehetett rajtakapni részint, részint pedig közvetlenül nem beszéltek egymással, csak Mukin keresztül. Muki, aki, azt hiszem, egy kicsit gyomorbajos ember volt, siránkozva csóválta a fejét a Szidi néni rémes történetein és bárgyúságában nem vette észre, hogy Szidi néninek azért görbül le az álla és szorul össze a foga olyan dühösen, mert Spitz úr hetyke mosolya ingerli, és nem azokon a rémes történeteken izgul fel, hiszen ilyent ő százat is el tudott mondani egy nap, anélkül, hogy odafigyelt volna.
Közvetlenül és szavakkal először azon az éjszakán beszéltem velük, amikor az Aranykulcs került szóba. Ez körülbelül egy órával azután történt, hogy megjelentek a falon Szidi néni, Muki és Spitz úr. Most már nem emlékszem, én hoztam-e szóba, vagy Szidi néni. Azt hiszem Szidi néni, mert Spitz úr már akkor nagyon kétértelműen mosolygott.
– Az aranykulcs, – mondta Szidi néni meglepően folyékony előadásban – az aranykulcs igenis ott lóg a fejünk felett és nézetem szerint pontosan beleillik az aranyországi aranykapuba. Vannak, akik ebben kételkednek, de ezek, nézetem szerint, olyan kalapos fiatalemberek, akik nyilván azért hordanak kalapot, hogy az ember azt higyje, végig fej van a magas kalapban: holott semmi sincs benne, csak az a cinikus mosolygás.
Resteltem a dolgot és csittitani próbáltam Szidi nénit. Muki síránkozva csóválta a profilját és egyre azt hajtogatta: »ugyan, ugyan, Szidi néni«. Mondtam, hogy hiszen nagyon egyszerű a dolog, meg kell próbálni. Szidi néni élénken helyeselt. Spitz pedig kétértelmüen jegyezte meg:
– Kérem, kérem, úgy-e, ha a nagyságos asszony mondja, meg lehet próbálni. Nem mondom, hogy nem lehet megpróbálni. Parancsoljon velünk.
Mindezt Mukinak mondta Spitz úr, mert egymással nem beszélgettek.
– Talán lemennénk az utcára… – vetettem fel bátortalanul.
Ebben megállapodtunk és felkészűltünk mind a négyen. Udvariasan előre akartam bocsátani őket, de mondták, hogy csak menjek előre. Egy kicsit feszélyezett érzés volt, velük tartani: mert csak egymás mögött tudtak haladni, egymás mellett nem és ha az egyik elhaladt a másik mellett, akkor vagy az egyik, vagy a másik eltűnt, belefolyt a másikba és a másik oldalon megint előkerült. Bakot is lőttem ügyetlenségemben: arra kértem Mukit, forduljon arccal felém, hogy láthassam, mire zavartan és kicsit sértődötten megmagyarázta, hogy nem fordulhat arccal előre, mert akkor egy sötét folt lesz az arcából, – csak profilban tudnak élni mindnyájan.
A lépcsőn is zavarba jöttem, udvariasan mutattam a lépcsőre, hogy tessék, tessék, – de ők álltak a falon és végre lejöttek, mellettem, a lépcső árnyékán, egymás mögött. Elől Muki ment és mutatta az utat, utána Szidi néni, láthatóan mérgelődve, hogy Muki legutolsónak jön és nyilván gúnyosan mosolyog. Muki egy zsebkendő árnyékát szedte ki a zsebéből és megtörölt egy árnyék-szemüveget.
Az Aranykulcs azonban nem volt a helyén és Szidi néni láthatóan meghökkent. Egy pillanatra úgy nézett Spitz úrra, mintha az lopta volna el.
– Nyilván odakint lesz a Városliget Árnyékában – mondta Szidi néni és erre mindnyájunknak eszébe jutott, hogy valószinűleg ott van.
Sietve haladtunk végig egy utca világos-fekete árnyékán, a szembe lévő házak árnyéka mentén. Siető árnyékok jöttek szembe, mind profilba, egy vonallal megrajzolt, siető alakban, feketén. Egyik-másik köszönt is Szidi néninek, sőt Spitz úr meg is állt diskurálni egyik barátjával, a bajuszuk mozgott a falon és a két kéz összefolyt.
Minden rendben ment, eleinte kicsit furcsa volt, hogy a szembe jövők nem kerültek ki bennünket, hanem egyszerűen keresztülmentek rajtunk és mi is keresztülmentünk rajtuk, de ehhez is hamar hozzászoktam, rájöttem, hogy nem is érzem, mikor keresztülmegyünk egymáson, nem hogy fájna.
Nem mertem szólni, hogy fáradt vagyok, de Szidi néninek eszébe jutott, hogy villamosra kellene ülni. Jött is a falon, szembe, egy villamos, szép, tiszta, árnyékos. A kalauz csengetett és megállt, nem a lépcsőn mentünk fel, hanem egyszerűen keresztülmentünk a villamos elején és beültünk profilba fordulva, az ablakok mellé. A villamos megindult, végigszaladt a falon, keresztülszaladt egy csomó emberen, akik abban a percben eltűntek, de nyugodtan és vígan folytatták útjukat, mikor a villamos leszállt róluk. Az utca-lámpákon is csak úgy keresztül mentünk, – a körúton nagy bonyodalom támadt, össze-vissza futkosott, keresztül-kasul, mindenki – egy nagy, fekete gombolyag lett az egészből, ami lassan oldódzott fel, úgy, hogy megint kiváltunk, a villamossal együtt. Spitz úr a zsebébe nyúlt, fekete gyufát szedett elő, fekete cigarettát tett a szájába, meggyújtotta a gyufát, amiből fekete láng csapott fel, rágyújtott és finom, csipkéhez hasonló fekete füstfelhő szállingózott. Szidi néni prüszkölni kezdett és éles megjegyzéseket tett, rosszmodorú fiatalemberekről. Spitz úgy tett, mintha nem venné magára.
Aztán leszálltunk a villamosról és véget értek a házfalak is: kint voltunk a mezőn. Én tovább akartam menni, de megint zavarba jöttem, Spitz úr, Szidi néni és Muki megálltak és azt mondták, hogy így nem mehetünk tovább, állva, hanem feküdjünk le hosszába, a mezőre, úgy könnyebben megy. Kicsit furcsállottam, de nem mertem szólni, lefeküdtem melléjük. Abban a pillanatban Szidi néni, Muki és Spitz úr három méter hosszúra nőttek meg, és egész vékonyak lettek. Nagyon megsajnáltam, főleg Mukit, aki így hosszan és vékonyan oly siralmas és szomorú volt, részvétemet fejeztem ki és aggódva kérdeztem, hogy talán beteg. Síránkozva felelt, hogy este felé, mikor a nap leszáll, mindnyájan így meg szoktak nyúlni és ilyen soványak lesznek, de nem baj, reggelre meghíznak megint, jobban, mint íllenék, délben, mikor ebédre kerül a sor, olyan köpcösek és kövérek, hogy az már szinte kellemetlen, – de hát mit tegyen az ember árnyéka?
Egy fekete hegyoldalban mentünk fölfelé és most minden oly szép és légies volt; hosszú-hosszú jegenyefák közt jártunk, regényes bokrokon keresztül. Nekem megfájdúlt a szívem, úgy tűnt, hogy már ezer és ezer mérföldet suhantunk így, egyik hegyre föl, másik völgybe le s még mindig nincs kezemben az Aranykulcs, amivel Aranyország aranykapuját kinyithatnám. Oly könnyű volt suhanni és mégis oly borzongató felhők habkönnyű árnyéka libegett keresztül a testünkön és percekre mintha köddé váltunk volna mindannyian.
És ekkor egy száz méter hosszú jegenyefa tetején megláttam az Aranykulcsot; az ám, ott függött egy ágon és úgy ragyogott, mint a lebukó nap. Szidi néni nagyot ugrott örömében és sorba ölelgetett mind a hármunkat.
– Na látja – mondta diadalmasan Spitz úrnak.
– Jó, majd meglátjuk – mondta Spitz úr és kétértelmüen mosolygott.
Kicsit magasnak találtam a jegenyét, de Szidi néni biztatott, hogy csak nyúljak bátran utáni. S valóban, kinyújtóztam s elértem a száz méter magas jegenye legfelsőbb ágát, és kezembe vettem az Aranykulcsot. Kezembe vettem a ragyogó Aranykulcsot és majdnem felkiáltottam örömömben. De ekkor Spitz úr élesen és gúnyosan elnevette magát és én görcsösen összeszorítottam a markom, hogy ki ne ejtsem a kulcsot, ám úgy volt, mintha az üres levegőt markoltam volna. Íjedten nyitottam ki a tenyerem, hogy ott van-e a kulcs és ott feküdt a tenyeremben, laposan és feketén. Ott feküdt, egy pillanatig csak, aztán kiugrott a tenyeremből s felugrott a falra, és mikor körülnéztem, a szobámba voltam, és a nap erősen sütött az ablakon keresztül, és a szembelévő falon, jobbra az ágyamtól, élesen és feketén ott feküdt az Aranykulcs árnyéka, az Aranykulcs, a lakatosműhely cégtáblája ott fityegett az ablakunk előtt és az árnyékát bedobta a falra.