Két kritika

A második eredmény az elvont eszmékért való rajongás. Minő eszmékért? Az önérzet tultengésének megfelel az individuális szabadság eszméje; annak pedig, hogy az egész világban semmit sem látunk, csak önmagunkat, megfelel a pantheizmus. Mindkettő megvan Shelleynél ugy, mint Komjáthynál. De éppen a pantheizmussal kapcsolatban akadunk közöttük a lényeges külömbségre. A pantheizmussal együtt jár a természetimádás. Az ily ideális, azaz a külső világtól elzárkozó lelkek, ha festők, tájképfestők lesznek: gondoljunk Mednyánszkyra.

De Shelley látja a természetet és a természetben keresi a saját érzéseit: a tengerben, a nyugati szélben, az érzékeny virágokban. Az érzések tulnyomóak; de képek támasztják őket. Komjáthy ellenkezőleg, érzéseiben keresi a természetet, nem látja, nála legfeljebb az érzések támasztják a képeket; a képek csak kifejező eszközül szolgálnak, mint másnál a szavak. Komjáthynak egyáltalán nem volt érzéke a természet iránt. Csak a lélek iránt volt érzéke. A természet nála csak a lélek más szavakkal: semmi egyéb.

Látta Komjáthy ezt a hattyut, ezt a fénybogárt, ezeket a pillangókat? Dehogy látta. Érezte. Shelley keveset lát és nagyon érez; Komjáthy érez és semmit sem lát. Ezért nagy tévedés azt mondani, hogy „nagyobb vonatkozásba tudja hozni a természetet énjével mint Shelley“. Komjáthynál a természet egyszerüen nem létezik.

Gondolhatunk arra, hogy Shelley élete hányatott volt, nagy benyomásokkal teli; Komjáthyé egyszerü, nem is alkalmas arra, hogy benyomásokat nyerjen. De gondoljunk arra is, hogy mindaz amit a lelki zárkózottságról és eredményeiről mondtam, talán nem egyformán illik Shelleyre és Komjáthyra. Komjáthynál a magábazárkózottság következménye lehet az önérzet tultengése és az elvont eszmékért való rajongás; Shelleynél valószinüleg éppen az önérzetnek és e rajongásnak (melyek már tanulókorában összeütközésbe hozták a tanári és atyai tekintéllyel) következménye a külső világ hatástalansága. Igy érthető az, hogy Shelley képes a külső benyomások felfogására, Komjáthy képtelen. (Shelley verseiben vannak életrajzi adatok, Komjáthyéban nincsenek.) Valóban az élet nem oka, hanem okozata jellemünknek; sorsát mindenki maga csinálja. Ezért illik a költők élete oly csodálatosan jellemükhöz.

A harmadik eredménye a heroikus magányosságnak a pesszimizmus. A külső világ néha erőszakkal is megzavarja az elzárkózott lelket; az ily lélek a külső világból csak az ilyen erőszakos érintéseket érezvén, kénytelen, csak a legnagyobb pesszimizmussal, gyülölettel tud a külső világra gondolni. Komjáthynak az egész külső világ rabság. Szanzara, Abdera. S amint a pantheizmus Spinozához, ugy a pesszimizmus Schopenhauerhez viszi. De az ő pesszimizmusa egyáltalában nem lényegi, amint az egész külső világ nála nem lényegi. Lényegi csak a lélek, önmaga, és ez jó, nagy, élvez, győz: Komjáthy alapjában optimista.

Az abszolut jó nála a gyönyör, a lélek gyönyöre, melyhez a test gyönyöre is hozzátartozik, a szerelem és enthuziazmus részeg gyönyöre. A gyönyör valóban az egyetlen állapot, melyben az egész külső világ tényleg megsemmisül és a lélek egy pillanatra de facto magára marad. Ezt a gyönyört, ezt a megsemmisitő, Nirvánás gyönyört hirdeti ezer és ezer változatban Komjáthy lirája. Igaza van Sikabonyinak (maga sem sejti, mennyire igaza), mikor azt mondja, hogy nála „az érzékiségben mintegy átszellemül a szenvedély“ – de éppen ellenkezője az igazságnak, amit nyomban utána mond, hogy „nincs benne semmi a Nirvána hangulatából“.

Átszellemült kéj, kéj a szellemnek a külső világtól való (bár pillanatnyi) emancipálása céljából: ez várható és tényleges alapmotivuma Komjáthy szerelmi lirájának. Az ily szellemnél a szerelem is önmagára vonatkozik, voltaképp csak önmagát és önmagáért szereti; a külső nő szerelmének csak alkalma, nem tárgya. Ennek megfelel, hogy végső szerelme, neje, Éloa, intelligens nő; ez a lélek nem ellentétét keresi mint más, hanem rokonát, akibe kihelyezheti saját tulajdonságait, hogy azokat imádja. A nőben önmagát szereti s szerelme is egészen magából táplálkozó. A nőt, akit szeret, voltaképpen nem ismeri, hanem képzeli: önnön lelkét képzeli beléje.

Tultengő önérzete, pesszimizmusa, rajongása a filozófikus eszmékért, a gyönyör dicsőitése legalább is érthetővé teszik feltámadását, népszerüségét a modern holnaposok között, ha velük való rokonságát nem is bizonyitják. A holnaposokban mindezek a vonások kevésbbé mélyről jöttek, mint nála (közöttük nincs ily elzárt lélek). De aki nem vette észre hasonlóságaikat (mint Sikabonyi), az nem veheti észre különbségeiket sem s nincs joga a holtat az élők rovására dicsérni.

Teljesen félreismeri Sikabonyi Komjáthy költészetének nemzetköziségét. Mert bizonyos, hogy sohasem volt annyira nemzetközi költőnk, mint ő. A nemzet a külső világhoz tartozik, a nemzet konkrét dolog, a nemzetiség megszoritás; és Komjáthy költészete teljességgel belső, absztrakt, általános. A művészet nemzeti szine szoros összefüggésben van realizmusával: mennél reálisabb egy művész (mennél több, egyénibb vonást mutat benne a külső világ rajza), annál nemzetibb. Komjáthy világköltő, olyan, amilyenekhez Arany, a legreálisabb, legnemzetibb, e sorokat irta:

Világköltő, nemcsak azért, mert a világszabadságért rajong, mint Petőfi; világköltő, dacára annak, hogy szép hazafias költeményeket is irt. E hazafias költemények sem nemzetiek, mert nem reálisak; bármelyik nemzetre illenének. Ezért nem lehet Komjáthy állitólagos nemzetiességét kijátszani a holnaposok állitólagos nemzetietlensége ellen. A holnaposok (értve nem éppen a Holnap tagjait), élükön Adyval, minden Magyarország szidásuk mellett is sokkal nemzetiesebbek, mert érzéseik a magyar világ viszonyaiból fakadtak; Komjáthy érzéseihez semmiféle (külső) világnak nincs köze.

A költői képzelet és költői nyelv azonban teljesen annak a viszonynak a tükre, melyben a költő a külső világgal áll. Mindenki természetesnek fogja találni az eddigiek után, hogy Komjáthy képzelete szegény és egyoldalu; de viszont ragyogó. A képzelet gazdagságát a külső világ adja, ragyogását a belső világ. Komjáthy költészete csupa fény és semmi szin. A fény a nap dolga, a szinek a tárgyaké; – a fény: a lélek, a szin: a benyomások. Ehhez képest nyelve sem szines és mégis ragyogó. Az ilyen költőnek voltaképp nem is a nyelv az erőssége, hanem a zene. Zeneiségében van valami Vörösmartyéból, Vörösmarty szinei és plasztikája nélkül. De az, hogy „azt a költői magyar nyelvet, melyet Kazinczyék után Vörösmarty, de még inkább Petőfi, Arany adtak vissza a magyarságnak, ő Reviczkyvel együtt… tovább fejlesztette“, nemcsak tulzás, hanem alapjában hamis. A magyar költői nyelv Aranyig állandóan a realitás és plasztika felé fejlődött; Reviczkyvel és Komjáthyval e fejlődésről hirtelen lehanyatlott, szintelenné, plasztikátlanná lett. Mindazonáltal Komjáthy nyelve éppen nem az az egyéniségtelen nyelv, ami Reviczkyé, sőt egy hatalmas egyéniség kifejeződése, elvont, de ragyogó szavakkal, nem szines, de fényes képekkel; nem szemléletes, de izzó, nem elképzeltető, de éreztető. Még verselése is teljesen megfelel az elmondottaknak: az örökös egyforma, folyamatos jambus, itt-ott anapaestusokká forrva, minden nemzetibb, vagy festőibb lejtés nélkül igazi kozmopolita forma, mint Reviczkyéké, de szárnyaló, égő, csupa lendület. Csak néha, egy-egy rémes hangulat hatása alatt születnek durvább képek, erősebb kifejezések, egyénibben verselt, trochaikus strófák; egy pillanatra mintha Vörösmarty tájain járnánk: Fent az ormon ködök ülnek
rém a rémmel elegyülnek
köztük átok a viszony;
lent az alj’ba vad kacajba
tör a szélvész; vérbe fagyva
veti vemhét az Iszony;
de ez is mennyire csak belülről kivetitett kép, milyen kevéssé kép. Komjáthy nyelve, verselése himnikus, áradó, dagadó folyó, egyforma, mint Miltoné.

Hosszasabban foglalkoztam Komjáthy költészetével, hogy némileg ellensulyozzam a hamis képet, melyet Sikabonyi ad róla. Magával Sikabonyi könyvével nem lett volna érdemes ily hosszasan foglalkozni. Mégis érdekes jelenség e könyv, érdekes jele a feltámadásnak, melylyel közelmult irodalmunk halottjai egymásután felkelnek a feledékenységből. Csak most kezdjük észrevenni, hogy a magyar szellem ébren volt a lefolyt évtizedekben is. Előttem fekszik egy más könyv: Rédey Tivadar könyve Péterfy Jenőről. Péterfy irodalmi sorsa hasonló volt a Komjáthyéhoz: életében nem olvasták, ma könyveket irnak róla. Egy harmadik könyv is van az asztalomon: Dömötör János munkái, Ki ismeri ma Dömötör Jánost? Ő még nem támadt fel.

Hogyan tartozik össze a három alak? Hogyan adják meg együtt sajátos jellegét egy irodalmi kornak? Mért éltek homályban? Mért voltak az irodalom halottjai? Ezekre egy közelebbi cikkben óhajtok válaszolni.

II.

„Igaz, hogy nálunk az irodalom halottjai mélyebben vannak eltemetve, de mégis hiszem, hogy Péterfy valódi élete már megkezdődött.“

Ezt irta Angyal Dávid 1901-ben, Péterfy Jenő összegyüjtött munkái bevezetésében. Ma, tiz év mulva, mikor Komjáthy Jenő is diadalmasan támad fel halottaiból: Péterfyt már a magyar essay-irodalom klasszikusai közé sorozzák s talán nem alaptalanul nevezhetnők őt az ifjabb magyar irodalom egyik nevelőjének. Egy uj könyv, Rédey Tivadar terjedelmes tanulmánya, alkalmat ad arra, hogy róla megint beszélve, megvilágitsuk a kapcsolatot, amelyben e tragikus életpályáju irónk korával és kortársaival (a Komjáthyakkal, a Dömötörökkel) állt és azt a kapcsolatot is, melyben ezzel a most felvirradó korunkkal áll, azt a kapcsolatot, mely diadalmas irodalmi feltámadásának az oka.

Magáról Rédey könyvéről nem volna érdemes ily sokat beszélni, Csak néhány szót bevezetésül.

Rédey Tivadar könyve nagy szeretet és szorgalmas tanulmány eredménye; a jó tanitvány könyve ez, tele hálás rajongással a mester iránt s nemes törekvéssel, helyesen érteni, szépen megvilágitani annak tanitásait. A szorgalmas tanuló könyve, aki Vischer hegelianismusát Beöthytől tanulta. Taine psychológiáját Alexandertől, akit sokszor elragad az ujonnan szerzett tudás s ok nélkül is kitárja néha kissé zavart ismereteit Darvinról és Brunetièreről, Saint-Beuveről és Taineről s nem tud ellentállni a csábitásnak, hogy el ne mondjon, legalább jegyzetben, egy-egy érdekes kuriózumot, melyet nemrég olvasott a Vasárnapi Ujságban a magyar drótművészről vagy az Olcsó Könyvtár valamely kötetében Aristophanesről, ha az különben nem is igen tartozik a tárgyhoz. A nagyon fiatal ember könyve, aki sokra becsül egy-egy szellemes mondást, Péterfynél is, önmagánál is; akinek mesterét erősen utánzó stilje néha zavart, mondatai nem mindig helyesek, szavai nem mindig jól választottak; aki merésznek tart banális szókat is; aki adatokat gyüjt, tartalmat mond el és iskolai dolgozatot csinál.

Felhasználva elég helyes választással Péterfy önállóan meg nem jelent cikkeit is, végigvezet ismertetésével Péterfy egész irói pályáján, melyet három korra oszt; hirlapi cikkek, essayk és görög tanulmányok korára. E korok egymásba játszanak és igy Rédeynek az időrend ellen kell vétenie; ez más szóval annyit jelent, hogy csak mozaikképet adhat és nem Péterfy lelki fejlődésének a rajzát. Mert e fejlődés az idő függvénye; sohasem volt összefüggőbb fejlődés, melyben az egyes szemek annyira egymásból nőttek, oly szoros láncot képeztek volna, oly kevéssé volnának felcserélhetők. Péterfy lelki élete folytonos és szerves s egész irodalmi működése lelkéből fakadt: témái, gondolatai, stilje mind a lelki fejlődés hü szimptomái. Rédey idézi Tainenek azt a mondását: „A szellemi alkotások gyökerét nem kizárólag az észben kell keresnünk; az ember lelkületének, kedélyvilágának összes részei nyomot hagynak mindazon, amit csak gondol és ir.“ Ez valóban találó idézet Péterfyre; az övé igazi „lirai kritika“; annál liraibb, mert önkénytelenül az, mert liraiságát rejteni törekszik. Egész lénye folyton fejlődő, eleven gyümölcsfa, melynek lehulló, ért gyümölcsei voltak művei; sokat ugyan lerázott a szél érés előtt; s a szegény fa előbb kidőlt, mint minden gyümölcse megérhetett volna. De minden gyümölcsöt a fa vére táplált s nem hasonlitottak azok a karácsonyfákra aggatott csillogó talmi gyömölcsökhöz. És Rédey bár mozaikszerü, tartalomelmondó könyvében képet nem ad Péterfy egyéniségéről, inkább kivonatát müveinek, a könyv végén egy mondattal megmutatja, hogy volt fogalma az egyéniségről; könyve legszebb mondatával; ime „Péterfy földjén mennyi nemes növényt láttunk, mely kedvezőtlen körülményeknél fogva nem birt virágot hajtani; olyant azonban egyet sem, melynek ne lett volna mélyre eresztett – gyökere.“

Hol keressük ezt a gyökeret? Rédeynél nem találunk e kérdésre választ. Egy-egy jellemvonását többnyire helyesen emeli ki hősének, de nem látja mélységüket, összefüggésűket és fontosságukat. Péterfy képét ép ugy magunknak kell megalkotnunk a magunk szempontjából, mint ahogy nemrég Komjáthy képét megalkottuk.

Komjáthyban oly intelligenciát láttunk, mely a külső világ képei és benyomásai elől makacsul elzárkozik. Nos: Péterfyben hasonló elzárkózást találunk; de az ő elzárkózása nem intellektuális, hanem esztétikai jellegü.

Ő nem zárkozik el a külső világ igazságai elől; sőt mintha bizonyos lelkiismereti kérdést csinálna abból, hogy csak ilyen objektiv igazságokat adjon a világ elé. Ő más menekvést ismer, más elzárkózást: a külső világot a szépség szempontjából akarja nézni, a távol élvező, nem az érző szereplő szemeivel. Ez is elzárkózás: az elzárkózás azon neme, mely a tudós lelkiismeretével megfér. Add hozzá Komjáthy lelkéhez e tudományos lelkiismeretet: és Péterfy lelke lesz belőle.

Ez egyszersmind megmagyarázza, miért fejlődött e két mélységében hasonló lélek oly tökéletesen különbözővé.

Nem azt mondtam, hogy Péterfy tudós volt; sőt éppen: a tudományos lelkiismeret az ő lelkét artista-lélekké tette. A tudományos lelkiismeret kötelességünkké teszi tudomást szerezni a világról, akkor is, ha az fájdalmas; önlelkünk ellenére is. Mi a magába zárkózni szerető léleknek menekvése az ebből eredő fájdalomtól? Az egyetlen menekvés: az artista szemével nézni a világot, mint egy tragédiát és az igazban és szomoruban meglelni a szépet. S nem lehetne jobban kifejezni Péterfy egész életének törekvését.

Artista-lélek lesz, könyvbarát, művészetek11) és irodalmak ismerője, idegen lelkek szépségeinek magyarázója: igy keresi a külső, az objektiv világban a szépet. Egyszersmind az élet szomoruságaiban is a szépet: a tragikumot keresi: s művészetben és életben egyébként a tragikum fejtegetéséhez vonzódik leginkább. Keller első, tragikus Heinrichja, Kemény, az öreg Arany, Teleky László, Shakespeare, a görög tragikusok, Ibsen, a Haláltánc: érdeklik a művészetben, Széchenyi, a magyar szabadságharc tragikuma az életben, a politikában. Ugyanezért érdekli a történetirás is: a Thukydides-féle tragikus történetirás, a francia forradalom története, ilyesmik. Valóban az esztétikai tragikus felfogás az egyetlen mód a tudományos lelkiismeret és a magábazárkózó lélek kibékitésére. Nem zárkózni tisztán egy szintelen belső világba, mint Komjáthy, hanem a külső világból csinálni belső világot, a külső világot a belső szépség törvényei értelmében fogni fel.

Akármerre nézünk Péterfi világában, mindenütt megtaláljuk a tudományos lelkiismeretet, mely minden áron önmaga ellenére, önlelkét kinozva, a külső világra függeszti tekintetét s mely aztán a tragikus, esztétikai felfogásban békül meg. Ezt mutatja ifjukorának természettudományi érdeklődése, melynek Összegyüjtött Munkáiban nem maradt nyoma s melyet Rédey részben Goethe hatásának, részben (s ez sokkal finomabb megjegyzés) a korviszonyoknak tulajdonit. „Az alkotmányosság beálltával – mondja – önkénytelen, a legkülönbözőbb csatornákon át beszivárgott hozzánk a pozitivizmus szelleme: az illuziókban csalódott, de ismét tetterőre ébredt ország mohón kapott mindenen, amit tény…“ De hogy mennyiben voltak összefüggésben a korviszonyok irodalmi halottjaink lelki történetével: ennek kutatása e dolgozat végső részének célját képezné, ha a szerzőnek merészsége volna e nagy témához nyulni.

Az eddigiekből már megérthetjük azt, hogy Péterfy nem lehetett tudós, hanem az igazat, de artista szemmel néző essay-iró; azt is, hogy figyelmének az élettelen természetről a szellemi világ felé kellett fordulnia, amelyet inkább nézhet a tragikus szépség törvényei szerint, Természettudomány helyett most történetirás és regényirás – lényegileg rokonok – kezdik érdekelni. A tudós lelkiismeret nem kisebbedett benne: nem tér ki a legfájdalmasabb igazság elől sem, sőt különösen keresi a legfájdalmasabbakat. Rokonszenvét nem birják az oly irók, akik mint Jókai, felszabadítják magukat az igazság békóiból, sőt mintha nem birnák teljesen az olyan alakok sem, akik mint Eötvös, mint Kossuth, harmonikusok, fátumtalanok12), tragikumtalanok, Keményt, Széchenyit érezte rokonainak. A fájdalmas igazságokat keresi, hogy tragikummá emelje őket s igy elvegye fulánkukat, melyet nagyon is érez.

A fájdalmas igazság keresése teszi őt szkeptikussá, a rendszerek, a sémák ellen, amelyek iránt alapjában rokonszenvet érez. Tainet igy szereti és kritizálja. A legnagyobb önmegtagadás volt az igazságért: rendszertelennek lennie.13)

A fájdalmas igazságok keresése hozza őt ellentétbe a nemzeti elfogultsággal, a „nemzeti szinü korlátokkal“, mint ő nevezi, követeli, hogy a politikus „eszével álljon kivül a háromszinü sorompón“, hogy a költő ne álljon utjában a nyugati áramoknak, a „szép inváziójának“. E, szándékos, hajlamainak ellenére való nemzetköziség14) alapja tragikus, mint Széchenyinél is az: saját csekélységünk ismerete. Péterfy a politika kritikájában is mindig a fájdalmas, önmegtagadó józanságnak ad igazat és nem a nemzeti fellobbanásoknak: Széchenyinek és nem Kossuthnak. Éppen ugy elitéli nemzetiségi politikánk sovinizmusát.

Ilyenformán a régi magyar irodalommal szemben sem ismeri a kegyeletet. Saját szempontjából megérteni; de aztán: kegyetlenül mai, nyugati szemmel birálni mindent: ez az eljárása. Épp ily kegyetlenül ellenszegül a közönség véleményének: Jókainál Keményt, a kedvelt Karthauzinál a Falu Jegyzőjét többre becsüli.

Részben a népszerütlen, fájdalmas igazságok kereséséből, részben artista lényéből fakad nemes konzervativizmusa. Tévedés volna azt hinni, hogy e konzervativizmus a Budapesti Szemle irányának tett engedmény; ellenkezőleg, a konzervativizmusa vezethette őt a Budapesti Szemléhez. E konzervativizmus egész lényét áthatja s maga is ismeri (Péterfy kitünő önelemző, mint minden magábazárkózott lélek s másokat is gyakran önmegfigyelések alapján elemez), mikor tréfálkozva mondja, hogy ő nem fél egy kis copftól. Ellenszenves előtte az ujdonság népszerüsége, s artista tragikai világnézete változatlan, kornak alá nem vetett szépséget és tragikumot ismer. Ez magyarázza állásfoglalását a Nietzsche-féle forradalmi nagyságokkal szemben. Ez a szkeptikus változatlan igazságokat ismer, s ha ilyennek jó kifejezésére akad, s gondolatai kapcsolatában szüksége van rájuk, azokat átveszi majdnem kifejezésükkel együtt, Tainetől, vagy akár Müller-Strübingtől. (Rédey könyvének filológiai érdeme, hogy e kapcsolatokra bőséges idézetekkel rámutat.) Nem akar mindenáron eredeti lenni s másutt elég eredeti ahhoz, hogy ne mondhassuk átvételeit plágiumnak. (Másutt kritizálja mestereit, Tainet kivált.)15)

Ezzel összefügg folytonos önismétlése is, amiben némileg Gyulaihoz hasonlit. Ugyanazt a gondolatot nem habozik gyakran majdnem azonos szavakkal ujra leirni, ugyanazon gondolatokat, több cikkben egymásután ismételve és fejlesztve ujból fejtegetni. (Rédey ezt is megmutatja.) Érdekes látnunk ebből a szempontból is, hogyan összefüggnek egymással egyes dolgozatai, mennyire folytatása, tovább fejlesztése egyik a másiknak, mennyire egy tőből fakadtak és egymásba hangzanak, mint Ibsen egyes drámái. A magából, mélyből gyökeresen, szervesen fejlődő lelket mutatja ez is, melyre mindjárt tanulmányunk elején felhivtuk a figyelmet.

Konzervativizmusa, szerénysége mások véleményének elfogadásában, megismert igazságokhoz való, szkepticizmusát ellensulyozó ragaszkodása, önön gondolatainak ismétlése és fejlesztése összefügg jellemének komolyságával és azon tulajdonságával is, melyet Rédey megismert és diszkréciónak nevez. Valóban ez igen fontos tünete az esztétikai magábazárkózottságnak. E diszkréció tiltakozik benne a kiméletlen „pszihológiai mohóság“ ellen, mely a nagy halottak magánéletében turkál. E magábazárkózott lélek elsősorban a saját magánéletét féltette a kiváncsi szemektől. Ezért nyom el oly gondosan minden eláruló, lirai vonást kritikájában: melyek azért lépten-nyomon előtörnek; hiszen e látszólagos, készakart objektivitás voltaképp éppen a tulságos lirai érzékenység kifolyása. És itt talán megtaláljuk a tudományos lelkiismeretnek, a külső világ igazságaihoz való kényszeritett, fájdalmas, ily magának való léleknél, melynek minden külső érintés fáj, kétszeresen meglepő ragaszkodásnak csiráját is, mely őt Komjáthytól elsősorban megkülönbözteti és pantheista lirikus helyett artisztikus essayiróvá tette. Kétségkivül hozzájárult ehhez a tényeket kereső, kiábrándult kor is (artisztikumba menekvő kiábrándultság Péterfy egész lénye) – de hisz Komjáthy kora ugyanez volt. A jellemkülönbség: Péterfy diszkréciója, mely mint irót elzárta a lirától és a külső világra utalta. Ha világ: igazság legyen!…

Mi hozta létre Péterfy diszkrécióját? Péterfy élete, kétségkivül. Családi körülményei, könnyelmü apa, érzékeny anya, hivatásának lekötöttsége, idegbetegség, minden. Ezek nem olyan hangulatokat fejlesztenek, melyeket világba szeretnénk kiáltani. Azonkivül Komjáthy, ismeretlenül, önmagának irt; Péterfy, bár érdeme szerint nem ismerve, hirlapiró volt. Komjáthy alkothatott lelkéből uj, szintelen, de fényes világot; Péterfy önnön lelke tragikumából menekült a világ esztétikai tragikus felfogásához. Péterfy elzárkózottsága igy mintegy ellenkező irányu lesz Komjáthyéval. De mindkettő elzárkózás: közös bennük a külső világ teljesen pesszimista felfogása, mely Komjáthynál hermetikus intellektuális elzártságban, Péterfynél esztétikai-tragikai felfogásban talál vigasztalást.

Rédey inkább hőse gondolatait kutatja, mint érzelmi jellemét és ezt helytelenül teszi. Péterfy gondolatainál nagyobb értéküek az érzelmek, melyeket e gondolatok leplezni törekszenek; mindennél nagyobb értékü az ember, aki a sorok mögött áll. Érzelmei csak kevésben nyilatkoznak, talán csak a modorban, melylyel gondolatait előadja; de éppen e modor az – hogy azt mondjam róla, amit ő mondott Széchenyiről, – ami Péterfy lelkének lelke. E modor legfőbb jellemzője az izlés; diszkréciójával, konzervativizmusával, mély, szinte zenei érzékenységével (zenekritikus volt!), artista lényével, egész lelke mélyével szorosan összenőtt tulajdonság. Kényes izlés: ő is „vájt fülü“, mint Kazinczy; és vájt lelkü, nemcsak szók, hanem dolgok iránt. Sérti a népszerü reklám, sérti Nietzsche kalapácsfilozófiája; kritikájának főszempontja, gondolkodásának, nyelvének főszabályozója, az izlés.

Nyelvének az izlés, az izléses fogékonyság adja meg a jelleget: minden diszharmónikus hang kerülése. Péterfy mint stiliszta: az izlés művésze németül és magyarul; s nem volt igaza Rédeynek, mikor stilusának jellemzésére felhozott szemelvényét magyarra forditotta; ez a folyékonyság csak eredetiben látható meg igazán. Finoman folyékony ritmus ez: halkneszü folyócska, mely alig vet látható hullámokat.

Még egy pár szót Péterfy fejlődéséről. E fejlődés rajza nem egyéb lenne, mint felelet azon kérdésre: mint gubózódik be a tudományos érdeklődés lassankint az esztétikai zárkózottságba? Az első állomás általános tudományos érdeklődés (még természettudományi is); a második történeti (s ez fejleszti ki a tragikus világnézetet); ezután már csak egy haladás van hátra az artistaságban, az esztétikai begubózottságban: végkép eliminálni a tudományból (a világból) mindent, ami nem szép lehet és – a görögséghez menekülni. (Ez a szaka Péterfy életének talán a Danteessayvel kezdődik s a görög irodalom tanulmányával tetőpontját éri.) Eszerint én is három részre osztanám Péterfy fejlődését, de nem külső alapon (mint: hirlapirás, Budapesti Szemle, Görög irodalomtörténet), sem műfajok szerint (cikkek, essayk. könyv): hanem a belső fejlődést vévén alapul.

III.

Két ember áll előttünk, akik egy korban éltek és közös volt a sorsuk; két zseniális iró, kik életükben nem találták meg közönségüket.16) Hol keressük a közös sors okát? Közös jellemvonásban. E közös jellemvonás jellemük gyökere: a visszahuzódás, a zárkózottság.

Hol keressük a közös jellemvonás okát? A fajban vagy a korban, a milieuben?

A közös zárkózottság Komjáthynál intellektuális, Péterfynél esztétikai karaktert ölt. Jellemző Péterfy tragikum-elméletére, mely mint láttuk, egész lelkével oly szorosan összefügg, hogy szerinte a tragikumnak semmi köze a morálhoz. Az ő zárkózottsága, az ő tragikuma valóban tisztán és teljesen esztétikai. De ha a kor, ha a faj e zárkózottság oka, valószinünek fog feltünni, hogy e korban, e fajban az intellektuális és esztétikai mellett a morális zárkózottság tipusát is megtaláljuk.

Ezért akarok nehány szót mondani Dömötör Jánosról s ismét leirni e sokáig eltemetett nevet. Nem akarom jellemezni őt, nem akarom feltámasztani: irodalmi halottak feltámasztására nem érzek elég krisztusi erőt: fel fognak támadni, ha kell, maguktól. De amit mondani akarok, nem lenne teljes az ő neve nélkül.

Dömötör János Komjáthynak és Péterfynek idösebb kortársa. Parasztfiu, vidéki, csöndes ember. Verseket műforditásokat, népies leveleket, kisebb tanulmányokat irt, nagyobbrészt a Vasárnapi Ujságba. Öngyilkos lett, mint Péterfy. Munkáit halála után Baráth Ferenc adta ki, vékony kötetkében.

Kevés verse: rendkivül mély vallomásai egy magába zárkózott léleknek, akiben a tudós lelkiismeret helyett (melyről Péterfynél beszéltünk), a morális lelkiismeret fejlett ki. A kifejezés ily egyszerüsége kevésszer szövetkezett az érzés ekkora mélységével.

Alapvonása neki is az elzárkózás. Megvan az ezzel összefüggő pesszimizmus a külső világ iránt. De morális jelleménél fogva őt kizárólag az emberi világ érdekli:

Morális aggodalommal iparkodik fájdalmát magának tartani:

Iparkodik senkit sem vádolni:

Ez utóbbi pár sort két versében is ismétli. És mégsem tud elvonulni a világtól, nem engedi morális lelkiismerete. Ez lesz tragikuma, mint Péterfynek a tudós lelkiismeret.

Morális feladatokat érez s biztatja magát:

Dehogy van ereje!

Mégis, mint Péterfy, ő is aggó lelkiismeretességgel akar a külső világba, ő a morális világba, a tettek világába hatni, bármint fáj neki. Ha tollára veszi, élénk realizmussal festi e külső világot: a morális mindig praktikusabb, élesebb szemü, mint az intellektuális, vagy az esztétikus. Nyelve is népiesebb, reálisabb, magyarabb, kissé Arany-izü. Mint Péterfy, az esztétikus, a német, ugy ő, a morális, az angol irodalom kedvelője. Mint Péterfynek a nyugodt esztétikai élvezetekbe merült élet, neki az erkölcsös, egyszerü, családi élet volna ideálja. A magyar parasztcsalád életét kevesen ábrázolták ugy, mint ő, többi közt a Tornyos Nyoszolyáról szóló versében a nyoszolyáról, mely minden titkot lát:

Ismétli (gyönyörüen) a Beatus Illét. És sohasem lehet ily Beatus. Hitetlen Tamás, nősülni nem mer, megőrüléstől fél. Folyton erkölcsi aggályok, furdalások, határozatlanságok meredélyein jár: mult és jövő nem hagyják feledni:

„Neki mindig nyugalom kell – S azt keresi, ami fáj.“ Hiába vágyik „Megnyugodni, nem kutatni – Azt élvezni, ami van.“ A bibliaolvasó protestáns morális szemével nézi korát:

A kor gyarapszik, szépül, épül – Csak egy vén hid lett semmivé, mely kezdet óta eget-földet számunkra tarta együvé.

De végre ugy tetszik, megtalálja azt a moráltalan pesszimizmust, amely már belenyugszik a rosszba. „Fájó igazság, vérez a sziv. Ha mélyebben tekint belé.“ De mégis: igazság, melyben meg lehet állapodni a sokat hánytatott léleknek.

„Éltem sivár, jövőm iszony“ – mondja; de ugy érzi, hogy nyugodt. Most már nem is csak a kort vádolja:

E nagy – morális lélek a pokolban akarja jól érezni magát: Leszünk sokan a pokolban,
– mondja egy másik versben – Van ott jó is, van elég.
Van kit nincs mért oldni, kötni
Van akinek bün se gyötri,
Csak a másé, kebelét.

E látszólagos moráltalan, vagy morális megnyugvás életébe került. Péterfy is akkor lőtte főbe magát, mikor eljutott a görögség esztétikai szigetére. Mint Péterfy Széchenyivel, Grünwald Bélával, Teleky Lászlóval, ugy foglalkozott ő is egy tanulmányában Öngyilkos költőinkkel, morális szemmel helytelenitvén az öngyilkosságot. De az elzárkozásnak mindig tragikus vége lesz, ha lelkiismerettel párosul.

Ez magyarázza, mért tragikus Péterfynél és Dömötörnél és nem oly mértékben az Komjáthynál. Neki sikerült elzárkozni, önmaga zsenijébe.

Dömötör humbler bard (hogy az általa forditott Longfellow szavával éljek), de jó költő, minden szava mélyen jött lelkéből s tipikus illusztrációja annak, amit mutatni akartam.

*

Most, hogy az utolsó és legfontosabb kérdés jönne: mi a közös forrása egy korban egy nemzet irodalmában ennyi elzárkozásnak – oly korban, mikor az a nemzet már irodalmi életet él – mi az oka a magyar irodalmi életek az örökös tragédiáinak és éppen a közelmultban: a kritikus nem mer tovább irni. Péterfy azt szokta mondani, különb legény lett volna, ha a sors ifjuságában a külföldre veti, de igy élete mintha el volna tiporva. Igy van-e, vagy Dömötörnek van igaza, aki a kort vádolja? nem kutatom.

Vannak dolgok, melyek keserübbek kimondva, mint érezve; s azt hiszem (attól félek), olvasóim már érzik, amit mondanom lehetne. S talán már nem időszerü is kimondani: mintha a feltámadások korát élnők.

De a feltámadások ünnepe legyen a kegyelet ünnepe is A magyar irodalomnak még mindig kötelességei vannak az alig letünt kor halottjai iránt. Komjáthy versei talán lassanként hozzáférhetőbbekké válnak, mint ma; de Péterfynek hány értékes essay-je nem szerepel Összegyüjtött Munkáiban? várván egy negyedik kötetre? És Dömötörre ki emlékezik?