KÉT KRITIKA

IRTA BABITS MIHÁLY

A NYUGAT KIADÁSA

Világosság könyvnyomda r.-t, Budapest, VIII, Conti-utca 4

MEGJEGYZÉS

E tanulmányok a Nyugatban megjelent könyvbirálatok, nagyrészt eléggé jelentéktelen könyvek birálatai. A szerző gondolt arra, hogy átdolgozza, kihagyva belőlük az aktuális vonatkozásokat; utóbb mégis jobbnak látta eredeti alakjukban meghagyni, mert a tolla alá vett, magukban jelentéktelen dolgokat is jellemzőknek tartja mai irodalmi életünkre.

A szerző tiltakozik azon vád ellen, mintha Petőfit kisebbiteni akarta volna s azt hiszi, figyelmesebb olvasás után ez senkinek sem fog igy feltünni. Nem volt célja teljes méltatást adni Petőfiről s igy történt, hogy pl. az Apostolról, melyet ő is remekműnek tart, nem beszélt. Adyról más helyütt irta meg véleményét.

Még egy szót az ifju kritikusokhoz: A tanulmányok, melyek e füzetben vannak, teljesen konzervativ jellegüek s e szempontból minden rosszat el lehet róluk mondani.

Fogaras, 1911 február.

Babits Mihály

PETŐFI ÉS ARANY

I.

A nagykőrösi Arany-szobor leleplezése alkalmából olvastunk egy cikket valamely napilapban, melynek irója azon panaszkodott, hogy nagy költőink közül csak Petőfinek van több szobra az országban, Arany, Vörösmarty egy-kettővel kénytelenek beérni. Annak az illusztrálására hozza fel ezt a cikkiró, hogy mennyire nem becsüljük meg még az igazi magas művészetet: regényes életpálya, politikai dicsőség s a költői nyelvnek bizonyos könnyed rakoncátlansága és szellemessége sokkal nagyobb okok egy költő elismerésére, mint mélyről jött művészet – ami mélyről jött, szükségképpen halkabb – mély és halk egyéniség hatalmas formák önkénytes bilincsében.

Ime az örök kontroverzia Petőfi vagy Arany elsőbbségéről: bármily esztétikátlan és filozófiátlan, mégis igen érdekes jelenség, mert jóformán az egyetlen esztétikai probléma, mely a magyar közönség legszélesebb rétegeibe beszivárgott. S ha az irodalmilag kevésbbé művelt emberek körében vizsgáljuk ezt a tömegpszihológiai jelenséget – ahol kevésbbé bonyolultan jelenik meg – észrevesszük, hogy a két költő összehasonlitásánál nem annyira költészetük, mint emberi egyéniségük a mértékadó. E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló tipusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közelállónak érzi a maga kedélyéhez s e rokonságérzet adja meg irodalmi itélkezéseinek öntudatlan alapját. Igy lőn nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; s flegmatikusok és melankolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hivei függetlenségiektől és szocialistáktól.

De a dolog tulajdonképpi fontosságát akkor fogjuk csak látni, ha a nézőtérről az irodalmi élet szinpadára forditjuk szemeinket. Minthogy legműveltebb irodalmi köreinkben elterjedt ama felfogás, hogy a művészet nagyságait összemérni és osztályozni nem lehet, ez a kontroverzia sem jelenhetik meg itt nyiltan és öntudatosan, mint a kevésbbé művelt közönség körében. Mindazonáltal a vérmérsékletek alapvető különbsége utat tör magának az irodalmi esztétikában is s kétféle felfogáskülönbségben nyilvánul. A tulzók vagy az egyik vagy a másik fajta költészetet (mert a vérmérséklet-fajtákból költészet-fajtákat csinálnak) egyáltalán nem tartják költészetnek; igy mondják Ady tulzóbb követői, hogy az Arany-féle költészet egyáltalán nem költészet s ez ujabb költői iskola részben talán költői gyakorlatával is azt akarja igazolni, hogy objektivitás és művészet nem tartoznak a költészethez. Viszont az ellenkező párt tulzói a naiv Petőfire tekintenek bizonyos kicsinyléssel s a művész Aranyt valamely arisztokratikus magasságba helyezik e népszerü költő fölé. – Van aztán a kontroverziának egy sokkal rejtettebb s még sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az lesz: mi a költészet lényeges értéke? A tüz – feleli az egyik párt – uj tüzek és uj lobogások, mennél ujszerübb egyéniségnek mennél szabadabb, mennél korláttalanabb, mennél pongyolább kifejezése. A művészet – mondja a másik párt – művészi világitás, művészi vers és nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és izlés s formák, művészi formák. Az izlésre az előbbi párt nem sokat ad, sőt talán öntudatlan is keresi a disszonanciákat; s bár uj formák jelszavával megy harcba, fontosabb neki a régi formák megvetése, mint ujak alkotása. A másik fájlalni kezdi az uj iskola formai anarkiáját körülbelül ugy, mint hajdan az Arany-iskola fájlalta a Petőfi-utánzókét. Öntudatlanul szembenállnak a kritikában is: az egyik, amelynek tanulmány- és művészetellenes elmélete a pozitiv kritika alapjait nyiltan elvetette, hüpermodern és affektált fellengéssel iparkodik kifejezni a kifejezhetetlent s ködösen uj terminológiával költeni a nem sejtett benyomását; a másik irány kritikája ragaszkodik a Gyulay-Péterfy-féle nemesen objektiv esszéstilushoz.

Ilyen világitásban az Arany-Petőfi-kontroverzia tipikus jelensége a magyar irodalmi életnek mind e mai napig. Az a két kötet tehát, melyek kezünkben vannak s melyek egyike Petőfi műveinek uj esztétikai elemezést nyujtja (Petőfi-tanulmányok – Hartmann Jánostól), másika pedig Arany elveszettnek hitt irodalomtörténetét adja közre (Arany János magyar irodalomtörténete – kiadja Pap Károly), történeti és esztétikai tekinteteken kivül nagyobb irodalompszihológiai érdekkel is bir, midőn egyrészt mai irodalmunknak Petőfivel, másrészt Aranynak az egész magyar irodalommal szemben elfoglalt állására vethetnek uj fényt.

Az elsőre roppant szükség van, mert az uj magyar irodalomnak Petőfivel szemben voltaképp állásfoglalása nincs. Ady iskolája, melynek igen romantikus ideálja van a zseniről, mint Balassiban és Csokonaiban, ugy Petőfiben is ennek az ideálnak a megtestesülését szeretné látni; ők Petőfi regényes életéből, idealisztikus forradalmi politikájából s némely fiatalos és affektált rakoncátlankodásából akarják megalkotni Petőfi képét, megfeledkezvén mindazon vonásokról, melyek az ő ideáljuknak ellenmondhatnának. Viszont az ortodox kritika – mint Hartmann helyesen állapitja meg – az adatgyüjtésen kivül alig tett egyebet, mint ismételte és ellapositotta Gyulai tömören fogalmazott itéleteit. Ehhez járul mindkét részről az a nagyhangu bálványozás, belemagyarázás, gyakran modernkedéssel vegyitve, tudományoskodás és művészieskedés, melynek klasszikus példái a Barabás Ábel és Oláh Gábor nagy pipáju, kevés dohányu könyvei; s amely egy darabig csilloghat a modern kritika hangzatos jelszavaival, de időmultán okvetlen csömört okoz.

Hartmann Gyulai szellemének ajánlja könyvét; de mestere voltaképpen Riedl; az egész könyv tervén, valamint egyes lapjain is észrevehető az iró ambiciója, hogy a Riedl remek Arany-könyvének mintegy pendantját nyujtsa Petőfiről. Stilusa is az a modern esszé-stilus, melyet Riedl és köre honositottak meg irodalmunkban. Ha Gyulai stilusát Macaulay élénk és mégis nyugodt, festő és mégis fejtegető, kiválóan józan stiljéhez lehet hasonlitani: Riedlék mintaképe inkább Taine, az érdekfeszitően analizáló, francia logikájával és szellemes hasonlataival. De mig ez a stilus a kiválóan logikus Tainenek legbensőbb lényegéből fakadt, mig Riedlnél egy érdekes temperamentum és Péterfynél egy melankolikus kedély külön szint ad neki: addig kevésbbé kifejezett egyéniségü követőinél igen könnyen sablonná válhatik. A részletező logika magától értetődő dolgok kifejtésére csábithat, a szellemes hasonlatok folyton egy tárgykörre vonatkoztatva végre szólamokká sülyednek, a rövid (elemző) mondatok szenvelgés szinét öltik. Ilyesmi megtörténik Hartmannal is. Néha egymásután következő mondatokban egész csokrot köt olyan hasonlatokból, melyek valamikor az előkelő esszé-stilushoz tartoztak, ma már a vidéki iskolák programmértekezéseinek kellékei. („Egyénisége rokonszenves taglejtésekkel mintegy kihajol költeményeiből. Képzelme vizében gyönggyé nemesedik a kavics, mint Eldorádóban… Költőbarátja Arany öregen született; ő fiatalon halt meg s fiatalon él eljövendő nemzedékek életében.“) Ugyanazon lapon akadunk a szenvelgő mondatszerkesztés példájára. („A hü barát ő, aki nem csal meg bennünket. A makulátlan, aki mellett jobbak leszünk. A gyengéd. A tiszta. A nagy Költőember.“) Amit az iró mondani akart, az első mondatokban megmondta. A többi: stilisztikai szenvelgés. Ide tartozik a modern műveltség minduntalan betolakodása is a szerző tárgya közé, amely néha már Riedlnél bánt bennünket. Hagyján mikor Emersont idézi vagy Baudelairet és Verlainet emliti meg; de közben, élénkség kedvéért, elmondja Catulle Mendes egy meséjét, melynek csak éppen annyi köze Petőfihez, mint amennyi minden más költőhöz lehet; s mindig kérdés, érdemes-e Catulle Mendes nevét leirni ott, hol Petőfiről van szó. Néhol a szép stilus vágya oly dicséretekre csábitja, melyek a legjobb akarattal is csak szóvirágoknak nevezhetők. Például azt mondja, hogy a Minek nevezzelek? cimü költemény „méltó lenne rá, hogy betüi csillagokból varrtan a szerelem apotheozisaként világoljanak le ifju szivekbe“. Egészen ide tartozik végre az utolsó tanulmány, mely a Szeptember végén cimü versről szól; vajjon van-e joga valakinek ilyen lirai verset ilyen tanulmányban feloldani, mint cukrot a vizben? Ez a szentimentális ömlengés kellemetlen akkorddal fejezi be a könyvet. Mindjárt az eleje jellemző („Koltó. Itt termett a költemény. Petőfi „legszebb“ verse. A költő szeme előtt nyiltak itt a kerti virágok. Az időpont 1847 szept. végén. A költő házasságának első hat hete ez: mézeshetei…“) s igy megy egész addig, amikor kijelenti, hogy „a szerelem himnusza e kis vers“, ez a „24 sor, melyet röviden igy is nevezhetnénk: Énekek éneke“.

S most, elválasztva a felszinen uszó salakot, nézzük meg ami alatta maradt. Vessünk egy tekintetet a képre, melyet Hartmann Petőfiről fest. Több tekintetben érdekelni fog bennünket. Az első értekezés Petőfi jellemének egy sajátságos antagonizmusát állapitja meg. Az irodalmi arckép célja talán mindig az, hogy divergens, gyakran ellentétes vonások belső összefüggését megéreztesse. Hartmannak ez, talán öntudatlanul, sikerül: megérezteti velünk, milyen mély belső összefüggés van Petőfi korláttalan forradalmi természete és erkölcsössége s – bizonyos mértékben igy nevezhető – korlátoltsága közt. Mert tény, hogy Petőfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költőkhöz tartozik, akik valaha éltek, s aki csak a forradalmi külszint hajlandó benne látni, alaposan félreismeri. Legmélyebb hajlamai és nézetei Petőfit tökéletes nyárspolgárrá teszik, s jobban vizsgálva még forradalmiságán is észrevesszük ezt a (nincs jobb szó) nyárspolgári szinezetet. Valóban a nyárspolgári élethez hozzátartozik, hogy a fiatalság kitombolja magát. Petőfit, akit már eleve mint kivételesen jó fiut ismertünk meg, élete végén mint kitünő férjet és boldog apát látjuk viszont, akit a legkiáltóbb forradalmi szereplésekbe voltaképp lázas véralkatu neje ingerel bele. Lásd az életrajzokat, Ferenczit.

Igy ir a költő (éppenséggel nem hive a nőemancipációnak) feleségéhez, aki nemzeti szin vállkötőkkel felpántlikázva jelenik meg a forradalmi népgyüléseken, ahova más asszony nem jár: és sütkérezik a nyilvánosság verőfényes ormain.

Természetesen ez csak példa; mikor forradalmiságról beszélek, nemcsak a politikát értem.

A fődolog, hogy Petőfiben e két véglet: forradalmiság és nyárspolgáriság, korláttalanság és korlátoltság szorosan összefügg, mert egy tőből fakadtak: szülőjük az egészség. Petőfi valósággal tipikus egészséges kedély, amihez éppugy hozzátartoznak erőtől és önbizalomtól duzzadó tulzásai, mint mély erkölcsi érzése és optimizmusa. Petőfi forradalmiságában semmi sincs a dekadensek forradalmiságából; sőt annak éppen ellentéte. Mindnyájan tudjuk, hogy szociális világnézete mennyire korlátolt és naiv, demokrata és nyárspolgári. Erkölcsi világnézete és ami több, élete teljesen az uralkodó erkölcs alapján áll, – önkénytelen, erőltetés nélkül. Esztétikai izlése éppoly korlátolt és naiv. Szét kell tehát rombolnunk azok ábrándjait, akik Petőfiben a mai forradalmár-költők rokonát akarnák látni: ilyesmiről szó sem lehet oly költőnél, aki maga a megtestesült egészség.

S ennek a lelki egészségnek legtipikusabb tünete az őszinteség, amelyet Hartmann ugyanazon tanulmányában kiemel. Valóban ez az a vonás, amelynek megfigyeléséből a lélek egészségi állapotának legbiztosabb diagnózisát lehetne adni. Az egészséges lelkü ember őszinte, éppen azért, mert nincsenek lelkének fájó pontjai, melyekhez nem szeret hozzányulni. Petőfi őszinte és kiméletlen, az ősember őszinteségével és kiméletlenségével. Ezzel szemben az agyonsebzett lelkü dekadens költészete fátyolos: szimbolikus, vagy (művészien) impasszibilis, szemérmes és l’art-pour-l’artos. S ilyen voltaképp az Arany Jánosé is. Ime ismét az örökké szembenálló két szellemirány, s azt hiszem nem lenne nehéz kiválasztani, melyik közülük a modernebb, a sebhedt modern lélek költészete. Arany határtalanabbul modernebb Petőfinél. Petőfi határtalanul egészségesebb.

De az egészség szó általános és sokértelmü. Miben áll közelebbről a Petőfi egészsége?

Volt életében egy kor, a Felhők kora, amikor a világgyülölet és Byronizmus beteges életnézetével kacérkodott.

„Gyülöltem én is – volt reá okom“ – mint ő maga mondja. S valóban, mig eddig inkább e világgyülölet szenvelgett voltát hangsulyozták kritikusaink, Hartmann arra forditja a figyelmet, hogy a költőnek volt oka reá. S ez a helyes szempont. Petőfi szenvedett; az egészséges ember sir és káromkodik, mikor szenved; Petőfi sirt és káromkodott igen egészségesen. De csak azért, hogy a sors fordultával annál jobban élvezze megint az életet. Az ok megszüntével megszünt a hatás is; s Petőfi maga is csodálkozva és szégyennel kérdi:

Az ő lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele annak, hogy a lélek egészséges maradjon s ne sebhődjék agyon e gonosz világban. S ez talán a legnagyobb szerencse. Petőfi a legszerencsésebb költő.

Hasonlitsuk össze vele Aranyt, akit egy-egy érzés halhatatlan üldöz, akinek költészetében egy-egy képzet makacsul vissza-visszatér, a nagy tépődőt, tele titkolt sebekkel, melyek minden időváltozáskor megujulnak.

Petőfi szerelmi élete éles példákat ad az elmondottakhoz. A könnyü gyors és erős egészséges lángolás, valamint a könnyü gyors és egészséges gyógyulás itt nyilvánvaló. Kitünően jellemzi ezt, amit Csapó Etelka halála után nemsokára irt: Szeretnék már szeretni ujólag
– – – – – – – – –
A hegytetőn még ül a téli hó,
Midőn tövében már virág fesel.
Valóban, mikor a költő azt mondja, hogy a szerelem Rózsafán kis madárfészek,
Melyben vigan fütyörészek,
S ha feldulja a fergeteg,
Tovább szállok, mást épitek,
ez nemcsak kedves kacérkodás a világfisággal, mint Hartmann mondja, hanem a költő egészséges kedélyének őszinte nyilatkozata. Általában Hartmannak a Petőfi szerelmi költészetéről irt fejezete a gyengébbek közé tartozik s kivált mikor Szendrey Juliáról szól, a frázisok felszines magasságaiba téved. Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni, hogy a költőnek Juliához való érzelme erős és nagy szerelem volt, nagy akadályokon győzni tudó egészséges szerelem. Nem is fogom talán világfias könnyelmüséggel vádolni azt, akiről csak az imént mondtam, hogy alapjában szigoru erkölcsü nyárspolgár volt. Ez azonban nem von le semmit azokból, amit előbb beszéltem. Az egészséges nyárspolgár természetrajzához hozzátartozik, hogy ifjukori szerelmeit könnyen feledi, feleségéhez pedig hü marad.

Petőfi férjnek született és családapának. Már legelső verseiben is erre gondol. (Az én mátkám.) jellemző, hogy az olyan hámból kirugós affektált és rossz vers után, mint ez: – – – engem a rendes élet
Időnek előtte megölne, tudom:
Költő vagyok, költőileg kell
Végig rohannom az életuton,
nyomban egy ilyen végződésü vers következik: Megérem-e, hogy nekem is lesz
Szép, csendes házi életem?
Költészete a családi idillben éri el majdnem a tetőfokát. A téli esték a legszebb magyar versekhez tartozik. Petőfi ideálja a visszavonult jó családi élet:

– És hogyan lehet – azt hiszem, önkénytelenül kérdi az olvasó –, hogy ez az ember mégis véresszáju forradalmi hős, a nagy idők egyik legexponáltabb szereplője lett?

Meglátjuk, hogy ez önkényt következik.

Hartmannak kitünő ötlete, hogy Petőfi hazafiságát családi érzelmeiből és a szülőföld igazi nyárspolgári szeretetéből származtatja le. Legelső költeménye Aranykalászszal ékes rónaság világosan mutatja ezt az átmenetet. A nyárspolgár ragaszkodása a földhöz, amelyen született s a fajhoz, amelyből született – a családi érzelmeknek mintegy kitágulása – egészséges büszkeség és harcikedv: ezek teszik Petőfi hazafiságának alapját. A földhöz és a fajhoz; és hogy mindezek dacára Petőfinek a multhoz kevés érzéke van (bármennyire szeret is lelkesitő történelmet olvasni) az éppen olyan dolog, mint hogy, láttuk, saját élete multjához is kevés érzéke van: a mult sebei gyorsan tünnek nála; Petőfi a jelen pillanat költője és ezt Hartmann is észreveszi. Viszont Aranyt, amint a saját multja folyton üldözi, ugy üldözi örökké fajának multja is: az ő költészete valóban az egész mult eredője.

Igen érthető az is, hogy Petőfi hazafisága még jobban kitágul: demokratikus és anarchikus világnézetté. Mindenben teljesen korának embere; a jelen embere, történelmi érzék és vatesi előrelátás nélkül s korának eszméit ugy érti, mint egy szegénysorsu egészséges nyárspolgár értheti. Valódi nyárspolgári gyülölet az előkelők és minden arisztokratizmus ellen, az erkölcsös nyárspolgár s az akaraterős, egészséges kedély büszkesége és korlátlan harci kedve jellemzik. Akaraterős és bátor, mint teljesen egészséges lélek; minden akadályt megvet, minden célt elér. Milyen más az arisztrokrata, Hamlet-lelkü, habozó, félénk Arany.

De könnyü annak bátornak lenni, akinek sebei olyan könnyen gyógyulnak. S erre vezethető vissza Petőfi roppant élénk nyilvános szereplése is. Elsősorban állott, mert sérthetetlen volt, mint Siegfried vagy Achilles; s nem volt Achilles-sarka. Ami bántotta, azon őszintesége s egészséges haragja mindjárt tuladott. Arany, a „tulérző fájvirág“, visszahuzódó.

Petőfinek azonban kellett a világ. Mint egészséges lélek, élni és hatni akart, benyomásokat kapni és továbbadni; semmisem volt benne a nagy magányosok lelkéből. Az olyan embernek, aki csak a jelenben él és akinek a multból nincs tartalékkincse, szükségesek a benyomások; s az olyan, ha költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvilág minden apró jelensége iránt fogékonyabb lelket nála keveset találhatunk. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ir s gyakran jelentéktelen verset. Ha fáj a feje, ha a pipafüst kicsorditja könnyét, kész a vers. Hartmann is idézi:

És mint egészséges lélek nem befelé néz, önmagát kinosan vizsgálva, hanem kifelé benyomásokat várva. Voltakép, nem szubjektiv költő. A benyomások iránti nagy fogékonysága teszi őt nagy leiróvá. Leiró költeményei a magyar költészet legmagasabb szintjén állanak. Hartmann jól kiemeli realizmusukat. Petőfi általában nem nagy művész. A benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbbé öntődnek át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az lehetne. Kevés benne az alkotó, sokkal több a tükörszerü. A tükör minden képet gyorsan visszaad és rögtön elfelejt. A tükör a képeket kevéssé alakitja. Petőfi ilyen. Nyelve nem mutat egyéni szinezetet, mint Aranyé. Látása nem oly sajátságos. Demokratikusabb és közérthetőbb. De gyorsabb és nagyon hiv. Tükör. De ez a tükör csodálatosan tiszta és éles képeket ad.

A világ képei gyorsan mozognak, egy pillanatra élesen megvillannak a tükörben és aztán eltünnek.

A leirás tárgya természetesen leginkább amit a költő leginkább szeret: a családi élet, a szülőföld. Hegyes vidéket alig néhány helyen például Salgóban rajzol. Ebből Hartmannak az a sajátságos, lélektanilag is megokolatlan gondolata támad, hogy amit a költő nem szeret, azt nem is tudja rajzolni; például a telet. Hogy téli leirásai nem sikerülnek. Számos helyet hozhatnánk ezt cáfolni: igy a gyönyörü Téli Világ cimü verset. De maga Hartmann választja meg a bizonyitó példáját legszerencsétlenebbül. A Puszta Télen cimü versről akarja kimutatni, hogy nem sikerült. Ez mutatja, hogy egy apriori gondolat milyen helytelen itéletekre csábitja az esztétikust. Valóban nem értem, hogy akadjon valaki, akit meg ne kapjon az a csodálatos hangulat, mely ebből a költeményből kiárad, aki ne bámulja a leirás csodálatos képzeltető erejét és a folyton fokozódó hangulat szigoru felépitését. Mikor még gyermek voltam, gyenge és ideges, könnyek jöttek a szemembe, valahányszor ezt a verset olvastam. Hartmann teljesen korlátolt érvekkel megy ellene és Gyulai ellen, aki dicsérte. A negativ leirást veti szemére, Péterfy tekintélyére hivatkozva. De nem veszi észre, hogy ami másutt impotencia lehet, az e versben művészi szükségesség, kontraszt, melynek felmerülése a lélekben lélektanilag éppoly érthető, mint helyzete a költemény elején szükséges esztétikai alap, – hogy Beöthy kifejezését használjam – a továbbiak hangulati előkészitésére.

Általában Hartmann Petőfi tájkép-művészetének nem néz a mélyére. Mesterséges módszereket keres benne. Az Alföld cimü költemény strófáiról például azt mondja: „A két első sor rendesen a tér, a két utóbbi a rá felvonuló élet.“ Ezt kevés helyen lehetne erőltetés nélkül alkalmazni. Petőfi nem dolgozott ily recipe szerint. Ami legmélyebb és legérdekesebb Petőfi leirásaiban, az a képek bámulatos tisztasága, élessége, mely onnan származik, hogy a tükör szinben, világitásban igen keveset ad hozzá a képekhez, ami megint csak arra mutat, hogy költőnk a benyomások költője és voltaképp nem szubjektiv költő. Az ő egészséges, egyszerü lelkén, mint az ablaküvegen át majdnem egészen természetes szinekben látjuk a világot; nem ad mindennek külön fényt és szint, mint az abnormis nagy művészek, mint Arany.

Valóban Petőfi lelke, mint minden egészséges lélek, rendkivül egyszerü, átlátszó és naiv. Erről a naivságról beszél Hartmann utolsóelőtti tanulmányában s nekünk itt már alig van hozzátenni valónk; az eddigiekből különben is minden magától értetődő és dedukálható.

Petőfiről irva, nehéz elkerülni a közhelyeket, Hartmannak ez nem is sikerült. Az egész könyv, amint stilusban utánzat,1) tartalomban sem mindig eredeti. Megfigyeléseit, bár sokszor érezzük, hogy kell lenni közöttük összefüggésnek, nem tudja egységes képpé foglalni s az a rajz, amit az előbbiekben adni kiséreltünk, egészében a mienk, ha egyes vonásait – amelyeknél ezt ki is emeltük – meg is találjuk Hartmannál is. Mindazáltal ez az egypár jó gondolat s néhány sikerült elemzés (mint az a párhuzam, melyet a költő egy zsengéje és egy későbbi verse közt von s melylyel a költői érés folyamatát szinte tetten éri) megérdemli, hogy a könyvet, ha Riedlé mellé nem is állitjuk, a Petőfi-irodalom jobb műveihez soroljuk; mindenesetre jobb, mint a szánalmas Petőfi-könyvtár sok kötete.

II.

Ime. Az ellentét Petőfi és Arany között csakugyan megvan; de lényegesen más az, mint ahogy akár az ortodoxok, akár a modernek képzelik. Arany a beteges abnormis zseni és Petőfi az egészséges nyárspolgár. Ha csak életviszonyaikat vesszük tekintetbe és nem iparkodunk pszihológiájukba behatolni, teljesen külsőségek után indulunk és téves eredményekre jutunk.

A faculté maitresse Aranynál valami előkelő szenzibilitás, amely a külvilág minden behatását mély és mulhatatlan sebnek érzi. A benyomás ilyenformán nem vesz el, hanem tovább rezeg, tovább fáj a lélekben és a lélek folyton gazdagodik a multtal, az egész mult tovább élvén benne. Ez magyarázza Aranynak rendkivüli érzékét a mult iránt, ami, mint az érzékenység, arisztokrata vonás: a demokrata Petőfinek csak a jelen létezik.2) Az arisztokrata lélek, amely az egész multat hordozza magában, költészetben is tudatos folytatója és eredője az egész mult költészetének és minden sorából az egész mult lelke cseng. Innen Aranynak nagy irodalomtörténeti érdeklődése, melynek legbővebb dokumentumát, irodalomtörténeti előadásai a nagykőrösi gimnáziumban, iskolai jegyzetek alapján nagyon hiven és pontosan rekonstruálva most adta ki Pap Károly.

Figyeljünk arra, hogy a multnak ez a továbbélése és felhalmozódása szoros kapcsolatban van Aranynak rendkivül sajátos egyéniségével, egyéni látásával. Valóban az ily lélekben, amely a mult minden sebeit viseli, a jelen képei sem tünhetnek fel oly egyszerü és természetes szinekben, mint például Petőfinél; a vele együttható mult sajátságos szint vet rájuk, egyéni szint. S amint a képzelet, ugy a kifejezés is teljesen egyéni lesz az ily komplikált lélekben. Arany kifejezésmódja egyáltalán nem egyszerü, mint Petőfié, sőt ellenkezőleg. S alig van sora, mely nem viselné magán az egyéni látás és stilus kettős bélyegét. Ezt legszebben Riedl mutatta ki, akinek könyvében az első mondat: „Arany költészete egész világ, melynek megvan a maga emberfaja, a maga növényzete és állatvilága, szóval sajátos természete és éghajlata.“ Arany szenzibilitása éppoly érzékeny a valóság iránt, éppoly jól lát, mint Petőfi – de mindent sajátságos világitásban.

Az ilyen rendkivül egyéni költőt voltaképpen éppoly kevéssé szabadna objektivnak mondani, mint Petőfit szubjektivnek. Az, amit rendesen a költő objektivitásának neveznek, az elmondottakkal szorosan összefügg. Az ily végtelenül sértékeny szenzitiv lélek valóban nem szeret önmagáról beszélni, mint a beteg nem szeret sebeiben turkálni. Az ily arisztokrata lélek nem viszi sebeit piacra. Sőt a költészet neki voltaképpen csak menekvés a valóság kinzó, sebző világából, mely iránt haj! nagyon is eleven érzéke van és érzékenysége. Ezt fejezi ki például a Vigasztaló cimü verse. Menekülés hová? a mult világába, az egyetlenbe, mely a sebző jelentől elforditja figyelmét, mert az ember lelke nem állhat másból, mint multból és jelenből. A mult sebei kevésbbé fájnak s a képzelet, amely a mult sebeit kombinálja, eltereli a figyelmét a jelen fájóbb sebeitől. Ezért Arany lirája sem közvetlen benyomásokat ad, hanem emlékekből táplálkozik és diszkréten fátyolozott lira. S ugyanezért költészete leginkább epikai. S ámbár ez epikai költészet mélye csupa titkolt és eltagadhatatlan szubjektivitás, megjelenése mégis egy realista, sőt naturalista3) költészet megjelenése. Rendkivüli szenzibilitása s ezzel összefüggő óriási képzet, azaz szókincse képessé teszi a legfinomabb dolgok látására és kifejezésére s külön fejezetet érdemelne a lelkiismeretesség, amelylyel az általa látott valósághoz aggodalmasan ragaszkodik. Ez ugyanaz a tragikus lelkiismeretesség, amelyről egyszer már beszéltem Péterfyről szólván4) s amely minden ily sértékeny arisztokrata léleknek közös vonása. Aranynál három alakot vesz. Az első a költői realizmus. Petőfinél a realizmus önkénytelen, magától értetődő, könnyü. Aranynál aggodalmas, fájdalmas. Az egyik a tükör, a másik a festő. A második forma az erkölcsi lelkiismeretesség. S itt tapintunk az egész dolognak mélyére. Petőfi, a nyárspolgár, erkölcsös ember, önkéntelen és nem érdemből, nem lelkiismeretből, erkölcsös, mert ugy született, erkölcsös éppoly könnyedén, mint amily könnyedén tesz mindent. Őszinte, mert egyszerü és nincs mit elhallgatnia; őszinte, mint ahogy az üveg átlászó.

Aranynál másképp van. Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség keserves lelkiismeretesség. Az csak azért őszinte, hogy ne legyen egy ujabb, még keservesebb sebe, a lelkifurdalásé; mert minden legkisebb lelkifurdalást ismét mély és halhatatlan sebnek érez. Aki multját mindig magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a multhoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét mult és jelen közt uj seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit Weininger, a hires osztrák filozófus Gedächtnisnek, erkölcsi emlékezetnek nevez és a zseni legmélyebb sajátságának mond. Ilyen Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi; ha Petőfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás, „égető, mint Nessus vére“. Riedl kimutatja, hogy ez van meg Arany hőseiben is, Toldiban (gondoljunk a György vitézének vagy Tar Lőrincnek megölése utáni hangulatokra), Piroskában, Etelében, a balladahősökben.

E rendkivüli erkölcsi érzékenység a lelket habozóvá, félénkké, szemérmessé teszi. Itt minden megint összefügg az előbbiekkel. Akinek minden ártatlannak látszó cselekedete uj lelkifurdalások forrása, az elzárkózik, hogy ne kelljen cselekednie. Az ha tán ki is csábul néha a tett mezejére,

Az iparkodik ugy élni, hogy azon ne lehessen folt. Visszavonult lesz és nyárspolgár. Amily lelkiismeretes költő, oly lelkiismeretes tanár, férj, apa. De ez a nyárspolgárság lényegileg különbözik a Petőfi nyárspolgárságától. Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.

A harmadik formája Arany lelkiismeretességének a tudós lelkiismerete. S itt visszatérünk a könyvre, melynek alkalmából irjuk e sorokat s mely Aranyt mint tanárt és tudóst mutatja be. Aranyt lelkiismeretessége esztétikai dolgokban épp oly hipokondriássá és habozóvá teszi, mint mindenben; ezért hagyott annyi töredéket és kiadatlan művet. Neki minden kritika uj seb volt:

Ez végletekig vitt esztétikai gondosságra késztette, hogy csak tökéleteset adjon ki. (Ebben is ellentéte a könnyen dolgozó Petőfinek.) Ezért az esztétikából valóságos nagy tudományt csinált magának,5) amelynek gyümölcsei az utólérhetetlen Vojtinán kivül (és néhány kisebb költeményen, mint a Sárkány cimün) prózai dolgozataiban maradtak ránk.

Arany prózai dolgozatairól ujabban sokat irtak (Gálos Rezső, Szinnyei Ferenc stb.), noha inkább kivonatokat adva belőlük, mint eredeti itéleteket róluk. Mégis rájövünk lassan, hogy őt, kit az ortodoxok ismertek esztétikai vezérükül, egyáltalán nem lehet elmaradott kritikusnak tartani. Ez a nyárspolgár-költő, amint gyakorlatában megelőzte a legmodernebb naturalista és l’art-pour-l’artos irányokat, ugy elméletében többszörösen megelőzte Tainet, először módszerben, alkalmazva a milieu- és race-elméletet Irói arcképeiben és Zrinyi és Tassoban:6) azután az eszményités elméletében, megirva a Vojtinát hat évvel a Taine hires előadásai előtt del’Idéal dans l’Art (1867.), amelyekben nincs több, mint a Vojtinában. Gondoljunk arra is, hogy például Hebbelt ő méltatta először irodalmunkban, mint az eposz modernizálóját, maga is nagy modernizálója az eposznak. Pap közli tervezett, de nem engedélyezett olvasókönyvének előszavát, mely nemcsak pedagógiai, hanem esztétikai szempontból is kitünő és eredeti munka.

Aranyban, mint irodalomtörténészben az esztétikai izlés és tudás egyesül a mult iránti nagy érzékkel. Eredeti történetirónak nem lehet mondani. Önálló kutatásra alkalma nem volt; mint Pap kimutatja, nagyobbrészt Toldy és mások adatait veszi át.7) A szoros és önálló tudományosságot pedagógiai célja is kizárta. Arany, mint Benkó ismert könyvéből és másunnan tudjuk, kitünő tanár volt; nemcsak nagy egyéniségének önkénytelen hatása, higgadt modora és nagy tudása tette azzá, hanem az a lelkiismeretesség, amelylyel kötelességeit teljesitette és saját pedagógiáját alaposan átgondolta. E pedagógia kiválóan józan gyerekismeretre vall. Azt mondja egy programmértekezésében, hogy „az a 15–16 éves ifju, aki előtt most nyilt meg a stil virágos mezeje, aki rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti, s elsősorban ebből a szempontból itélkezik, képtelenség, hogy egyuttal magasabb érdekeket, mint a nyelv erejét, a kompozició hatalmát, a költészet egyszerü fenségét is érezze. Már lelki alkatánál fogva – ki akarván tünni – csak a jelent nézi, a mult ügyetlen törekvései, avult szépségei iránt, amiket önfejlődése szinvonalán alul állóknak tart, sem kedve, sem érzéke“. Ezeket a szavakat számos mai tanárunk megfontolhatná. Annál feltünőbbek, mert oly történeti érzékü ember irja, mint Arany, önmegtagadó objektivitással. Még modernebb pedagógia hangjait üti meg egy levélben Lévay Józsefhez: „Oly alkalmazott esztétika, mely minden művészetre kiterjed, vagy oly teoretika, mely csupán a szemlélődéssel lakik jól – nem ily koru, olvasottságu ifjakhoz való. A szókat betanulhatná, de az értelem éhen maradnia.“ Annyira simult e tanár a gyermekek értelméhez és izléséhez, hogy az ujabb irodalmat, mint könnyebbet és élvezetesebbet, előbb tanitotta a réginél, ami ellen Pap Károly kifogásokat tesz, teljesen tudományos szempontokból, melyek a tanár szempontjai nem lehetnek. Itt a különben szerény kommentátor tullő a célon.

Arany az irodalomtörténetet teljesen a mai módszer szerint, induktive, olvasmányok alapján tanitotta s a diktatum csak végleges, megjegyzésre szánt összefoglalás akart lenni. Igy nem is várhatjuk, hogy a költő egyéniségéből sokat találjunk benne, Azonkivül a nagy költő prózája másutt sem valami nagyon egyéni. Arany valóságos ellentéte a modern szubjektiv kritikusoknak. Mint Pap is megjegyzi, ő rakta le nálunk a filológiai módszer alapját. Lelkiismeretessége a tényekhez és adatokhoz ragaszkodik és szemérme, mely érzéseit még lirájában is fátyolozottá teszi, prózában lehetőleg egyáltalán nem engedi őket nyilatkozni. Ami versben diszkrét, az prózában szemérmetlen nyiltság lehet. Arany idegesen borzad minden szemérmetlenségtől. Diszt, hasonlatot, az egyéni képzelet jeleit, csak olyan helyen enged prózájába, ahol a megértéshez szükség van rá. Ezért lesz prózája, mint maga mondja, fahanguvá és olyanná, amilyennek Riedl elemzi. Kétszeresen igy van ebben a „száraz összefoglalásban“. Annál inkább meglep bennünket a rendkivüli gondos tömörség és szabatosság, mely minden mondatát jellemzi. Ez is művészet: a legérettebb logikai művészet. És néha, mint a villám, egy-egy pillanatra egy epigrammai fordulat, egy kitünő jelző („a vizeszü Zsigmond“) felvillan az iskolás kifejezések közt.

Valóban szerencsés Pap kifejezése: ezeket a rövid logikus fejezetkéket leginkább epigrammai él jellemzi. S tartalmilag még több érdekeset találunk bennök. Ilyen mindjárt a hun-magyar mondák és ősműveltség jellemzése, mely a Csaba-trilógia tudományos forrásaira világithat rá s látható szeretettel van megirva. Aranynak e dolgokban olyan szakmüveltsége volt, mint akárkinek abban a korban. S több tévedése mellett is szembeszökő a bámulatos önmegtagadó lelkiismeretességü józanság, melylyel a költő kedvelt tárgyával, epikai hitelének összes alapjaival szemben itélni tud.

A középkori irodalomról igen szigoruan itél, annak szépségeit kevéssé sejti: ami természetes, hisz középkori irodalmunk kincseinek megvilágitása csak a legujabb kutatások műve. Annál több figyelmet szentel a korrajzi háttérnek s itt egyes kis fejezetei valóságos kis mesterművek, annak az Aranynak művei, aki a korai renaissance egész műveltségébe oly csodálatosan élte bele magát Toldi Szerelmében. Arany legendás történeti érzéke párosul itt szigoru logikájával és semmit kicsinek nem néző lelkiismeretességével, hogy e kis művekben olyat alkosson, amelyből mint egy Heredia-szonetből elvenni, sem hozzátenni egy szót sem lehetne. Egy-egy kor beszoritva néhány szintelennek tetsző mondatba; csak aki maga hasonlót próbál, veszi észre a benne rejlő roppant logikai műveletet.

A következő kor még inkább a Tinódiak és Ilosvaiak kora Arany szemében, mint Balassié – s ez talán érthető a Toldi, Török Bálint, Szondi költőjénél a Radvánszky-kodex felfedezése előtti időben. Legérdekesebb itt (pedagógiai szempontból is) a régi magyar versformák összeállitása, amelynek ma sem szabadna hiányozni egy iskolai irodalomtörténetben.

Felélénkül a könyv – mint Pap is megjegyzi – azon kor felé, melyről Arany irói arcképei szólnak. Korok, iskolák, irók jellemzése itt mind kitünő s megegyező a mai itéletekkel. Pap szerint Toldy és Gyulai később ismerték a jegyzeteket s igy nem lehetetlen, hogy egyes dolgokban hatással is voltak a mai itéletekre.

A reformkor elemzése megint kitünő; Széchenyiről két szó („ezek a lángész hibái“) élesen világit. – A következő kor iránt megint kissé igazságtalan; ez már talán a győzelmes irodalmi iskola igazságtalansága a legyőzöttel szemben. Kölcsey lirája mást érdemelt volna (bár itt mentség, hogy e nagy költőt ma sem becsüljük eléggé); nekem Vörösmarty jellemzése is kissé halaványnak tetszik.

Önnön győzelmes iskoláját dicsérve Arany egészen diszkrét, nemcsak abban, hogy magát nem emliti (amely hiányt állitólag Szilágyi Sándor igen szépen és méltóan pótolt a későbbi jegyzetekben), hanem költőtársainak dicséretében is. Nem valami merész ujitó, ami tankönyvben nem is volna szabad, hanem a megállapodott közvélemény kifejezője. Mégis helyesen jegyzi meg Pap, hogy e kis irodalomtörténetnek nagy érdekessége az, hogy az uj iskolát ez helyezi irodalmunk fejlődésében az őt megillető helyre először, időrendben; Toldy még teljesen konzervativ. És ha igaz, e kis könyvecske ebben sem maradt titkos hatás nélkül ujabb irodalomtörténeti felfogásunkra.

Petőfiről szól legtöbbet Arany, védelmezve őt a vádak ellen, körülbelül oly hangon, mint az utóbbi években Adyt volt szokás védelmezni. Érdekes, amint Pap bebizonyitja, hogy kronologice Arany itt az első, aki kimondja, hogy Petőfi a világirodalomban is számottevő költő; a második utána a francia Teillandier, a Revue des deux Mondesban. Gyulai még nem mert hasonlót mondani s Erdélyi, akit még ujabb kritikánk is érdemén felül becsül – Erdélyi az esztétikailag oly kevéssé fogékony esztétikus, aki képes volt Arany Katalinját végigolvasni, anélkül, hogy észrevette volna, hogy az gyönyörü jambusokban van irva és nem rossz ősi nyolcasokban – s ezt oly időben, mikor Byron hasonló költeményeit minden valamire való kritikusnak kivülről kellett volna tudnia, – Erdélyi azt mondta, hogy ne merjük Petőfit összemérni – Bérangervel.

Nagyon érdekes – és tárgyunkkal szorosan összefüggő – lélektani tanulmány lenne még kutatni, milyen szemekkel olvashatta Arany a Petőfi verseit. De erre már itt terünk nincs. Befejezzük ezt a birálatot azzal a megjegyzéssel, hogy Pap Károly bevezetése érdekes adatokat csoportosit s hogy a könyv kiadása az Olcsó Könyvtárban igen drága. S ha már kiadásról van szó, meg nem állhatjuk, hogy ne szóljunk valamit a Hartmann könyvének kiadásáról is, Ebben a könyvben olyan nagyhangu és üres, modern, stilizált és szimbolikus és Petőfihez teljesen stilszerütlen rajzok vannak, melyeket nem hagyhatunk emlités nélkül.

AZ IRODALOM HALOTTJAI

I.

Nem azok az irodalom halottjai, akik lerázva ezt a testi porhüvelyt, diadalmasan bevonulnak az Emlékezet nagy Pantheonába. Az irodalom igazi halottjai az elfeledt irók, akiket nem olvasnak, akiknek „mintha hallottuk volna a nevét“, akik félbenmaradtak és eltemettettek, mint egy torzó, egy csonka szobor. Rákosi Jenőtől kezdve mennyien megmondták már (és magyarázták, magyarázták!), hogy a magyar irodalom különösen gazdag ilyen torzókban. Nagy nevek tolulnak a tollamra, de elhallgatom őket; a példa mindig fáj. Esztendők mulva a történetiró, csákányával, mely a multakba vájkál: keménybe ütközik: s előkerül a mélyből a törött szobor: ez Katona volt, ez… a példa fáj.

Előttem három könyv; két uj és egy régi. Két halott aki feltámadt; és egy, aki még nem támadt fel. Az első könyv: egy Komjáthy-tanulmány. Én Istenem, ha elgondolom: nem is oly régen kevesen, fiatalok, ismeretlen rajongtunk egy halottért, egy ismeretlenért, aki éppen azért, mert ismeretlen volt, mert nem beszéltek róla az irodalom hivatalos fórumai: a miénk volt, teljesen, kizárólag, a mi költőnk, gyökerünk a multban, erőnk a jövőre. Tizen voltunk és tizen ugy őriztünk egy nevet, mint a koptus a vallását, melynek messze földön ő az egyetlen hive. Tizünkön kivül ki tudta ezt a nevet?

Ma az az irodalmi fórum, mely bennünket kiátkoz, ugyanaz fedezte fel Komjáthy Jenőt, sőt Komjáthy nevét ellenünk használja. Mégis oly örömmel olvasom Sikabonyi Antal könyvét Komjáthyról (mely a Budapesti Hirlap ujságvállalatnál jelent meg), mintha a saját diadalomat olvasnám. Örömömet csak az csorbitja egy kissé, hogy a könyv elég gyenge. Irója sokat olvasott, olyanformán, mint az ambiciózus diákok olvasnak, szükség és öröm nélkül. Olvasottságát (talán nem is jogtalanul) többre becsüli saját gondolatainál. Ha tehát a buddhista világmegvetésről beszél, hozzáteszi, hogy azt „Taine ilyesformán fejezi ki: de renoncer au monde“ – amit ugyan minden ember „ilyesformán“ fejez ki, ha francia. De Sikabonyi nem francia. Azt is mondhatná: hogy Schopenhauer ilyesformán fejezi ki: Verneinung des Willens. – Egy-egy lapjáról egész irodalomtörténeti cimszótárt lehetne összeirni. Ok és cél nélkül. Komjáthy filozófus költő. Nem megdöbbentő, mikor Sikabonyi erre azt vágja rá: „Amint már Boileau is megmondta: Aimez la raison?“ Komjáthy lapja részvétlenség miatt megszünik. „De vigasztalhat, hogy igy szüntek meg a német Horák vagy az angol The Liberal.“ – Miért kellett ezt nekünk megtudnunk? Ha már vigasztalni akar, miért nem vigasztal inkább az Arany János lapjának példájával? Különös dolog, hogy az irodalmi nemzetköziség ostorozója mindenáron külföldi olvasottsággal tetszeleg. – Hát az ily értelmetlenséghez mit szóljunk: „Lelkét nem elégitette ki a Leibnizok mondhatnók tabula rázája, akik mindent rendben találnak a világon!?“

Ilyen szószaporitástól vastagra dagad a könyv. Még jobban dagasztja a dagály. Hihetetlenül dagályos könyv, tele izléstelen enthuziazmussal hőse iránt, kit folyton a világirodalom legnagyobb alakjaival ejt párhuzamba. Csak ugy ontja a frázisokat; egyes lapjai a laposságnak, nagyotakarásnak és semmitmondásnak elrettentő példái. Stilusa elrettentően pongyola; ime egy példa: „a legnemesebb törekvések a közönség közönye s igy pénztelenségük miatt mennek tönkre“. Ilyen füles mondat igen sok van, elárulva irójuk gondolkozásának fegyelmezetlenségét.

Mindent megbocsátanánk, ha Komjáthy jellemzését találnók a könyvben. Valóban Komjáthyt még senki sem jellemezte komolyan és érvényesen irodalmunkban. Sokáig ismeretlen, aztán felfedezve, s a felfedezés bámulata sem alkalmas hangulat jellemzőnek, elemzőnek. A megértést csak szeretet adhatja; a megértetés csak ész műve lehet, lehiggadt szereteté. Sikabonyi a jellemző igényeivel lép fel: tanulmányt akar adni. Hogyan felelt meg ennek a feladatnak?

Az életrajz: néhány sovány adat, rengeteg frázissal feleresztve. Lélektani betekintést meg sem kisért. Pedig Komjáthy élete a legérdekesebb tanulmányok egyike lenne egy lélektani érdeklődésü kutatónak. Annyit élcelődtek már félreismert zseniken; ki irta meg a valódi félreismert lángész jellemrajzát, a csökönyösen visszahuzódó lélekét, aki fájva keményedik a világ ellen, mint a gyöngycsiga a kagylójában a tenger ellen?8) Micsoda erjedés, micsoda vegyi folyamatok folynak nappal a lidérc távol helyén, mely majd csak éjjel fog fellobbani, a siron, jelezve a rejtvemaradt kincset? Schopenhauer, Katona életirói birkóztak ezzel a problemával, Komjáthyé fel sem teszi a kérdést. Egész lélektani betekintése talán ennyi: Komjáthy vidékre megy és megkomolyodik. „Nem tudjuk, – mondja Sikabonyi, – ez a komolyabbság (!) üzte-e vidékre, vagy ez az elszakadás tette-e komolyabbá?“ – Vagy dicséret, egy-egy oldalszurással:… „bezzeg ő nem hasonlitott a holnaposkodókhoz!“… – A másik életrajzi kérdés volna Komjáthy szerelme, mely a legérdekesebb, mert legritkább dolgok egyike: egy intellektuális szerelem. Sikabonyi ezt észre sem veszi; a szerelemről csak frázisai vannak, felhordván Dante Beatricejétől Petőfi Juliájáig minden tüzes szerelmeket.

Vajjon a gyér adatokból lehet-e rekonstruálni ezeket a fejlődéseket, ezeket az érzéseket? Lehet világot vetni rájuk a versekből. Művésznél mindig a műveit kellene életrajzának alapjául vetni. Sikabonyi az életet és a költészetet egészen mereven elválasztja. Azzal menthetné ezt, fel is hozza, hogy Komjáthy verseiben mindössze két sornyi életrajzi adat van, s egy vers az anyjához, egyéb semmi. Hogy nincs költő, kinek költészete annyira élettől elvonatkozott lenne, mint az övé. De látnia kellene, hogy ez az élettől elvonatkozás csak látszólagos. Minden költőnél csak látszólagos lehet; ez apriori biztos, hisz a költő csak a saját benyomásait, saját érzéseit, saját belső életét adhatja a verseiben, önmagából ki nem léphet. Kétszeresen igy van ez Komjáthynál. Nem volt költő, aki annyira kizárólag verseiben élt volna, akinek a külső világ annyira semmit sem számitott volna, mint neki. Talán épp azért van ez igy, mert versei teljesen az övéi voltak, sem közönség, sem kritika meg nem osztotta vele birtokukat. Lelke közvetlenül és fenntartás nélkül beleömölhetett e versekbe, melyek profán szemek elé nem voltak kerülendők. De ép azért, mert teljesen verseiben élt, e versekben nem a külső világot, nem külső életét találjuk, hanem kizárólag belső életét; és Sikabonyinak a belső élet iránt nincs érzéke. Csodálatos dolog, egy lirikus monografusánál!

A belső élet rajzát nem kapjuk meg a Komjáthy költészetéről szóló fejezetekben sem. E zavaros fejezetekben nemcsak fejlődést, de jellemzést, nemcsak dynamikus, de statikus magyarázatot is hiába keresnénk hőse egyéniségéről. Erre ő azt mondja: „Vannak dolgok a természetben, amelyeket magyarázni nem lehet, amelyekben csak gyönyörködni tudunk.“ De akkor minek ir könyvet, ha nem tud megmagyarázni semmit? Szabad-e a kritikusnak igy lemondani a kritikáról?

Behatolás helyett gyakran hőse teljes félreismerését árulja el. Igy mikor arról beszél, hogy Komjáthynál a miszticizmus tömörebben jelenik meg, mint a Faust II. részében (mellesleg mondva, Tieck nem erről, hanem Dante Divina Commediájáról mondta, hogy „misztikus, kifürkészhetetlen dal“.) Komjáthynál tömörségről beszélni: Komjáthy költői géniuszának tökéletes elferditése. Sohasem volt áradozóbb költő. Az első fenséges sortól kezdve Ki fény vagyok, homályban éltem…
végig egy hatalmas ár az egész kötete, egy óriási himnusz, széles, diadalmas, mindent magával ragadó, mindent elboritó, zubogó lendület. A szavak Niagarája ez, a költemények Amazonja. Minden, csak nem tömör. Áradozó, eszmékben, ugy mint szavakban. Komjáthy mindig egyforma, folyton ugyanazt és ugyanugy mondja, a méltóságos folyam egyformaságával. Egyes verseinek nincs egyénisége, külön hangulata. Kezdetről, végről, szerkesztésről nála szó sem lehet. Egész költészete egy költemény vagy egy sem: mert a szám fogalma csak szilárd dolgokra alkalmazható: Komjáthy költészete pedig folyó. Ebből önként következik, s a továbbiakból még világosabb lesz, mily képtelenség azt mondani, hogy költőnk „egyformán szólaltat meg minden érzéseket minden huron“ és hogy, „legteljesebben Goethével hasonlitható össze“.

E szerkezeti sajátsága Komjáthy költészetének szorosan összefügg egyénisége legjellemzőbb, leglényegesebb vonásával, melyet Sikabonyi elmulaszt kiemelni. Egyáltalán nem keres ő faculté maitresset, mely hőse arcképét örökre felismerhetővé tenné; inkább apróz, de nem elemez. Jellemzés helyett itél; tán több esztétikust, mint pszichológust érezve magában. De itélete egyoldalu dicséret, mely legtöbbször helytelen esztétikai felfogáson alapul. E dicséret módszere az összehasonlitás; összehasonlitván hősét a világirodalom nagyjaival, alkalma van fitogtatni irodalmi műveltségét s egyszersmind elárulni, hogy e nagyokat mélyükben épp oly kevéssé ismeri, mint Komjáthyt. Ez összehasonlitásokban rendesen Komjáthy győz, győz Tennysonon, győz Shelleyn, győz Sully-Prudhommeon, győz Vörösmartyn, győz Goethén, Petőfin, győz Swedenborgon9) (jellemző e nevek összevisszasága). Igaz ugyan, mondja igazi filiszter-esztétikával, hogy Goethe, Byron, Shelley, Madách „ugyanily“ eszméket „hatalmasabb, nagyobbszabásu“ munkákban szólaltattak meg – de nem ily „fenszárnyalón“, mint Komjáthy – „nem is beszélve arról, hogy Goethének például mily hosszu idő adatott Fausztjának megirására.“

Összes összehasonlitásainak eredményeül e három csinosan hangzó műszavat hozza ki („három irány“): pogány pantheisztikus, misztikus enthuziaszta, ideális pesszimista. Jellemző, hogy a pantheistáknál Darwint is, a misztikusoknál Byront is emliti és a pantheizmus démonjáról beszél; a pesszimisták közt jellemző Reviczky divatos tulbecsülése. (A nők e kedves költője minden csak nem nagy és nem filozófus.) – E semmit mondó, cifra műszavak helyet jobb lett volna felkeresni Komjáthy többször kivánt legegyénibb, legmegkülönböztetőbb vonását, melyre már élete utalt: és ez valami egészen sajátságos magábazárkozottság, csak-magából-csak-magának-fejlődés. Sikabonyi emliti a magábazárkozottságot, de távolról sem veszi észre, hogy ez olyan forrás, melyből Komjáthy egész egyéniségét meg lehet magyarázni és hogy e szempontból tekintve Komjáthy életében és költészetében minden vonást a lehető legszorosabb összefüggésben fogunk látni.

E magábazárkozottság több és más a lirikusok közönséges érzékeny maguknakvalóságánál: ha a tipikus lirikusban, Csokonaiban, Petőfiben minden legkisebb külső hatás nagy érzelmi reakciót kelt, Komjáthynál ellenkezőleg külső hatás, külső világ egyáltalán nem létezik. Komjáthy lirája tárgytalan költészet; sohasem volt még ennyire tárgytalan költészet. Szavai elvontak, metaforái nem a meglátás, nem a képzelet munkái, hanem gyakran csak a nyelvé és sabloné. Érzései nem fejlődnek, hanem áradnak, nem táplálkoznak: oly légiesek, hogy nincs szükségük külső táplálékra. Levegőből élnek, mint a növények; – vagy inkább: önmagukból. Komjáthy költészete ezért a par excellence elvont, intellektuális költészet; – ilyet várhatunk a világtól dacosan elhuzódó, félreismert lángésztől. Nincs nagyobb ellentét, mint Petőfi és Komjáthy lirája s az igazsággal homlokegyenest ellenkeznek Sikabonyi ilyen kijelentései: „Megtaláljuk Petőfiben mindazon elemet, mi Komjáthynál megvolt“ és „Petőfi korában Komjáthy Petőfivé vált volna és Komjáthy idejében Petőfi Komjáthyvá.“ A Petőfi liráját csupa külső benyomások táplálják s mindinkább tulsulyra jut a külső benyomás a belső érzés fölött. Valóban Petőfi a lirai epika felé fejlődik és költészetének csucspontját utolérhetlen leiró költeményeiben éri el. Gondoljunk a fejlődésre Hazámban c. első versétől a Puszta télen s hasonlók bámulatosan teljes realizmusáig. Petőfi a benyomások költője. Komjáthynál nincsenek benyomások.10) Benne nincs semmi apollinikus elem; az ő költészete teljességgel dionysosi. Ha valakit lehet a világirodalomban Komjáthyhoz hasonlitani, az csak Shelley. Közös bennük az elvontság, a külső világgal való nem törődés, a csak magából táplálkozó lélek. Ideális költészet mindakettőé. E hasonló okok, hasonló eredményeket hoznak létre. Első eredménye, természetesen, az önérzet tultengése; aki előtt a külső világ semmi, annak önmaga minden, az voltaképp önmagát imádja. Komjáthy valósággal himnuszokat zeng önmagához. Folyton magával foglalkozva önnön nagyságának, önnön jövendő dicsőségének gondolata mámoritja.