8. Fejezet.
Monseigneur falun.
Gyönyörü vidék, aranykalászos, de nem bőséges mezők. Szegényes rozzsal benőtt foltok, ahol buzának kellene teremni, szegényes bab- és borsófoltok és más szegényes, buzát pótló- főzelékfoltok. Az életnélküli természeten, valamint a férfiak és az asszonyok arcán, akik azt megmüvelték, akaratuk ellen való tengődés kifejezése ült – elcsüggedt hangulat: lemondás és enyészet.
Monsieur le Marquis utazókocsija (könnyebb is lehetett volna), melyet négy ló huzott és két kocsis hajtott, lassan haladt egy meredek dombon fölfelé. Monsieur le Marquis arcán levő vörös fény nem volt előkelőségének ártalmára, külső, akaratán kivül álló ok idézte elő – a lenyugvó nap.
Mikor a kocsi a domb tetejére jutott, a napnyugta olyan ragyogóan sütött belé, hogy a benne ülő arcát biborpirosra festette.
– Gyorsan elmulik – mondá Monsieur le Marquis kezére tekintve.
A nap valóban olyan alacsonyan állott már, hogy a következő pillanatban elmerült. Miután a sulyos féket ráerősitették a kerékre, a kocsi a porfelhőben égett szag kiséretében siklott a dombon lefelé, a vörös fény gyorsan eltünt; minthogy a nap és a márki együtt haladtak lefelé, semmi sem látszott az izzó fényből, mikor a féket leszedték.
Még egy hullámos vidék volt hátra, nyilt és festői, a domb alján kicsi falu, mögötte lejtő és dombhát, templom tornya, szélmalom, erdő a vadászatra, sziklavárral a tetején, melyet börtönnek használtak. Mindezekre, az éjszaka közeledtével a sötétség homályába boruló tárgyakra a márki ugy tekintett, mint aki otthonához közeledik.
A falunak egy nyomoruságos utcája volt, benne szegényes sörfőző, cserzőmühely, kis kocsma, nyomorult istálló a póstalovak számára, szegényes kut és a szegénységnek egyéb szokott tartozékai. Népe is szegény volt. Lakói mind szegények voltak, sokan házuk kapuja előtt ültek, egy-két hagymát és más ilyenfélét szeldeltek vacsorának; mások a kutnál voltak, leveleket, füveket mosogattak és a földnek más hasonló terményeit, ami megehető. Nem hiányoztak kifejező jelei annak, hogy mi szegényitette el őket: az állami adó, az egyházi adó, a földesurnak járó adó, a községi és az általános adó itt vagy amott fizetendő, a faluban levő ünnepies felirás szerint – azon lehetett csodálkozni, hogy a kis falu teljesen el nem pusztult.
Kevés gyermek volt látható. Kutya egyáltalában nem. A férfiak és asszonyoknak nem volt nagy választékuk itten a földön – ott élhettek a faluban a malom alatt, a legnyomorultabb viszonyok között, melyek mellett életüket tengethették, vagy pedig fogság és halál várakozott rájuk a szikláról meredő börtönben.
Az előrenyargaló futár, a kocsis ostorának pattogása, mely kigyóként mozgott fejük felett az esti szürkületben, mintha a furiák kisérnék utjában, jelezték megérkezését. Monsieur le Marquis a pósta kapuja elé hajtatott, ott volt a kut mellett; a parasztok beszüntették a munkájukat, hogy őt nézzék. Ő is rájuk nézett és anélkül, hogy tudott volna róla, látta, hogy a szükség és gond lassu biztossággal sorvasztja arcukat és termetüket. (A franciáknak ez a soványsága babonává vált Angliában, mely az igazságot száz évvel tulélte.)
Monsieur le Marquis kitekintett az alázatos arcokra, melyek meghajoltak előtte, mint ahogyan ő hajlongott az udvar Monseigneurje előtt – azzal a különbséggel, hogy ezek csupán azért hajoltak meg, hogy szenvedjenek és nem azért, hogy mosolyogjanak, – mikor egy őszülő utkaparó lépett a csoportba.
– Hozd ide azt a fickót! – mondá a márki futárjához.
Odahozták őt, sapkáját kezében tartotta, a többiek körülvették, hogy hallgatózzanak, mint ahogy a párisi kutmelletti nép tette.
– Az uton elhaladtam melletted?
– Igen, Monseigneur. Abban a kitüntetésben részesültem, hogy mellettem kegyeskedett elhaladni.
– Amint a dombon fölfelé jöttem, és a domb tetején is, mindkét helyen?
– Igen, Monseigneur.
– Mire néztél olyan merően?
– Az emberre néztem, Monseigneur.
Kissé lehajolt és rongyos kék sapkájával a kocsi alá mutatott. A többiek is mind lehajoltak és a kocsi alá néztek.
– Micsoda emberre, te disznó! És miért néztél oda?
– Bocsánat, Monseigneur, a fék láncán lógott.
– Ki? – kérdé az utas.
– Az ember, Monseigneur.
– Az ördög vigye el ezeket a hülyéket! Hogy hivják azt az embert? Te ismered mind az embereket ezen a környéken. Ki volt az?
– Bocsánat, Monseigneur! Nem erről a vidékről való volt. Nem láttam őt egész életemben.
– A láncon lógott? Hogy megfulladjon a portól?
– Kegyes engedelmével, Monseigneur, az volt éppen a bámulatos. Feje lecsüngött – igy!
Félig megfordult és hátra hajolt, ugy hogy arca ég felé fordult és feje lefelé lógott, azután ismét kiegyenesedett, sapkáját forgatta és meghajolt.
– Micsoda ember volt?
– Monseigneur, fehérebb volt, mint a molnár. A por egészen belepte, fehér, mint egy kisértet, magas, mint egy kisértet!
A leirás a kis csoportban óriási feltünést keltett; és mind a szem, anélkül, hogy a többi szemmel ezt megbeszélte volna, Monsieur le Marquisra nézett. Talán azért, hogy lássák, vajjon az ő lelkiismeretét terheli-e valami kisértet.
– Valóban, okosan cselekedtél, – mondá a márki boldog öntudattal, hogy ilyen féreg nem bosszanthatja őt – láttad, hogy egy tolvaj kiséri kocsimat és nem nyitottad ki nagy szádat. Bah! Hadd menjen. Gabelle ur!
Gabelle ur volt a postamester és egyuttal adószedő is; nagy szolgálatkészséggel jött oda, hogy tanuja legyen a kihallgatásnak és szigoru, hivatalos arckifejezéssel rongyos kabátja ujjánál fogta a kikérdezettet.
– Bah! Menj utadra! – mondá Gabelle.
– Fogja el ezt az idegent, ha szállást kérne ma éjjel a faluban és győződjék meg róla, hogy tisztességesek-e a szándékai, Gabelle.
– Monseigneur, rendkivül meg vagyok tisztelve, hogy parancsait teljesithetem.
– Elszaladt az a fickó? Hol van az az átkozott?
Az átkozott már a kocsi alatt volt egy féltucat jó barátjával és kék sapkájával mutatta a láncot. Egy másik féltucat jó barátja gyorsan előráncigálta őt és lihegve a márki elé állitotta.
– Te tökfej, elszaladt-e az az ember, mikor fékezésre megállottunk?
– Monseigneur, lerohant a lejtőn, fejjel előre, mint mikor valaki a folyóba veti magát.
– Nézzen utánna, Gabelle. Hajts!
A féltucat, mely a láncot nézte, még a kerekek között volt, mint a juhok; a kerekek oly hirtelenül indultak meg, hogy szerencsések voltak, hogy csontjaikat megmenthették; egyebük ugy sem volt, amit megmenthettek volna, azért voltak szerencsések.
A kocsi gyorsan kihajtott a faluból, a mögötte elterülő lejtőre, a domb meredeksége futását meglassitotta. Fokonkint lassitotta sebességét és inogva, döcögve haladt fölfelé a nyári éjszaka illatos levegőjében. A kocsisok, akiknek feje körül a furiák helyett ezernyi apró rovar röpködött, ostoraik pattogó végét kötözgették; a lakáj a lovak mellett haladt; a futár hallható volt, amint a sötétségben előrelovagolt.
A domb legmeredekebb pontján volt egy kis temető, benne egy kereszt a Megváltó nagy, uj alakjával; fából való szegényes alak volt, melyet valami ügyetlen falusi faragó készitett, de az alakot az életből vette, – talán a saját életéből – mert rettenetesen sovány és vézna volt.
Egy asszony térdelt a nagy szenvedésnek ezen szomoru jelképe előtt, mely azóta csak rosszabbodott, de még nem érte el tetőpontját. Fejével arra fordult és mikor a kocsi odajutott, gyorsan fölkelt és a kocsijához lépett.
– Monseigneur, Monseigneur, egy kérvény!
Monseigneur türelmetlenül felkiáltott, arca azonban változatlan maradt.
– Nos, mi az? Mindig csak kérvények!
– Monseigneur, a nagy Isten szerelméért! Férjem, az erdész!
– Mi van férjeddel, az erdészszel? Mindig a régi történet veletek. Nem tud megfizetni valamit?
– Monseigneur, mindenért megfizetett. Meghalt.
– Nos? Most nyugszik. Feltámaszthatom őt neked?
– Ó, nem, Monseigneur! De ott nyugszik egy kis halom szegényes fü alatt.
– Nos?
– Monseigneur, itt annyi szegényes kis fühalom van…
– No, és aztán?
Öreg asszonynak látszott, pedig fiatal volt. Megható fájdalom nyilatkozott meg viselkedésében; kezét vad szenvedéllyel csapta össze, majd a kocsi ajtajára fektette gyöngéden és cirógatva, mintha emberi kebel volna és azt várná, hogy megérzi a könyörgő érintést.
– Monseigneur, hallgasson meg! Monseigneur, hallgassa meg kérésemet! Férjem inség miatt halt meg; olyan sokan halnak meg inségük miatt; oly sokan fognak még meghalni inségük miatt.
– Nos aztán? Táplálhatom-e őket?
– Monseigneur, azt a jó Isten tudja; de én nem azt kérem. Az a kérésem, hogy egy darab fát vagy követ tegyenek sirjára férjem nevével, hogy megjelölje, hol fekszik. Különben gyorsan elfelejtik a helyét, nem találják meg, ha én is elpusztulok ugyanattól a betegségtől és engem egy másik szegény fühalom alá tesznek Monseigneur, oly sokan vannak, oly gyorsan szaporodnak, oly nagy itt a nyomor! Monseigneur! Monseigneur!
A lakáj eltávolitotta őt az ajtótól, a kocsi gyorsan elhajtott, a kocsisok nógatták a lovakat, az asszony messze elmaradt és a márki, ismét a furiáktól kisérve, gyorsan csökkentette a közte és a kastélya között levő távolságot.
A nyári éjszaka édes illata vette körül, és amint az eső esik részrehajlás nélkül, a porlepte, rongyos, munkától fáradt csoportot is körülvette a kutnál, az utkaparó kék sapkájával – enélkül ő semmi sem volt – még mindig a kisértetszerü emberről beszélt, ameddig csak hallgatták. Lassankint megelégelték, egymásután elszéledtek és az apró ablakokban világosság pislogott; mikor az ablakok elsötétedtek és több csillag volt látható, ugy látszott, mintha ezeknek a fénye az égboltozatra szállott volna, ahelyett hogy kioltották.
Nagy, magastetejü házak, és a fölébe nyuló fák árnyékot vetettek Monsieur le marquisra; mikor a kocsi megállott, az árnyék helyébe fáklya fénye lépett és kastélyának nagy kapuja kinyilott előtte.
– Megérkezett Monsieur Charles Angliából?
– Még nem, Monseigneur.
9. Fejezet.
A Gorgo feje.
Monsieur le Marquis kastélya hatalmas, nagy épület volt, előtte kövezett udvar, melyből két, a kövezett terraszon egyesülő kőlépcső vezetett a főkapu elé. Csupa kő az egész, kőkerités, kőből való urnák, kőből való virágok, kőből való emberarcok, kőből való oroszlánfejek, kő mindenütt. Mintha a Gorgo feje nézett volna reá két század előtt, amikor elkészült.
Monsieur le Marquis kocsijából fölment a széles, alacsony fokokból álló lépcsőn, fáklya világitott előtte, mely a sötétséget eloszlatta; egy bagoly a fák közötti nagy istálló tetején hangosan tiltakozott ez ellen. Egyébként minden nyugodt volt olyannyira, hogy a fáklya, mellyel a lépcsőt világitották meg és a másik, amelyet a nagy kapunál helyeztek el, oly nyugodtan égett, mintha nagy teremben és nem a nyári éjszaka szabad ege alatt égne. A bagoly kiáltásán kivül más hang nem hallatszott, kivévén egy szökőkutnak medencéjében való csobogását; sötét éjszaka volt, mely óraszámra tartja vissza lélegzetét, azután nagyot sóhajt és lélegzetét ismét visszatartja.
A nagy kapu hangosan csapódott be, Monsieur le Marquis nagy csarnokon haladt keresztül, mely régi fegyverekkel és vadászati eszközökkel volt diszitve; sulyos lovaglóvesszők és ostorok is voltak ottan, sok paraszt, aki azóta jótevőjéhez, a Halálhoz tért meg, érezte ezeknek a sulyát, ha földesura rossz kedvében volt.
Monsieur le Marquis elkerülte a nagyobb termeket, melyek nem voltak megvilágitva és éjjelre már be voltak zárva, a fáklyavivő világitott előtte a lépcsőn, a folyosón levő egyik ajtóig. Ez fölnyilt előtte és ő három teremből álló belső lakosztályába lépett; az egyik hálószobája, a kettő pedig más célra való. Magas, boltozott, szőnyegnélküli termek nagy, fával füthető tüzhelyekkel és minden kényelemmel ellátva, ami hozzátartozott egy márki fényüzéséhez, fényüző korban és országban.
Az utolsó előtti Lajosnak divatja – XIV. Lajos – abból a családból, mely sohasem hal ki, volt a termek gazdag fölszerelésében az uralkodó, de olyan tárgyak is voltak találhatók, melyek Franciaország történetének régebbi lapjaira emlékeztettek.
A harmadik teremben két személyre volt teritve; kerek, kicsiny és magas szoba volt, a kastély négy gyertyaoltó-kupakhoz hasonló tornyainak egyikében; egyik ablaka nyitva állott, a fából való ablakredőnyök le voltak eresztve, ugy hogy az éjszaka sötétsége csak keskeny fekete vonal alakjában látszott, mely a redőnyök kőszinü sávjaival váltakozott.
– Hallom, hogy unokaöcsém még nem érkezett meg – mondá a márki a vacsora előkészületeire pillantva.
– Még nem érkezett meg, de Monseigneurrel együtt várták.
– Ah! Nem valószinü, hogy ma éjjel megérkezik; de az asztal maradjon ugy, amint van. Negyed óra alatt elkészülök.
Monseigneur egy negyedóra alatt készen volt és egyedül ült le bő és válogatott vacsorájához. Széke az ablakkal volt szemben, levesét elfogyasztotta és pohár bordeauxit emelt éppen ajkához, majd ismét letette.
– Mi ez? – kérdezte nyugodtan, figyelmesen nézett a fekete és kőszinü vizszintes vonalakra.
– Monseigneur? Mi?
– A redőnyön kivül. Huzd fel a redőnyöket!
Megtörtént.
– Nos?
– Monseigneur, semmi. A fák és az éjszaka, semmi egyéb nem látható.
A szolga, aki felelt, felhuzta a redőnyöket, kinézett az üres sötétségbe és ott állott ujabb parancsot várva.
– Jól van, – mondá Monseigneur – zárd be ujra!
Ez is megtörtént és a márki folytatta vacsoráját. Félig elkészült vele, mikor kocsi zörgését hallotta. Gyorsan közeledett és a kastély homlokzata felé jött.
– Kérdezd meg, hogy ki érkezett.
Monseigneur unokaöccse volt. Kora délután csak kevéssel volt Monseigneur kocsija mögött. Gyorsan csökkentette a távolságot, de nem annyira, hogy Monseigneurt elérhette volna az uton. A póstaállomásokon hallotta, hogy Monseigneur előtte van.
– Mondják meg neki, – mondá Monseigneur – hogy a vacsora itten vár reá és kérjék, hogy vegyen részt. – Kis idő mulva bejött. Angliában Darnay Károly néven ismerték.
Monseigneur udvariasan fogadta, de nem szoritottak kezet.
– Tegnap utazott el Párisból, uram? – mondá Monseigneurnek, amint az asztalhoz ült.
– Tegnap. És ön?
– Londonból?
– Igen!
– Sokáig volt uton? – mondá a márki mosolyogva.
– Ellenkezően; egyenest jövök.
– Bocsánat! Nem ugy értem, hogy utazása sokáig tartott, hanem hogy sokáig tartott, mig az utazásra elszánta magát.
– Visszatartottak – az unokaöcs habozott egy pillanatig a válasszal – különböző ügyek.
– Kétségtelen – mondá az udvarias nagybátya.
Mindaddig, mig a szolga jelen volt, alig beszéltek egyebet. Mikor a kávét felszolgálták és egyedül maradtak, az unokaöcs beszélni kezdett, miközben nagybátyjára nézett, arcának pillantásával találkozott, mely szép maszkhoz volt hasonló.
– Visszatértem utamból, uram, melyet, mint tudja, bizonyos cél érdekében tettem meg. Nagy és váratlan veszedelembe sodort, de a cél szent és ha halálba is vitt volna, hiszem, hogy bátran szenvedtem volna el azt is.
– Nem a halálba, – mondá a bátya – nem szükséges azt mondani, hogy a halálba.
– Nagyon kétlem, uram, – válaszolt az unokaöcs – hogy ha ez az ügy engem a sir szélére vitt volna, hogy ön egy ujját is felemelte volna, hogy engem megmentsen.
Ennek a hallatára az orr gödröcskéinek mélyedése és a kegyetlen arc finom, egyenes vonásainak a hosszabbodása vésztjóslónak mutatkozott; a nagybátya kegyes mozdulattal tiltakozott ugyan ellene, tisztán látszott azonban, hogy nem volt egyéb udvariasságnál és igy nem is volt megnyugtató.
– Valóban, uram, – folytatta az unokaöcs, – abból következtetve, amit mostan már tudok, ugylátszik, mintha határozottan arra igyekezett volna, hogy még gyanusabb látszatot adjon azoknak a gyanus körülményeknek, melyek engem környeztek;
– Nem, nem, nem! – mondá a nagybátya barátságosan.
– Azonban bárhogyan is legyen a dolog, – folytatta az unokaöcs bizalmatlanul tekintve reá – azt az egyet tudom, hogy az ön diplomáciája minden módon megakadályozna és a módok tekintetében sem válogatna.
– Barátom, azt megmondottam önnek, – mondá a nagybátya s orrcimpái remegtek – legyen oly kegyes és emlékezzék arra, hogy ezt megmondottam önnek már jó régen.
– Emlékszem.
– Köszönöm! – mondá a márki barátságos mosollyal. Hangja remegett, mint valami hangszeré.
– Valóban, azt hiszem, uram, – folytatta az unokaöcs – hogy az ön szerencsétlensége az én szerencsém is egyuttal és ez óvott meg engem a börtöntől itt Franciaországban.
– Nem értem teljesen, – válaszolt a nagybátya kávéját szörpölve – szabad bővebb magyarázatot kérnem?
– Azt hiszem, hogy ha ön nem volna kegyvesztett az udvarnál és ez a felhő nem árnyékolná be már régen, akkor egy lettre de cachet bizonytalan időre valamelyik várba küldött volna engem.
– Lehet – mondá a nagybátya nagy nyugalommal. – Sőt a család becsületére való tekintettel el is határozhatnám magamat arra, hogy önnek ezt a kellemetlenséget okozzam. Kérem, bocsássa meg.
– Szerencsémre hallom, hogy a tegnapelőtti audiencia szokásosan hideg volt – jegyezte meg az unokaöcs.
– Nem mondanám, hogy az ön szerencséjére, barátom, – válaszolt a nagybátya nagy udvariassággal – nem vagyok egészen bizonyos benne. Elmélkedésre való jó alkalom a magány előnyeivel egybekötve sokkal előnyösebben befolyásolná sorsát, amint azt ön befolyásolja. Ezt a kérdést azonban nem érdemes tárgyalni. Amint ön állitja, én vagyok hátrányban. Ezeket a kicsiny javitóeszközöket a családok hatalmának és tekintélyének e gyöngéd előmozditóit, ezeket a csekély kedvezményeket, melyek önre olyan kellemetlenekké válhatnak, mostan csupán közbenjárással és alkalmatlankodással lehet megszerezni. Igen sokan keresik és (aránylag) csak igen kevésnek engedélyezik. Azelőtt másképpen volt, azonban ebben a tekintetben Franciaországban a viszonyok rosszabbodtak. Még nem olyan régen őseink a környék csőcselékének élete és halála fölött rendelkeztek. Sok ilyen ebet ebből a szobából vittek el az akasztófa alá, a szomszéd szobában (hálószobámban), tudomásunk szerint, ott helyben leszurtak egy fickót, mert leányát illetően szemtelen aggodalmai voltak – saját leányát illetően! Sok privilégiumot veszitettünk el; uj filozófia lett divatos; és helyzetünk érvényesitése manapság igazi kellemetlenséget okozhatna (nem megyek oly messzire, hogy azt mondanám, hogy okozna, de okozhatna). Szomoru, nagyon szomoru!
A márki egy kevés burnótot szippantott szelencéjéből és fejét rázta hozzáillő bájos kétségbeeséssel, kétségbeesve az országon, mely őt, az ujjászületés nagy közegét, még magában foglalta.
– Mi annyira érvényesitettük helyzetünket a régebbi és a mai modern korban is, – mondá az unokaöcs komoran – hogy alig hiszem, hogy Franciaországban gyülöltebb név van a mienknél.
– Reméljük is, – mondá a nagybátya – az előkelők gyülölete a nép önkénytelen hódolása.
– Ebben az egész országban köröskörül, – folytatta az unokaöcs előbbi hangján – nincsen egyetlen arc, mely ne a rettegés és szolgaság sötét érzetének hódolatával tekintene reám.
– Ez a család nagyságának az elismerése, – mondá a márki – melyet kiérdemelt azzal, hogy milyen módon óvta meg ezt a nagyságot. Hah! – Ismét szippantott és lábait keresztbefektette.
Mikor azonban az unokaöcs karjával az asztalra könyökölt és lehangoltan gondolataiba elmerülve szemét kezével befödte, a szép maszk a kiváncsiság, bizalmatlanság és ellenszenv erősebb kifejezésével nézett reá, mint ahogy az viselőjének megszokott közömbösségéhez illett.
– Elnyomás az egyedüli tartós filozófia. A rettegés és szolgaság érzetének sötét hódolata az, kedves barátom, – jegyezte meg a márki – ami ezeket a kutyákat az ostor iránt való engedelmességre készteti, amig csak ez a tető – fölfelé tekintett reá – az eget kizárja.
Ami talán nem tartott olyan sokáig, mint azt a márki képzelte. Ha láthatta volna azon éjjel a kastélynak képét, hogy az, és még ötven más, egynéhány esztendővel azután milyen állapotba jutott, aligha ismert volna a kisérteties, füsttől fekete, kirabolt romokban a sajátjára. A tetőre vonatkozó dicsekvését illetően pedig azt találhatta volna, hogy az az eget egészen uj módon zárta ki – örökre a tetemek szeméből, melyekbe százezer puska csöve tüzelte az ólmot.
– Azalatt – mondá a márki – én óvom meg a család tekintélyét és nyugalmát, ha ön nem akarja. De ön fáradt lehet. Fejezzük be konferenciánkat ma éjjelre?
– Csak még egy pillanatig.
– Egy óráig is, ha ugy tetszik.
– Uram, – mondá az unokaöcs – mi gonoszat cselekedtünk és most aratjuk gyümölcseit.
– Mi cselekedtünk gonoszat? – ismételte a márki, kérdő mosollyal, és először unokaöccsére, majd önmagára mutatott.
– A mi családunk, a mi tekintélyes családunk, melynek tekintélyét mind a ketten szivünkön viseljük, de teljesen különböző módon. Még atyáink idejében is végtelen sok jogtalanságot követtünk el és minden emberi teremtményt megsértettünk, amely közénk és élvezetünk közé lépett! De kell-e atyám idejéről beszélnem, hisz az azonos az önével? Elválaszthatom-e tőle ikertestvérét és örökösét?
– Azt a halál elvégezte – mondá a márki.
– És itthagyott engem – válaszolt az unokaöcs – egy rendszerhez bilincselve, mely reám nézve rettenetes; melyért felelős, de amelyben tehetetlen is vagyok; állandóan fáradozom, hogy szeretett anyám utolsó szavát teljesitsem, hogy utolsó pillantásának engedelmeskedjem, mely arra kért, hogy könyörüljek és segitsek; és állandóan gyötör a kin, hogy segitséget és erre való hatalmat hiába keresek.
– Ha nálam keresi kedves unokaöcsém, – mondá a márki és mutatóujjával melléhez ért – akkor hiába keresi, arról biztositom.
Tiszta fehér arcának minden vonása kegyetlenséget, ravaszságot mutatott, amint szelencéjével kezében, nyugodtan nézett unokaöccsére. Még egyszer érintette mellét, mintha ujja finom kard hegye volna, mellyel ügyes gyakorlottsággal szivét szurná keresztül és igy szólt:
– Kedves barátom, én meghalok, és a rendszert, melyben éltem, az utókorra juttatom.
Miután ezt mondotta, még egy utolsót szippantott és a szelencét zsebébe dugta.
– Legyen esze, – folytatta azután, miközben az asztalon levő kis csengőt megrázta – és törődjék bele természetes sorsába, különben elveszett, Monsieur Charles.
– Ez a vagyon és Franciaország reám nézve elveszett, – mondá az unokaöcs komoran – lemondok róluk.
– Mind a kettő az öné; hogy lemondhat róluk? Franciaországról talán, de erről a vagyonról még nem? Emliteni sem érdemes, de lemondhat-e róla már most?
– Nem volt szándékomban, hogy szavaimnak ilyen értelmet adjak. Azonban ha reámszállana, holnap…
– Amilyen hiu vagyok, remélem, hogy ez nem valószinü.
– Vagy husz év mulva…
– Nagyon is megtisztel, – mondá a márki – de mégis inkább adok előnyt ennek a föltevésnek.
– Lemondanék róla, és másutt, más módon élnék. Keveset hagynék itten, hisz az egész nem egyéb nyomoruság és romhalmaznál.
– Ah! – kiáltott a márki körülhordva tekintetét a fényüzéssel tele szobában.
– A szemnek itten elég kellemes, de a maga valóságában, a szabad ég alatt és napvilágnál látva, ez, pazarlás vad halmaza, rossz gazdálkodás, kizsarolás, adósság, teher, elnyomás, éhség, meztelenség és szenvedés.
– Ah! – mondá a márki ismét elégült pillantással.
– Ha valaha az enyém lesz, akkor jobban értő kezekre bizom, hogy lassan (ha ugyan egyáltalán lehetséges) szabaditsák meg a reánehezedő tehertől, mely lenyomja; hogy a szegény nép, mely hozzá van bilincselve és a türés határáig jutott el, egy másik generációban kevesebbet szenvedjen. Átok van rajta és ezen az egész országon.
– És ön? – kérdezte a nagybátya – Bocsássa meg kiváncsiságomat, uj filozófiájából szándékozik megélni?
– Azt kell tennem, hogy megéljek, amire honfitársaim is nemsokára kényszeritve lesznek, nemességük ellenére – dolgozom.
– Például Angliában?
– Igen. Abban az országban, uram, a család tekintélye a részemről biztosságban van. A család tekintélye más országban nem szenved miattam, mert nevemet másutt nem viselem.
A csengetyü szavára a szomszéd szobában világot gyujtottak. A nyitva levő ajtón át a világosság behatolt. A márki abba az irányba nézett és komornyikjának távolodó lépteire hallgatózott.
– Anglia nagyon vonzza önt, ámbár, ugy látszik, nem valami nagyon sikerült ott boldogulnia – jegyezte meg azután és mosolyogva, nyugodt arccal fordult unokaöccse felé.
– Mondottam már, érzem, hogy ottan való boldogulásomat önnek köszönhetem, uram. Egyébként Anglia menedékhelyem.
– Mondják, ezek a hencegő angolok mondják, hogy sok embernek a menedékhelye. Ismer ottan egy honfitársat, aki menedékre talált ottan? Orvos?
– Igen.
– Leánya van.
– Igen.
– Igen – mondá a márki. – Ön fáradt. Jó éjt!
Mikor kiváló udvariassággal meghajtotta fejét, titok ült mosolygó arcán és szavainak oly titokzatos kifejezést adott, hogy unokaöccse megrettent tőle. Keskeny, egyenes szemöldöke, szája és orrcimpája fölött a gödröcskék elhuzódtak és ördögi szép arcán éles guny kifejezése ült.
– Igen – ismétlé a márki. – Igen. Egy orvos és a leánya. Igen. Igy kezdődik az uj filozófia! Ön fáradt. Jó éjt!
Éppen olyan hiábavaló lett volna a kastélyon levő kőarcok egyikét, mint az ő arcát megkérdezni. Az unokaöcs hiába nézett reá, amint mellette elhaladt az ajtó felé.
– Jó éjt! – mondá a nagybátya. – Örömmel nézek elébe, hogy holnap reggel viszontlátom. Kellemes nyugalmat! Világits Monsieurnek szobájába!… És égesd el Monsieurt, unokaöcsémet ágyában, ha úgy tetszik – tette hozzá önönmagában, mialatt ismét megrázta a kis csengőt, hogy komornyikját szobájába hivja.
A komornyik eltávozott, majd visszajött; a márki föl és alá járkált kényelmes hálóköpenyében, hogy a tikkasztó, csendes éjszakában lassan alváshoz készüljön. Amint puha papucsban nesztelenül járkált föl és alá a szobában, finomodott tigrishez hasonlitott; a mesebeli, bünbánatnélküli, gonosz elvarázsolt márkinak látszott, akinek időközönkint tigrissé való változása éppen mostan volt folyamatban vagy megszünőben.
Fényüzéssel berendezett hálószobájának egyik sarkától a másikig járkált, elgondolva a mai utazás eseményeit, amint azok önkéntelenül tolultak agyába; a dombon fölfelé való lassu haladás alkonyatkor; a napnyugta, a dombról való lemenetel, a malom, a sziklán levő börtön, a völgyben elterülő kis falu, a kut melletti parasztok, az utkaparó, amint kék sapkájával a kocsi alján levő láncot mutatta. Ez a kut emlékeztette a párisi kutra, a kis tetemre, mely ott feküdt az alján, a föléje hajló asszonyra és a magas emberre, aki karját ég felé nyujtva, kiáltotta: »Meghalt!«
– Eléggé lehültem már, – mondá Monsieur le Marquis – és lefekhetem.
Csak egy gyertyát hagyott égve a nagy kemencén, majd a vékony fátyolszövetből való függönyt ágya körül leeresztette és amikor alváshoz elhelyezkedett, hallotta, amint az éjszaka hosszu sóhajjal törte meg csendjét.
Három óra hosszat bámultak a külső falon levő kőből való arcok vakon az éjszakába; három hosszu órahosszat csörgették a lovak az istállóban zaboláikat, ugattak a kutyák és a bagoly visitott, hangja nagyon kevéssé hasonlitott ahhoz, melyet a költők tulajdonitanak neki. De megátalkodott szokása az ilyen teremtményeknek, hogy alig mondják valaha azt, amit nekik előirnak.
Három hosszu óra hosszat bámultak a kastély kőből való arcai – oroszlán- és emberi arcok – vakon az éjszakába. Halotti sötétség terült el a vidéken; a halotti sötétség mindent beboritott. A temető kicsiny, szegényes fühalmai alig voltak egymástól megkülönböztethetők; a kereszt alakja akár leszállhatott volna, oly kevés látszott belőle. A faluban az adószedő is, az adózottak is mélyen aludtak. Talán lakomákról álmodtak, mint ahogy az éhezők szoktak, vagy kényelemről és pihenésről, mint az agyonhajszolt rabszolga, vagy az igába fogott ökör álmodhatik. A vézna lakók nyugodtan aludtak, azt érezték, hogy szabadok, hogy jóllaktak.
Három sötét óra hosszat folydogált a falu kutja látatlan, hallatlan és a kastély kutja látatlan és zavartalan, – mind a kettő elfolyt, mint ahogy a percek folynak el az idő forrásából. Mind a kettőnek szürke vize kisértetessé vált a reggeli szürkületben és a kastély kőarcainak a szeme kinyilt.
Mindinkább világosodott, mig a nap megaranyozta a mozdulatlan fák koronáját és sugaraival a dombot elárasztotta. A hajnal pirjában a kastély kutjának a vize vérnek látszott és a kőarcok elpirultak. A madarak danája hangos volt és csengő és a márki hálószobájának viharvert ablakpárkányán kis madár tele tüdővel dalolta legédesebb dalát. A legközelebbi kőarc ezen annyira elbámult, hogy kidülledt szemmel, tátott szájjal és lelógó állkapoccsal ijesztően nézett oda.
A nap most már teljes pompájában ragyogott és a falu mozogni kezdett. A kicsiny ablakok kinyiltak, rozoga kapuk recsegtek, a kunyhókból előkerült a nép, didergett a reggeli friss levegőtől. Azután ismét elülről kezdődött a falu népének ritkán enyhitett napi munkája. Némelyek a kutra mentek, mások a mezőre; férfiak és asszonyok mentek oda ásni és kapálni; férfiak és asszonyok mentek oda, hogy a félig éhenhalt jószág után lássanak és a zörgő csontu teheneket az utak szélén tengődő silány legelőre hajtsák. A templomban és a keresztnél egy-két alak térdelt; és mig az egyik imáját végezte, a kötélen vezetett tehén a kereszt tövében levő néhány növény között reggeli után kutatott.
A kastély későbben ébredt, mint ahogy az állásához illett, de fokonkint és biztosan ébredt föl. Először a lándzsák és vadászkések pirultak és élesen ragyogtak a reggeli nap fényében; majd az ablakok, ajtók nyiltak ki; a lovak az istállókban a napfény és friss levegő felé fordultak, amely az ajtókon beáradt, levelek ragyogtak és susogtak az ablakok vasrácsain, a kutyák láncaikat csörgették és türelmetlenül várták szabadonbocsátásukat.
Mindezek a közönséges események az élet forgásához, a reggel visszatéréséhez tartoztak. De nem oda tartozott a kastély nagy csengőjének a harangozása, sem a lépcsőkön fel és alá futkosás, sem a terraszon szaladgáló alakok, sem a sulyos lépések, melyek itten, amottan, mindenütt felhangzottak, sem a lovak gyors nyergelése és elvágtatása.
Milyen szél adta tudtára ezt a sietést a porral fedett utkaparónak, aki már munkájában volt a falu mögötti domb tetején, ebédje (nem volt nehéz elvinni) ott feküdt mellette egy kőhalmon, még a varju sem tartotta érdemesnek, hogy csipkedje. Talán a madarak hullatták alá, amelyek elvitték a hir egy pár szemét a távolba, mint ahogy véletlenül gabonaszemet elszórnak? Bárhogyan történt is, az utkaparó a hüvös reggelen lefelé rohant a dombtető térdig érő porában, mintha élete megmentéséért rohanna, és meg sem állt, mig a kuthoz nem ért.
A falu minden lakója a kutnál volt, lehangoltan állották körül és sugdolóztak, nem látszott rajtuk más izgalom, mint kiváncsiság és meglepetés. A legelőre vitt teheneket nagy hirtelenül ismét hazahozták és odakötözték ahhoz, ami éppen utjukba esett; a tehenek tompa közönnyel bámultak maguk elé, vagy lehevertek és azon a néhány füszálon kérőztek, amit ide-oda utjukban fölszedhettek. A kastély, a posta és az adóhivatal néhány embere többé-kevésbé felfegyverkezett és tanácstalanul csoportokba verődött az ut másik oldalán. Az utkaparó ötven jóbarátja csoportjának már a közepébe került és kék sapkájával mellét verte. Mit jelentett mindez, vagy minek volt tulajdonitható az, hogy Gabelle hirtelen egy szolga mögé ül a nyeregbe és a kétszeresen terhelt ló gyors vágtatásban rohant el, mint valami uj változata a Leonoráról szóló német balladának?
Azt jelentette, hogy odafönn a kastélyban egy kőarccal több volt.
A Gorgo ismét ránézett az éjjel az épületre és a még hiányzó kőarcot hozzátette; azt a kőarcot, melyre már vagy kétszáz esztendeje várakozott.
Monsieur le Marquis párnáján feküdt. Olyan volt, mint egy szép maszk, mely hirtelen fölriadt, majd bosszus lett és kővé meredt. A kőalak szivébe kést döftek. Markolata köré papirszelet volt tekerve, melyre ez volt firkálva:
»Vigyétek gyorsan sirboltjába. Ez Jacquestól való.«
10. Fejezet.
Két igéret.
Több hónap, számszerint tizenkettő telt el; Darnay Károly Angliában telepedett le, mint a francia nyelv képzett tanitója, aki a francia irodalomban is járatos volt. Manapság tanár volna, akkoriban tanitó volt. Fiatal embereket tanitott, akiknek idejük és módjuk volt, hogy olyan élő nyelv tanulmányozásával foglalkozzanak, melyet az egész világon beszéltek; arra igyekezett, hogy izlésüket a tudás és képzelet e tárháza felé irányitsa. Irogatott is erről jó angol stilusban és angol nyelvre is forditott. Ilyen tanitókat akkoriban nem lehetett könnyen találni; egykori hercegek és jövendőbeli királyok még nem foglalkoztak nyelvtanitással és a Tellson főkönyveitől tönkrejutott nemesség nem tünt még el, hogy szakács- vagy ácsmesterséget folytasson. Olyan tanitó volt, akinek a tudása és képzettsége a tanitásban szokatlanul kellemes és hasznos módon érvényesült; forditásai is előkelők voltak, mert munkájában a szókincs ismeretén kivül egyebet is kifejezett, ugy hogy az ifju Darnay csakhamar ismert és keresetté vált. Jól ismerte hazája viszonyait is és az ezek iránt való érdeklődés mindinkább fokozódott. Igy aztán kitartó szorgalmával és fáradhatatlan tevékenységével boldogult is.
Nem remélte, hogy Londonban aranyat lel az utca kövezetén, sem azt, hogy rózsák között fog pihenni. Ilyen vérmes reményekkel aligha boldogult volna. Munkát remélt, meg is találta és legjobb tudása szerint el is végezte. Ez volt boldogulásának a módja.
Idejének egy részét Cambridgeben töltötte, ahol egyetemi hallgatókat tanitott, mint valami türt csempész, aki latin és görög helyett európai nyelveket csempészett a vámházba. Idejének többi részét Londonban töltötte.
Attól az időtől kezdve, hogy a paradicsomban örökös volt a nyár, egész napjainkig, mikor az elüzöttek vidékén majdnem állandó a tél, a férfivilág változatlanul egy uton haladt, – Darnay Károly utján – a szerelem utján.
Veszedelme órája óta szerette Manette Luciet. Sohasem hallott oly bájos, oly kellemes hangot, mint az ő szánakozása hangját. Sohasem látott arcot, melynek szépsége oly gyöngéd volt, mint az övé, mikor megásott sirja szélén vele szembesitették. De ezt az érzelmet egy szóval sem emlitette előtte. Egy év telt már el az elhagyatott kastélyban elkövetett gyilkosság óta. Mily messze volt tőle, hosszu, poros utaival, messze tul a tengeren – a szilárd kőkastély álom ködének tünt fel előtte – és ő még egy szóval sem árulta el neki szivének állapotát.
Meg volt ennek az oka, ezt ő jól tudta. Nyári nap volt ismét, kevéssel azelőtt érkezett Londonba egyetemi elfoglaltságából, mikor Soho csöndes sarka felé tartott, hogy Manette doktor előtt érzelmeit kitárja. Nyári este volt, tudta, hogy Lucie Miss Pross-szal kisétált.
A doktor ablakmelletti karosszékében ülve olvasott. Fokonkint visszanyerte energiáját, mely hosszas szenvedésében megóvta őt, és azt még érezhetőbbé is tette. Most valóban energikus férfi volt, céltudatos, nagy akaraterejü és élénken tevékeny. Visszanyert energiájában néha kissé szeszélyes és hirtelen természetü volt, ilyennek mutatkozott többi visszanyert képességében is; de ez a hangulata nem volt gyakran észrevehető és mindinkább csökkent.
Sokat tanulmányozott, keveset aludt, nagy erőltetést könnyen türt el és egyformán vidám volt a hangulata. Darnay Károly lépett most be hozzá; mikor meglátta őt, könyvét félretette és kezét feléje nyujtotta.
– Darnay Károly, örülök, hogy láthatom. Már három-négy nap óta várjuk visszaérkezését. Stryver és Carton Sydney mind a ketten itt voltak tegnap, és azt mondották, hogy ön már régen esedékes.
– Érdeklődésük nagyon lekötelez, – válaszolt azokra vonatkozóan kissé hüvösen, de a doktorral szemben meleg érzelemmel – Miss Manette?
– Jól van, – mondá a doktor, mikor ő megállott – és visszatérése öröm mindannyiunkra. Háztartási ügyekben jár el, de hamar itthon lesz.
– Manette doktor, tudtam, hogy ő nincsen otthon. Felhasználtam az ő távollétének alkalmát, hogy önnel beszélhessek.
Zavart hallgatás állott be.
– Igen? – mondá a doktor látható kényszerrel. – Hozza közelebb székét és beszéljen.
A széket illetően engedelmeskedett, de ugy látszott, hogy a beszélést kevésbbé könnyünek találta.
– Abban a szerencsében részesültem, Manette doktor, – kezdé el végre – hogy bizalmas vagyok itten, már körülbelül másfél éve és remélem, hogy a tárgy, melyet érinteni óhajtok, nem fogja…
A doktor kezét kinyujtva, félbeszakitotta őt, hogy megállásra birja. Egy ideig kezét kinyujtva tartotta, majd visszavonva igy szólott:
– Lucieről van szó?
– Igen.
– Minden időben nehezemre esik, hogy róla beszéljek. Különösen nehéz, mikor hallom a hangot, amelyen róla beszél, Darnay Károly,
– Ez a hang az őszinte bámulat, igaz hódolat és mély szerelem hangja, Manette doktor! – mondá tiszteletteljesen.
Ismét zavart szünet állott be, mielőtt az apa válaszolt.
– Elhiszem, méltányolom, elhiszem.
Kényszere oly nyilvánvaló volt és annyira látható volt az is, hogy az az említett kérdésnek szőnyegre való hozatalától származik, hogy Darnay Károly habozott.
– Folytassam, uram?
Ujabb szünet.
– Igen, folytassa.
– Sejti, hogy mit akartam mondani, ámbár nem tudhatja, hogy milyen komolyan gondolom, mily komolyan érzem azt, anélkül, hogy ismerné szivem belsejét, a reményt, a félelmet és a kétséget, mely már olyan régen eltölt. Kedves Manette doktor, szeretem leányát, vonzalommal, bensőséggel, önzetlenül, imádattal. Ha volt valaha szerelem a világon, ugy én szeretem őt. Ön is szeretett, régi szerelme beszéljen érdekemben!
A doktor elfordult arccal ült ottan, szemét a földre szegezte. Az utolsó szavak hallatára ismét hirtelen kinyujtotta karját és kiáltott…
– Csak ezt ne, uram! Ne emlitse! Könyörgök, ne emlékeztessen reá!
Kiáltása valódi fájdalomról tanuskodott, ugy hogy még sokáig ott csengett Darnay Károly fülében, miután már régen elhangzott. Kinyujtott kezével feléje intett, mintha Darnayt arra kérné, hogy szünetet tartson. Ő annak magyarázta és hallgatott.
– Bocsásson meg – mondá a doktor halk hangon, néhány pillanat mulva. – Nem kételkedem, hogy szereti Luciet; ez irányban nyugodt lehet.
Székében feléje fordult, de nem nézett reá, tekintetét sem forditotta feléje. Állát kezére támasztotta és fehér haja beárnyékolta arcát…
– Beszélt Lucievel?
– Nem.
– Nem is irt neki?
– Szükkeblüség volna, ha nem akarnám látni, hogy ez az önmegtagadás az atya iránt való kiméletből származik. Az atya köszönetet mond önnek.
Kezét nyujtotta; de szeme nem követte kezét.
– Tudom, – mondá Darnay tiszteletteljesen – tudnom kell, Manette doktor, hiszen együtt láttam önöket nap-nap után, hogy ön és Miss Manette között olyan szokatlan, megható vonzalom van, oly bensően összefügg a körülményekkel, amelyekből származott, hogy kevés a hozzáfogható, még az atya és gyermeke közötti gyöngédségben is. Tudom, Manette doktor, – kell, hogy tudjam – hogy az ő vonzalma egyesült a leány kötelességtudásával, aki hajadonná serdült, hogy szivét teljesen eltölti a gyermek szeretete és bizalma. Tudom, hogy neki gyermekkorában nem voltak szülei és hogy ő mostani korának és jellemének egész állhatatosságával és bensőségével csügg önön és hogy ő egyesiti ezzel az előbbi idők vonzalmát és bizalmát, melyben ön reánézve még elveszett volt. Nagyon jól tudom, hogy ha ön a tulvilági életről került volna vissza hozzá, az ő szemében ön még akkor sem volna szentebb vonzalommal körülvehető, mint amilyent mostan állandóan tanusit ön iránt. Tudom, hogy ha ő önt megöleli, a csecsemő, a gyermek, a hajadon karja öleli egyszerre. Tudom, hogy ő ön iránt való szeretetében anyját látja és szereti, mikor az az ő korában volt, látja és szereti önt, mikor ön az én koromban volt, szereti megtört szivü anyját, szereti önt végtelen szenvedésében és áldott felépülésében. Tudtam ezt éjjel-nappal, mióta ismerem önt otthonában.
Az atya szótlanul ült, arca a föld felé fordult. Lehellete meggyorsult, de az izgalomnak minden egyéb jelét elnyomta.
– Kedves Manette doktor, minthogy ezt mindig tudtam és őt és önt ettől a szent fénytől övezetten láttam mindig, hallgattam, hallgattam addig, amig a férfi szive képes erre. Éreztem és érzem most is, hogy ha szerelmemet – még az én szerelmemet is – kettőjük közé helyezem, hogy akkor én, az ön élete történetébe nem teljesen odaillő elemet vegyitek. De szeretem őt. Isten a tanum, hogy szeretem őt.
– Elhiszem – válaszolt az atya gyászos hangon. – Már régen gondoltam. Elhiszem.
– De ne higyje, – mondá Darnay, kit a panaszos hang szemrehányóan érintett – hogy ha életkörülményeim olyanok volnának, hogy kettejüknek meg kellene válni, abban az esetben, ha valaha oly szerencsés lehetnék, hogy őt feleségemnek mondhatnám, hogy egyetlen egy szóval is emlitettem volna ezt, amit most elmondottam. Tudom, hogy reménytelen lett volna és azonkivül tudom azt is, hogy nemtelen volna. Ha ennek csak a lehetősége is – még a távoli évekre is – felülkerülhetett volna agyamban, vagy elrejtőzhetett volna szivemben, akkor én mostan ezt a tiszteletreméltó kezet nem érinthetném.
E szavaknál kezét az atyáéra tette.
– Nem, kedves Manette doktor. Éppen ugy, mint ön, Franciaországnak önkéntes számüzöttje vagyok; mint önt, engem is elüzött a haza ziláltsága, elnyomatása és nyomora; mint ön, én is igyekszem, hogy tőle távol, munkámból megéljek és boldogabb jövőben bizzam; csak azt remélem, hogy önnel sorsát, életét, otthonát megoszthatom és haláláig hüséges társa lehetek. Nem hogy megosszam Lucievel az ő privilégiumát, mint az ön gyermeke, társa és barátja, hanem hogy segitségére legyek és őt szorosabban füzzem önhöz, ha ez ugyan lehetséges.
Keze még mindig az atyáén pihent, ő viszonozta az érintését, de nem hidegen, és kezét a szék támláján pihentetve először tekintett föl a beszélgetés kezdete óta. Arcán látszott a küzdelem nyoma, küzdött azzal az alkalmilag jelentkező kifejezéssel az arcán, melyben megvolt a hajlandóság arra, hogy gyanakvó kétséggé és félelemmé változzék.
– Ön olyan érzelemmel, oly férfiasan beszél, Darnay, hogy szivem egész melegével köszönetet mondok önnek és föltárom érzelmemet – amennyire lehet. Van-e oka arra, mely megerősiti abban a hitében, hogy Lucie is szereti önt?
– Nincs. Még eddig nincs.
– Az volt-e ennek a bizalmas beszélgetésnek a közvetlen célja, hogy erről tudomásommal meggyőződést szerezzen?
– Még az sem. Hetekkel ezelőtt talán nem lett volna bizalmam, hogy ezt megtegyem; lehet, hogy meglesz a bizalmam (talán tévedek, talán nem) holnap.
– Tanácsot kér tőlem?
– Nem, uram. Valószinünek tartom azonban, hogy ha módjában van és helyesnek tartja, tanácsol valamit.
– Igéretet vár tőlem?
– Azt.
– Milyet?
– Nagyon jól tudom, hogy ön nélkül reményem sem lehetne. Nagyon jól tudom, hogy még ha Miss Manette e pillanatban szivébe zárt volna is, – ne gondoljon annyira elbizakodottnak, hogy ennyit föltételezek – ezt a helyet atyja iránt való szeretetének rovására nem tarthatom meg.
– Ha ez a helyzet, belátja-e, hogy ez másrészt milyen következménnyel jár?
– Teljesen megértem, hogy bármely kérő érdekében atyjának egy szava mindennél fontosabb a világon. Ez okból, Manette doktor, – mondá Darnay szerényen, de határozottan – ezt a szót kérem öntől, még életem árán is.
– Erre nézve biztos vagyok. Darnay, titkok éppen ugy keletkeznek szenvedelmes szerelemből, mint hosszas távollétből. Az előbbi esetben ez a titok mély, bonyolult és nehezen felderithető. Lucie leányom ebben az egy tekintetben, ilyen titok reám nézve. Szive állapotáról fogalmam sincsen.
– Szabad-e kérdeznem, uram, hiszi-e, hogy… minthogy ő habozott, az atya folytatta a mondatot.
– Más valaki szándékozik-e őt feleségül kérni?
– Ezt akartam mondani.
Az apa megfontolta előbb kissé a választ.
– Ön látta itten Carton urat. Stryver ur is itt van alkalmakkor. Ha valakiről lehet egyáltalán szó, ugy csak e kettő közül az egyik lehet.
– Vagy mind a kettő – felelte Darnay.
– Nem gondoltam mind a kettőre. Sőt egyiket sem tartom valószinünek. Igéretet kiván tőlem. Mi legyen az?
– Csupán azt kivánom, hogy ha Miss Manette a maga részéről ilyen bizalmas dolgot hozna tudomására, mint amilyent én voltam bátor most előadni, akkor legyen meggyőződve annak igaz voltáról, amit most mondtam, és adjon hitelt is annak. Remélem, hogy van olyan jó véleménye rólam, hogy személyem ellen nincsen kifogása. Nem emlitem többé, hogy mily nagy becsben tartom ezt a véleményét, ez az egyedüli, amit kérek. A föltételnek, melyet ennek az igéretnek a megadásához szab, és melynek teljesitését kétségtelenül követelheti, azonnal megfelelek.
– Megigérem – felelte a doktor – minden feltétel nélkül. Elhiszem, hogy szándéka tiszta és megbizható, olyan, amilyennek mondotta. Elhiszem, hogy az a törekvése, hogy a köztem és a másik kedvesebb énem között levő köteléket szorosabbra füzze és ne lazitsa. Ha ő bármikor is mondja majd nekem, hogy az ő teljes boldogságához ön hozzátartozik, akkor önnek adom őt. Ha, Darnay Károly, ha…
Az ifju hálásan szoritotta meg kezét, és kezeik még egymáson pihentek, mikor az atya folytatta:
– Képzelődés, ok, félelem vagy bármi egyéb, régibb vagy ujabb keletü, ha a férfi ellen szólna is, akit ő igazán szeret, – melyért a közvetlen felelősség nem őt terheli – leányom érdekében minden el lesz felejtve. Ő az én mindenem; több ő nekem, mint minden szenvedésem, több, mint a jogtalanság, több mint… De hisz ez üres beszéd!
Különös módon szüntette meg beszédjét, és oly különös, merev volt tekintete, mikor beszédében megakadt, hogy Darnay érezte, amint a saját keze hideggé válik az övében, amely lassan eleresztette az ő kezét és lehanyatlott.
– Valamit mondott, – szólt Manette doktor, miközben mosoly jelent meg az arcán, – mit is mondott?
Nem tudta, hogy mit válaszoljon, mig eszébe nem jutott, hogy egy föltételt emlitett. Mikor aztán visszaemlékezett erre, válaszolt.
– Hozzám való bizalmát hasonló bizalommal kell viszonoznom. A név, melyet most viselek, nem igazi nevem; csekély változtatással az anyám neve. Megnevezem azt is, és elmondom annak az okát is, hogy miért vagyok Angliában.
– Álljon meg! – mondá a beauvaisi doktor.
– Azért óhajtom ezt megtenni, hogy annál inkább megérdemeljem bizalmát, nincsen titkom ön előtt.
– Álljon meg!
Egy pillanat alatt a doktor mindkét kezével befogta füleit, a másik pillanatban már mindkét kezét Darnay ajkaira tette.
– Mondja majd meg, ha kérdezem, ne most. Ha kérése kedvező lesz, ha Lucie szereti önt, megmondja házassága reggelén.
– Megigéri?
– Adja kezét. Mindjárt itthon lesz és jobb, ha ma este nem lát mi kettőnket együtt. Menjen! Isten áldja meg!
Sötét volt már, mikor Darnay eltávozott egy órával később és még sötétebb volt, mikor Lucie hazaérkezett, egyedül sietett a szobába – Miss Pross egyenest fölment a lépcsőn – és meglepődött, hogy olvasószéke üres volt.
– Atyám! – kiáltá. – Kedves atyám!
Nem kapott választ, de hálószobájából tompa kalapálást hallott. Könnyü lépéssel haladt át a közbeeső szobán, betekintett az ajtón és megrémülve sietett vissza, siránkozva magában:
– Mit tegyek? Mit tegyek?
Habozása csak egy pillanatig tartott, visszasietett, a hálószoba ajtaján kopogtatott és gyöngéd hangon hivta őt. A zaj megszünt Lucie hangjára és Manette azonnal kijött hozzá s hosszu ideig járkáltak együtt föl és alá.
Lucie éjjel fölkelt ágyából és lejött, hogy atyja álmát megfigyelje. Mélyen aludt. Szerszámai és befejezetlen munkája a szokott helyen voltak.
11. Fejezet.
A kép párja.
– Sydney, – szólott Stryver ugyanazon éjjel vagy reggel sakáljához – keverj még egy puncsot; valamit akarok neked mondani.
Sydney az éjjel kétszerannyit dolgozott, az előtte való éjjel is, sőt az az előtt való éjjel is, egymásután sok éjjelen át; a hosszu törvényszünet kezdete előtt Stryver aktái között alapos tisztogatást rendezett. A tisztogatással végre elkészült; Stryver hátraléka mind fel volt dolgozva; minden el volt intézve, mig november hava megérkezik légköri és jogi ködével együtt és ujabb magot hoz a malomba.
Sydney ily nagy megerőltetés ellenére nem lett sem vidámabb, sem józanabb. Jó csomó külön nedves törülközőre volt szüksége, hogy az éjszakán keresztülcipelődjék; megfelelő külön bormennyiség előzte meg a törülközőket; nagyon fáradtnak látszott, mikor letépte turbánját és a mosdótálba dobta, amelybe azt a megelőző hat órán át időközönkint bemeritette.
– Megcsinálod-e azt a puncsot? – kérdé Stryver, aki kényelmesen, kezét övébe dugva, hevert a divánon és onnan nézett körül.
– Meg.
– Nos, hallgass ide! Valamit mondok neked, ami alkalmasint meglep és arra késztet, hogy ne higyj engem olyan állatnak, amilyennek rendszerint hiszel. Házasodni szándékozom.
– Igazán?
– Igen. És nem pénzért. Mit mondasz ehhez?
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy sokat mondjak. Ki az?
– Találd el!
– Ismerem őt?
– Találd el!
– Én ugyan nem szándékozom találgatni reggel öt órakor, mikor az agyvelő fő és forr a fejemben. Ha azt akarod, hogy találgassak, hivj meg ebédre.
– Jó, tehát megmondom – mondá Stryver, miközben lassan ülőhelyzetbe emelkedett. – Sydney, szinte kétségbeesem azon, vajjon megértesz-e majd engem, minthogy te érzéstelen kutya vagy.
– És te – válaszolt Sydney szorgalmasan keverve a puncsot – érzékeny, poétikus lélek vagy.
– Eredj! – válaszolt Stryver dicsekvően nevetve. – Ámbár nem tartok igényt arra, hogy egy románcnak legyek a tárgya (mert remélem, hogy azt én jobban tudom), mégis én gyöngédebb érzelmü fiu vagyok, mint te.
– Szerencsésebb vagy, talán ezt akarod mondani.
– Nem azt akarom mondani. Azt gondolom, hogy én olyan ember vagyok, akihez több… több…
– Mondd, udvariasság, minthogy éppen akörül vagy – segitette őt Carton.
– Jó! Mondjuk, udvariasság. Az én véleményem az, – mondá Stryver pöffeszkedve barátja előtt, amint az a puncsot elkészitette – hogy én olyan ember vagyok, aki többet törődik azzal, hogy kellemes legyen, aki többet fárad, hogy kellemes legyen, aki jobban érti, hogy mi módon legyen kellemes hölgytársaságban, mint te.
– Folytasd – mondá Carton Sydney.
– Nem. De mielőtt folytatom, – mondá Stryver, fejét rázva az ő hetvenkedő modorában – ezt kell megmondanom. Te annyiszor voltál Manette doktor házában, mint én, talán még többször is. Valóban, szégyeltem magam ottan a te mogorvaságod miatt. Olyan hallgatag, olyan buskomor hangulatban voltál, hogy, lelkemre mondom, szégyeltem magam miattad, Sydney.
– Olyan emberre, mint te, akinek olyan nagy a törvényszéki praxisa, nagyon jótékony hatásu lehet, ha valami miatt szégyenkezik, – válaszolta Sydney – lekötelezettnek kellene érezni magadat velem szemben.
– Ilyen módon nem szabadulsz meg tőlem, – válaszolt Stryver – nem, Sydney, kötelességem, hogy ezt megmondjam neked és arcodba mondom, hogy javadra váljék, hogy te ilyen társaságban ördöngösen rossz hangulatban vagy. Te kellemetlen fickó vagy!
Sydney tele pohárral ivott a puncsból, melyet elkészitett, és nevetett.
– Nézz meg engem, – mondá Stryver kiegyenesedve – nekem kevesebb szükségem van arra, hogy kellemessé tegyem magamat, mint neked, mivelhogy én függetlenebb viszonyok között vagyok. És miért teszem mégis?
– Még eddig sohasem láttam, hogy ezt teszed – dörmögte Carton.
– Azért teszem, mert ez a politikám, ez az elvem. És nézz reám! Előbbre jutok.
– De nem jutsz előbbre házassági terveidnek a magyarázásával – válaszolt Carton közönyös arccal. – Szeretném, ha amellett megmaradnál. Ami pedig engemet illet, hát sohasem fogod megérteni, hogy én javithatatlan vagyok?
Ezt a kérdést keserüség látszatával intézte hozzá.
– Nem hivatásod, hogy javithatatlan légy – volt barátja válasza, mely nem hangzott nagyon békitő módon.
– Nekem nem hivatásom egyáltalán, hogy létezzem – mondá Carton. Ki az a hölgy?
– A név emlitése ne érintsen kellemetlenül, Sydney, – mondá Stryver, hencegő barátsággal készitvén őt elő arra, amit elmondandó volt – mivel tudom, hogy te felét sem gondolod annak, amit mondasz; és ha gondoltad is mind, annak sincsen fontossága. Azért csinálom ezt a bevezetést, mivel te egyszer fitymáló hangon emlitetted ezt a fiatal hölgyet előttem.
– Én?
– Bizonyosan; ebben a szobában.
Carton Sydney puncsára, majd önelégült barátjára tekintett; megitta puncsát és ismét önelégült barátjára tekintett.
– Te a fiatal hölgyet aranyhaju babának mondottad. A fiatal hölgy Miss Manette. Ha te olyan ember volnál, akiben van ilyenfajta érzés vagy gyöngédség, Sydney, akkor neheztelnem kellett volna ezért a kifejezésért; de te nem vagy ilyen. Nálad teljesen hiányzik ez az érzés; azért nem bosszant már, ha arra a nyilatkozatodra gondolok; mint ahogy olyan embernek festményemről mondott itélete nem bosszantana, akinek a festészethez nincsen szeme; vagy zenedarabomról, akinek nincsen hallása.
Carton Sydney nagy hévvel itta a puncsot, tele poharakkal itta és barátjára nézett.
– Most tudsz mindent, Syd – mondá Stryver. – Vagyonnal nem törődöm; ő bájos teremtés; és én föltettem magamban, hogy kedvem szerint cselekszem; általában azt hiszem, hogy én megengedhetem magamnak azt, hogy kedvem szerint cselekedjem. Bennem olyan férjet kap, aki már meglehetősen jó módban van, aki gyorsan emelkedik és aki kissé kiválik; szerencse őreá nézve, de ő megérdemli. Csodálkozol-e?
Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:
– Miért csodálkoznám?
– Helyesled?
Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:
– Miért ne helyeselném?
– Helyes! – mondá barátja, Stryver. – Sokkal könnyebben veszed, mint elképzeltem és önzetlenebb vagy irányomban, mint reméltem; ámbár jól tudod, hogy a te régi iskolatársad erős akaratu férfi. Igen, Sydney, megelégeltem ezt az életet, nincsen benne változatosság; érzem, hogy kellemes dolog egy férfira nézve, ha otthona van, ahol időzhet, ha kedve tartja (ha nincsen, kimaradhat) és érzem, hogy Miss Manette minden helyzetben jól fest és nekem csak becsülést hozhat. Erre határoztam el magamat. És most, Sydney, öreg fiu, veled is akarok egy szót beszélni jövődről. Rossz uton vagy, tudod. Nem ismered a pénznek értékét, nagyon könnyelmüen élsz és egy szép napon ott fekszel majd betegen és szegényen; valóban ápolóról kell gondoskodnod.
Ezt olyan jóakaró pártfogással mondotta, hogy kétszer kövérebbnek és négyszeresen sértőbbnek látszott, mint amilyen volt.
– Mondom neked, – folytatta Stryver – nézz utána. Én utánanéztem a magam más módja szerint; nézz utána te is, a magad más módja szerint. Házasodj meg. Szerezz valakit, aki gondoskodik rólad. Ne törődj azzal, hogy nem gyönyörködtet az asszonyok társasága, hogy nem értesz hozzá és nincsen hozzávaló érzéked. Keress valakit, keress valami tisztességes asszonyt, akinek kis vagyona van – valami gazdasszonyt vagy lakásbérbeadót – és vedd el feleségül; borus napok jöhetnek. Ez való neked. Nos, fontold meg, Sydney.
– Majd megfontolom – mondá Sydney.