LIRAI JEGYZETEK EGY ÉVRŐL
I.
Perugiába érkeztünk délnyugat felől, juliusban. A szakadékos hegyvidéken át az esteli út; füstös tunnelekben ügető gyorsvonat szédülete; egy-egy város lámpasürüjétől parázsló ormok, ahogy elrobogtunk alattok, – és egy kellemetlen levél hazulról a tárcámban… elfáradtam. A társam szemébe füstpernye csapódott az ablakon, – rossz volt, nem tudtuk kiszedni. Végre ott voltunk, – fel, fel, magosra kanyarodott velünk a kis fogaskerekü, – és soha én enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a Hotel Belle Arti kőpadlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival s a balkonnal, mely holdfényes, messze halmokra nézett; bugyborékos, aprós dombvidékre meg rücskös cseréptetőkre a bástyák nagyon régi házain. „Itt most megpihenünk pár hétre, – eleget jártunk és néztünk, – itt szép, jó. Itt egyszerű!“
Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat reggeliztünk lenn az ócska ebédlőben. Egy szép, öreg pohárszék két oldalán a falon két olajnyomat lógott: az egyik Margheritát ábrázolta a házikoronával, a másik egy ádázul vicsorgó oroszlánfejet; s a töméntelen múzeum, kultúrhistória meg nyaktörős plafonbámulások után ezek kedves két barátunk lettek. A szomszéd asztalnál négy anyányi angol leány szaporázta a szót versengve; de lám kevésbbé köpték és szörpögték, mint idehaza az ötödik kerület anglofiljei,… ezt figyelgettük meg egy öreg német dámát örökös képeslapjaival. Az ügyeinket is lustán halogattuk; – végre körmünkre égett és sürgönyözni kellett haza, cimet, hogy küldhessék a pénzt. – Küzködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt, bizonykodott, magyarázott, – azt értettük csak, hogy nem veszi fel a sürgönyt. Végre megütött egy szava; többször mondta, a közönségből is hümmögték: la guerra… Mi ez? Mit mondanak?… Hivtuk a Belle Arti német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát lehetséges?…
Otthon a hallban elővettük a Corriera Della Serát. (Milyen dallamos név, ha firenzei rikkancsok éneklik lágy, olvadó, mégis pathetikus melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába fullasztott megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva“… sikerült kiértenünk. „Ej, hát okvetlen oda kell menni nekünk délutáni feketére?“… Ily hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk látni még: mi történt, mi lesz? Mi részünk benne? Lassankint tette torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem ki tudja ma elgondolni, milyenek voltunk; mily érintetlenek és elfogulatlanok, mily ámulók és megütközöttek, – két ember, kik évtizedeken át és soha napilapot nem olvastunk.
Körültünk már összesugtak kiváncsian és tisztelettel. „Osztrák,… háború!“ – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek döngő léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban megfordultak, hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér tudtára adni, hogy bár megakadt a pénzesforgalom hazulról; még van nálunk elegendő. – Az arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha kifogytunk volna véletlenül!… Mi lett egyszerre a meghittségből, az otthonosságból? Átvirrasztottam az éjszakát, néha sírtam már; – és reggel sürgönyök mentek a római, firenzei konzulátusokhoz: mit tegyünk? Délre hazulról is itt volt az express hivás. Vissza se néztünk a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk Margherita ártatlan arcától s a boglyas oroszlányfejtől. A vasutnál, – nem is tudom, hogyan, – bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik voltak Lybiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is odajöttek, – már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő biztató, kárörvendő, mosolygós arccal beszélt, tódított, kiváncsiskodott, – keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta. „Nálunk nem lehetne háború, – nem engednék a szociálisták!“ – mondta valaki a többiek közül komolyan, de a gamásnis irónikus mosollyal fordította le nekünk.
Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal; nagyfülönfüggős, piszkos banyák, feketeképű délolasz vénasszonyok káráltak szakadatlan; nem is jutott helyünk egymásmellett a kupéban. Külön, magunkra voltunk gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a kocsi sűrű levegőjéből, a töméntelen szomorúságból, mely rajtunk volt már, – ahogy kitekintettünk egyszer az ablakon: Falconara kacér villáit láttuk, a rózsaszinfényű tengert, búbos strandkosarakat és tarka, fürdőző asszonyokat, kik mozdulatlan ültek a homokban, bámulták az estellő eget és vizet. Ó, nyugalom, béke, paradicsom!… Város, te sohase látott, te friss idegen; – te független magány, üde pihenés, nyügöktől megkönnyülés, sorsunktól eltávolodás, – te álom!… Így robogtunk el mellette. Csaknem egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással: „Semmi! Szembenézünk: mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt nyaralunk!“
Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ösmeretlen városé… Egy évre rá, – lőtték Falconárát! Stratégiai pont lett a haditérképen, sokat emlegetett hely; az újságokba került. Vége! Buona notte!
II.
Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhidon, – igazolást kért. A vámhivatalnál szuronyos baka, a bank előtt, a rakodón, a vasuti állomáson; csupa szurony, uniformis, tilalom. „Ezt mind joguk van a testembe ütni, magyarázat nélkül!“ – ez volt az érzésem, ahányat láttam. „Most ilyen világ lesz!…“
Csak este indult vonat; a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról, lepihenésről szó se lehetett. Éjtszakai hajóingástól törődötten, könnyes és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két szegény száműzött mi, – ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi jövőt; mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett.
Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba, fenség?“ – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok klastromát!“ „E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!“ „Szólítsam az udvarmestert, úrnőm?“ Minden hotel saját palotánk volt, minden pincér kamarásunk, minden piccolo apródfiunk; s az olcsó carozzák udvari batárok. – De most, itt, – hogyan szólitsuk egymást negédes, udvari nyelven az aszottbokru liget kis fapadján, ahol megpihentünk, elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már; – rossz kiskorcsmai ebéd után, nehéz út előtt. „Igen, most hadrakelünk irigy szomszédaink ellen! Igen, most közruhában népünk közé vegyülünk, hogy kilessük indulatát. Nem, most önkéntes száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép észretér!…“ Így kinlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erővel egymásnak; aztán összehajolt fejjel el is szúnnyadtunk ott, mint két elgyötört csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A ferrarai hercegi pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat; alkonyult, mire felébresztett. „Hercegnőm, – van még háború?“… kérdezte álmos szemét dörzsölve. Van, ó Istenem, – nem lehet átaludni!
Csak megérteni lehetne ébren!
A vasuti állomás tájékán szörnyü csődület. Szegény emberek, rongyos munkások; a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis butyrot; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, – akár üres nádfejek a szél iránt, – horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz alkoholfelhő szállt előttük. „Eli-jen a haberú-ú!“ Nagycsípőjű, citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt mellettük s ők is visítottak: „El-i-jen!“ Egy percig néztem őket, – aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam… A tömeg volt!…
Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba zsufolódva fiumei katonatisztnékkel; – a férjük után szaladtak valahová, még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne a tegnapban: a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, – szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült fiatal szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett adni a helyet, kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijebbre; kis gyerekeknek ott ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem egyszer: ismeretlen építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák. „Laibach.“ Merre nem kalandozott el a „fiumei gyors“ velünk?… Másnap délutánra voltunk Pesten.
A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig szivesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet beszélni felelőtlenül!… Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott: „Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!“… A torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne kiáltsak: „Pojáca!“… Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!
Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt itt tegnapelőtt! Ezen a cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!“… De mi nem láttuk, nem tudtunk semmit; sohasem éltünk ujságpapirossal.
… Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott kirakatok közt. Mennyi háborus iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre! Az üzlettulajdonosok fiai is elmentek?… Kinek gyüjti pénzét, kinek spekulál, ha a fia el talál esni?… Termoszüveg, öngyujtó, konzervnyitó, ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina, plaid, sebtapasz, vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szivetszorító, kegyetlen mindez!
A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna házaspár a kassza mellett, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, boldogan. „Most megtanítjuk a kutya szerbeket!“ Kérdem, árulnak-e valamit? „Bizony, csak haditérkép megy, husz fillér darabja, – egy nap háromszázat is elvisznek!“ Az hat korona egy nap alatt! „Bizony nem több, – mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk is; a kutya szerbnek megmutatjuk!“… Egy nagy angoramacska ült az elszánt menyecske ölén, – jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. „Hát Bolyhos nem megy a háboruba, – rác torkot harapni?“ – kérdem. „Isten őrizz, – még sebet kapna!“ – nevet és magához szorítja ijedten. – Nem csoda, – gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép macskához.
III.
Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: „Este indulok az uramhoz Szegedre, egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!“ – „Isten legyen magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom, hogy írjon, úgyse kapnók meg!“ – „Ha kémnek néznek az úton, elfognak, főbelőnek tévedésből… tartson jó emlékezetben!“ „Hát bizony azt mi meg se tudnók itt, – tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg kell jól gondolni!“ Így beszéltünk, de egészen komolyan!
Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal. Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott így ez évben?) Ilyenkor úgy összehúzódnak az igények; abban az órában úgy éreztem, beérném már egész életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem számíthatunk! A polgári élet szabad kontrolja egyszerre szünt meg; nem kérdenek, nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire; őt ez éjjel elvihetik; a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyilt pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok, közelébe nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért. Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken…
Furcsát gondolhattam, kinyítottam az ő levelesfiókját. Kinn Hannoverben a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja – s a japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit, kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás nélkül. (Az első persze Szibériát is ült; a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken át.) – De most háború van! Ha uram combattans volna, tán lőnie kellene Da Wacra!… Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát írónővel; könyveket küldött nekem, mert kértem, – délszláv novellákat németre fordítva. Most megnéztem őket, – sajnáltam, hisz el se olvastam még, – aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte, mennyi szép lehetett bennük, – de akkor így volt. Féltem; a hirtelenségben elvesztettük a valószinűség mértékét, hogy mennyi lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!…
Este volt, a vasuton mindenki a háboruról beszélt. Már akkor szembetünt, milyen sokat lehet elérni a szavak symbolikus, letompított használatával: „bevonult,“ „elesett,“ „megverjük,“ „kiporoljuk az ellenséget.“ Közkeletű, enyhe, sőt humoros képzeteket keltenek, nem kiséri így őket az a borzadály, mely az erőszakos halál, vérontás gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja, akit épen fölmentettek, nivón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek, ki a gyerekével szintén urától búcsuzni jött. Nagyon utálatos volt mindenki, nagyon egymáshozillő; egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az igazolványokat. Megadóan kiteregettem; de csak a fényképemre vetett egy pillantást: „Már tudom!“ mormogta és legyintett. Másokét tovább vizsgálta.
Mit tud?… Különös!… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, – az utasok rémes kivégzési történetekkel mulattatták egymást… „Már tudja, – csak az arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a beszálláskor?“… Hogy nem volna miért?… Elgyötört, megzavart itéletem annál inkább fennakadt ezen. Már semmi valószinütlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom én, mint ezek itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap mostani vezércikke?… Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak – és ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.
Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit másféle tán a ruhám; s ők már mind elmesélték egymásnak: kicsodák, mi járatban vannak? – Megpróbálom, kimegyek a folyosóra!… Egy idő mulva arra jött a kalauz, hátam mögött ment el a lámpával. Tán visszanéztem rá, tán kissé bizonytalanul, várakozón, – tán túlhirtelen kaptam vissza a fejem; egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: „Tessék bemenni!“ Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan, – inkább udvarias hangon. Talán részvéttel?…
Beültem és már most biztosan tudtam! – Kevés rohamra-induló katona lehetett azóta is, ki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított fegyverek csövét, hallottam a parancsszót. Hogy miért?… Semmi nehézség nem volt e kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik?… Tehát ma reggel!
Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett volna mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul; – könyveket vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert; – zöldséget termelni és baromfiat; kertünkből élni!… Rossz lesz, hogy már nem is láthatom!… Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, – elhagyta őt is s a fiamat, – magam voltam; de nyugodt és szeliden sajnálkozó. Végre, ha ép muszáj – hát elég is volt; sokfélét éltem, – de most mégis kár! Most új és eddigieknél tetszőbb formában ösmertem volna meg magam! Boldogság… teljes méltányoltság,… végre, az is csak egy életforma; de most s csak rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis így kell történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz gondolni; szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára: tessék!
Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. Kissé ődöngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz. Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az írásokat,… most az enyimet is. Visszaadta, mehetek;… tán tévedett? Csakugyan kiáltanak valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig – még a hotelben szívdobogva írtam az igazoló-lapot.
A kaszárnya előtt két sanitäts, – két „jó magyar embör“ – csupa szíves készség. A kapú alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkísér, megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog; persze hogy mehet, most mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban, amikor együtt ültünk megint, meséltem el nevetve az éjtszakai képzelgésem. „Csacsi!“… De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy a Viviani, – s a Tisza nem az Arno? Mert épen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma jó!
IV.
Fekete Péter, a „legény“, kit más néven emlegettem már, – a kis vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat; mert hűvösek voltak már az októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben ragyogtak a szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszin, oliv, bibor, terrakotta, okker meg skárlát ezer, aprós, összemosódó szinében ragyogott; a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte, mint az olvadt arany. Hogy ilyen völgyekben „rajtá“-zni, rohanni, ölni, szúrni tudnak!…
Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a Péter gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az együttlétünk halk optimizmust öntött a szivünkbe és könnyelműen élveztük a napjainkat, a jelent. – Talán már nem is tart soká az egész! – Hogy jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk: hogy is kell csinálnunk majd, ha vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz láthassunk mind a ketten, melyből kizavart és megakasztott az emberiség nagy epidémiája. Már így kezdtük látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból terjed feltarthatatlanul, – de nem „üdvös“ vagy „szükséges“ semmire, – ragad, mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem sodorta el, – és bár mindig volt, elképzelhető, hogy valamikor ne legyen majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy keresztrefeszítés, – melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is voltak egyszerre. Ösztön és önkény; emberi kiváltság e kettő együttese; ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, – de ezért szabad reménykedni is.
Ily tétova, abbamaradó és naiv theóriákkal mulattunk; de egy dolog bizonyos volt már. Hogy az én-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad volt társashóborttól, előítélettől, – az ebben a tombolásban is magános, szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a testi épség és élet tiszteletében nevelt orvos, a belső őszinteséghez szokott lélek – igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint küzdeni az őrülés ellen, – de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi vonásában meg nem támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa külsőség mind: a fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés, kitüntetés, vér, jajszó, halál.
„Ha legalább élmény volna!“ A fiatal író, Józsi Jenő panaszkodott így, mikor itthon járt. „Az ember agyonfáradt, kábult, eltompult, összezsufolt és ami ott történik is, oly áttekinthetetlen, oly gépies rendbe rejtőzö… Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor egy álmos madár utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a szinek, bujkál a homály, felkúszik lassan a hold… mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb, felejthetetlenebb emlék!“ Igy éreztük mi is és ez vigasztalt. „Csak a magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt nevelted! A jóságod!“
Nagyon megerősödtünk egymásban; – de hát könnyű is így; kéz kézben, a sok rettegést, könnyet felejtve! Lao Tse-t olvastam neki a patak mellett egy padon; a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét; de nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak tanítványai, sem követői: de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt hozzá magánosan s azt mondta: „Az ő tanításai magasabbak, az ő erkölcse tisztább annál, amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a sokaság használatára!“
„A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is, gazdag és dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. – A bölcs ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket mutatnak neki. – Ha kis népem volna, csak maroknyi; megtanítanám, hogy az élet egyetlen; egyszerű étkeket enne és darócban járna, – és bár a szomszéd birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem kivánkozna senki által. – Megösmerheted a világot anélkül, hogy kilépnél házadból, kinéznél ablakodból. – Óvakodjatok, emberek, lakástokat kibővíteni azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévő állapotokkal. – Ha két hatalom harcba keveredik, az győz, amelyik megbánta harcias kedvét. – A bölcs elmerül Tao eredeti egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot, szerényen és megértően néz mindent és jósága erőszakosság nélkül való, nem hirdeti azt kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik. Mert ami nem Tao, az mulandó!“… Milyen szép King ez, – s mennyivel régibb, mint Attila, Timurlenk, Napoleon!
Ma délben is olvastuk a pataknál; de most hűvös az este és Péter tüzet gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg zipserkisasszony tisztaszobája ez; kedves szoba! A régi díván, székek, ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet maradék rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból szabdaltak, csillagos, kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az asztal lapján pappendeckli, hogy ne kopjék; a szőnyeg is rongyból varrott, – a festett fásláda oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragasztva dísznek, krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly; alatta félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna szoknyából való szövetre hímezve; annak pedig az ablakvilág felé eső oldala bevarrva papirosba, apróbetűs, sárgult, régi levélbe, hogy a fény ki ne szívja a szinét. Vagy húsz év óta nem látta senki e hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! – Kedves, rendes szoba! „Gyujtson lámpát, Péter!“ – Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, könyvet, kedves süteményeit, – holnap születésnapja van! A széles ablakpárkányra teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész délután tanulta a köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig beletelhet három negyedóra, míg szabadul a kórházból, ahol segítget. Oly lassan mulik! – Beszéltetni fogom Fekete Pétert!…
V.
„Bízon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi elgyöttünk!“
A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes; kerek arca most csupa ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska.
„Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha csak apja vónék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel. Amilyen szótalan, kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték: amit ez a Péter eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem tenné neki, el is felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a madár, – peíg ott falni kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel kastélyba, ahunnat én a selyemridikült csaptam a nagyságos asszonynak, – elették előle a tiszturak a nagy lakoma ebédet, míg ű a korelásokat járt temetni velünk, azt a négy honvédot (mán csak a testeket), amik tán egy hete is rohadtak ott egy színbe.“
Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta, hogy tetszik az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában tördesi a gerjesztőt fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a bajuszát.
„Hát aztat elolvastam, amit ide tetszett adni tennap, – ahogy megírta a doktor úr a tapasztalatunkat ujságba. Jól ki van írva! Csakugyan benne vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. ’Isz ha tudtam vóna én, hogy így szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a hadiművelet kell, csak amit humi bakák beszélnek ott egymással; ’isz ahho’ én többet tudtam vóna mondani, mer’ én mindenhun kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel… Na, hanem, egyér’ mán mégis szólok, ha meg nem sértem.“
Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi zavarban volna.
„Azt a teafőző kis lábost, – úgy van írva, hogy a szolgája eltörte neki. Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt tüllem valahogy, – (megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!) az az enyém vót, tulajdonom. Mikor venni kelletett, (egy vaksi cserepesnél, Orlón,) nem vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a lábosravalót magamébul pótoltam. Este kellett vón elszámolni, – hát ebédután mán nincs az edénke sehol; perdű, lába kőtt. (Tudom is, kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már fel nem irtam; mikor elvesztődött, még nem volt a doktor uré. – ’Isz nem baj, nem azér,… csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófnő őméltósága, – maj’ nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső, asztali inas; még egy poharát el nem törtem!“
Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én stilizálhattam így; az uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. Ő is majdnem neheztelt az irodalmi csinyemért; most még szegény Pétert is megbántottam, hiába, – élete, munkája ambiciójában. Ő nem tör bögréket!… Ördög vigye az irodalmat!
Megigérem neki, hogy kiírom ujra, igazságot szolgáltatok neki. – Majd másra terelem a beszédet.
– Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára várja a menyecskét?
„Tízórási vonathoz, ha kitetszenek engedni elejibe. – Öhöm, hát meg kell tisztelni a hitvest; pocsék is az a sörtés pofa! Az uraságnál világér’ nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! Igen, hát meg is áhítja ott a harctéren az ember a családot, hiába! Csupa magaformájut lát az ember, követem, csupa nadrágosat; egye ki a fene, – köpedelem mán az a sok férfi együtt! Azt áhítja mind: csak a család! – meg hát az enyém derékszép asszony is, testes, nem valami hitvány, nem lehet rá semmitse mondani! Meg tetszik látni máma!… Nem én, tessék elhinni, nem néztem én a harctéren se’ senkire! Azok a tetves rutén banyák, – ha, követem, ü fizetne nekem, akkor se! Hászen azelőtt se vótam én éppen parázna sose! Azér’ is írtam meg haza a harctérről: az anyjának én soha, – az anyósomnak meg nem bocsájtok! Mer’ meggyanusított, rámbiztatta a feleségemet is. Vót ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! – – – Nagyon megsértett éngem avval, – megírtam: a siron-tul, ott megengedek; – de míg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem baj! Ugyse tud olvasni!“…
Oly lassan mult az idő; uristen, még mindig csak félhét!… Mi is van avval a kulcsárnéval, Fekete Péter?
„Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a diszes, feszt libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik! Nem így nézek én ki otthol, ne tessék azt gondolni!… Hát a sok nőcselédnek csak szembetünik, – akkor oszt egyik a másikra les irigységbül. A kulcsárné, – isz vót a mán ötven éves is tán; (igaz, hogy annál bolondabb az asszony), – de meg olyan fél-úri; hogy jön az énhozzám, parasztemberhez, – hát nem igaz? – Derék, feszt nő vót, nem mondom; meg hát olyan helyt, tetszik tudni, kéz kezet mos. Hát nem vót minekünk együtt, igaz, semmi bajunk; kezire jár olyan helyt egyik cseléd a másiknak. De mán abba a részbe nem vót jó felgondolása a feleségemnek, hogy hászen csak neki vót abbul is haszna; csak az ü konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön túrók, finom lekvárok, szemes kávék! – Kérem, ha egy asszonynak megvan a gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, – nehéz dógot nem teszen, tisztán jár; mi kell egyéb? Nem szabad, hogy szava legyen, – semmi!… Hiszen csakis az anyja isztikélte akkor is! Azóta se vót nekünk bajunk együtt!“
Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is; de az öntelt férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi lett hát a vége.
„A kulcsárné elment osztán: csúnyán ment el. A grófnénak besugtak valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam; majd még rám tanál hárulni! Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a szakácsné; a kertész behozta vót, letette a kamaraajtóba: eltünt kéz alól, – perdű! Én tudtam, hol van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró garádján, odatámasztva a grádicshoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy a kocsisné most a jóasszonya neki, – nyalka prádés kocsis jött két hete az udvarba. – Őméltósága maga kerülte meg az udvart velem, nézett, vizslatott széjjel; én meg arrafelé irányítottam, – a borsó felé. Hadd lássa meg! – Mán akkor én haragba vótam a kulcsárnéval, két hét óta; a feleségem is mindig rítt. Menjen a fenébe, gondoltam. Hát nem igaz? Nagy vizsgálat vót ellene, minden kisült, – én nem vallottam rá a magam részit, – még végkielégítést is kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát nem?…“
– Ajhaj! Férfiak!… Ahá, jön már! – Gyujtson hamar a tea alá!
VI.
Nincs levél!… Tiz nap óta nincs levél!…
Azok a sokak, kik ma „nacionális érdek“-nek, „diplomáciai kérdés“-nek, „hadászati problémá“-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben játszódásukat; – elbirhatnák-é vajon ezt?… Az ember asszony; kisemmizett, kérdetlen, mellőzött, – az ember ittmarad és jár-kél a dolgai után; néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a megszaporodott gondtól és vár… mindennap monomániásabb reménységgel, sivárabb kétségbeeséssel; – és nincs és megint nincs tábori levél.
Az ember hazatart, lihegve siet, (hisz csak azért ment el, hogy időt engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, – s a pléh kegyetlenül visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni; – üres megint!…
Talán délután lesz! (Az ember alig nyul ételhez!)… Hánykor jár a postás?… Volt-e már?… Elébemegyek, megvárom a sarkon!… Most jönnek, hol a mi öregünk?… Igen, ö az, – esdekelve és rémülten nézek elébe, de int már messziről a kezével: „Nincs, – semmi sincs!“
Többször nem jön már; így kell végigélni a reménytelen napot, fogvacogtató éjszakát. És elülről kezdeni holnap.
Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka hijján, arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet?… Szent Isten, – de hisz holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hír jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, – leugortam a szaladó villamosról, mert láttam levéllel inteni a postást, – és csak késett írásai voltak, régebbiek az utolszor kapottnál?… Igen, hisz ép ilyenből látszik, hogy csak a posta az oka, – csapatszállítás, hófuvás; – vagy lehetetlen feladnia!… De ha baj van, – mikor tudom meg? elbirom-e nélküle az életet egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk?… Nem, nem voltam hozzá mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? – Semmi sem biztos, hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Tán nem is jó, hogy mindig oly sokat írt, elkényeztetett, – most nem bírom el, ha egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának tíz napért! Hátha már hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül? Inkább a lábat! – Ha a kezével dolgozni tud, ha ép esze megmarad, egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a legszörnyübb, de még úgy is,… csak éljen! – Istenem! Nem befolyásolja-e a titokzatos végzetet az én suggestiv rettegésem?…
Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűn akartam már félredobni, hisz nem övé; de mindjárt mohón estem olvasásnak, – egyre csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb elnyugovással: Fekete Péterné írt.
„Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most gyött az embertől levél hetfün írta azaz most péntek vagyon és drága jó doktorúr is Egésségbe megvagyon írja mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába egy Hadnagy bécsbe menendő egész könyvet adott átal annak maga kezével irottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente kedves doktor ur emberemmel hogy kügyek magam Felvisszem tessék mari Szakácsnét vasuthol elejbem küldeni megyek mint teris szamár lisztel téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessen drágában fizetni csak rendes ár melyhez kívánok szíves jóegésséget kezét csókolom maradok
Fekete Péter hitvese Rozál.
… Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkővetkezik! Mintha hétfő óta nem százszor lehetne baj!… De még írt, mindennap írt, fogom olvasni megint a naplóját „maga kezével írottat“; – mondhatom az embereknek: „Nincs baj, most kaptam hírt hálistennek!…“ Vagy csak mert úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszünt volna; a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a csörgőkígyót és megmutatja a lexikonban a hottentottát.
Mire Fekete Péterné beállított, – már itt volt egész csomó megkésett levél a táborból…
Szép, piros-szőke aprószemű asszony; liheg és csudálkozik és hálálkodik; nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája feltűzködve; a hátán kas, szatyor, butyor. „Ne tessék avval fáradni!“ „Köszönöm kérdését!“ „Nem vagyok én arra érdemes!“ Kissé zavarban van, hát erősen tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint ő, csak cselédleány és itt mégis tájékozottabb, „világibb“ nála. A moziból, hova elküldöm, hamar visszajön, unja, vagy röstelli, hogy ilyet még sohse látott s itt az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt mondta: „Mit nézzek rajta? Nem az enyém!“ De lopva azért jól megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. „Jaj, hogy itt mindenér’ pénzt kérnek!“ – Őnekik ott a kanaánban van most is minden dulásig, kommenciót is kapnak, magukföldje is terem; ő bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz… Alig tudom itt tartani hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke, hogy olyat még nem látott életében.
Estére beinvitálom teára; szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába, – kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van tán hozzám e percben.
VII.
– Lássa, – mondom óvatosan, – nem jó őket azért ok nélkül gyanuba fogni. Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!…
– Mondta? – érdeklődik fülig pirosodva és előrántja a fejkendőjét. – Mit mondott még? Ugyan, tessen mán beszélni!
Ám úgy fordul, hogy jobbadán én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, – (töltsünk még egy teát!) – de csakhamar szóra hozom, mint az urát néhány hónappal ezelőtt.
– „Isz jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta; egészen más hozzám, mint az első két esztendőbe. Mer’ ha úgy visszaemlékszek, mord vót e’, mint a téli idő, a szót is pénzér adták nála. Mer teccik tudni, nem úgy vót a’ hogy ű éngem valami nagyon szeretett vón, mikor elvett. Másat szeretett biz’ ű, egy Laskó Maris nevezetűt, két esztendeig járt hozzá. Peig a szegény vót, tán nem vót egyebe a rajtavalójánál; meg éngem szebbnek is tartott mindenki; – (régen vót, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb, merimondóbb; én mindég szégyellősebb vótam, azér’ aszondták rullam, hogy büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt oszt, hogy az a Maris eccer megbosszantotta; truccbul vagy mibül-i,… hozzáállott ahhó a Franci Danihó, aki most prádéskocsis az udvarba. Csak két hétig járt vele; de hiába kérte osztán az engedelmet Pétertül. E’ mégjobban truccolt, felé se’ ment, ha üzengetett, peig nem is ett búvába hat hétig, aszongya a testvérje, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ű háromhó is járni, egyik én vótam; de olyan esze vót mán akkor, úgy megfigyelte az embert, nem lehetett bolonddá tenni. – Akkor mán jó fizetése vót, mint inasnak, de hazakeresett! az apja aszonta, köteles a nevelésér’. Egy darab szőlőt vett az öreg hitelre; aszonta: „Na, fiam, ha letörleszted, tied a szőlő!“ Hát mikor levót, akkor mást gondolt a vénember, hümmögött, hogy oszt mit szólnának ahhó a testvérek, meg hogy míg a férfigyerek nem házas, úgyis tartozik hazaadni a keresetet. „Na, – aszongya az én uram mérgibe, – tudja meg idesapám, mátul fogva vőlegény vagyok!“… Oszt még mennyaszon sehun se vót! Akkor választott ki oszt engem a háromból, mer’ felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg legszebbnek is hírelik. Én meg elmentem, mer szép legén vót, józan is, meg uradalmi. – El is látott engem mindennel, ami kellett; de azér én nem tudtam, tessék elhinni, – mi a szeretet. Két gyerekem má’ megvót, még se tudtam. Hogy e’ valaha úgy hizelkedett vón, mint más fiatal!… Aszongya idesanyám: „Te Rozi, megcsókol-i téged ez a te urad valaha?“ „Jaj, ne mongyon má’ olyat, idesanyám!“… Még szégyeltem, hogy kérdi.
Ép akkor vótam viselős a kislánnyal, mikor az a kulcsárné odajött a kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Teccik mondani, hogy idős vót? Ajaj, hamis szeme vót azér még annak! Én nem is tudom, tán boszorkány vót! Oszt, hogy tudott énnekem is hizelegni: „Rozika így s úgy!“ – adta a jótanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. Csak eccer feltünt; bemegyek valami kommencióér, – hát a cselédház gangján ki kávézik ott a vadszőllők közt, mint ü meg az uram. „Mi az Isten?“ – mondok. De mingyár; hogy csak üjjek le közibek, nekem is készített findzsát. – Telt múlt az idő; én mán szoptattam is, nem nagyon jöttem-mentem, de azér olyan furcsa vót nekem, hogy az emberek nem úgy beszélnek velem, mint azelőtt. Mintha mindnek valami mondanivalója vóna, oszt mégse mondaná! „Mi lel éngem, – gondoltam, – elcsunyúltam vagy rüh van énrajtam?“
Hát eccer is hajnalfelé gyön haza az én emberem; peig a korcsmázást, azt sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas lett vón akkor is! Én se szóltam hozzá, csak ríttam magamba az ágyon. – Másnap reggel aszongya nekem a bót előtt az igáskocsisné: „Rozika, mérnem vót az estve? Csak maga hibádzott a fiatal menyecskék közt.“ „Hol?“ mondok. „Hát a kastélyba, nem tudja, fosztó vót, az uraság tolluját fosztottuk, a cigánt az ispán fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rúmos teját, kőttes sütemént!…“ Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyelletembe. „Vagy igen, – mondok, – aztat mongya Julis néném? Nem mehettem, mer változása van a kicsinek!“ – „Na, aszongya, – de máma elgyöjjön, mer ma is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a tollyu. Ha az urának elébb van dóga; gyöjjön be hozzánk oszt mennyünk együtt!“ – Ebbe maradtunk.
VIII.
Megtörüli a száját illendőn, asztalkendőbe, – köszöni alássan, – úgy mondja tovább a nehezét. „Lesem én az én uramat délebéd után; szedi ki a komótbul az ünneplő liberiát, huzza a harmonikás csizmát; de énnekem egy szó nem sok, annyit se szól; csak megyen úgy öt óra tájt, bevágja maga után az ajtót. – Úgy elfakadtam ríva, csak lerogytam a karosszékbe. Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár cseléd vótunk, mér nem mehettünk mi együtt emberek közibe? Mondok, mér nem vagyok én arra érdemes? Szégyelnivaló van énrajtam?
Felőtözök osztán nagy könnyhullatás közt, megszoptatok. Nem bánom, – mondok, – ha agyonvér is (peig nem ütött meg soha), de most megtruccolom, elmék utána! Az igásék a Szilváskert alatt laktak, arrakerülök, bezörgetek az ablakon, – mán setét este vót. De ahogy nyilt az ajtó, a lámpavilág rám esett, aszonya Julis néném: „Hát maga minek rítt, Rózika?“ „Nem ríttam én!“ mondok. De a kocsis is, az ura: „De bizon, ne is tagadja, rítt maga!“ Akkor elmondtam az egészet. „Na e mán csunyaság az urátul, abba igaza van!“ – így biztattak. Ahogy kifordulunk az utra, aszongya a kocsis: „Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert; mi az Istent lél azon a vén… (megmondta, hogy micsodán) – hogy úgy utánabagzik!“… Igy pártolt a kocsis, mer ezek mindig jóembereim vótak. Nekem meg ettől a szótul kezdett megnyilni a fejem. Hát ezér lett vón az a sok szivesség; hogy az Isten fullassza bele abba a dög aszonyba. Szinte megszédültem! – De tán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! Uriféle nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyim. Hogy tudhat ez üvele bánni, mikor még én is nehézellem a természetit. Így háborogtam magamba!…
Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó; mán aznap csak az öregasszonyok fosztottak, – a fiatalság ott járta a pitvarba meg az udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. „Na, Rozika lelkem, csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok, nem más!“ Vitt a cigány elejbe, szépen rakta, urasan; – belemelegültem én is, szoptatós létemre, eszembejutott a jánkorom. Alighogy elhagyta, elkap a kertész; avval is jártam jódarabig. „Gyüjjön mán velem is eccer!“ – mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy kedvelt ott éngem, dicsérgettek az asszonyok is, mintha sajnáltak vóna. „Ejnye, – gondoltam, – hát hektikás vagyok én, dögrováson vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsuztatnának?“… Eszembe jut, amér gyöttem, hol is hát az uram? Keresem szemmel, nincs semerre! Akkor mondom a kocsisnak: „Mingyár, mingyár, Ferus bácsi, csak ekkis vizet iszok!“ Avval megyek ki, végig a gangon, a házhiján; – ott egy benyiló vót a kulcsárné szobájába. Jaj kérem szépen, amit én akkor láttam, ahogy rájoknyítottam az ajtót! Nem is jó arra gondolni! Ott vótak együtt a diványon… S még milyen szemet vetett az énrám, az a gyalázatos, hogy ott nem sijedt el szégyelletibe a föld alá. De énvelem egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek alatt haza, mint aki lopni jár; úgy fogott fel az anyám mint a gyereket, úgy szedte ki belülem nagy sírás közt, ami történt.
Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány lettem, ahogy meglátom; ott ültünk az ágyon oszt rittunk. De az én anyám, ahogy belép: „Hát te gyalázatos, lator, zsivány, világszégyene, falurossza! Te rimafattya, te himpellér, minek gyösz ide?“ – A meg felragad az asztalrul valami tálat, vágná anyámho’, énrajtam tört össze, mer’ elibeugrottam. Megvérzett, anyám sikoltott, a nagyobb gyerek is ébren ritt az ágyon; akkor megszégyelte magát, kiment a szinbe hálni.
Na, énvelem nem is azontul, – tán félesztendeig. Napközbe se sokat szóltunk, mer jó neve nem vót előttem, csak: „Te lator, te zsivány!“ – megbátorodtam, mer nem emelt rám kezet többet, érezte, hogy lúdas. Eccer-eccer próbált okosítani: „Ládd-é, – aszongya, – csak neked van ebbül hasznod, gyön ekkis humi a házho’, amér befogod a szád!“ De én csak jajkeserüt ettem abbul, soha jóízüet! Ű meg azt hajtotta egyre, hogy éngem csak anyám biztat, minden azér’ van. Hász’ igaz, hogy éngem igásbarmának tett vón, amilyen jámbor vótam, – ha anyám ki nem tanit.
De így se tudom, mi lett vón a vége, ha megint ugyanaz a tulajdon Franci Dani ki nem segít a bajbul. Mer az gyütt oda prádéskocsisnak: nyalka vót meg özvegy is, szeretőnek alkalmasabb; avval adta magát össze az a disznó. Az én uram arra, hogy hát így megutálta; bevádolta, kiturta a szolgálatbul. Énnekem meg mindenkép kedvem kereste osztán, szidta, gyalázta a másikat, elmondta mindennek előttem. Anyám is aszondta: „Te meg most mán ne fancsalogj, hé; – vágd el, míg meleg! Most kapasd magadho’, többet el se engedd!“ Hát hajlottam én is a gyerekekre nézvést; most meg mán régen vót; elmult, háborus világ van, tán vissza se gyön; – ne sujtsa az átok! Én mán szivembül megengedek! De azt el tessen hinni nékem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud, mióta az a jómadár megtanította, az a fraj, az a boszorkány; de csak énnekem oskolázta ki! Hát nem igaz?“…
Tizenegyet üt,… minden csendes; az ernyős lámpa fényében mosolyogva nézzük egymást. Ami vót elmult, – Fekete Gányó Rozál! Így emlékezésben milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhető minden, – ami könny, átok és halálos szégyen volt eleven korában! Lám, humor szellőzi a régi tragédiát! És a szorongást szép, gyenge remények! Minden, minden újra fog kezdődni, – frissen, tisztán, elülről!… Tizenegyet üt. Odakinn valahol messze már elcsitult az ágyúszó; nyitott szájjal, dult idegekkel rólunk álmodnak a szalmán.
IX.
Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő igéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint orosz fogoly tifuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, túl lehet élni, – gondoltam, – ő túlélte!“ A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, – míg egyszer meg is áldotta érte az Isten. „Te, anyám, épilyen voltál!“ – kiált a kisfia. „Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!“ „De igen, mindég ilyen voltál apához, én tudom, – ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?“… Bementem a halott ember szobájába; az íróasztalán minden rendben; a jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája… És dermesztően éreztem meg egy különös dolgot: ez az asszony nem hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az idegeibe, – noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen időben; élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről, munkájáról – s folyton a leveleit olvassa. Őrület!
Most hova menjek?… Féltem az üres lakástól, – a kis fiam pár napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil, katonák; finom szivarok füstje, virágszagu fuvalmak és mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek épolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez, akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban; – milyen derüs közönnyel futottuk végig egy ujságlap címeit; s aki elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így, csaknem így vannak most is; – úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sokezrei, a „nélkülözhetetlenek“, az „alkalmatlanok“, a „jól elhelyezettek“ családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember!
Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem; utána dacos elidegenedés. Elzárkózni, igen, – ővele vagy egyedül, – külön lenni nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint a gyerek. Ki kiváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszalón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom: nem! Ketten vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, – akkor arculüti az ellenfelét… Ez ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne; s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye törvényük, – nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? – Ó, csöndes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága!… Nem lesz soha! Nem érdemlem meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultura, humanitások, szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna állat. – Ó, csak magamom kell kétségbeesni, – csak magunkon.
Lábam sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek közt és gyülöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat; a sok buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! egymásra néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik; míg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év mulva is egymást pusztító milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem esélyeit, – s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell gondolkodniok!
… Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem: nincs bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, kik alakra hozzám hasonlók! El közülük a magányba, – nincs jogom így elfogadni tőlük még ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az őrület ellen. El, haza!…
A kapuban elébem sietnek egy távirattal. Most érkezett. – Betegen hozták az ismerős, kedves városba megint… kórházban fekszik és vár engem!
Mikor hozták?… Hány óra? A menetrendet! Igen… ma még utazhatom! Milyen boldogság, – milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez?… Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, – hisz él! Az utolsó levél egy héttel ezelőttről. Meg is hallhatott volna! Utitáskába néhány rongyot, akármit; de nem, jó ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a házmesterné mind segít, – a szomszédném felhozza a vasalt ruhát szivességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még telefonálok gyorsan egy-két barátomnak, egy ujsághoz. Kórházat ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az emberek!…
X.
S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén, számláltam a boltok korai nyilását s az óraütést; csodálatosan friss lélekkel vártam az időt, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter fogadott az állomáson és elmondta, miről van szó. Megkönnyebbültem; tehát hosszabb tartamú betegség, haza jöhet!… Pár sort küldtem hozzá a legénnyel, pár boldog sort és ibolyát. Engem csak tízkor engednek hozzá.
De már nem voltam türelmetlen. Hadd pihenjen csak! gondoltam és élveztem a reggel üdeségét, a levegőt, a biztosságot, a nem remélt örömet. Ott, egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol őt tudom biztos helyen, nyugodtan, veszélyen kivül. Ő is tudja, hogy közelben járok. Milyen szépek ez órák!
Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára, ásóval, gereblyével a vállukon, csevegtek vidáman, egyszerü szemük kék mosolyával rám néztek s a tág világra, – frissen, mint a tavaszi ég. Egy altiszt ment utánuk fegyvertelenül, – az is mosolygott. Istenem, tavasznak ura!… Fehéren csillant meg a napfény a templom nemes ormán. Holnap husvét van! Krisztos voskres! – mondják akkor az ő hazájokban, testvéri csókot vált úr és szolga, szomszéd és haragos, mindenki; – „Krisztus feltámadt!“ szól hangosan az, aki csókol s a másiknak hittel kell ráfelelnie: „Valóban feltámadt!“… Milyen szép ez! A szívem feldobog érettük, egyszerű hymnusok csendülnek bennem. Milyen jó, hogy ezek mindnyájan haza fognak kerülni téres földjeikre, a szellős jurtákba, hol apró muzsikok várnak rájuk a szérüs, kietlen udvarokon. Az ő vérük nem száll ránk és maradékainkra! Halleluja!
Gyakorlatra menő ujonccsapat jön, barna legények. A szívem összébbszorul; – sejtéssel, babonásan szálalom őket, mint a deli erdőt. Hány fog elesni, melyik?… Elgondolom őket; az arcukat egyenkint a rombolás tébolyában, a vész őrületében, kidülledt szemekkel és állati ajkakkal, fogvicsorgatva, vért áhítva, hajadont gyalázva; – és elgondolhatom! Aztán akarom látni, sorban az arcokat mind, – otthoni portól lepetten, munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek haza a nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal, fáradságtól gyöngéd arcvonásokkal – s a rozmarinos kapuban egy-egy leány várja őket; és ezt is látni tudom! Mindent, – ugyanez arcokkal; ó rettentő janusfejek! Ó, százlelkű ember!
Elhaladnak s szememmel a napfényt keresem, a színeket, a vigasztaló életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek, kirakják a falvak zsenge gyümölcsét, halovány parajt, sóskát, tavalyi almát, friss tojást. Észreveszem, hogy a szemem egy zsömlyés kosárra mered; odább szalámik lógnak, megcsap az erős hússzag és beleszédülök; Uristen, hogy kivánom! Reggeli előtt vagyok és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se értem; – hónapok óta nem evés az, mit úgy hívok; a konyhalány fejcsóválva hordja ki a teli tálat. – De most, most csend és öröm van bennem, most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd sarkon, – milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni!… (Egy csokoládé három zsömlyével; két tojás vajaskenyérrel; két szepesi virstli tormával; édes sütemény).
Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az ujság itt, – még a tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harctéri híreket, – szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélekzettel – s kerestem az általános szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a tömegbe-veszettel, ki szivemhez tartozik. S most, – ó milyen máskép olvasom, mások a szók, a betűk! Közönyös zsurnalisztastílben értesítnek bizonyos messzi hadállásokról, hol bizonyos politikai szempontoknak kell majd tisztázódniok… Ó, de hisz e sivár szók mögött halál van, vér, rettegés, romok, sebek, anyák könnyei, feleségek jajja!… De én nem tudom ezt érezni most. Elfárasztott a részvét vagy megrontott az öröm. Ő tiszta ágyon pihen, mellette a virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, csak ezt érzem. (Hát én is rosz vagyok?)… A kávéház, az utca, a piac csupa napfény!
XI.
Kórházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez; most egy éve apró, polgárista fiúk drukkoltak itt a tintafoltos padokban. A kathedrán, – hol most borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták, – e komoly, tanári asztalon osztálykönyv állott és noteszmumus. A falitábla itt maradt; most láztabellákat írnak rá a krétával.
Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két négyszögméternyi hely: az otthonunk. Az éjjeli asztalon fénykép, virágok a kis firenzei vázánkban; az ablakpárkány teli könyvekkel. Suttogva beszélünk; egy külön, halk sziget a sarokban; a szoba többi lakója, mintha mögöttünk volna, távolabb kissé, – a derüs szemlélet vonalában. Szinte kedvesek így.
Csupa férfiak, harctérről jött tisztek, nagyobbrészt könnyű vagy gyógyuló betegek; hangosan beszélnek, töméntelen sokat kártyáznak; azt hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az első sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva őrzik naphosszat; mert a szemközti házból két világosblúzos nőszemély könyököl nekik fáradhatatlanul, délutánhosszat s még tovább a terhes, májusi alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó – mennyi idegen férfi; messziről jött, fiatal katona! Szegény, nélkülöző nőszivek itt a Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten! Két testvérkisasszony, érettek, férjetlenek, – a papájuk szenzál vagy ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott, gyüjtött, – s most itt a háború; – s a mindeneslányuk már a harmadik szép „diner“-szeretőt keríti odaátról a kórházból. De ők regényt olvasnak az ablakban; összesúgnak „érdekes“ profilt mutatva; csipkeujjas, telt, fehér karjukat kivánatos mozdulattal emelik a frizurájukhoz gyakran… Jaj, ha hallanák, ha tudnák, micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a játékot; hogy milyen szórakozás tárgyai lettek!…
Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban; csak színből, hogy odaneszelhessünk néha a többire; – mint utazásainkban a vonaton beszélgetőkre: ágáló, hangos, furcsa, idegen utitársakra. Milyen jól tudunk így együtt figyelgetni; szemecskélve felszedni idegen dolgokat, szókat, jeleneteket! Mi „két cinkostársak a világgal szemben!“
… „Ajaj, de sok repülőgépre lődöztem én odakinn, urak, – tizet, istenucscse nyolcat legalább is eltaláltam!“ A beteg főorvos fogadkozik így! Hihetetlenül naiv tódító; – mondják, tegnap egy szerb zászlót emlegetett, mit az ellen kezéből neki adatott kicsavarnia; – sőt tegnapelőtt, (ha a hallgatósága nem nagyit viszont) a kilencszáztizenkettes mozgósítási érmet valami nagyon ritkán nyerhető orvosi, hadi-medálnak mutogatta. – Ah, igen, persze, – gonoszkododik sunyin a fiatal medicíner, – nálunk is a legtöbb repülőgépet a vitéz doktor urak puffogtatták le!“ Néhányan halkan kuncognak a paplan alatt; a doktor hirtelen áttér három darab tízezreket érő, régi olajfestmény leírására, melyeket egy lengyel, főúri kastély lovagtermében vágott ki a rámáikból. Most a keretezőnél vannak; milyen kár, szeretné megmutatni!
A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd; szép, elegáns, ezüstös toalettkészletben kotorász, finom parfőmszag árad az ágya felől. Ma urlaubja van, nagy vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve módját leli, – immár harmadszor, hogy kiejtse a nevet, egy exminiszter kegyelmes úrét, kihez ma estélyre megy. Két lány van a háznál, az egyiket szeretnék neki elsózni; de akkora orrhoz, – mondja az elegáns ifjú, – több pénzt kellene adniok.
Az öreg, sovány, fizetéses ápolónő a leghűbb publikuma; az ágy fejére könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd ő is belemelegszik, gyorsan beszél, nem győz várni a lélekzettel, befelé is szívja a szókat. Mily tájékozott a „társaság“ legbensőbb pletykáiban! A negyedik kerület szereplőit, a bálkirálynékat bizalmasan a keresztnevükön emlegeti; s ó, mennyit, mennyit tud felőlük, – mily hivatott kárhoztatója hibáiknak, mily szuverénül oszt elismerést! Mert hiszen ő is, – ó Istenem, ha a boldogult férje nem oly könnyelmű, ha nem játszott volna el mindent lóversenyen s a kaszinóban!… (És mindez igaz! Valaha csakugyan szerepelt s az álláshoz, presztizshez nyilván illő modora is volt, biztos, sőt méltóságos föllépése… De ennyire külsőség ez, – csak a helyzettől függő?…) Most oly félszeg, túlserény, ügyetlenül buzgó, alázatos e hivatalban, – egyre sürögne, ki akarná érdemelni a havi nyolcvan koronát.
Hogy összeretten, mikor az öreg, címzetes őrnagy szólítja. „Jöjjön csak maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis szipkámat, milyen ügyetlen!“ A hangja lassú, kenetes, nyögdécselő; a többiekhez fordul bizonykodni. „Ké-érem! Ez a szipka, tudják-e, milyen régen van ez nekem? Most harmincöt esztendeje vettem Bécsben, hadnagykoromban, negyven krajcárért. Aj, de sajnálom! Éjnye, éjnye!“ – Ez a „kedves jó öreg úr“ nem volt a harctéren, ez helyi szolgálatban betegedett meg; ennek van egy kis háza Cinkotán, kétezer korona kapitányi nyugdijból szerezte, abból élt a családjával a háborúig, – s a szipkái harmincöt esztendeig tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem volt megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai tehetségével. „A lelemény hiányzik belőlük, a lelemény!“ Ezt panaszolja most is nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak.
Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkétéves, önként jelentkezett a háború elején. Donkihotét így szokták fösteni, ilyen horgas, bús-humoros figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú, merev szemekkel. A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági rokona; kis évjáradékot húz kegyelemből a majorescotól, de abból nevelteti két unokahugát. Itt keveset beszél; ideges, szenvedő és közönyös; gőgös és félszegen bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud aludni, jár-kél, botorkál az ágyak közt, s ha sikerült az uramat felébresztenie, odaül hozzá, hirtelen generozitásból kitünteti a közléseivel.
„Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A testvéreim mind elhaltak, magunkra maradtunk a mamával. Nem volt szinte semmink már, csak az ócska bagolyfészek a hegyen; – de ő olyan ügyeske volt, szegény muti, úgy tipegett, gazdasszonykodott, mindég kiteremtette, ami kellett. Gondold csak, kilencvenkétéves volt; én voltam az utolsó gyereke. Már egészen összeszáradt; de milyen helyeske volt; s milyen okoska. Könyv nélkül tudta mind az ősőket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal ezernégyszázhatvantól kezdve; téli estéken mindig erről beszélgettünk. Te nem tudod mi az, így összeszokni ilyen öreg korban. És egyszerre meghalt, sohse hittem volna; tavaly meghalt. Én megbolondultam volna, ha nem jön szerencsére ez a háború. Mi lesz velem, ha élve maradok! Mindig egyedül az üres házban; nincs, akivel a családról beszélgetne az ember!“… Szegény, bús, öreg túzok, a szívszakadásig igaza van neki. A harcoló seregnek csupa ilyen emberekből kellene állni, – pont ilyenekből!
Nagy kardcsörtetés a folyosón; a főhadnagy sántít be; a korzón volt, naponta kijár a csúzos lábával; sohase láttam ilyen élénk, szinte heves bicegést. Most mellén a signum laudis. „Hát megkaptad?“ „Na, végre!“ „Grratulálok örregem!“ Körülveszik, tapogatják; mindenki tudja, mennyire várta már; hogy bosszankodott, amiért késett; előre megvette, hónapok óta hordja a zsebében. Most ragyog a képe, hevült és liheg az örömtől, – de közönyös arcot vág, legyint megvetőn: „Á, semmi! Marhaság az egész! Bizonyisten, nem adok rá semmit!“…
Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak. Ilyenkor fel kell szedődnöm; indulni haza, egyedül, – míg itt idegenek mérik meg a lázát, vetik fel az ágyát éjtszakára.
XII.
Itthon végre, – itthon és együtt!… És milyen szörnyű rossz írás volna, ha erről írnék!
Az ember gyáva, gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak a hatalom és intézményes önkény vághat fát meggörbített hátán; – de a sorssal szemben is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kinok, kiszolgáltatottságok. Hová lett világnézetünkből a fölény, kissé kesernyés gőgünk biztossága, az „én“-ek excluzivitása, a magány, a finomság, az elkülönültség s az irónia?… Korbács alatt szükülő állatok vagyunk; a templomok tömve vannak és sok értékesebb veszteséggel együtt elvesztettük a stílusunk. A gyerek, aki verés alatt lett szófogadó, – nagyon szégyelli magát; és az Úristen most nem jó pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelkiéletünkkel történt, majdnem minden esetben sülyesztette azt. Ha máshol nem: az izlés irányában.
Mert itt látszik, hogy a primitivitás mily sokszor nem erény! A közelmultban, mondják, „túlkomplikáltak“ voltunk finom disszonánciákkal, megkülönböztetett voltunkkal, nagyon-belső történeteinkkel, „csendes válságainkkal“. – (Most örüljenek, akiknek botránykövei voltunk!) Most lelkünk állapota nagy, nyers, százmázsás eseményeken mulik, külső dolgokon, melyeknek nincs több közük belső vonásaink karakteréhez, mint egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk kalapácsa kiesett dolgos két kezünkből, – naiv imára vagy a „görcsös tördelés“ vásári vagy theátrális gesztusára kell kulcsolnunk e kezeket. – Érzéseink arányai frescoszerüek; a nagy arányokhoz nem szokott kifejezés ezért téved könnyen a torzba, még könnyebben az émelyítőbe.
Elválás, búcsú, halálhír, életért-rettegés, sebek, elnyomorodások, özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás; halál;… Gigászokká váljunk-é egycsapásra, hogy e torz-ballonokkal „művészi“ játékhoz értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk, áhításunk mindenkié; – s ami ennél sokkal rosszabb: „akárkié“. – Ki óv meg a trivialitástól: s az elemi iskolás olvasókönyvek; a „Jézus szive“ cimű igen tiszteletreméltó, kolostorokba járatos ifjusági hetilap; vagy a kései „negyvennyolcas tárgyú“ novellák reminiscenciáitól? Egy már agyonkopott, – de még nem patinás modor kísért!
Az intimitás segítne tán! Apró dolgok: ahogy a hosszú, harctéri betegségből lábbadozó ember végigmegy először a régnemlátott szobán; lehajol és kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a szőnyeg csücskét. (Milyen is egy szőnyeg? Milyen a fogása? Igazán van-e, – valóság?) – Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a könyveit, csak nézni, – és végigsimít a lapokon gyöngéden, szerető kezekkel. Vagy ahogy bezárkózik és titokban, tükör előtt sorra próbálja mind a civilruháit!… Ó, és a legkedvesebb, hogy egy nyári este, hidegvacsorra után esztétikai kérdésekről lehetett beszélni vele, a másmunkájuval, más érdeklődésűvel – és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebből!… „Szép az, ami érdek nélkül születik!“
Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép rendesen felhúzta és a szekrény márványára tette… És ez a mozdulat a szívemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi, szinte reflexes kis cselekvés, e nyárspolgári, lefekvés-előtti, mely száz és száz egyforma, eseménytelen napot szokott befejezni s a ma igénytelenségével a holnap biztos bíztatása van benne. Ó, egyhangú, szürke életidőimben, hogy kivántam néha felrázó változást, nagy kockavetést, akár nagy fájdalmakat is bolond fiatalságomban; és most mit nem tennék érte, ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelíd egyhanguság poézisében, – robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek tiktakkos harmóniájában.
Egy hét mulva vissza kell mennie a harctérre.