MÁSODIK KÖNYV.
AZ ARANY FONAL.
1. Fejezet.
Öt évvel később.
Tellson bankja a Temple Bar mellett ódivatu hely volt már az 1780-ik esztendőben is. Nagyon kicsi, nagyon sötét, nagyon csunya és nagyon kényelmetlen. Ódivatu volt erkölcsi tekintetben is, a cégtársak büszkék voltak kicsinységére, büszkék a sötétségére, büszkék a csunyaságára, büszkék a kényelmetlenségére. Dicsekedtek még ebben a tekintetben való kiválóságával is és szentül meg voltak győződve, hogy ha kevesebb volna rajta a kifogásolni való, kisebb volna a tekintélye. Ez nem passziv hit, hanem aktiv fegyver volt, melyet a legkényelmesebben berendezett üzleti helyiségek ellen használtak. Tellsonéknak – amint ők mondták – nincsen szükségük helyre, sem világosságra, sem szépitésre. Noakes és Társa, vagy Snooks Testvéreknek, azoknak kell; de Tellsonéknak hála Istennek nem.
Bármelyik cégtárs kitagadta volna a fiát, ha a Tellson-helyiség ujjáépitését merészelte volna emliteni. A cég ebben a tekintetben hasonló volt az országhoz, mely gyakran kitagadta fiait, akik olyan törvények és szokások megjavitását ajánlották, melyeket már régen kifogásoltak és éppen azért azokat még inkább megbecsültek.
Igy aztán a Tellsonék helyisége győzedelmes tökéletessége volt a kényelmetlenségnek. Ha az ember egy vékony hangon nyikorgó, hülyén makacs ajtót betört, két lépcsőn keresztül Tellsonék üzlethelyiségébe esett és nyomorult kicsiny, két fizető asztallal felszerelt helyiségben jutott eszméletre, ahol a legidősebb emberek kezében remegett az utalvány, mintha a szél lebegtetné; az aláirást a lehető leghomályosabb ablaknál vizsgálták meg, mely állandóan ki volt téve a Fleet street eső és sárfürdőjének és a beleillesztett nehéz vasrudaktól és a Temple Bar sötét árnyékától még homályosabb volt. Ha valami üzleti ügyben valaki »a céget« kivánta látni, börtön cellájához hasonló helyre vitték a ház hátulsó részébe, ahol elmélkedhetett helytelenül eltelt életről, mig »a cég« zsebredugott kézzel megjelent, a kétes félhomályban még pislogó szemmel is alig lehetett őt látni. A befolyó és kifizetendő pénzt szúette, ócska fafiókokban tartották, melynek apró részecskéi az ember orrába és torkába kerültek, valahányszor azokat kihuzták vagy betolták. A bankjegyeknek dohos volt a szaga, mintha ismét rongyokká rothadnának. A cégre bizott ezüstnemüt a pöcegödrök közelében levő pincékben helyezték el és az ártalmas kigőzölgés annak fényét egy-két nap alatt tönkretette. Az okmányokat konyha- és mosóházakból rögtönzött levéltárban tartották. A családi okmányokkal telt könnyebb szekrények egy emeleti tágas terembe kerültek, amelyben állandóan nagy ebédlőasztal volt, amelyen sohasem ebédeltek; és ahol még 1780-ik évben is régi szerelmednek vagy kis gyermekeidnek első levelei csak röviddel azelőtt szabadultak meg attól a rémülettől, hogy az ablakon keresztül Abessinia vagy Ashantihoz méltó érthetetlen brutalitással a Temple Barra kitüzött fejek kacsintanak reájuk.
Abban a korban a halálraitélés valóban nagyon általánosan elterjedt recipe volt minden iparban és foglalkozásban és Tellsonéknál sem kevésbbé. A halál a természetnek általános gyógyitó szere, miért ne legyen a törvényhozásé is? E szerint a hamisitót kivégezték; a hamis bankó forgalmazóját kivégezték; aki egy levelet törvénytelenül felbontott, kivégezték; aki negyven shilling és hat pennyt tulajdonitott el, kivégezték; egy embert, akinek Tellsonék kapuja előtt egy lovat adtak át, hogy azt fogja és aki a lóval megszökött, kivégeztek; aki hamis shillinget vert, kivégezték; azok közül, akik a gonosz tettek skálájának valamely hangját megütötték háromnegyedrészt kivégeztek. Nem mintha evvel elejét vették volna a gonosz cselekedeteknek – az ellenkezőjét lehetne inkább állitani – de legalább ezen a világon megszabadultak minden egyes esetnek nehézsége és fáradalmától és minden avval összefüggésben levő gondot igy egyszerüen megszüntettek. Igy Tellsonék is abban az időben mint más korukbeli nagyobb üzletek, annyi embert fosztottak meg életétől, hogyha azoknak a fejét, ahelyett, hogy csendben eltemették, a Temple Barra tüzték volna ki, valószinüen lényegesen elfogták volna a földszintnek még azt a csekély meglevő világosságot is.
Szekrényekbe, lehetetlen sarkokba préselt öreg emberek látták el komoly méltósággal az üzletet Tellsonéknál. Ha Tellsonék londoni házába fiatal ember jutott, eldugták valahová, mig megvénült. Valami sötét helyre rejtették, mint valami sajtot, mig Tellson-szagot és -penészt kapott. Csak azután vált láthatóvá, amint nagy pápaszemmel, hatalmas könyvek fölött tépelődött és térdnadrágban és harisnyában növelte a cég általános tekintélyét.
Tellsonék háza előtt – sohase belül, csak ha behivták – volt egy alkalmi munkát végző ember, hirvivő, a cégnek eleven táblája is egyuttal. Sohasem hiányzott az üzleti órák ideje alatt, kivévén, ha valahová elküldötték, ilyenkor fia helyettesitette, utálatos kis tizenkétéves törpe, apja teljes hasonmása. A világ megértette, hogy Tellsonék magas nivójuk ellenére is miért türik meg ezt az embert. A cég mindig megtürt ilyen foglalkozásu egyént; az idők viharja vetette őt itt partra. Családi neve Cruncher, melyhez a houndsditchi templomban való megkeresztelése alkalmával még Jerry nevet füztek.
A cselekmény szinhelye Cruncher lakása. Hanging-Sword-Alley, Whitefriar városrészben, ideje reggeli fél nyolc óra, szeles márciusi napon anno Domini 1780. (Cruncher Urunk esztendejét Anna Dominónak mondotta, nyilván azt hitte, hogy a keresztény időszámitás onnan veszi kezdetét, amikor egy nő felfedezte ezt a kedvelt játékot és saját nevével nevezte meg.)
Cruncher szobái nem valami tiszta környéken voltak, számszerint csak kettő, még akkor is, ha a kis ablakokkal ellátott kamrát is hozzászámitották. De tisztán tartották. Ámbár olyan korai volt még az idő ezen szeles márciusi reggelen, a szoba, ahol ő még ágyban feküdt, már tisztára volt seperve; a nehézkes faasztalra hófehér abrosz volt teritve, melyen a reggelihez való csészék voltak elrendezve.
Cruncher tarkafoltos takaró alatt pihent, mint valami harlekin az otthonában. Még mélyen aludt, majd forgolódni kezdett ágyában és lassan fölemelkedett; tüskés haja oly merev volt, hogy ugy látszott, mintha az ágynemüt rongyokba tépné vele. Ezen mozdulata közben méltatlankodó hangon fölkiáltott:
– Akármivé legyek, ha ismét nem azt teszi!
Az egyik sarokban, rendes és tiszta külsejü asszony hirtelen és remegve kelt fel térdelő helyzetéből, sejtetve, hogy ő az emlitett egyén.
– Micsoda! – mondá Cruncher, miközben egy cipő felé nézett ágyából.
– Már megint az teszed, te?
Mikor a reggelt igy másodszor is üdvözölte, harmadik üdvözletnek cipőt hajitott az asszony felé. A cipő nagyon sáros volt és Cruncher otthoni körülményeinek egy sajátos esetére vallott, ugyanis üzleti órák után nagyon gyakran tiszta cipőben került haza és másnap reggel mégis tele volt sárral.
– Micsoda! – mondá Cruncher megváltoztatva a megszólitást, mivelhogy célt tévesztett. – Pokol fajzatja te, mit csinálsz már megint?
– Reggeli imámat mondottam csak.
– Imádkozol? Gyönyörü egy asszony vagy! Mit akarsz azzal, hogy odaveted magadat és ellenem imádkozol?
– Nem ellened, éretted imádkozom.
– Nem igaz. És ha igaz is, nem akarom, nem tetszik nekem. Ime! nézd csak fiam Jerry, anyád gyönyörü egy asszony, apád szerencséje ellen imádkozik. Kötelességtudó anyád van fiam! Jámbor anyád van fiam! Térden csuszkál és imádkozik, hogy a jó Isten egyetlen gyermeke szájából a vajas kenyeret elvegye!
Az ifju Cruncher – aki még egy ingben volt – ezt nagyon rossz néven vette és anyja felé fordulva hevesen tiltakozott az ellen, hogy az ő teste táplálékából valamit is elimádkozzon.
– És mit gondolsz, te képzelődő nőstény, – mondá Cruncher öntudatlan következetlenséggel – ugyan mit ér a te imádságod? Ugyan mennyire becsülöd a te imádságodat?
– Azok szivemből jönnek, Jerry. Annál többet nem érnek.
– Annál többet nem érnek – ismételte Cruncher. – Akkor bizony nem sokat érnek. De akárhogy is legyen, mondom neked, nem akarom, hogy ellenem imádkozz. Nincs módom hozzá. Nem akarom, hogy szerencsétlen legyek a te nyafogásod folytán. Ha minden áron térdeden csuszkálni akarsz, ugy tedd ezt urad és gyermeked érdekében, de ne ellenök. Ha nem volna ilyen természetellenes feleségem, ha ennek a fiunak nem volna ilyen természetellenes anyja, ugy az elmult héten kerestem volna valamit: ehelyett azonban ez a jámbor komédia csak szerencsétlenséged hozott reám. »Kárhozzam el!« – mondá Cruncher, aki ez alatt az egész idő alatt öltözködött – ha nem ez az imádkozás, meg ez az istentelen személy volt az oka annak a szerencsétlenségnek, amely engem, szegény ördögöt, a becsületes iparost az egész elmult héten üldözött. Jerry fiam, öltözködj, mialatt én cipőmet tisztitom figyeld anyádat és szólits elő, ha ismét ilyesvalamit látsz. Mondom neked – és ismét feleségéhez szólott – nekem ez nem tetszik. Annyira össze-vissza vagyok rázva, mint egy fiakkerkocsi, álmos vagyok, mint a laudanum (ópiumkészitmény) tagjaim annyira tul vannak erőltetve, hogy a bennük levő fájás nélkül azt se tudnám, hogy melyik az enyém és melyik a másé és a zsebem mégis üres; fogadom, hogy kora reggeltől késő estig egyebet se tettél, minthogy megakadályoztad azt, hogy valami a zsebembe jusson és nekem ez nem tetszik tovább, te pokol fajzatja te! Mit mondasz most?
Azután továbbmorgott maga elé. – Ó, igen! Jámbor is vagy. Nem akarsz urad és gyermeked érdeke ellen cselekedni! Valóban nem? – ehhez hasonló gunyos megjegyzések közben Cruncher ismét neki látott cipője tisztitásának és napi munkájához való általános előkészülésnek. Azalatt fia, akinek a fején kisebbek voltak a tüskék, és fiatal szeme éppen olyan közel volt egymáshoz, mint apjáé, a parancs szerint anyját figyelte. Időközönkint megremegtette ezt a szegény asszonyt azzal, hogy hálókamrájából, ahol öltözködött, halkitott hangon kikiáltott:
– Már megint térden akarsz csuszkálni anyám. Halló, apa! – és miután igy ok nélkül zajt ütött, nem gyermekhez való vigyorgással kirohant.
Cruncher hangulata nem javult, mikor reggelijéhez ült. Különös keserüséggel feddette feleségét, hogy titkon asztali áldást rebegett.
– Nos! Pokol fajzatja! Mit csinálsz? Már megint kezded? – Felesége magyarázta, hogy csupán – áldást könyörgött.
– Hagyd abba! – mondá Cruncher körültekintve, mintha inkább azt várta volna, hogy a kenyér eltünik felesége imádkozásának hatása folytán. – Nem akarom, hogy kiimádkozzanak házamból és otthonomból, Nem akarom, hogy azt a darabka kenyeret elimádkozzad asztalomról. Maradj nyugodtan!
Bosszusan, vörös szemmel, mintha az egész éjszakát társaságban töltötte volna, mely nem valami kellemes módon végződött, inkább falta, mint ette reggelijét és morgott hozzá, mint valami állatseregletnek négylábu lakója. Kilenc óra felé borzas külseje kissé elsimult és olyan tekintélyes és üzletszerü külsővel, amilyennel csak befödhette természetes valóját, napi foglalkozása után látott.
Iparnak ugyan alig volt mondható, ámbár ő szivesen nevezte magát »becsületes iparosnak«. Tőkéje egy faszék volt, melynek törött támláját lefürészelte; ezt a széket a fiatal Jerry, apja oldalán haladva, reggelenkint a Temple Bar mellett levő banküzlet ablaka alá vitte; ottan aztán egy csomó szalmát szórtak alája, amit a legelső arra haladó szekérből csentek el, hogy lába hideg és nedvesség ellen védve legyen, igy aztán elkészült a napi táborozó hely. A Fleet street és Temple-ben ugy ismerték ezen a helyen ülő Crunchert, akárcsak magát a kaput, az ő külseje sem volt sokkal külömb annál.
Háromnegyed kilenc órakor már helyén volt, elég jókor, hogy megemelhette háromszögü kalapját az öreg urak előtt, akik Tellson bankjába mentek. Jerry leült helyére ezen a szeles márciusi reggelen, az ifju Jerry mellette állott, ha ugyan nem portyázott a kapu körül és bántalmazott testileg és szellemileg arramenő fiukat, akik elég kicsinyek voltak, hogy szeretetreméltó kedvtelésének megfeleljenek. Apa és fiu rendkivüli módon hasonlitottak egymáshoz; csendesen szemlélték a Fleet street forgalmát, fejüket ugy összedugták, hogy olyan közel voltak egymáshoz, akárcsak a szemük; rosszindulatu majompárhoz voltak hasonlók. Ezt a hasonlóságot nem csökkentette az a körülmény, hogy az idősebb Jerry szalmát rágcsált és azt köpdöste, mialatt az ifju Jerry élénk szeme nyugtalanul figyelte őt és minden egyebet, ami Fleet street-ben történt.
Tellson üzletében alkalmazott szolgák egyike kidugta a fejét kapun és kiszólt:
– Hirvivő kell!
– Hurrá, apa! Korai munka! Kezdetnek elég jó!
Apjának Isten veledet mondva, az ifju Jerry ült bele a székbe, birtokba vette az örökséget, a szalmát, amit apja rágott és elmélkedett:
Mindig rozsdás! Ujjai mindig rozsdásak! – mormolta az ifju Jerry maga elé. Honnan szedi apám azt a sok vasrozsdát? Itten ugyan nem rozsdásodik meg!
2. Fejezet.
A látványosság.
– Tudja-e, hogy az Old Bailey merre van – szólott a legidősebb alkalmazottak egyike Jerryhez, a hirvivőhöz.
– I–igen, Uram – válaszolt Jerry vontatott hangon. – Ismerem a Baileyt.
– Helyes. És ismeri Lorry urat is?
– Ismerem Lorry urat, jobban mint az Old Bailey-t. Sokkal jobban – mondá Jerry, mint valami akadékoskodó tanu a kérdezett törvénykezési helyiségben, – mint ahogyan én, a becsületes iparos a Bailey-t ismerni óhajtom.
– Nagyon helyes. Keresse meg azt a kaput, amelyen a tanuk mennek be, és mutassa meg a kapusnak ezt a Lorry urnak szóló levelet. Ő majd aztán beereszti.
– A terembe uram?
– A terembe!
Ugy látszott, hogy Cruncher szemei közelebb kerültek egymáshoz és mintha egymást kérdeznék: – Mi a véleményed erre nézve?
– Várnom kell a teremben uram? – kérdezte ő a tárgyalás eredményeként.
– Megmondom. A kapus átadja a levelet Lorry urnak; ön pedig valami mozdulattal hivja fel Lorry ur figyelmét és mutassa meg neki, hogy hol áll. Azután semmi egyéb teendője nincsen, minthogy ottan vár, mig neki szüksége lesz önre.
– Ez minden, uram?
– Ez minden. Ő azt óhajtja, hogy hirvivő legyen kéznél. Ez a levél értesiti őt, hogy ön ott van.
Miközben az öreg alkalmazott a levelet fontoskodva összehajtotta és megcímezte, Cruncher hallgatva figyelte őt, míg a levél a leszáritás pontjáig eljutott, akkor ezt jegyezte meg:
– Azt hiszem, hogy hamisitást tárgyalnak ma reggel?
– Hazaárulást.
– Ezért fölnégyelés jár, – mondá Jerry. – Barbarizmus!
– Ez a törvény – jegyezte meg az öreg alkalmazott és meglepetve nézett rá pápaszemén keresztül. – Ez a törvény!
– Azt hiszem, hogy kegyetlen a törvényben az, hogy embert így eléktelenitenek. Elég sulyos, ha életétől megfosztják, de tulságosan kegyetlen, hogy eléktelenitik, uram.
– Egyáltalában nem az, – válaszolt az öreg alkalmazott. – Vigyázzon a mellére és a hangjára, barátom és bizza a törvényre, hogy az gondoskodjék önönmagáról. Ezt tanácsolom.
– Uram, a nedvesség fekszik mellemen és hangomon – mondá Jerry. – Ezen is láthatja, hogy mily nedves módon keresem meg mindennapi kenyeremet.
– Jól van, jól van! – mondá az öreg alkalmazott – mindenkinek megvan a maga módja, hogy kenyerét megszerezze. Az egyiké nedves, a másiké száraz. Itt a levél. Menjen!
Jerry elvette a levelet és sokkal kisebb belső alázattal, mint amennyit külsőleg mutatott, ezt mormolta maga elé:
– Vén csont vagy te is – és meghajolt. Utközben értesitette fiát küldetéséről és utjára ment.
Akkoriban Tyburn-ban végezték az akasztást. A Newgate mellett elterülő utcának nem volt olyan borzalmas hire, mint most van. De a börtön irtóztató hely volt, ahol mindenfajta kicsapongás és komiszság megtörtént, ahol veszedelmes járványok tanyáztak, melyek a foglyokkal együtt a terembe jutottak, és gyakran a vádlottak padjáról egyenest a Lord-főbirót támadták meg és őt helyéből kilökték. Gyakran megtörtént, hogy a biró fekete sapkával a fején, a saját biztos itéletét is hirdette ki a fogolyéval együtt és még előbb halt meg, mint amaz. Az Old Bailey olyan volt, mint valami halotti állomás, ahonnan szekereken és kocsikon sápadtarcu utasokat erőszakosan küldöttek másvilági utjukra, két és fél mérföldnyit haladtak utcákon és országutakon végig és alig néhány jóravaló polgárban keltettek irtózatot – olyan nagy a szokás hatalma. – Hires volt az Old Bailey pellengére, régi és bölcs intézmény, ez olyan büntetést szabott, melynek szigorát senki sem volt képes felfogni; hires volt vesszőző helye is, egy másik kedves régi intézmény, nagyon humánus és enyhitő a hatása, érdemes arra, hogy működésben lássák, nagy volt a forgalom a vérbirságban is, az egy másik töredéke őseink bölcsességének, mely pénzért elkövetett legborzalmasabb gonosztetteket eredményezett. Általában az Old Bailey ékes bizonysága volt annak a közmondásnak: »Minden jó ugy, ahogyan van!«; ez a mondás véget vetne mindennek és a lustaságot is fejlesztené, ha nem foglalná magában azt a fáradságot okozó következtetést, hogy semmi sem volt rossz, ami valaha volt.
A hirvivő utat tört magának a piszkos tömegen keresztül, olyan ember gyakorlottságával, aki megszokta, hogy csendben kerüljön előre, megtalálta a keresett kaput és levelét egy csapóajtón benyujtotta. Abban az időben ugyanis belépődijat fizettek, hogy láthassák az Old Baileyben előadott látványosságot, éppen ugy, mint a hogy fizettek azért, hogy láthassák Bedlamban a szindarabokat, csakhogy az előbbi szórakozás sokkal drágább volt. Azért őrizték olyan jól az Old Bailey kapuit, kivévén természetesen azokat a barátságos kapukat, amelyeken a gonosztevők jutottak be, ezek mindig tárva-nyitva állottak.
Némi késedelem és habozás után a kapu kelletlenül kinyilt egy kissé és Cruncher Jerrynek lehetővé tette, hogy magát a tárgyaló terembe préselje.
– Mit tárgyalnak? – kérdé halkan a legközelebbi szomszédjától.
– Még semmit.
– Mi lesz soron?
– A hazaárulási pör.
– A fölnégyelő?
– Igen, – válaszolta az kéjesen; – először is gátra kikötik és félig felakasztják, azután leveszik onnan és szeme láttára felhasitják, beleit kiszedik és elégetik, azután fejét leütik és törzsét felnégyelik. Ez az itélet.
– Természetesen, csak ha vétkesnek találják, – jegyezte meg Jerry.
– Ó, ezek majd vétkesnek találják – mondá a másik. – Attól ugyan ne tarts.
Cruncher figyelmét most az ajtónálló vonta magára, aki, a levéllel a kezében Lorry felé tartott. Lorry egy asztalnál ült parókás urak között, nem messzire egy parókás urtól, a vádlott védőjétől, aki előtt nagy halom papir feküdt és szemben egy másik parókás urral, akinek mind a két keze nadrágja zsebébe volt dugva és akinek teljes figyelmét, ahányszor csak Cruncher ránézett, a tárgyalóterem menyezete kötötte le. Jerry néhányat köhécselt, állát dörzsölte és kezével adott jelt, mig Lorry figyelmét felkeltette, az fölállott, hogy körülnézzen, nyugodtan intett feléje és ismét leült.
– Mi dolga van ennek az üggyel? – kérdezte az ember, akivel azelőtt beszélt.
– Átkozott legyek, ha tudom, – mondá Jerry.
– Hát mi dolgod van neked vele, ha ugyan szabad kérdeznem?
– Azt én magam sem tudom – mondá Jerry.
A biró belépése és az azt követő nagy mozgolódás és a tárgyaló teremben való általános elhelyezkedés végett vetett a párbeszédnek. A következő pillanatban a vádlottak padja lett az érdeklődés középpontja. Két fogházőr, aki ott állott, eltávozott, a foglyot bevezette és birái elé állitotta.
Az összes jelenlevők reábámultak, kivévén azt az egy parókás urat, aki a menyezetet nézte. A helynek minden emberi lélegzete feléje áradt, mint valami tenger, szél vagy tűz. Pillérek mögül, a sarkokból kiváncsi arcok tekintettek feléje, hogy megpillantsák; a hátulsó sorok nézői felállottak, hogy egy haja szála se kerülje el figyelmüket; a terem közepén állók az előttük levők vállára fektették kezöket, hogy megpillanthassák őt, lábuk hegyén, párkányokon, majdnem semmin állottak, hogy minden hüvelyknyit meglássanak belőle. Ez utóbbiak között különösen feltünő volt Jerry, a ki ugy állott ott, mint Newgate vashegyekkel ellátott falának megelevenedett darabja. Utjában sört ivott, ennek gőzét lehelte ki és az más sörnek, ginnek, teának, kávénak és mi egyébnek a párájával egyesülve áradt a vádlott felé és a nagy ablakokon piszkos köd és eső alakjában csapódott le.
Mindezen bámuló és izgatott pillantásnak tárgya egy, körülbelül 25 éves ifju volt, akinek szép termete, kellemes vonásai, napbarnitott arca és sötét szeme volt. Egyszerüen volt öltözve, feketébe vagy nagyon sötét szürkébe, hosszu sötét haja tarkóján szalaggal volt átkötve, inkább hogy utjában ne legyen, mint disznek. Mint a hogy a lélek indulata kifejeződött a testnek minden burkolatán, ugy az ő sápadtsága is, melyet helyzete igazolt, keresztülhatolt arca barna szinén és bizonyitotta, hogy a lélek hatása erősebb a napénál. Egyébként elfogulatlan volt, meghajlott birája előtt és nyugodtan állott.
Az az érdeklődés, a mellyel ezt az embert megbámulták és ráleheltek, nem vált az emberiség dicsőségére. Ha kevésbbé borzalmas itélet veszedelme előtt állott volna, – ha meg lett volna a lehetősége annak, hogy csak egyetlen ilyen borzalmas részlettől is meg lesz kimélve – ugyanannyit veszitett volna vonzóerőben. Az alak vonzó volt, a mely arra várt, hogy elitéljék, hogy oly undoritóan feldarabolják. A halhatatlan lény, mely arra várt, hogy lemészárolják, hogy darabokra tépjék, okozta az izgalmat. Bármilyen mázzal is vonták be a különféle szemlélők érdeklődésüket – amely önámitó képességük foka szerint változott – inditó oka a vérszomjuság volt.
Csönd volt a tárgyalóteremben. Darnay Károly tegnap ártatlannak mondotta magát abban a vádban, mely őt avval vádolta, hogy hamis árulója a mi felséges, magasztos, kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunknak, azáltal, hogy különböző alkalmakkor, különböző módon és eszközökkel, Lajosnak, Franciaország királyának segitséget nyujtott emlitett felséges, magasztos, kitünő, stb. fejedelmünk, urunk és királyunk elleni háboruiban; azáltal ugyanis, hogy a mi említett felséges, magasztos, kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunk és az emlitett franciaországi Lajos birtokai között oda és vissza utazgatott, és rosszakaratu, ravasz, áruló módon (még egy csomó más jelzővel) az említett Franciaországi Lajosnak elárulta, hogy a mi emlitett felséges, magasztos és kitünő stb fejedelmünk, urunk és királyunk milyen haderőt szándékozik felszerelni és küldeni Kanada és Északamerikába. Jerry, akinek haja mindjobban égnek meredt, amint a jogi kifejezések halmozódtak, legnagyobb megelégedésére annyit értett meg belőle, hogy az imént is feljebb annyiszor emlitett Darnay Károly áll előtte és itéletére várt, hogy a jury felesküdött és hogy a főállamügyész beszélni készült.
A vádlottat, aki tudatában volt annak hogy őt gondolatban már minden jelenlévő felakasztotta, lefejezte és fölnégyelte, nem félemlitette meg ez a helyzet, sem szinpadi arcot nem öltött. Nyugodt és figyelmes volt. Komoly érdeklődéssel nézte a bevezető eljárást és kezét oly nyugodtan tartotta az előtte levő padon, hogy a ráhintett füvek közül még egy szálat sem mozditott el helyéről. Az egész terem ugyanis füvekkel volt behintve és ecettel befecskendezve, óvószerül a fogház levegője és lázai ellen.
A vádlott feje fölé tükör volt elhelyezve, hogy a fényt reávesse. Egész sereg bűnös és gonosztevő látta benne a képét és tünt el felületéről és a földről is egyuttal. Micsoda borzalmas kisértetsereg járná ezt a termet, ha a tükör sima lapjainak felületén megjelentek képét visszaadná, mint ahogy a tenger visszaadja halottait. A vádlott elméjében fölvillanhatott az a futó gondolat, hogy mennyi szégyent és gyalázatot tükrözhetett az vissza. Akárhogyan történt is, helyzetének megváltozása észrevétette vele, hogy fénysugár esik arcára, és mikor a magasba tekintett, arca elpirult és jobb keze a füveket félretolta.
Véletlenül történt, hogy e mozdulat folytán arcát a teremnek jobb keze felé eső oldalára forditotta. Szemével egy szinben, a biróság padjának a sarkán két személy ült, akiken szeme azonnal megakadt olyan feltünően és arcának olyan elváltozása közben, hogy az összes őt figyelő szemek feléjük fordultak.
A szemlélők a két alakban megláttak egy ifju hölgyet, aki husz évesnél alig volt több, és egy urat, aki nyilvánvalóan atyja volt. Az urnak rendkivül érdekes volt a külseje, haja hófehér, arcának pedig valami leirhatatlan mélységü kifejezése volt, nem aktiv, hanem tépelődő és önmagával foglalkozó. Ha ez a kifejezés megjelent arcán, öregnek látszott, ha pedig néha eltünt, mint például most, mikor leányával beszélt, javakorbeli férfinak látszott, aki nem haladta tul élete delét.
Leánya ott ült mellette, egyik kezét karjába füzte, a másikat pedig föléje helyezte. Közel huzódott atyjához, a látvány megfélemlitette és a foglyot is sajnálta. Mindent feledő félelem és részvét kifejezése tisztán volt olvasható a homlokán, mely nem látott egyebet, mint a vádlottat fenyegető veszedelmet.
Ez olyan tisztán volt olvasható, olyan természetesen és elevenen fejeződött ki, hogy sok kiváncsi, aki nem volt részvéttel a vádlott iránt, megindult ettől a látványtól és a termen végig susogták:
– Kik ezek?
Jerry, a hirvivő, aki a maga módja szerint végezte megfigyelését és mély gondolkodása közben ujjairól a rozsdát leszopogatta, fejét kinyujtotta, hogy meghallja, hogy kicsodák. A körülötte levő tolongás még sürübbé vált és a kérdést eljuttatta a legközelebbi törvényszéki szolgáig, tőle lassan megjött a válasz, végül Jerryhez is eljutott: Tanuk.
– Melyik részen?
– Ellene.
– Melyik rész ellen?
– A vádlott ellen.
A biró, akinek szeme követte az általános irányt, magához tért ismét, székéhez támaszkodott és tekintetét arra a férfiura függesztette, akinek élete kezében volt, amikor a főállamügyész fölkelt, hogy fonja a kötelet, köszörülje a bárdot és beverje a szöget a vérpadba.
3. Fejezet.
A csalódás.
A főállamügyész elmondotta a jurynek, hogy az előttük levő fogoly, fiatal kora ellenére is, nagyon jártas a hazaárulás fondorlataiban, ezért követeli fejét a törvény. A közös ellenséggel való érintkezése nem mai, nem tegnapi keletü, nem is az elmult vagy az azelőtti évből való. Bebizonyult az, hogy a vádlott már régen ide és oda utazgatott Anglia és Franciaország között titkos ügyekben, melyekről őszinte felvilágositást nem adott. Ha a hazaárulás fondorlatai általában célt érnének (szerencsére sohasem értek), ennek az ügynek a gonoszsága és bünössége sem lett volna fölfedezhető. Azonban a Gondviselés, egy félelem és gáncs nélküli egyén szivét megkeményitette, aki kikutatta a vádlott titkos terveit és rémülettől eltelve felfedezte azokat ő felsége főállamtitkára és a nagyon tiszteletreméltó Titkos Tanács előtt. A hazának ez a fia megjelenik majd előttük. Ennek az egyénnek az eljárása és magatartása valóban magasztos. Ő barátja volt a vádlottnak, miután azonban egy szerencsés és gonosz órában fölfedezte alávalóságát, elhatározta, hogy az árulót, akit keblén tovább nem melengethetett, a haza szent oltárán feláldozza. Ha Britanniában szobrokat állitanának az állam jótevőinek, amint azt az ókori Görögországban és Rómában tették, ugy ez a dicső polgár bizonyára kapna egyet. De minthogy ez itt nem szokás, valószinüen őt sem tisztelik meg vele. Az erény, mint a költő mondja (sok helyen, melyet szilárd meggyőződése szerint az esküdtszék szóról-szóra betéve is tud – a jury arcán ekkor a bünösség tudata látszott, hogy ők bizony egy ilyen idézetről sem tudnak –) bizonyos módon fertőző, különösen az a dicső erény, melyet patriotizmusnak, hazaszeretetnek mondanak. A Korona ezen szeplőtelen és feddhetetlen tanujának magasztos példaadása, akiről csak a legnagyobb tisztelet hangján lehet beszélni, nem tévesztette el hatását a vádlott szolgáján és benne azt a szent elhatározást érlelte meg, hogy gazdája asztalát és zsebeit kikutatja és irományait elrejti. Ő (a főállamügyész) el van készülve arra, hogy erről a bámulatraméltó szolgáról feddő és kicsinylő nyilatkozatokat fog talán hallani és ő mindazonáltal többre becsüli őt, mint saját édes testvérét és jobban tiszteli mint saját apját vagy anyját. Bizalommal szólitja fel az esküdtszéket is, hogy ők is ugyanazt tegyék. Ennek a két tanunak a vallomása, az általuk felfedezett és felmutatandó okmányokkal egyesitve, bizonyitja azt, hogy a vádlottnak olyan jegyzékek voltak a birtokában, melyek ő felsége tengeri és szárazföldi haderejét, annak elhelyezését és felszerelését tartalmazzák és ő ezeket minden kétséget kizáróan rendszeresen az ellenséges hatalom birtokába juttatta. Igaz ugyan, hogy nem volt bebizonyitható az, hogy ezek a feljegyzések a vádlott kezeirásai, de ez teljesen közömbös, sőt a vád szempontjából kedvező, mert azt bizonyitja, hogy a vádlott mestere az óvatosságnak. Ezek a bizonyitékok öt év előtti időre nyulnak vissza és igazolják azt, hogy a vádlott bünös terveivel már néhány héttel az angol és amerikai seregek között vivott első ütközet ideje előtt is foglalkozott. Mindezen okoknál fogva az esküdtszék, fejedelmét tisztelő (és ő tudja, hogy olyan) és felelős lévén (ők tudják, hogy azok), kell, hogy a foglyot bünösnek mondja, életének véget vessen, akár tetszik nekik, akár nem. Nem hajthatják fejüket nyugodtan párnájukra; nem viselhetik el azt a gondolatot, hogy feleségeik nyugodtan hajthatják fejüket párnájukra; sohasem juthatna eszükbe, hogy gyermekeik nyugodtan hajthatják fejüket párnájukra; szóval sem ők, sem hozzátartozóik fejüknek párnákra való fektetésére egyáltalában nem is gondolhatnak addig, mig a vádlott fejét le nem ütik. Ezt a fejet kérte végül a főállamügyész mindannak nevében, ami csak eszébe jutott és annak az ünnepies kinyilatkoztatásával, hogy ő a vádlottat már halottnak is tudja.
Mikor a főállamügyész befejezte beszédét, zümmögés támadt a termen végig, mintha egész felhő dongó röpdösne a vádlott feje körül, sejtve, hogy ő hamarosan mivé válik.
Mikor a zaj elült, a mocsoktalan hazafi jelent meg a tanuk padján.
Elődje ezen bevezetése után a koronaügyész kihallgatta a hazafit: neve Barsad János, foglalkozása: gentleman. Tiszta lelkületének a történetét a főállamügyész már elmondotta, melyben csak egy tévedés lehetett, hogy nagyon is pontos. Mikor nemes keble ettől a tehertől megszabadult, szerényen visszavonult volna, de a parókás ur, aki előtt a nagy halom papir feküdt és nem messzire ült Lorrytól, néhány kérdést óhajtott hozzá intézni. A szemben ülő parókás ur még mindig a terem menyezetét nézte.
Volt-e ő valaha kém? Nem, ezt az aljas rágalmat botránykozással utasitotta vissza. Miből élt? Birtokából. Hol van a birtoka? Ezt nem mondhatja meg olyan pontosan. Mi a birtoka? Senkinek semmi köze hozzá. Örökölte-e? Igen, örökölte. Kitől? Távoli rokontól. Nagyon távolitól? Meglehetősen távolitól. Volt-e valaha börtönben? Bizonyára nem. Sohasem volt az adósok börtönében? Nem látja, hogy ennek mi köze van ehhez. Még egyszer. Sohasem volt az adósok börtönében? Soha? De igen. Hányszor? Kétszer vagy háromszor. Nem öt-, vagy hatszor? Talán. Mi a foglalkozása? Gentleman. Kirugták-e valaha? Megtörténhetett. Gyakran? Nem. Kirugták-e valaha ugy, hogy a lépcsőn lerepült? Határozottan nem; egyszer a lépcső tetején megrugták, ő azonban szándékosan esett le. Azért lökték le akkor, mert hamis kockákkal játszott? Ilyes valamit mondott az a részeges hazug, aki rajta ezt a sérelmet elkövette, de az nem igaz. Megesküszik-e arra, hogy nem igaz? Feltétlenül. Élt-e valaha hamis játékból? Soha. Hát játékból élt-e? Csakugy, mint más urak. Kért-e pénzt kölcsön a fogolytól? Igen. Visszafizette-e? Nem. A fogolylyal való barátsága valójában nagyon felületes volt. Nem erőszakolta-e rá ezt a barátságot postakocsin, korcsmában, postahajón? Nem. Biztos-e abban, hogy a fogolynál látta ezeket a jegyzékeket? Egész határozottan. Tud-e még valamit a jegyzékekről? Nem. Például, nem ő maga szerezte-e be azokat? Nem. Vár-e valamit ezen vallomásáért? Nem. Nincs-e a kormány állandó fizetett alkalmazásában, hogy tőrt vessen? Ó, bizonyára nem. Vagy vele valami egyéb vonatkozásban? Bizonyra nincs. Megesküszik-e erre? Akárhányszor. Nincs-e más inditóoka, mint a tiszta hazaszeretet? Semmi más.
Az erényes szolga, Cly Roger, nagy gyorsasággal esküdött a kihallgatás folyamán. Négy év előtt jóhiszemüen lépett a vádlott szolgálatába. A calaisi postahajó fedélzetén kérdezte a vádlottat, hogy nincs-e szüksége ügyes fiu szolgálatára, a vádlott felfogadta őt. Ő nem könyörgött a vádlotthoz, hogy az ügyes fiut könyörületből fogadja szolgálatába – ilyesmire sohasem gondolt. Nemsokára azután gyanuba fogta a vádlottat és megfigyelte őt. Utazás közben ruhái rendbehozásánál gyakran látott hasonló jegyzékeket a vádlott zsebében. Ezeket a jegyzékeket a vádlott iróasztala fiókjából vette ki. Ő nem tette azokat megelőzőleg oda. Látta, amint a vádlott hasonló jegyzékeket francia uraknak mutatott Calaisban és hasonló jegyzékeket francia uraknak Calaisban és Boulogneban, mindkét helyen. Szerette hazáját, nem türhette ezt tovább és feljelentést tett. Sohasem gyanusitották azzal, hogy ezüst teáskannát lopott. Megrágalmazták egy mustárcsészét illetőleg, de kitünt, hogy az csak ezüstözött volt. Az előbbi tanut hét vagy nyolc éve ismeri; ez tiszta véletlen. Ő nem mondja ezt különösen sajátságos véletlennek: a legtöbb véletlen sajátságos. Azt sem mondotta sajátságos véletlennek, hogy a hü hazaszeretet volt az ő egyedüli inditóoka. Ő hü brit és reméli, hogy van még sok hozzá hasonló.
A dongók ismét zümmögtek és a főállamügyész Lorry Jarvis urat szólitotta elő.
– Lorry Jarvis ur, alkalmazottja-e ön Tellson bankjának?
– Egy novemberi pénteki éjjelen, 1775-ben nem utazott-e ön üzleti ügyben a London és Dover között közlekedő postakocsin?
– Igen.
– Voltak-e más utasok a postakocsiban?
– Kettő.
– Kiszálltak-e utközben az éj folyamán?
– Igen.
– Lorry ur, nézzen a vádlottra. Vajjon ő volt-e egyike az utasoknak?
– Nem merném állitani, hogy ő volt az.
– Hasonlit-e ő ama két utas egyikéhez?
– Mind a kettő ugy be volt burkolva, az éjszaka oly sötét volt és mi mindannyian oly tartózkodók voltunk, hogy nem merném még azt se állitani.
– Lorry ur, nézze meg ismét a vádlottat. Képzelje el, hogy ugy be van burkolva, mint az a két utas volt, külseje, termete lehetetlennek tüntetné föl, hogy ő egyik volt a kettő közül?
– Nem.
– Ön nem esküszik meg arra, Lorry ur, hogy ő nem volt az egyik a kettő közül?
– Nem.
– Tehát mondja legalább azt, hogy ő a kettő közül az egyik lehetett?
– Igen. Kivévén azt, hogy emlékszem arra, hogy mind a kettő – éppen ugy, mint én – félt a rablóktól, a vádlott pedig nem látszott félénknek.
– Látta-e valaha a félelem képét, Lorry ur?
– Láttam, egészen bizonyosan.
– Lorry ur, nézzen még egyszer a vádlottra, biztos tudomása szerint látta-e őt már azelőtt?
– Láttam.
– Mikor?
– Néhány nappal azután, visszatérőben voltam Franciaországból és Calaisban a vádlott annak a postahajónak a fedélzetére jött, amelyen én is visszautaztam és velem együt utazott.
– Mely órában jött ő a fedélzetre?
– Kevéssel éjfél után.
– Az éj sötétjében. Ő volt az egyedüli utas, aki ebben a szokatlan órában jött a fedélzetre?
– Véletlenül ő volt az egyedüli.
– A »véletlenül« itten közömbös, Lorry ur, ő volt-e az egyedüli utas, aki az éj sötétjében a fedélzetre jött?
– Igen.
– Egyedül utazott-e ön, Lorry ur, vagy volt-e kisérője?
– Ketten kisértek. Egy ur és egy hölgy. Itt vannak.
– Itt vannak. Beszélt-e a fogollyal?
– Alig valamit. Az idő viharos, az átkelés hosszas és kellemetlen volt, és én az egyik parttól a másikig majdnem az egész idő alatt divánon feküdtem.
– Miss Manette!
A fiatal hölgy felé fordult az előbb is és most is minden pillantás, aki fölkelt helyéről. Atyja vele együtt fölkelt és leányának karjába füzött kezét ott tartotta karja alatt.
– Miss Manette, nézzen a fogolyra.
A vádlottra ilyen részvéttel, ilyen komoly ifju szépséggel való szembesités sokkal nagyobb megpróbáltatás volt, mintha az egész tömeggel állana szemben. Ugy szólván vele egyedül állott sirja szélén és mind a kiváncsian rábámuló szem összesen sem volt képes arra, hogy neki egy pillanatra is elegendő lelkierőt adjon, hogy elfogulatlan maradjon. Nyugtalan jobbkezével az előtte levő füveket kertbeli képzelt virágágyakká osztotta szét; abbeli törekvésében, hogy lélegzésének szokott módját megtartsa, ajkai megremegtek és a vér belőlük szivére tódult. A dongók zümmögése hangos volt ismét.
– Miss Manette, látta ön a vádlottat azelőtt?
– Igen, uram.
– Hol?
– Az előbb emlitett postahajó födélzetén, uram, ugyanazon alkalommal.
– Ön az előbb emlitett hölgy?
– Ó, szerencsétlenségre, én vagyok!
Részvétének panaszos hangja beleolvadt a biró kevésbbé kellemes hangzásu szavába, amiért durván megjegyezte:
– Feleljen a megadott kérdésekre és ne tegyen reá semmi megjegyzést. Miss Manette, beszélt ön a fogolylyal a csatornán való átkelése alkalmából?
– Igen, uram.
– Ismételje el.
Mialatt mély csönd honolt körülötte, halk hangon elkezdé…
– Mikor az az ur a födélzetre jött…
– A foglyot gondolja? – kérdezte a biró homlokát ráncolva.
– Igen, mylord!
– Akkor mondja: »a vádlott«.
– Mikor a vádlott a födélzetre jött, észrevette, hogy atyám (szeretetteljes pillantást vetett reája, amint ott állott mellette) nagyon fáradt és beteg. Egészsége annyira meg volt támadva, hogy nem mertem őt a szabad levegőről eltávolitani és ágyat vetettem részére a fedélzeten, a kajütlépcsők mellett és a fedélzeten leültem melléje, hogy vigyázzak reá. Az éjjel nem volt más utas, csak mi négyen. A vádlott oly jó volt és engedelmet kért arra, hogy utmutatást adjon, hogyan óvhatom meg atyámat jobban a vihartól, mint ahogyan azt én tettem. Én nem intézkedtem helyesen, mivel nem tudtam, hogy a szél mely irányból fog fujni, ha a kikötőt elhagyjuk. Ő megtette helyettem. Nagy gyöngédséget és részvétet mutatott atyám állapota iránt és biztos vagyok benne, hogy érezte is. Ilyen módon kezdtünk el beszélgetni.
– Engedje meg, hogy egy pillanatra megszakitsam. Egyedül jött ő a fedélzetre?
– Nem.
– Hányan voltak vele?
– Két francia ur.
– Beszélgettek egymással.
– Beszélgettek egymással egész az utolsó pillanatig, mikor a két francia urnak a csónakkal ismét partra kellett szállania.
– Forgattak-e valami papirosokat, hasonlót ezekhez a jegyzékekhez?
– Valami papirosokat forgattak, de nem tudom, hogy milyent.
– Ilyen formáju és alakut?
– Lehet, de valóban nem tudom, ámbár egészen mellettem állottak és halkan beszélgettek; a kajütlépcső tetején állottak, hogy az ott függő lámpa fényét igénybe vehessék; a lámpa nagyon homályosan égett és ott nagyon halk hangon beszélgettek és igy én semmit sem hallottam abból, amit beszéltek és csupán azt láttam, hogy papirosokba nézegettek.
– Térjen most át a fogolylyal való beszélgetésre, Miss Manette.
A fogoly olyan nyilt bizalmat tanusitott velem szemben, – gyámoltalan helyzetemre való tekintettel – mint amilyen szives, kegyes és segitséget nyujtó volt atyámhoz. Remélem, – mondá könnyekre fakadva – hogy nem hálálom meg az ő jóságát azzal, hogy ma ártalmára vagyok.
Dongók zümmögése.
– Miss Manette, ha a fogoly tisztán nem érti meg, hogy Ön vallomását – melyet köteles megtenni, melyet meg kell tennie és melynek megtétele elől nem menekülhet – csak nagy ellenszenvvel teszi le, ugy ebben a teremben ő az egyedüli ebben a tekintetben. Kérem, folytassa.
– Azt mondotta nekem, hogy milyen sulyos és fontos természetü ügyben utazik, hogy az érdekeltek könnyen kellemetlen helyzetbe is kerülhetnek és hogy azért utazik álnéven. Azt mondotta, hogy ez az ügy kénytelenitette őt arra, hogy Franciaországba utazzék és valószinüen hosszu időre kényszeriteni fogja, hogy ismételten ide és oda utazgasson Francia- és Angolország között.
– Mondott-e valamit Amerikáról? Miss Manette, legyen részletező!
– Igyekezett megmagyarázni hogy hogyan keletkezett a viszály és azt mondotta, hogy amennyire ő meg tudja itélni a dolgot, az, Anglia részéről balga és igazságtalan is. Tréfálva megjegyezte, hogy Washington György talán szerez magának olyan hirnevet a történelemben, mint III. György. Ezt azonban teljesen ártatlanul mondotta, csak éppen, hogy az időt eltöltse.
Nagyérdekü jelenetben, melyet minden szem figyelemmel kisér, a főszereplő arcán kidomborodó minden erősebb vonást a szemlélők öntudatlanul utánoznak. Arca kifejezése vallomása közben kinosan gyötrödő és figyelmes volt és a szünet alatt, mikor a biró vallomását irásba foglalta, figyelte a hatást, melyet vallomásával a vád és védelem ügyvédei között előidézett. A teremben a nézők arcán ugyanaz a vonás tükröződött vissza, ugy hogy az arcok nagy többsége a vallomásttevő tükörképének látszott; a biró ekkor föltekintett irásaiból és rettenetes pillantással sujtotta a Washington Györggyel kapcsolatban elhangzott eretnekséget.
A főállamügyész jelezte most, hogy óvatossági és alaki szempontból szükségesnek látszik, a fiatal hölgy atyjának, Manette doktornak a kihallgatása. Ennek folytán előszólitotta őt.
– Manette doktor, nézzen a vádlottra. Látta-e őt valaha azelőtt?
– Egyszer. Mikor Londonban lakásomon meglátogatott. Körülbelül három vagy három és fél év előtt.
– Fölismeri-e benne utitársát a postahajó födélzetén, vagy elmondhat-e valamit a leányával folytatott beszélgetéséből?
– Nem, uram, egyiket sem tehetem.
– Van-e annak valami különös oka, hogy egyikre sem képes?
Halk hangon válaszolt:
– Van.
– Az a szerencsétlenség érte-e, hogy szülőföldjén, hosszu időre bebörtönözték, kihallgatás, sőt vád nélkül, Manette doktor?
Olyan hangon válaszolt, mely minden szivet meghatott:
– Hosszas bebörtönzés.
– A kérdéses alkalommal bocsátották csak szabadon?
– Ugy mondták nekem.
– Emlékszik-e valamire abból az időből?
– Nem. Egy bizonyos időponttól kezdve emlékezőtehetségem teljesen eltünt, – még azt sem mondhatom, hogy mely időtől kezdve – fogságom ideje alatt cipőkészitéssel foglalkoztam egész addig, mig Londonban nem találtam magamat kedves leányom társaságában élve. Vonzódtam már hozzá, mikor a kegyelmes Isten visszaadta szellemi tehetségemet; de még azt sem vagyok képes elmondani, hogy milyen módon lettem hozzá bizalmas. Nem emlékszem annak a folyamatára.
A főállamügyész leült, atya és leánya is helyet foglaltak ismét.
A tárgyalás folyamán sajátságos fordulat állott be. A vádhatóság azt igyekezett bizonyitani, hogy a vádlott, ismeretlen társával, öt évvel ezelőtt azon a novemberi péntek éjjelen a doveri postakocsin utazott és hogy föl ne ismerjék, az éj folyamán kiszállott a postakocsiból egy helyen, ahol nem időzött, hanem néhány tucat mérföldnyire visszautazott egy helyőrségi és kikötővárosba és ottan adatokat gyüjtött. Egy tanu azt vallotta, hogy látta őt a kérdéses időben a helyőrségi és kikötőváros egyik szállójának reggelizőtermében, amint várakozott valakire. A vádlott védőjének keresztkérdései eredménytelenek voltak, kivévén, hogy semmi más alkalommal azelőtt a vádlottat nem látta, mikor a parókás ur, aki az egész idő alatt a terem menyezetét nézte, egy-két szót irt egy szelet papirra, összesodorta és a védő felé dobta. A védő a legközelebbi szünet alatt a papirszeletet kisodorta és nagy figyelemmel és kiváncsisággal nézett a vádlottra.
– Fönntartja azt az állitását, hogy teljesen bizonyos abban, hogy az a személy a vádlott volt?
A tanu teljesen bizonyos volt abban.
– Látott-e valaha valakit, aki nagyon hasonlitott a vádlotthoz?
Annyira hasonlót nem látott, válaszolta a tanu, hogy eltéveszthetné őket.
– Nézze meg jól ezt az urat, tudós barátomat, – mondá és rámutatott arra, aki a papirszeletet odadobta – és azután nézze meg jól a vádlottat ismét. Nagyon hasonlók-e egymáshoz?
Eltekintve attól, hogy tudós barátunk külseje rendetlen, elhanyagolt, sőt kicsapongónak is látszott, a kettő annyira hasonlitott egymáshoz, hogy szembesitésük alkalmával nemcsak a tanu, hanem minden jelenlevő is meglepődött. Mylordot, a birót, arra kérték, hogy tudós barátunknak engedje meg, hogy parókáját letegye, aki nem nagyon szivesen adta meg ezt az engedelmet, a hasonlóság ekkor még feltünőbbé vált. Mylord azt kérdezte Stryvertől (a vádlott védőjétől), vajjon Cartont (tudós barátunk neve) fogja-e vád alá hazaárulásért? De Mr. Stryver tagadólag válaszolt mylordnak és azt óhajtotta a tanutól kérdezni, hogy ami egyszer történt, nem eshetett-e meg kétszer is, vajjon olyan határozottsággal vallott volna-e akkor is, ha elhamarkodottságának ilyen kétségbevonhatatlan bizonyitékát előbb látta volna, vajjon olyan határozott-e még mostan is, mikor már látta őt; és még más egyebet is kérdezett. Az eredmény az volt, hogy a tanu teljesen megsemmisült és a bizonyitásnak ez a része vizbe esett.
Cruncher, mialatt a tanuvallomásokat hallgatta, ujjairól egész reggelire való rozsdát szopott le. Arra kellett most figyelnie, hogy Stryver milyen módon teritette a vádlott ügyét az esküdtszék elé, mint valami öltözet ruhát; bizonyitotta, hogy Barsad, a hazafi, fizetett kém és áruló, gyalázatos lélekkufár és Judás óta a legnagyobb gazemberek egyike a föld kerekségén – és bizonyára hasonlit is hozzá; Cly, az erényes szolga, az ő társa és barátja és méltó is hozzá; hogy ezek a hamisitók és hitszegők hogyan szemelték ki a vádlottat áldozatul, minthogy őt, francia származásu lévén, családi ügyek Franciaországban, gyakran kényszeritették arra, hogy a csatornán átkeljen – és hogy más személyekre való tekintettel, akik szivéhez közel állottak, nem állott módjában, hogy ezeket a családi ügyeket fölfedje, még ha életét is mentheti meg ezáltal. Hogy a fiatal hölgyből kipréselt vallomás, akinek lelki gyötrelmeit mindannyian látták, semmit sem bizonyit, mivelhogy az nem egyéb, mint ártatlan kis előzékenység és udvariasság, amilyen akármikor megtörténik fiatal ur és fiatal hölgy között, akik véletlenül találkoznak, kivévén a Washington György emlitését; ez pedig olyan különködő és lehetetlen, hogy nem is lehet másnak, mint elhamarkodott tréfának tekinteni. A kormányra nézve gyöngeség jele volna ilyen jelentéktelen nemzeti ellentétek és félelmek kizsákmányolásának kisérletével népszerüségre vadászni eredménytelenül és hogy ez a sikertelenség volt az oka annak, hogy a főállamügyész az ügyet annyira felfujta; hogy a vádnak mindannak ellenére semmi más támasza nincsen, mint ezek az alávaló, becstelen vallomások, amelyek ilyenfajta vádat oly gyakran meggyaláznak, erről a körülményről az ország hazaárulási pörei élénken tanuskodnak. Mylord itt félbeszakitotta őt (komoly arckifejezéssel, mintha ez az állitás nem felelne meg az igazságnak) és azt mondotta, hogy nem ülhet a birói székben és hallgathat nyugodtan ilyen célzást.
Stryver azután előszólitotta néhány tanuját; Crunchernek pedig arra kellett figyelnie, hogy a főállamügyész hogyan forgatta össze-vissza azt az öltözet ruhát, melyet Mr. Stryver az esküdtszék elé teritett és hogy hogyan bizonyitgatta, hogy Barsad és Cly még százszorosan jobbak, mint amilyeneknek ő hitte őket és hogy a vádlott százszorosan gonoszabb. Végül mylordra került a sor, aki az öltözet ruhát kivülről befelé, majd belülről kifelé forgatta és egész határozottsággal a vádlott számára való halotti köntöst igyekezett szabni belőle.
Az esküdtszék most visszavonult, hogy tanácskozzék és a dongók ismét zümmögtek.
Carton, aki annyi ideje nézte már a terem mennyezetét, még ebben az izgalomban sem változtatta meg helyét vagy tartását. Mialatt tudós barátja, Stryver, papirosait egy halomba rakta maga előtt, szomszédjával suttogni kezdett és időnkint félénk várakozással tekintett az esküdtszék felé; mialatt a szemlélők ide s tova mozogtak és uj csoportokat alkottak; mialatt mylord is fölemelkedett helyéből és lassan föl és alá járkált emelvényén s a nézőközönségben azt a gyanut keltette, hogy lázas izgalomban van, azalatt ez az ember nyugodtan hátradőlt székében, szakadozott talárja félig lelógott válláról, borzas parókája ferdén ült fején, kezét zsebeibe dugta és egész nap a mennyezetre bámult. A viselkedésében megnyilvánuló különös nemtörődömség nemcsak hogy visszataszitónak tüntette fel külsejét, hanem csökkentette a közte és a vádlott között levő kétségtelen hasonlóságot is, melyet a vádlottnak az összehasonlitás alkalmával való hirtelen zárkózottsága még fokozott, olyannyira, hogy a nézőközönség közül sokan, akik őt mostan megfigyelték, azt mondották egymásnak, hogy alig hitték volna, hogy ez a kettő olyan hasonló egymáshoz. Cruncher emlitette ezt szomszédjának és hozzáfüzte: »Fogadnék egy fél guineaba, hogy ennek nincsen sok pöre. Nem olyannak látszik, mint akire sok peres ügyet biznak. Nemde?«
És Carton mégis sokkal inkább figyelt arra, ami történt, mint ahogyan látszott; ekkor ugyanis Miss Manette feje apja mellére hanyatlott; ő volt az első, aki ezt észrevette és hangosan szólott: »Szolga! Nézzen oda a fiatal hölgyre! Segitsen az urnak, hogy őt kivezesse. Nem látja, hogy mindjárt összerogy?«
Őszintén sajnálták őt, amint kivitték és nagy részvéttel voltak atyja iránt. Valószinüen nagy fájdalmat okozott neki, hogy börtönben eltöltött idejére emlékeztették. A kihallgatás folyamán nagyon izgatottnak látszott és a tépelődő, magábamélyedt arckifejezés, mely annyira vénitette őt, mint fekete köd lebegett homlokán. Miután eltávozott, az esküdtszék, mely háttal volt fordulva és kis szünetet tartott, elnöke utján megszólalt.
Nem tudtak megegyezni és visszavonulni óhajtottak. Mylord (akinek talán még mindig Washington György járt az eszében) meglepődött azon, hogy nem egyeztek meg, de kegyesen beleegyezett abba, hogy megfelelő felügyelet és őrizet mellett visszavonuljanak és ő maga is visszavonult. A tárgyalás az egész napon át tartott és most a lámpákat gyujtották meg a teremben. Hire járt, hogy az esküdtszék sokáig marad el. A nézők eltávoztak, hogy valamit egyenek; a vádlott padján leült.
Lorry követte a fiatal hölgyet és atyját és most ismét megjelent és intett Jerrynek, aki a lazult érdeklődésben könnyebben közelébe juthatott.
– Jerry, ha akar valamit tenni, most megteheti. De legyen közelben. Bizonyára meghallja, mikor az esküdtszék belép. Velük együtt itt benn legyen, azt akarom ugyanis, hogy az itéletet a bankba elvigye. Maga a leggyorsabb hirvivő, akit ismerek és sokkal előbb lesz a Temple Barnál, mint én.
Jerrynek csak éppen olyan széles volt a homloka, hogy kezével odaérhetett, ezzel a mozdulattal köszönte meg az elismerést és az egy shillinget. Carton ebben a pillanatban odalépett és Lorry karját megérintette.
– Hogy van a fiatal hölgy?
– Nagyon aggódik, atyja vigasztalja őt és jobban érzi magát, mióta a termet elhagyta.
– Megmondom a vádlottnak. Olyan tekintélyes bankemberhez, mint ön, nem illenék, hogy nyilvánosan vele beszéljen. Tudja!
Lorry elpirult, mintha tudatára jött volna annak, hogy ő is foglalkozott ezzel az eszmével; Carton a vádlottak padja felé indult. Minthogy a terem kijárata is abban az irányban volt, követte őt, csupa szem és fül volt, tüskéi égnek meredtek.
– Darnay ur!
A vádlott azonnal előrejött.
– Valószinüen szeretné hallani, hogy Miss Manette, a tanu, hogy van. Jobban érzi magát. Izgalma már mulik.
– Őszintén fájlalom, hogy én voltam izgalmainak okozója. Megmondhatja-e ezt neki forró köszönetem kiséretében?
– Igen, megtehetem. Megteszem, ha kivánja.
Carton modora olyan közönyös volt, hogy már szinte sértőnek látszott. Ott állott, félig háttal fordult a vádlott felé és a vádlottak padjának korlátjára könyökölt.
– Kérem, tegye meg. Fogadja érte hálás köszönetemet.
– Mit remél, Darnay ur? – kérdezte Carton, még mindig csak félig feléje fordulva.
– A legrosszabbat.
– A legbölcsebb ezt várni és a legvalószinübb is. De azt hiszem, hogy az ő visszavonulásuk kedvező jel.
Minthogy tilos volt a teremből való távozás közben megállani, Jerry nem hallott többet, otthagyta őket, amint egymás mellett állottak, a fölöttük levő tükör mind a kettőnek alakját mutatta, termetük hasonló, de modoruk nagyon is különbözött egymástól.
Másfél óra lassan telt el a tolvajoktól és gazemberektől hemzsegő folyosón, ámbár pástétomok és sör segitett azon, hogy az idő gyorsabban teljen. A rekedt hirvivő ilyen frissitő elfogyasztása után kényelmetlenül ült egy padon és elszunnyadt, mikor hangos lárma és emberáradat a tárgyalási terembe vezető lépcső felé tódult és őt magával ragadta.
– Jerry, Jerry.
Lorry már az ajtóban állott és őt hivta, mikor ő belépett.
– Itt vagyok, uram! Egész küzdelem visszakerülni. Itt vagyok, uram!
Lorry a tömegen keresztül egy papirost nyujtott feléje. Gyorsan! Megfogta?
– Igen, uram.
Gyors vonásokkal volt a papirosra vetve:
»Fölmentették.«
– Ha azt üzente volna ismét »Életre támasztva«, – morogta Jerry magában elmenőfélben – ezuttal megértettem volna, hogy mit gondol.
Nem volt alkalma rá, hogy egyebet is mondjon vagy gondoljon, mig ki nem jutott az Old Bailey-ből; mert az épület oly vad roham kiséretében ürült ki, hogy a tömeg majd levette őt lábáról; hangos zümmögés hallatszott az utcán, mintha a csalódott dongók elszóródnának, hogy más dögöt keressenek.
4. Fejezet.
Az üdvözlés.
A törvénykezési épület homályosan világitott folyosóiról az embertömeg utolsó csoportja is eltávozott, mikor Manette doktor, leánya: Manette Lucie, Lorry, Stryver, a védőügyvéd, az éppen szabadonbocsátott Darnay Károlyt körülvették és a halálától való elmenekülése alkalmából üdvözölték.
Még nagyobb világosság mellett is nehéz lett volna a kellemes arcu, egyenes tartásu Manette doktorban a párisi padlásszoba cipészét fölismerni. Senki nem nézhetett rá kétszer, anélkül, hogy ujra meg ne nézte volna, még akinek nem is volt alkalma arra, hogy tompa, komoly szavának gyászos hangját és merengését megfigyelje, mely minden látható ok nélkül váratlanul boritotta el arcát. Gyakran valami külső ok – mint a tárgyalás alkalmával – hosszas, emésztő gyötrelmére való célzás rendszerint kiváltotta lelke mélységéből azt a hangulatot, olykor ok nélkül, magától is beállott és homályba boritotta valóját. Azok, akik élete történetét nem ismerték, ezt az állapotot megérteni nem tudták, mely olyannak tünt fel, mintha a Bastillenak árnyéka boritotta volna el, ámbár maga a Bastille 300 mérföldnyire volt tőle.
Csak leánya volt képes arra, hogy hangulatából ezt a fekete árnyat elüzze. Ő volt az aranyfonál, mely az ő multját jelenével kötötte össze; szavának csengése, arcának ragyogása, kezének érintése majdnem mindig jótékonyan hatottak reá. De nem mindig; emlékezett egyes alkalmakra, mikor képessége hatástalan volt; de ritka és elszórt volt az ilyen eset és remélhető, hogy nem ismétlődik.
Darnay áhitattal és hálásan csókolta meg kezét, majd Stryverhez fordult és forró köszönettet mondott neki. Stryver csak kevéssel volt több harminc évesnél, de husz évvel idősebbnek látszott, mint amennyi volt; köpcös, hangos, vörös, durva, minden gyöngédség nélküli egyén volt és az a szokása, hogy társaságokba, társalgások közé testileg és szellemileg is befurakodott, azt bizonyitotta, hogy ő az életben is megtalálja a maga utját.
Talárja és parókája még rajta volt; annyira odatolakodott kliense elé, hogy az ártatlan Lorryt egészen kiszoritotta a csoportból és igy szólt hozzá:
– Nagyon örülök, hogy ilyen szépen, tisztességgel huztam ki a csávából, Darnay ur. A vád gyalázatos, aljasan gyalázatos volt, és nagyon könnyen elitélést eredményezhetett volna.
– Egész életemben lekötelezettje leszek önnek – mondá Darnay Károly, miközben kezét megszoritotta.
– Minden tőlem telhetőt megtettem önért, Darnay ur, és azt hiszem, hogy senki sem tehetett volna ennél többet.
Minthogy nyilvánvaló volt, hogy itt azt kellett mondani, hogy »valóban senki«, Lorry mondotta ezt, talán nem egészen érdek nélkül, hanem azzal a szándékkal, hogy a csoportba ismét bekerüljön.
– Azt hiszi? – mondá Stryver. – Hisz ön egész nap jelen volt, kell hogy tudja. Aztán ön kereskedő is.
– És mint ilyen, – mondá Lorry, akit a törvénytudó ügyvéd most ismét a csoportba szoritott, aminthogy az imént onnan kiszoritotta – mint ilyen arra kérem Manette doktort, hogy a tárgyalásnak vessen véget és küldjön minket haza. Miss Lucie sápadt, Darnay urnak rettenetes napja volt, mindannyian fáradtak vagyunk.
– Csak a saját érdekében beszéljen, Lorry ur, – mondá Stryver – nekem még egész éjjel kell dolgoznom. Csak önmagáért beszéljen!
– Én a magam érdekében beszélek – válaszolt Lorry – és Darnay ur és Miss Lucie érdekében, és – Miss Lucie nem gondolja, hogy mindannyiunk érdekében beszélhetek? – Hangsulyozta a kérdést, miközben atyjára pillantott.
Arcán különös kifejzés ült, mikor Darnayra nézett; átható kifejezés, mely idegenkedéssé és bizalmatlansággá mélyedt és amelybe félelem is vegyült. Mialatt ez a különös kifejezés ült arcán, gondolatai messzire elkalandoztak.
– Atyám – mondá Lucie és kezét gyöngéden az övére tette.
Lassan lerázta magáról az árnyékot és feléje fordult.
– Menjünk haza, atyám?
Mély sóhajjal válaszolt:
– Igen.
A felmentett fogoly barátai eltávoztak annak a nézetnek a hatása alatt, – mely a fogolytól származott – hogy nem bocsátják szabadon az éjjel. A folyosón eloltották a lámpákat, a vaskapukat csörömpölve bezárták és a barátságtalan hely elhagyatott maradt a következő nap reggeléig, amikor az akasztófa, pellengér, vesszőzőhely és égetővas iránt érdeklődők ujra benépesitik. Atyja és Darnay között haladva Manette Lucie a szabadba lépett. Bérkocsit szólitottak elő és atya és leánya elhajtattak.
Stryver elvált tőlük a folyosón és az öltözőbe ment. Egy másik személy, aki nem csatlakozott a csoporthoz, és nem vett részt a társalgásban, hanem a falhoz támaszkodott, ahol az árnyék a legsötétebb volt, csöndben követte a többieket és nézte, amint a kocsi elhajtott. Oda lépett most, ahol Lorry és Darnay az utcán megállottak.
– Ah, Lorry ur! Mostan kereskedők is beszélhetnek Darnay urral?
Senkinek sem volt egy elismerő szava Carton részére azért, amit ő végzett a nap folyamán; senki sem tudott róla. Talárját már levetette, de külseje azért nem volt kellemesebb.
– Ha tudná, hogy micsoda küzdelem folyik egy kereskedő lelkében, mikor az üzleti érdek és a jóakarat jön egymással ellentétbe, mulatna rajta, Darnay ur.
Lorry elpirult és bensőséggel mondotta:
– Ön emlitette ezt már az előbb is, uram. Mi kereskedőemberek, akik egy cég szolgálatában állunk, nem vagyunk a magunk urai. Többet kell törődnünk a céggel, mint önmagunkkal.
– Tudom, tudom – szólt közbe Carton közönyösen. – Ne bosszankodjék, Lorry ur. Ön olyan, mint a többi, nem kétlem; sőt mondhatom, hogy jobb.
– Valóban, uram, – folytatta Lorry, anélkül, hogy reáhallgatna – nem tudom, hogy önnek mi köze ehhez az ügyhöz. Engedje meg, hogy igy beszélek, hisz önnél sokkal idősebb vagyok, de tényleg nem tudom, hogy önnek mi a dolga ebben az ügyben.
– Mi dolgom? Uram Istenem, nekem nincsen semmi dolgom egyáltalán – mondá Carton.
– Elég kár, hogy nincsen, uram.
– Én is azt hiszem.
– Ha volna valami dolga, foglalkozása, – folytatta Lorry – bizonyára törődne vele.
– Az Isten áldja meg, de aligha, nem én! – mondá Carton.
– Mondhatom önnek, uram, – mondta Lorry bosszankodva közönyösségén – a foglalkozás jó dolog, tekintélyt adó dolog. És mondhatom önnek, uram, azt is, hogy ha a foglalkozás bizonyos korlátokat szab és némi kényszert is ir elő, ugy Darnay ur, mint előkelő ifju, tudja ezt méltányolni. Jó éjt, Darnay ur! Isten áldja meg önt, uram! Remélem, hogy a mai nap boldog és szerencsés élet számára tartotta meg önt. Gyaloghintót ide!
Lorry bosszankodott kissé önmagán is, az ügyvéden is és hirtelen beült a gyaloghintóba és Tellsonékhoz vitette magát. Carton borszagu volt és nem látszott egészen józannak, nevetve fordult Darnayhoz és mondá:
– Különös véletlen, mely kettőnket igy összehozott. Különös lehet ez az éjszaka önre nézve, hogy itten áll az utcán hasonmásával.
– Nem is tudom egészen felfogni, – válaszolt Darnay Károly – hogy ezen a világon vagyok-e tényleg.
– Nem csodálkozom ezen; röviddel ezelőtt bizony már szépen utban volt a másik felé. Hangja nagyon bágyadt.
– Azt hiszem, hogy bágyadt vagyok.
– Akkor ugyan mi az ördögbe nem ebédel? Én ebédeltem, mialatt azok a tökfejüek azon tanácskoztak, hogy ön mely világra tartozzék: erre-e, vagy egy másikra. Megmutatom önnek a legközelebbi vendéglőt, ahol jól ebédelhet.
Karját az övébe füzve, Ludgate Hillen végigvezette őt Fleet streetbe és ott egy födött uton át egy vendéglőbe. Itt bevezették őket egy kis szobába, ahol Darnay Károly egyszerü ebédtől és jó bortól gyorsan visszanyerte üdeségét, mialatt Carton szemben ült vele az asztalnál, külön palack bor állott előtte és közömbösen nézte őt.
– Érzi-e most, hogy ismét erre a sártekére tartozik, Darnay ur?