Két város: Regény három könyvben

12. Fejezet.
A tapintatos férfiu.

Stryver megállapodott abban, hogy nagylelkü cselekedettel kezét nyujtja a doktor leányának és elhatározta azt is, hogy ezt a leányra váró boldogságot tudomására adja, mielőtt a hosszu törvényszünet idejére a városból távozik. Miután az ügyet elméjében megvitatta, arra a következtetésre jutott, hogy legjobb minden előzményt is egyuttal elintézni és azután majd tetszésük szerint elrendezhetik, hogy egy-két héttel Szent Mihály napja előtt, vagy pedig Szent Hilárius napja és karácsony közötti rövid szünetben keljenek-e egybe.

Ügyének sikerére vonatkozóan nem volt kételye, a verdiktet tisztán látta. Az esküdtszék előtt kifejtette a lényeges vagyoni okokat, – csakis ezek érdemesek arra, hogy figyelembe vétessenek – egyszerü ügy volt, egy pontja sem volt gyönge. Ő volt a vádló, bizonyitékait nem lehetett megdönteni, a vádlott ügyvédje ügyéről lemondott és az esküdtszék még azt sem tartotta szükségesnek, hogy a verdikten tanácskozzék. Miután Stryver, a biró, az esetet letárgyalta, teljesen meg volt győződve, hogy egyszerübb ügy nem létezik.

Ehhez képest Stryver a nagy törvényszünetet azzal kezdette meg, hogy Miss Manettet a legnagyobb előzékenységgel Vauxhall Gardens-ba meghivta. Minthogy ez a hely nem tetszett, Ranelagh-t hozta javaslatba és minthogy megmagyarázhatatlan módon ez sem talált kedvező fogadtatásra, kegyesen elhatározta, hogy Sohoban személyesen jelentkezik és nemes szándékát ottan adja elő.

A Templeből – melyen még rajta volt a törvényszünet csecsemőkorának a virága – Soho felé irányitotta lépteit. Aki csak látta őt, amint Soho felé vezető utjában előretolta magát, jóllehet csak Saint Dunstan mellett, a Temple Barnál volt, és megszokott módján rohant előre a kövezeten a gyöngébb járókelők tömegében, láthatta, hogy milyen erős és megbizható férfiu ő.

Tellsonék mellett haladt el és minthogy ottan letétje is volt és tudta, hogy Lorry Manették bizalmas barátja, az jutott eszébe, hogy bemegy a bankba és elárulja Lorrynak, hogy micsoda ragyogás van Soho horizonján felkelőben. Belökte tehát az ajtót, melynek sarkában gyönge hörgés volt hallható, lebukott a két lépcsőn, elhaladt a két ókori pénztáros mellett, és belépett a homályos hátulsó szobába, ahol Lorry számok részére vonalozott nagy könyvek előtt ült függőleges vasrudakkal ellátott ablaknál, ez is, mintha számok részére volna megvonalazva és minden, ami a felhők alatt van, olyannak tünt fel, mintha nem volna egyéb, mint szám.

– Halló! – mondá Stryver. – Hogy van? Remélem, jól?

Stryver sajátossága volt, hogy termete tulságos nagynak tünt föl minden hely számára. Tellsonék üzlethelyisége számára annyira tulságos nagy volt a termete, hogy távoli sarkokban ülő öreg hivatalnokok könyörögve tekintettek reá, mintha a falhoz préselné őket. Maga a cég is, aki távoli perspektivában nagy nyugalommal ujságot olvasott, nem tetszően huzta össze szemöldökét, mintha Stryver feje felelősségteljes mellényébe nyomult volna.

A diszkrét Lorry mintaszerü hangon mondá, mintha ennek a hangnak a használatát ajánlotta volna.

– Hogy van, Stryver ur? Hogy van, uram? – és kezet fogott vele. Különös módon fogott kezet; ezt Tellsonék minden alkalmazottján meg lehetett figyelni, ha a cég jelenlétében valamely üzletfelükkel kezet fogtak. Valami önmegtagadó módon fogott kezet, mintha azt a Tellson és Társa cég nevében tenné.

– Mivel lehetek szolgálatára, Stryver ur – kérdé Lorry üzletszerü módon.

– Nem, köszönöm; ez a látogatásom magántermészetü, önnek szól Lorry ur; bizalmasan óhajtanék önnel beszélni.

– Ó, valóban! – mondá Lorry, miközben fülével feléje hajolt és ugyanakkor a távol ülő cég felé pillantott.

– Éppen abban a járatban vagyok, – mondá Stryver, bizalmasan rákönyökölve az iróasztalra, amely ámbár nagy kettős asztal volt, félig sem volt elegendő az ő számára – Lorry ur, hogy kedves kis barátjának, Miss Manettenek házassági ajánlatot tegyek.

– Ó, én drágám! – kiáltott fel Lorry állát vakarva és kétkedően nézett látogatójára.

– Ó, én drágám, uram? – ismételte Stryver és hátralépett. – Ó, ön drágája, uram? Mit ért ez alatt Lorry ur?

– Hogy én mit értek? – válaszolt a kereskedő. – Természetesen, csak barátságosat és elismerőt, hogy önre nagy megtiszteltetés, és… hogy egyszóval mindazt gondolom, amit csak kiván. De valóban… Ön tudja, Stryver ur… – Lorry szünetet tartott és a legkülönbözőbb módon rázta fejét, mintha akarata ellen füzné hozzá elméjében:

– Ön tudja valóban, hogy ön sok, nagyon is sok!

– Nos, – mondá Stryver, miközben harcias kezével az asztalra ütött, szemét kidüllesztette és nagyot lélegzett – ha jól értem önt, Lorry ur, engem fölakasztanak.

Lorry megigazitotta kicsiny parókáját mindkét füle mögött, mintha ilyen módon könnyebben jutna célhoz és irótolla szárnyát harapdálta.

– Az ördögbe is, uram, – mondá Stryver reábámulva – talán nem vagyok elfogadható?

– Ó, Istenem, igen. Igen. Ön elfogadható. – mondá Lorry – ha ön azt mondja, hogy elfogadható, akkor elfogadható is.

– Nem vagyok vagyonos? – kérdé Stryver.

– Ó, ha ön vagyonról beszél, ön vagyonos, – mondá Lorry.

– És nem haladok-e előre?

– Ha ön haladni akar, ön tudja, hogy abban senki sem kételkedhetik, – mondá Lorry, örülve, hogy még valamit helyeselhet.

– Mi a csodát gondol tehát, Lorry ur? – kérdezte Stryver láthatóan elcsüggedve.

– Nos! Én… Mostan szándékozik odamenni? – kérdezte Lorry.

– Egyenesen! – mondá Stryver és öklével az asztalra ütött.

– Akkor én azt hiszem, hogy az ön helyében nem mennék.

– Miért? – kérdezte Stryver. – Most sarokba szoritom – és ujjával megfenyegette, mintha az esküdtszék előtt állana. – Ön kereskedő és kell, hogy oka legyen. Adja az okát. Miért nem menne?

– Mert – mondá Lorry – ilyen szándékkal nem mennék oda anélkül, hogy előbb meggyőződtem volna arról, hogy sikerrel járok.

– Ördögbe is! – kiáltott Stryver. – Ez már mégis sok!

Lorry a távoli cégre, majd pedig a dühös Stryverre tekintett.

– Itt van egy kereskedő, egy idős ember, egy tapasztalt ember, egy bankban – mondá Stryver – és miután három főokot fölsoroltam, mely biztos sikerhez vezet, azt mondja, hogy erre nincs okom. És ezt mondja és feje a nyakán van. – Stryver megjegyzése szinte ugy hangzott, mintha kevésbbé különösnek találta volna, ha ezt levágott fejjel mondta volna.

– Ha sikerről beszélek, akkor a fiatal hölgynél való sikert gondolom. És ha azokról az indokokról beszélek, melyek a sikert valószinüvé teszik, akkor olyan okokat és indokokat gondolok, melyek a fiatal hölgyre hatással vannak. A fiatal hölgy, jó uram, – mondá Lorry Stryver karját gyöngéden simogatva – a fiatal hölgy. A fiatal hölgy az első.

– Ön tehát azt akarja mondani, Lorry ur, – mondá Stryver ismét az asztalra könyökölve – hogy a szóban forgó fiatal hölgy, az ön jól megfontolt véleménye szerint, negédes bolond?

– Ezt éppen nem. Csak azt akarom önnek mondani, Stryver ur, – mondá Lorry elpirulva – hogy senkitől sem türök becsmérlő szót, erre a fiatal hölgyre vonatkozóan, és hogy ha ismernék egy férfit, – amit nem remélek – akinek izlése olyan durva, akinek a viselkedése oly aljas és fenhéjázó, hogy nem tud tartózkodni attól, hogy tiszteletlenül beszéljen arról a fiatal hölgyről, itten ennél az asztalnál, még Tellsonék sem volnának képesek megakadályozni abban, hogy neki véleményemet alaposan megmondjam.

Az a körülmény, hogy bosszuságát elfojtani kényszerült, Stryver véredényeit veszedelmes állapotba hozta, mikor rákerült a sor, hogy dühös legyen; Lorry véredényei, bármilyen rendszeresen folyt is bennük a vér, sem voltak jobb állapotban most, hogy őreá került a sor.

– Ez az, amit mondani akartam, uram – mondá Lorry. – Kérem, nehogy tévedés legyen közöttünk.

Stryver egy ideig egy vonalzó végét szopogatta és azután egy dallamot vert vele a fogain, amitől bizonyára fogfájást kapott. Végre megtörte a zavart csendet e szavakkal:

– Ez valami teljesen uj dolog reám nézve, Lorry ur. Ön határozottan azt tanácsolja nekem, hogy ne menjek Sohóba és ajánljam föl kezemet, magamat, a King Bench Bar Stryverét?

– Tanácsomat kéri, Stryver ur?

– Mindenesetre.

– Nagyon helyes. Megadom; ön megismételte szóról-szóra.

– Erre nem válaszolhatok egyebet, – nevetett erre Stryver kényszeredetten – hogy ha! ha! ilyen még nem történt a multban, a jelenben s nem fog történni a jövőben sem.

– Értsen meg, – folytatta Lorry – mint kereskedőnek egyáltalában nincsen jogom, hogy erről az ügyről beszéljek, mert mint kereskedő semmit sem tudok erről. De ugy beszéltem, mint öreg ember, aki Miss Manettet karjain hordozta, aki Miss Manettenek és atyjának a bizalmas barátja és mindkettőt nagyon szereti. Ne felejtse el, hogy nem én kértem a bizalmat. Hiszi-e most, hogy nincsen igazam?

– Nem én – mondá Stryver fütyörészve. – Nem vállalhatom magamra, hogy harmadik személy számára józan észt találjak, csak a magam részére kereshetem. Én józan észt föltételezek bizonyos embereknél; ön szentimentális hülyeséget tételez föl. Ez uj dolog rám nézve. De önnek talán igaza van.

– Amit én föltételezek, Stryver ur, azt én magam akarom értelmezni. És értsen meg, uram, – mondá Lorry hirtelen ismét elpirulva – nem türöm, még itt Tellsonéknál sem, hogy azt helyettem bárki is értelmezze.

– Na! Bocsánatát kérem – mondá Stryver.

– Megadom. Köszönöm. Tehát, Stryver ur, amit mondani akartam önnek: fájdalmas lehetne önre nézve, hogy tévedését belássa, fájdalmat okozhatna Manette doktornak, ha arra kényszerülne, hogy az ügyet önnek megmagyarázza, nagyon fájdalmas lehetne Miss Manettere nézve, hogy az ügyet önnek megmagyarázza. Ön tudja, hogy abban a szerencsében és kitüntetésben részesülök, hogy a családdal bizalmas barátságban vagyok. Ha kivánja, szivesen megkisérelem, anélkül, hogy ön bármilyen módon kötve volna ezáltal, anélkül, hogy önt képviselném, hogy azt a megfigyelést, melyen tanácsom alapult, néhány uj, különösen ezt a célt szolgáló ujabb megfigyeléssel kijavitsam. Ha aztán akkor sincsen megelégedve, akkor már csak az marad hátra, hogy személyesen győződjék meg mindenről; mig ha megelégszik azzal és tanácsom az lesz, ami mostan volt, akkor az érdekeltek mind meg vannak kimélve. Mit mond ehhez?

– Mennyi ideig tartóztatna engem még a városban?

– Ó! Ez csak néhány óra kérdése. Még ma este elmehetnék Sohóba és azután hivatalába jöhetnék.

– Helyes, legyen ugy – mondá Stryver. – Nem megyek most oda, nem olyan sietős a dolog; beleegyezem és elvárom önt ma este. Jó reggelt!

Stryver azután megfordult és kirohant a bankból, miközben annyira megrázta a levegőt kimenetele közben, hogy a számlálóasztal mögött levő két ókori alkalmazott minden meglevő erejét igénybe vette, hogy meghajlás közben annak a levegőnyomásnak is ellene tudjon állni. Ezeket a tiszteletreméltó, erőtlen személyeket a közönség mindig hajlongni látta és általános volt a hit, hogy mikor üzletfelük előtt meghajoltak távozásakor, az üres hivatalban is még tovább hajlongtak addig, mig egy uj üzletfelet ilyen módon be nem vontak.

Az ügyvédnek elég éles volt az esze, hogy eltalálja, hogy a bankár nem nyilatkozott volna olyan határozottsággal, ha kevésbbé alapos oka lett volna erre, mint a morális bizonyosság. Bármennyire is készületlen volt arra, hogy ilyen nagy pilulát lenyeljen, de lenyelte.

– És most – mondá Stryver, törvényszéki mozdulattal megfenyegetve a Templet, mikor a pilula már lenn volt – ebből ugy kerülök ki, hogy itten mindenki visszás helyzetbe kerül.

Az Old Bailey hadvezető művészetének egy darabja volt ez, melyben ő vigasztalást talált.

– Engem nem visz visszás helyzetbe fiatal hölgy – mondá Stryver. – Én majd elvégzem ezt az ön érdekében.

Mikor tehát Lorry este tiz órakor Stryvernél beállitott, egy csomó könyv és irás között ült, melyet erre a célra halmozott föl és ugy látszott, hogy semmire sem gondolt olyan keveset, mint a reggeli beszélgetésre. Sőt meglepettnek látszott, mikor Lorryt meglátta, szórakozott volt és gondolatai egészen más dologgal voltak elfoglalva.

– Ott voltam Sohóban – mondá a jólelkü követ, miután egy félóra hosszat azon fáradozott, hogy őt arra birja, hogy a beszélgetést a kérdéses ügyre terelje. – Sohóban voltam.

– Sohóban? – ismételte Stryver hidegen. – Ah, igaz! Mire is gondolok!

– Nincsen kétségem, hogy ma reggel teljesen igazam volt – mondá Lorry. – Ebbeli véleményem megerősödött és igy megismételem tanácsomat.

– Biztositom, – mondá Stryver a legbarátságosabb hangon – hogy sajnálom önt és sajnálom a szegény apát is. Tudom, hogy ez mindig fájó seb lesz a családban; de ne beszéljünk róla többet.

– Nem értem önt – mondá Lorry.

– Elhiszem, – válaszolt Stryver fejével bólintva, csillapitotta őt, mintha az ügynek véget óhajtana vetni – nem baj, nem baj!

– De igenis baj – vetette Lorry közbe.

– Nem, semmi; biztositom, hogy semmi. Minthogy józan észt tételeztem fel ott, ahol józan ész nincsen és dicséretreméltó törekvést ott, ahol dicséretreméltó törekvés nincsen, én beláttam tévedésemet és semmi baj sem történt. Fiatal leányok gyakran követtek el hasonló balgaságot és gyakran megbánták azt szegénységben és elhagyatottságban. Önzetlen szempontból sajnálom, hogy az ügyből semmi sem lett, mert másokra nézve anyagi tekintetben szerencse lett volna; önző szempontból örülök, hogy nem lett semmi belőle, mert anyagi tekintetben reám nézve hátrányos lett volna. Alig szükséges megemlitenem, hogy nekem előnyöm nem lett volna belőle. Baj nem történt. Én nem kértem meg a fiatal hölgy kezét, és köztünk szólva, egyáltalában nem tudom, vajjon alaposabb megfontolás után elmentem volna-e olyan messzire. Lorry ur, üresfejü leányok balga szeszélyei és meggondolatlansága nem ellenőrizhető, ne is remélje azt, különben mindig csalódik. Most pedig ne beszéljünk többet erről. Mondhatom, hogy sajnálom ezt, mások miatt, de meg vagyok elégedve magam miatt. És valóban nagyon le vagyok önnek kötelezve, hogy megengedte azt, hogy önnél ez irányban tapogatózzam és hogy ön tanácsot adott nekem; ön jobban ismeri a fiatal hölgyet, mint én. Önnek igaza volt, nem hozzám való.

Lorry annyira elképedt, hogy szinte bután bámult Stryverre, amint ez őt az ajtó felé szoritotta olyan arckifejezéssel, amelyből fitogtató nagylelküség, kimélet és jóakarat áradt az ő gyarló fejére.

– Vigasztalódjék, kedves uram, – mondá Stryver – ne beszéljen többet róla; ismétlem, köszönöm az engedelmet, hogy önnél tapogatózhattam. Jó éjt!

Lorry künn volt az éjszakában, mielőtt tudta volna, hogy hol van. Stryver divánján hevert és a szoba mennyezetére bámult.

13. Fejezet.
A tapintatlan férfiu.

Ha Carton Sydney ugyan valaha ragyogott valahol, bizonyára soha Manette doktor házában. Sokszor volt ott egy év lefolyása alatt, de mindig ugyanaz a búskomor, mogorva volt a hangulata. Ha akart beszélni, okosan beszélt. De a mivel sem törődés felhőjén, mely végzetes sötétséggel árnyékolta őt be, csak ritkán hatolt át világosság.

Valamennyire mégis törődött az utcákkal, melyek azt a házat környékezték, az érzéstelen kövekkel, melyek kövezetét alkották. Sok éjszakán át kóborolt ottan céltalanul, boldogtalanul, habár még ideiglenesen sem vidult fel; sok reggeli szürkület mutatta magános alakját és időzött ott még mindig, mikor a nap első sugarai a templomtornyon és magas épületek egyébként ritkán látható architektónikus szépségeit erős domborulatban tüntette föl, mint ahogy talán a nyugodt idő lelkében fölidézte a jobb, de elfelejtett és elérhetetlen dolgok iránt való érzelmet. Az utóbbi időben gondozatlan ágya Temple Courtban még ritkábban látta őt, mint azelőtt és gyakran, mikor csak néhány pillanat telt el, hogy rádobta magát, ismét felugrott és azon a környéken kisértett.

Egy augusztusi napon, mikor Stryver értesitvén sakálját, hogy »azt a házassági ügyet jobban megfontolta«, tapintatosságát Devonshirebe vitte, mikor a City utcáin a virágok látása és illata sejttette a gonosszal is a jót, a beteggel is az egészséget, az öreggel is az ifjuságot, Sydney még mindig ott kóborolt a kövezeten. Léptei eleinte határozatlanok és céltalanok voltak, majd valami szándéktól hirtelen megelevenedtek és annak a keresztülvitele a doktor kapuja elé vitte őt.

A lépcsőn fölvezették; Luciet egyedül találta munkájánál. Lucie sohasem volt elfogulatlan vele szemben és némi zavarral fogadta őt, mikor asztalához közel leült. Néhány közömbös szólás után arcába tekintve, változást vett benne észre.

– Félek, hogy ön nem jól érzi magát, Carton ur!

– Az az életmód, melyet folytatok, nem nagyon kedvez az egészségnek. De mit is lehet várni ily könnyelmü embertől?

– Nem, bocsásson meg, megkezdettem már egy kérdést, kár jobb életmódot nem folytatnia!

– Isten tudja, hogy szégyen!

– Miért nem változtat rajta?

Mikor gyöngéden ismét rátekintett, meglepődött és elszomorodott, hogy könnyeket látott szemében. Hangját is könnyek fojtották el, mikor válaszolt.

– Már késő! Sohasem leszek jobb, mint amilyen vagyok. Mélyebben sülyedek és rosszabbá válok.

Asztalára könyökölt és kezével szemét elfödte. Az asztal remegett az ezt követő szünetben.

Lucie sohasem látta őt ellágyulva és szánta őt. Ő tudta ezt, anélkül, hogy ránézne és igy szólott:

– Kérem, Miss Manette, bocsásson meg, összerogyok, ha rágondolok arra, amit mondani akarok. Meghallgat-e?

– Ha javára válik, Carton ur, ha boldoggá teszi önt, nagyon örülnék neki!

– Isten áldja meg kedves részvétéért!

Egy kis idő mulva eltávolitotta kezét arcáról és nyugodtan beszélt.

– Ne féljen attól, amit hallani fog. Ne utasitson vissza semmit, amit mondok. Olyan vagyok, mint aki fiatalon halt meg. Egész életem ilyen lehetett.

– Nem, Carton ur. Biztos vagyok benne, hogy a java még eljöhet; biztos vagyok benne, hogy ön sokkal, sokkal méltóbb lehetne önönmagához.

– Mondja, hogy önhöz, Miss Manette, és ámbár én azt jobban tudom és ámbár én azt nyomorult szivem titkában jobban tudom, sohasem fogom elfelejteni!

Remegett és elsápadt. Önmaga iránt való kétségbeesésével hozzájött segitségért, ez a körülmény a beszélgetésnek különös jelleget adott.

– Ha lehetséges lett volna, Miss Manette, hogy ön viszonozhatta volna egy férfi szerelmét, akit most maga előtt lát, ezt az elpusztult, elzüllött teremtményt, mely lemondott önmagáról és önmagát lökte el: ő ezen a napon és ebben az órában boldogsága ellenére is tudatában volna annak, hogy önt nyomorba és szükségbe, bánat és szenvedésbe vinné és magával együtt lerántaná szennybe és szégyenbe. Tudom jól, hogy nem érez szerelmet irántam; nem is kérem; és hálát adok Istennek, hogy nem igényelhetem.

– Nem menthetem meg önt enélkül, Carton ur? Nem vagyok-e képes – bocsásson meg ismét – jobb életbe visszavezetni? Nem viszonozhatom bizalmát? Tudom, hogy ez bizalmas beszélgetés, – mondá szerényen némi habozás után és könyekkel szemében – tudom, hogy ön ezt nem mondaná senki másnak. Nem fordithatom ezt semmi módon az ön javára, Carton ur?

Fejét rázta.

– Semmi módon! Nem, Miss Manette, semmi módon! Ha még kissé tovább meghallgat, akkor minden megtörtént, amit érdekemben tehet. Kivánom, hogy tudja meg, hogy ön volt lelkem utolsó álma. Sülyedésemben nem sülyedtem annyira, hogy az ön, az atyja és ennek az otthonnak a látása, amilyenné ezt ön alakitotta, föl ne ébresztette volna bennem azokat a régi árnyakat, melyeket régen halottaknak gondoltam. Mióta önt ismerem, bánat gyötört, melyről azt hittem, hogy örökre elfelejtettem, régi hangok figyelmeztettek, hogy emelkedjem, melyekről régen azt hittem, hogy elnémultak. Befejezetlen eszméim támadtak uj igyekezetről, uj kezdetről, hogy a lustaságot és érzékiséget lerázom és ismét belevetem magamat a lemondott küzdelembe. Álom, csak álom, mely semmiben sem végződik és ott hagyja az alvót, ahol fekszik; de az a kivánságom, hogy tudomása legyen arról, hogy ön idézte azokat elő.

– Nem marad meg semmi sem belőle? Ó, Carton ur, gondolkozzék! Kisérelje meg ismét!

– Nem, Miss Manette, az egész idő alatt tudtam, hogy ilyen sorsot nem érdemlek. És mégis megvolt bennem a gyöngeség és bennem van most is, hogy az ön tudomására kivánom hozni, hogy valami hirtelen befolyással ön bennem, a kiégett hamuhalmazban, tüzet gyujtott, de olyan tüzet, mely természetében elválaszthatatlan tőlem, semmit sem siettet, semmit nem világít, szolgálatot nem teljesit, haszontalanul ellobog.

– Minthogy oly szerencsétlen vagyok, Carton ur, hogy önt még szerencsétlenebbé tettem, mint volt, mielőtt engem ismert…

– Ne mondja ezt, Miss Manette, mert ön megmentett volna engem, ha valaki képes lett volna erre. Ön nem lehet az oka annak, hogy állapotom rosszabodik.

– Minthogy az az állapot, melyről ön beszél, mindenesetre az én befolyásom folytán állott elő, – ezt gondolom, ha jól megértettem – tehetek-e valamit, hogy önnek segitségére legyek? Nincs hatalmam arra, hogy az ön javára forditsam?

– Az egyedüli jó, amire most még képes vagyok, Miss Manette, az, hogy idejöttem. Hadd legyen elhibázott életem hátralevő részére az az emlékem, hogy ön előtt, a földön az utolsó ember előtt, kitártam szivemet és abban még volt valami, amit ön képes volt megsiratni és megszánni.

– Amely, hiszen kértem önt, szivem egész melegével, hogy higyje el, jobb dolgokra képes volt, Carton ur!

– Ne kérjen tovább arra, hogy elhigyjem, Miss Manette. Én megvizsgáltam magamat és azt jobban tudom. Fájdalmat okozok önnek, de gyorsan végzek. Megengedi-e, hogy elhigyjem, ha erre a napra visszagondolok, hogy életem utolsó bizalmát az ön tiszta, ártatlan szivébe helyeztem, hogy ottan békében pihen és senkisem osztozik benne?

– Ha ez vigasz önre nézve, megigérem.

– Hogy még azzal sem, aki valaha a legdrágább lesz ön előtt?

– Carton ur, – válaszolt ő izgalmas szünet után – ez az ön titka és nem az enyém. Megigérem, hogy tiszteletben fogom tartani.

– Köszönöm. És még egyszer, áldja meg az Isten!

Kezét ajkához emelte és az ajtó felé indult.

– Ne tartson attól, Miss Manette, hogy ezt a beszélgetést valaha is, csak egy szóval emliteni fogom. Sohasem térek reá vissza. Ha halott volnék, sem lehetne bizonyosabb felőle. Halálom órájában ezt az egy emléket szentnek fogom tartani, áldani fogom érte, és köszönöm, hogy utolsó vallomásomat ön előtt tehettem és hogy ön az én nevemet, hibáimat, gyötrelmeimet gyöngéden szivébe zárta. Legyen az élete egyébként könnyü és boldog!

Carton egészen más volt, mint amilyennek különben mutatkozott; szomoru volt elgondolni, hogy mennyit lökött el magától, hogy mennyi képessége maradt naponkint ugaron és használódott hamis célok elérésére. Manette Lucie szomoruan sirt érte, mikor ő visszafordulva reánézett.

– Vigasztalódjék, – mondá ő – nem vagyok méltó ilyen érzelemre, Miss Manette. Egy-két óra mulva, aljas barátaim körében és szokásaink által, melyeket gyülölök, de ragaszkodom hozzájuk, olyan állapotba kerülök, hogy kevésbbé leszek méltó azokra a könnyekre, mint a nyomorult, aki az utcákon vánszorog. Vigasztalódjék! Szivemben önnel szemben mindig olyan leszek, amilyennek mostan lát, ámbár külsőleg nem fogok másmilyennek látszani. Az utolsóelőtti kérés, amit önhöz intézek, az, hogy nekem ezt elhiggyje.

– Megteszem, Carton ur.

– Utolsó kérésem a következő és ezzel megszabaditom olyan látogatótól, akivel, mint jól tudom, közössége nincsen, közötte és ön között áthidalhatatlan mélység marad. Tudom, hogy fölösleges emlitenem, de lelkemből tör elő. Önért és bárkiért, aki kedves ön előtt, mindent megtennék. Ha életpályám jobb volna, hogy módom vagy alkalmam kinálkoznék áldozatra, minden áldozatot meghoznék önért és azokért, akik szivének kedvesek. Nyugodt időben kisérelje meg és emlékezzék arra, hogy ebben a tekintetben őszinte vagyok és rendelkezésére állok. Eljön az idő, nemsokára eljön az ideje annak, mikor önt uj kötelékek füzik, – melyek bensőbben és szorosabban füzik majd otthonához, melynek ön az ékessége – a legdrágább kötelékek, melyek disziteni és boldogitani fogják. Ó, Miss Manette, ha majd egy boldog apa arca tekint az önébe, ha majd látja, hogy az ön ragyogó szépsége uj bimbót fakaszt, gondoljon néha arra, hogy van egy férfi, aki bármikor szivesen áldozza fel életét azért, hogy megmentsen egy életet, melyet ön szeret!

– Isten önnel! – Még egy utolsó »Isten áldja meg!«, és eltávozott.

14. Fejezet.
A becsületes iparos.

Cruncher Jeremiás szeme előtt naponta nagyszámu és változatos dolog történt, amint ott ült székén a Fleet-streeten, utálatos törpéje oldalán. Ugyan ki lett volna képes arra, hogy a Fleet-streeten üljön a nap munkás óráiban, anélkül, hogy elkábult vagy megsiketült volna az arra vonuló két óriási processzió zajától, melyek közül az egyik nyugat felé haladt a nappal együtt, a másik kelet felé, távolodott a naptól, mindakettő pedig a vörös és aranyos felhők mögötti sikság felé törekedett, ahol a nap lenyugszik.

Cruncher szalmaszállal a szájában szemlélte a két folyamot, mint a mesebeli pogány, akinek századokon keresztül egy folyamra kellett ügyelnie, kivévén, hogy Jerry nem remélte, hogy azok kiszáradnak medrükben. Ez a várakozás azonkivül nem lett volna valami kecsegtető, minthogy az ő jövedelmének csekély része onnan eredt, hogy félénk asszonyokat (leginkább termetes és az élet java korán tul levőket) Tellsonék oldaláról a másik partra kalauzolt. Ámbár minden egyes esetben Cruncher kisérete csak rövid ideig tartott, ő mégis érdeklődést tanusitott a hölgy iránt és sohasem mulasztotta el, hogy annak a hő vágyának adjon kifejezést, hogy az illető hölgy iránt való tisztelete jeléül az ő egészségére óhajt poharat üriteni. És azokkal az adományokkal, melyeket jóakaró vágyának kielégithetésére kapott, rendezte pénzügyeit, amint az emlitve volt.

Volt egy idő, amikor egy költő ült az utcán egy széken és az emberek láttára társalgott a Muzsákkal. Cruncher is az utcán ült egy széken, de minthogy nem volt költő, a lehető legkevesebbet társalgott a Muzsákkal, hanem maga körül tekintgetett.

Éppen olyan időszak volt, mikor a torlódás megritkult, kalauzolásra szoruló asszony is ritkán akadt és Cruncher viszonyai általában olyan kedvezőtlenül fejlődtek, hogy azt az erős gyanut keltették keblében, hogy felesége valami különösen hathatós módon »csuszkálhatott a térdén«, mikor szokatlanul nagy tömeg tódult a Fleet-streeten nyugat felé és a figyelmét felkeltette. Cruncher abba az irányba tekintve, megtudta, hogy valami temetés halad végig az utcán, melyet a nép megakadályozott; ebből aztán torlódás támadt.

– Ifju Jerry, – mondá Cruncher magzatja felé fordulva – egy temetés.

– Hurrá, apa! – kiabált az ifju Jerry.

A fiatal ur ujjongó kiáltásának valami titokzatos jelentősége volt. Az idősebb ur ezt a kiáltást oly zokon vette, hogy csupán az alkalomra várt, hogy az ifju urat fülénél foghassa.

– Mit jelentsen ez? Mit hurrázol? Mit akarsz ezzel mondani saját édesapádnak, te ifju csirkefogó? Kezdem sokallani ezt a fiut! – mondá Cruncher reátekintve. – Őt és az ő hurrá-kiáltásait! Ne halljak többet ilyet, vagy majd megérzed. Hallod-e?

– Nem tettem semmi rosszat – tiltakozott az ifju Jerry és arcát dörzsölte.

– Hagyd abba tehát, – mondá Cruncher – nem akarok tudni a te »semmi rosszat sem tevésedről«. Állj fel erre a székre és nézd a tömeget.

Fia engedelmeskedett és a tömeg közeledett; pisszegve és orditozva vettek körül egy halottaskocsit és egy fakult, fekete gyászkocsit, amely utóbbiban csupán egy gyászoló ült, aki sokat használt és kifakult fátyolba és gyászköpenybe volt burkolva, mely az ilyen helyzet méltóságához föltétlenül hozzátartozott. A gyászolónak azonban sehogysem tetszett a szerepe, mert folyton növekvő csőcselék vette a kocsit körül, gunyolta őt, arcát fintorgatta feléje, orditozott és folyton ezt kiabálták: Fssz! Kémek! Fssz! Kémek! És még más udvariasságot is hangoztatott, mely sokkal számosabb és erőteljesebb volt, semhogy ismételhető volna.

A temetések Crunchert mindig különösen vonzották. Mindig izgatott lett, ha Tellsonék mellett temetés haladt el. Természetesen, ez a temetés, melynek ilyen szokatlan volt a kisérete, rendkivülien fölizgatta őt és a legelső embert, aki mellette elrohant, megkérdezte:

– Mi az, testvér? Ki az?

– Nem tudom – válaszolt az ember. – Kémek! Ahaha! Fssz! Kémek!

Egy másikat kérdezett: – Ki az?

– Nem tudom, – válaszolt az is, de azért kezével beszélőcsövet formált a szája előtt és azon keresztül bömbölte nagy hévvel: – Kémek! Haha, Ts, tst, ké-é-mek!

Végre az esetről többet tudó ember rohant feléje és ettől megtudta, hogy ez a gyászmenet Cly Roger temetése.

– Kém volt? – kérdezte Cruncher.

– Old Bailey kéme! – válaszolt a felvilágositást adó. – Haha, Tst! Haha! Old Bailey ké-ém!

– Ah, már tudom! – kiáltott Jerry és visszaemlékezett a törvényszéki tárgyalásra, melyen jelen volt.

– Láttam őt! Meghalt?

– Akár a dög! válaszolt a másik – És nem halhatott meg eléggé. Szedjétek ki! Kémek! Huzzátok ki! Kémek!

Ez az eszme, minden gondolat hiányában, olyan elfogadható volt, hogy a tömeg élénk helyesléssel fogadta és a tanácsot hangosan ismételgette, – Huzzák ki! – és annyira körülvették a kocsikat, hogy azok nem voltak képesek tovább haladni. Mikor aztán sokan egyszerre rohanták meg a kocsik ajtaját, az az egy gyászoló hirtelen kiugrott és egy pillanatra a tömeg kezei között volt; de ő oly ügyes volt és oly sikeresen használta föl a kinálkozó alkalmat, hogy a következő pillanatban egy mellékutcába szaladt, a gyászköpenyt, kalapot, a hosszu fátyolt, a fehér zsebkendőt és a többi szimbolikus könnyeket eldobálta.

A nép ezeket nagy ujjongás közben darabokra tépte és szerte-széjjel szórta, mialatt az iparosok sietve bezárták boltjaikat, mert abban az időben ilyen tömeg semmitől sem tartózkodott és rettegett szörnyeteg volt. Már a koporsót készültek kihuzni, mikor egy különösen találékony géniusz azt ajánlotta, hogy inkább kisérjék őt általános ujjongás között rendeltetési helyére. Minthogy praktikus tanácsokban hiány volt, ezt az ajánlatot is élénk helyesléssel fogadták és a kocsi gyorsan megtelt; nyolc ember volt a belsejében és vagy egy tucat a tetején, a halottaskocsira pedig annyian kapaszkodtak föl, amennyi csak reáfért. Az elsők között volt Cruncher Jerry, aki szerényen rejtette el tüskés fejét a gyászkocsi legsötétebb sarkában, nehogy Tellsonék észrevegyék őt.

A temetést rendező vállalkozók ugyan óvást emeltek a ceremóniák megváltoztatása ellen; de minthogy a folyó veszedelmes közelségben volt és sok hang hidegfürdő időszerüségét emlegette arra a célra, hogy az ellenkezőket észretéritse, az óvás gyengült, majd megszünt. Az átalakult gyászmenet megindult; egy kéményseprő hajtotta a halottaskocsit, a rendes kocsis utasitása szerint, aki szigoru felügyelet mellett erre a célra mögötte ülve maradt; egy pástétomárusitó hajtotta a gyászkocsit, akit szintén minisztere kisért. Egy medvetáncoltatót – akkoriban népszerü utcai alakot – szedtek föl ujabb disznek, mielőtt a menet a Strandra érkezett; fekete és kopottszőrü medvéje a processzió ama részének, ahol lépdelt, a helyzetnek teljesen megfelelő szinezetet adott.

Igy haladt a vad tömeg, sörözve, pipázva, bőgve és a gyászt töméntelen változattal gunyolva; utjában minden lépésnél növekedett, mialatt közeledtére a boltok gyorsan bezárultak. Szent Pongrác régi temploma felé tartottak, messze kinn a mezőkön. Jó idő elteltével a menet odaérkezett, a temetőbe való bemenetelt kierőszakolták és keresztülvitték, hogy Cly Rogert a saját módjuk és tetszésük szerint temessék el.

A temetéssel végeztek és a tömeg más szórakozás után kezdett vágyat érezni. Egy másik ragyogó géniusz (vagy talán ugyanaz) arra az ötletre jutott, hogy a véletlenül arra haladókat Old Bailey kémeknek nyilvánitsák és bosszut álljanak rajtuk. Ennek a humorisztikus eszmének a megvalósitásában néhány tucat ártatlan emberre vadásztak, akik egész életükben soha még az Old Bailey közelében sem jártak, ezeket durván meghurcolták és bántalmazták. Az ablakbetörés sportjához való átmenet, majd a korcsmák kirablása, könnyü és természetes folytatás volt. Néhány óra eltelte után, mikor már több nyárilakást leromboltak és a házak vaskeritését kitépték, a harciasabb kedélyek felfegyverzésére, elterjedt a hir, hogy a testőrség kivonult. Erre a hirre a tömeg fokozatosan eloszlott; a gárda talán kivonult, talán nem; a csődüléseknek ez volt a szokásos lefolyása.

Cruncher nem vett részt a befejező sportokban, hanem ottmaradt a temetőben, hogy a temetésrendezőkkel beszélgessen. A helynek nyugtató hatása volt idegzetére. A szomszédos korcsmából pipát szerzett és azt szivta, mialatt a keritéseken betekintgetett és alaposan körülnézett a helyen.

– Jerry, – mondá Cruncher szokott módján önmagát megszólitva – te láttad ma ezt a Cly-t, láttad a saját szemeddel, hogy ő fiatal és jó szál ember volt.

Miután pipáját elszivta és egy kevés ideig még elmélkedett, hazafelé indult, hogy zárás előtt ott legyen Tellsonék előtti állomásán. A halandóság fölött való elmélkedése támadta-e meg máját, vagy pedig általános egészségi állapota nem volt rendben, avagy pedig egy kiváló emberrel szemben akart-e figyelmes lenni, nem annyira fontos, mint az, hogy hazafelé utjában orvosához – nagyhirü sebészhez – beszólott.

Az ifju Jerry kötelességtudó érdeklődéssel helyettesitette atyját és jelentést tett neki arról, hogy távollétében nem volt munka. A bank bezárult, az ókori alkalmazottak kijöttek, a szokásos őr megjelent és Cruncher fiával hazament teára.

– Most pedig megmondom neked, hogy hányadán áll a dolog – mondá Cruncher feleségéhez, amint belépett. – Ha nekem, a becsütetes iparosnak, ma éjjel vállalkozásom nem sikerül, majd bizonyságot szerzek magamnak az irányban, hogy ellenem imádkoztál-e ismét és akkor ugy megdolgozlak érte, mintha láttam volna, hogy azt teszed.

A lehangolt Cruncherné fejét rázta.

– Micsoda, szemem láttára akarod azt tenni? – mondá Cruncher a haragnak minden jelével.

– Semmit sem mondtam.

– Jó, de ne is elmélkedj semmit. Akár a térdeden csuszkálsz, akár elmélkedel. Az egyik éppen ugy ellenem van, mint a másik. Hagyd abba egészen.

– Igen, Jerry.

– Igen, Jerry – ismételte Cruncher teájához leülve. – Ah! Ez az! igen, Jerry. Jól van. Mondhatod, igen, Jerry.

Cruncher e dörmögő ismétléseinek nem volt semmi különös jelentősége, ezekkel csupán, amint azt más emberek is gyakran teszik, általános elégületlenségét akarta gunyosan kifejezni.

– Te és a te igen-Jerry-d – mondá Cruncher nagyot harapva vajaskenyerébe és ugy látszott, mintha ezt egy nagy láthatatlan osztrigával nyelné le. – Ah! Elhiszem. Hiszek neked!

– Kimégy ma éjjel? – kérdezte szerény felesége, mikor az ismét egy nagyot harapott.

– Igen, kimegyek.

– Veled mehetek, apa? – kérdé fia gyorsan.

– Nem, nem jöhetsz. Elmegyek halászni, – mint anyád tudja. Igen, odamegyek. Halászni megyek.

– Horgod meglehetősen rozsdás; ugy-e, apa?

– Ne törődj vele.

– Hozol-e halat haza, apa?

– Ha nem hozok, bőjtölni fogsz holnap, – válaszolt fejét rázva – elég volt a kérdezgetésből; nem megyek előbb el, mig te régen ágyban nem vagy.

Az est hátralevő részét azzal töltötte, hogy feleségét éberen megfigyelte és állandóan beszélgetett vele, megakadályozandó abban, hogy imádságokat mondjon az ő hátrányára. Ez okból fiát is biztatta, hogy beszélgessen vele; a szegény asszonynak minden ellene felhozott panaszra válaszolnia kellett, hogy egy pillanatig se legyen képes saját gondolataival foglalkozni. A legjámborabb ember sem adhatta volna alaposabb bizonyságát az őszinte imádság hatékonyságának, mint ahogyan ő cselekedett felesége iránt való éber bizalmatlanságával. Olyannak tünt föl, mintha a szellemekben nem hivő, kisértetes történettől megijedne.

– És el ne felejtsd, – mondá Cruncher – semmi komédia ne legyen holnap! Ha nekem, a becsületes iparosnak sikerül, hogy egy-két falat hust szerzek, ne jöjj nekem azzal, hogy nem érinted és csak kenyeret eszel. Ha nekem, a becsületes iparosnak sikerül, hogy egy kevés sörről gondoskodjam, ne jöjj nekem azzal, hogy csak vizet iszol. Ha Rómába mégy, tégy ugy, ahogy Rómában cselekesznek. Róma kellemetlen emlékü lesz reád nézve, ha nem úgy cselekszel. Reád nézve én vagyok Róma, tudod-e?

Majd ujra dörmögni kezdett:

– Ezzel a saját ételed és italod ellen való gazdálkodással! Nem tudom, hányszor volnál képes ételt és italt szerezni a te csuszkálásoddal és érzéstelen viselkedéseddel. Nézz a fiadra: a te gyermeked, igaz-e? Olyan vékony, mint egy léc. Te anyának mondod magadat és nem tudod hogy az anya első kötelessége, hogy gyermekét táplálja?

Ez utóbbi az ifju Jerryt érzékeny helyen érintette, megeskette anyját, hogy teljesitse legszentebb kötelességét és ha bármit mulaszt is el, elsősorban különös gondot forditson arra, hogy az apja által oly meginditó és gyöngéd módon körvonalazott kötelességnek tegyen eleget.

Igy telt el az este a Cruncher-családban, mig az ifju Jerryt ágyba nem küldték és az anya, aki ugyanilyen parancsot kapott, szintén engedelmeskedett. Cruncher az ébrenlét első óráit magános pipázással töltötte el és nem indult kirándulására éjjeli egy óra előtt. A kisértetek órája körül fölkelt székéből, zsebéből kulcsot vett elő, felnyitott egy faliszekrényt, és kivett belőle egy zsákot, jókora nagyságu feszitővasat, kötelet, láncot és más ehhez hasonló halászszerszámot. Miután ezeket a tárgyakat gyakorlott módon testén elhelyezte, távozásul még feleségére szitkozódott, kioltotta a lámpát és elment.

Az ifju Jerry, a ki csak szinlelte a levetkőzést, mikor az ágyba feküdt, nemsokára követte atyját. A sötétség leple alatt követte őt, mikor a szobából kiment, követte a lépcsőn az udvarba és onnan az utcára. Nem okozott neki gondot, hogy ismét a házba tudjon kerülni, mert a ház tele volt lakóval és a kapu egész éjjel nyitva állott.

Az a dicséretes törekvés ösztönözte, hogy apja becsületes mesterségének művészetét és titkát megismerje és a házak, kapuk és bejáratok mellé lapult, oly szorosan, mint amilyen közel voltak szemei egymáshoz és tiszteletreméltó szülőjét folyton szemmeltartotta. A tiszteletreméltó apa északi irányba fordult és még nem jutott messzire, mikor Walton Izsák egy másik tanitványa csatlakozott hozzá és ketten együtt haladtak tovább.

Félórával elindulásuk után a pislogó lámpákat és a még jobban pislogó éjjeli őröket elhagyták és egy elhagyatott országutra jutottak. Itt egy másik halászt szedtek föl, oly csöndben, hogy ha a fiatal Jerry babonás lett volna, azt hihette volna, hogy a nemes szórakozás második követője hirtelen ketté vált.

A három ember tovább haladt; a fiatal Jerry követte őket, mig meg nem állottak egy helyen, ahol töltés vonult el az ut felett. A töltés tetején alacsony téglafal volt, fölötte vasrácsozat. A fal és a töltés árnyékában mind a három letért az országutról, egy mellékutra fordultak be, ennek egyik oldalán volt a fal, amely itten nyolc-tiz lábnyira emelkedett. A fiatal Jerry egy sarokba lekuporodott és onnan látta tiszteletreméltó atyját, amint egy vaskapun hirtelen felkuszott és a másik oldalán leereszkedett. A második és harmadik követte. Óvatosan ereszkedtek le a földre és egy darabig fekve maradtak, talán hogy hallgatózzanak. Azután kézen és térden kuszva tovább haladtak.

A fiatal Jerryre került most a sor, hogy a kapuhoz közeledjék, visszatartott lélegzettel ő is ugyanazt cselekedte. Ismét lekuporodott egy sarokba és látta, amint a három halász a magas fü között mászik; a temető minden sirköve, – mert egy nagy temetőben voltak – mint fehérbe öltözött kisértetek tekintettek oda, a templom tornya is lefelé nézett, mint valami rettenetes nagy óriás szelleme. Nem másztak messzire, mikor megállottak és fölegyenesedtek. Ekkor aztán elkezdtek halászni.

Először is ásóval halásztak. Nemsokára azután a tiszteltreméltó szülő valami óriási dugóhuzóhoz hasonló szerszámot használt. Akármilyen szerszámmal dolgoztak is, keményen dolgoztak, mikor a torony harangjának tompa zugása a fiatal Jerryt annyira megrémitette, hogy elszaladt olyan égnek meredő hajjal, mint amilyen az apjáé.

De régi vágya, hogy többet tudjon meg ebből a dologból, nemcsak hogy megállitotta őt futásában, hanem visszatérésre is birta. Ezek még mindig kitartóan halásztak, mikor ő másodszor benézett a kapun; de ugy látszott, hogy mostan halra akadtak. Dübörgő, nyikorgó hang hallatszott a föld alól, meghajlott alakjuk erőlködött, mintha nehéz sulyt emelnének. Lassan és fokozatosan a földből a fölszinre kiemelték. A fiatal Jerry jól tudta, hogy az mi volt; de mikor megpillantotta azt és látta, hogy tiszteletreméltó apja föltörni készül, a reá nézve még uj látvány oly rémitő félelemmel töltötte el, hogy ujra elfutott és nem állott meg, mig egy mérföldnyit nem szaladt.

Még akkor sem állott volna meg, ha nem kellett volna lélegzetet vennie, ugy szaladt, mintha kisértet elől menekülne és nagyon vágyódott, hogy elkerüljön előle. Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy a koporsó, melyet látott, utána szalad és azt képzelte, hogy keskenyebb végén állva szökdös utána és állandóan közelebb jut, eléri és oldala mellett ugrál, talán a karját is megfogja. Ez a sátán állandóan és mindenütt vele volt, az egész éjszakán át rémülettel töltötte el; Jerry átszaladt az országutra, hogy távol legyen a sötét mellékutaktól, ahonnan a kisértetes koporsó szökdösve előkerülhetett volna, mint valami szárnyak és fark nélküli sárkány. A koporsó a kapubejáratok alá is elbujt, ahol rettenetes vállát a kapuhoz dörzsölte és füléig felhuzta, mint hogyha nevetne. Az ut sötétebb helyein lesbe állott és ravaszul a földre feküdt, hogy a futó benne megbotoljék. Az egész időn keresztül folytonosan mögötte szökdösött és mindinkább közeledett, ugy hogy a fiu félig halott volt, mikor házuk kapujához érkezett. De még itt sem hagyta el, követte őt a lépcsőkön minden fokon, tompán hangzó ütéssel, vele ment ágyába és halottan és sulyosan mellére borult, mikor elaludt.

Hajnalhasadta után, napfelkelte előtt az ifju Jerry nehéz álomból ébredt fel kamrájában, apja a családi szobában volt. Valami nem sikerülhetett neki; a fiatal Jerry azt abból a körülményből következtette, hogy apja Cruncherné fülét fogta és fejét az ágy falához verte.

– Előre megmondtam – mondá Cruncher – és most megtörténik.

– Jerry, Jerry, Jerry – könyörgött felesége.

– Te elrabolod keresetünk hasznát, – mondá Jerry – én és társaim szenvedünk miatta. Tisztelned és engedelmeskedned kell, mi az ördögbe nem teszed?

– Megkisérlem, hogy jó feleséged leszek – könyörögte a szegény asszony könnyek között.

– Jó feleség az, aki ura keresetét elrontja? Ugy tiszteled az uradat, hogy szégyent hozol keresetére? Ugy engedelmeskedel az uradnak, hogy nem engedelmeskedel neki keresete legfontosabb dolgaiban?

– Akkor még nem fogtál bele ebbe a rettenetes keresetbe, Jerry!

– Elégedj meg azzal, hogy tisztességes iparos felesége vagy, – válaszolta Cruncher – és ne törd a te buta fejedet azon, hogy mikor kezdette el foglalkozását. Tisztelő és engedelmes feleség nem is törődik ura foglalkozásával. Te jámbor asszony vagy? Ha te jámbor vagy, akkor én istentelent akarok; nincsen benned több természetes kötelességtudás, mint amennyi a Thames medrében levő cölöpben van, amelyet hasonlóképpen beléd kell verni.

Ez a szóváltás halk hangon folyt és a vége az volt, hogy a becsületes iparos lábáról lelökte agyagtól piszkos csizmáját és hosszában végigfeküdt a padlón. Fia félénken pillantott rá, amint piszkos kezét párnául használva, hátára feküdt, egyet nyujtózott és ujra elaludt.

Reggelire nem volt hal, de más egyéb se bőven. Cruncher rossz hangulatban volt és egy vasból való fazékfödő feküdt mellette, hogy lövedéknek használja felesége megfenyitésére arra az esetre, ha észrevenné, hogy áldást akar mondani. A szokott órában lekefélte ruháját, megmosakodott és fiával elment, hogy napi foglalkozásának szentelje magát.

Az ifju Jerry apja mellett haladt székkel a hóna alatt, a hosszu, emberektől hemzsegő Fleet-streeten végig, egészen különbözőnek látszott az előző éjszaka Jerryjétől, aki a magános éjszakában rémitő üldözője elől menekült. Ravaszsága a nappal együtt felébredt és lelkifurdalásai eltüntek az éjszakával; azon a reggelen, ebben a tekintetben valószinüen sok társa volt a Fleet-streeten és London városában.

– Apa, – mondá a fiatal Jerry, amint haladtak, óvatosan kartávolságnyira volt, és a széket kettőjük között tartotta – mi a föltámasztó ember?

Cruncher megállott a kövezeten, mielőtt válaszolt:

– Hogyan tudjam én azt?

– Azt hittem, hogy te mindent tudsz, apa – mondá az ártatlan fiu.

– Hm! Igen, – válaszolt Cruncher ismét elindulva és kalapját fölemelte, hogy tüskéinek szabad játéktere legyen – az iparos.

– Micsoda árukkal kereskedik, apa? – kérdezte a fiu félénken.

– Az ő árui – mondá Cruncher, miközben a választ megfontolta – tudományos áruk.

– Az emberek tetemei, ugy-e, apa? – találgatta a jóeszü fiu.

– Azt hiszem, hogy ilyesvalami – mondá Cruncher.

– Ó, apa, én ilyen föltámasztó ember szeretnék lenni, ha fölnövök!

Cruncher lecsillapodott, de aggodalmasan rázta fejét.

– Attól függ, hogy hogyan fejleszted képességeidet. Legyen gondod, hogy képességeid kifejlődjenek, egy szóval se mondj többet másoknak, mint amennyi szükséges, ugy aztán majd meglátjuk, hogy mire viszed.

Amint a fiatal Jerry ilyen módon bátoritva néhány lépéssel előrement, hogy a széket a Temple-kapu árnyékában elhelyezze, Cruncher igy szólott magában: – Jerry, te becsületes iparos, reményed van arra, hogy ez a fiu áldás lesz reád nézve és kárpótol az anyjáért.

15. Fejezet.
Kötés.

Defarge korcsmájában korábban kezdtek inni, mint rendesen. Reggeli hat órakor a rácsos ablakon betekintő arcok már láttak ottan más arcokat, amint italuk fölé hajolva üldögéltek. Defarge jó időkben is nagyon hig bort mért ki, de a mai különösen hignak látszott. A bor savanyu volt, vagy legalább is savanykás, mert az iddogálók kedélyét buskomorrá hangolta. Defarge szőlőjének nedvéből nem támadt baccháns tüz, de seprője lappangó szikrát rejtett, mely a sötétben világitott.

Ez már a harmadik reggel volt, hogy Defarge korcsmájában az iddogálás olyan korán kezdődött. Hétfőn kezdődött és ma már szerda volt. Inkább töprengés volt már kora reggel, mint iddogálás, mert sok ember hallgatózott, suttogott és álldogált ottan, aki nem lett volna képes arra, hogy legkisebb pénzdarabot is tegyen a korcsma asztalára, még ha lelkét is menthette volna meg vele. Mégis annyira megbecsülték őket ezen a helyen, mintha hordószámra rendelhették volna a bort; egyik asztaltól a másikhoz, egyik sarokból a másikba surrantak és mohó tekintettel, bor helyett szavakat nyeltek.

A szokatlan nagy látogatottság ellenére is a korcsmáros nem volt látható. Nem hiányzott; mert senki sem kereste őt, aki a küszöböt átlépte, senki sem kérdezősködött utána, senki sem csodálkozott azon, hogy csupán Defargenét látja egyedül a helyén a kiszolgálásra ügyelve, egy tányér kopott aprópénz volt előtte, melyről az eredeti veret már annyira lekopott, mint a férfiak arcáról az emberi külső, akiknek a rongyos zsebéből előkerült.

A korcsmába betekintő kémek, akik a király palotájától a fegyenc börtönéig minden előkelő vagy alantas helyre bepillantottak, talán feszült várakozást és általános szórakozottságot vettek észre. A kártyázás akadozott, a dominót játszók gondolataikba mélyedve tornyokat épitettek a kövekből, a vendégek a kiöntött borral alakokat rajzoltak az asztalra, sőt Defargené is fogpiszkálójával kabátja ujjának mintáját bökdöste és valami még messze lévő, nem hallott és nem látott dologra figyelt és hallgatózott.

Ez volt Saint-Antoineban a bort ivók képe, egészen délig. Délidő már elmult, mikor két portól lepett férfi haladt végig az utcán, az imbolygó lámpások alatt, Defarge volt az egyik, a kéksapkás utkaparó a másik. Portól belepve és szomjasan léptek be a korcsmába. Megérkezésük tüzet gyujtott Saint Antoine keblében, mely gyorsan terjedt, amint ők az utcákon végighaladtak és ott ragyogott a legtöbb ajtó és ablakban álló arcán. De senki sem követte őket és senki sem szólott hozzájuk, mikor a korcsmába léptek, ámbár minden ember szeme feléjük fordult.

– Jó napot, urak! – mondá Defarge.

Ez volt talán a jel, hogy az általános hallgatást megtörje. A jelenlevők kórusban válaszoltak:

– Jó napot!

– Rossz az idő, urak – mondá Defarge, fejét rázva.

Erre mindenki szomszédjára tekintett, szemét lesütötte és némán ülve maradt, egy embert kivéve, aki fölkelt és eltávozott.

– Asszony, – mondá Defarge hangosan, Defargenét szólitva. – Jó néhány mérföldnyire jártam ezzel a jó emberrel, az utkaparóval, Jacques a neve. Véletlenül találkoztam vele Páristól másfélnapi járásnyira. Jó fiu ez az utkaparó, Jacques a neve. Adj egy italt neki, asszony!

Egy második férfi kelt föl és távozott el. Defargené bort tett az utkaparó elé, akinek Jacques volt a neve, kék sapkáját megemelte a társaság előtt és ivott. Kabátja belsejéből darab durva fekete kenyeret vett elő, időközönkint harapott belőle, Defargené asztalához közel ült, ott evett és ivott. Egy harmadik férfi kelt föl és távozott el.

Defarge is ivott néhány korty bort, de kevesebbet, mint az idegen, minthogy ránézve az ital nem volt olyan ritkaság, és várakozott mig ez a vidéki ember befejezte reggelijét. Senkire se nézett, aki jelen volt, azok közül se nézett senki őreá, még Defargenére sem, aki ujra elővette kötését és dolgozott.

– Befejezte reggelijét barátom? – kérdezte aztán.

– Igen, köszönöm.

– Akkor jöjjön! Megmutatom a szobát, amelyet emlitettem. Kitünő lesz az ön számára.

Kimentek a korcsmából az utcára, az utcáról az udvarba, az udvarból meredek lépcsőre, a lépcsőről a padlásszobába, melyben azelőtt egy őszhaju ember alacsony padon ült előrehajolva és szorgalmasan cipőket készitett.

Most nem volt ott őszhaju ember; de ott volt a három férfi, aki egyenkint távozott a korcsmából. De közöttük és a messze távollevő fehérhaju ember között volt kapcsolat, látták őt a fal hasadékán keresztül.

Defarge gondosan betette az ajtót és halk hangon mondá:

– Jacques Egy, Jacques Kettő, Jacques Három! Ez az a tanu, akit én, Jacques Négy, iderendeltem. Ő elmond mindent. Beszéljen, Jacques Öt!

Az utkaparó kezében levő sapkájával letörülte napbarnitotta homlokát és mondá:

– Hol kezdjem, uram?

– Kezdd az elején – volt Defarge érthető válasza.

– Tehát, uraim, – kezdé az utkaparó – láttam őt egy évvel ezelőtt nyáron, a márki kocsija alatt a láncon lógott. Igy volt. Én félbehagyom munkámat az uton, a nap lenyugszik, a márki kocsija lassan halad fölfelé a dombon, ő a láncon lóg – igy!

Az utkaparó ismét előadta a régi jelenetet, amelyben akkor már tökéletesnek kellett lennie, mivel látta, hogy az, az egész éven át a községnek csalhatatlan és nélkülözhetetlen szórakozása volt.

Jacques Egy félbeszakitotta őt, és kérdezte, vajjon látta-e ezt az embert azelőtt.

– Soha – válaszolt az utkaparó, miközben ismét fölegyenesedett.

Jacques Három kérdezte tőle azután, hogy hogyan ismerte őt fel később.

– Magas alakján – válaszolt az utkaparó és ujját orrára helyezte. – Mikor Monsieur le Marquis akkor este kérdezte: »Mondd, milyen volt?« én azt válaszoltam: – Hosszú, mint egy kisértet.

– Azt kellett volna mondanod, rövid, mint egy törpe – figyelmeztette Jacques Kettő.

– Mit tudtam én? A tett akkor még nem volt elkövetve, és ő nem bizott rám semmit. Figyeljen ide! Még azok között a körülmények között sem ajánlottam fel tanubizonyságomat. Monsieur le Marquis reám mutatott ujjával, amint ott állottam kicsiny kutunk mellett és mondá: »Hozzátok ide azt a gazembert!« Lelkemre mondom, uraim, én nem ajánlkoztam.

– Neki igaza van, Jacques – mondta Defarge annak, aki őt félbeszakitotta. – Folytassa!

– Jó! – mondá az utkaparó titokzatos arccal. – A hosszu ember eltünik és keresik – hány hónapja? Kilenc, tiz, tizenegy?

– A szám nem fontos – mondá Defarge. – Jól el volt rejtve, de szerencsétlenségre végre mégis megtalálták. Folytassa!

– Ismét dolgozom az országut ugyanazon a helyén és a nap ismét nyugovóban van. Összeszedem szerszámaimat, hogy hazamenjek falumba, ahol már sötét van, mikor föltekintek, hát látom, hogy hat katona jön a dombon keresztül. Közöttük van egy hosszu ember, karjai meg vannak kötözve, – oldalára kötve, igy!

Nélkülözhetetlen sapkája segitségével, bemutatott egy embert, akinek hátul összekötözött könyökei csipőjén kötéllel vannak megerősitve.

– Én kőhalmamnál oldalt megállottam, hogy lássam a katonákat és foglyukat, amint elhaladnak (mert az ut nagyon elhagyatott és mindent érdemes megnézni, ami arra halad) és eleinte – amint közelednek – nem látok egyebet, mint hat katonát egy megkötözött hosszu emberrel és hogy ők majdnem feketék – kivéve a napnyugta felőli oldalon, ahol vörös szegély látható rajtuk, uraim. Látom az ő hosszu árnyékukat is az ut másik oldalán, óriások árnyékához hasonlitanak. Azt is látom, hogy portól vannak belepve és hogy a por velük együtt halad, amint ők közelednek, tramp, tramp. Mikor aztán egészen a közelembe jutnak, én megismerem a hosszu embert és ő megismer engem. Hogy szeretne ő ismét a lejtőn leugrani, mint azon az estén, amikor először találkoztunk egészen közel ugyanahhoz a helyhez!

Ugy irta le, mintha ott volna és látszott, hogy élénken lát mindent maga előtt; valószinüen nem sokat látott életében.

– Én nem árulom el a katonáknak, hogy a hosszu embert megismertem; ő nem árulja el a katonáknak, hogy engem megismert; szemünkkel beszélünk egymással: »Gyere, mondja a társaság vezetője a falura mutatva, vigyétek gyorsan sirjába!« – És gyorsabban viszik őt. Én követem. Karjai dagadtak, mert szorosan vannak megkötözve, facipői nagyon is nehezek és ő sánta. Mivelhogy sánta és ennélfogva lassu, puskáikkal hajtják őt – igy!

És utánozza egy embernek a mozdulatát, akit puskaaggyal előretaszitanak.

Amint a dombon őrült sebességgel lefelé rohannak, ő elesik. Azok nevetnek és fölemelik őt. Arca vérzik és porral fedett, de nem törülheti le; ezen aztán ismét nevetnek. A faluba hozzák; az egész falu összefut, hogy lássa; elviszik a malom mellett, föl a börtönbe; az egész falu látja, amint a börtön kapuja kinyilik a sötét éjszakában és elnyeli őt – igy!

Kitátotta száját, ahogyan csak tudta és ismét becsukta, hogy fogai összeverődtek. Miután nem akarta a hatást elrontani azzal, hogy ujra kitátja száját, Defarge szólott hozzá:

– Folytassa, Jacques!

– Az egész falu ismét hazamegy, – folytatta az utkaparó halkitott hangon – az egész falu suttog a kutnál; az egész falu alszik; az egész falu arról a boldogtalanról álmodik, aki a szikla börtönének zárai és reteszei mögött van, és nem kerül ki onnan, kivévén, hogy meghaljon. Reggel, szerszámaimmal a vállamon, utközben eszem azt a morzsa fekete kenyeret, a börtön felé kerülök, amint munkámba megyek. Ott látom őt a magasban, egy ablak vasrácsai mögött, arca véres és poros, amilyen az előtte való este volt; az ablakon kitekint. Keze nem szabad, hogy felém intsen; én nem szólithatom őt; ugy néz reám, mint egy halott.

Defarge és a három másik sötét pillantást vetett egymásra. Mindannyiuknak a tekintete sötét, elfojtott, bosszut szomjazó, amint a falusi ember elbeszélését hallgatják. Viselkedésük ámbár titokzatos, de mégis hivatalos formáju volt. Törvényszéknek látszottak. Jacques Egy és Kettő az ócska ágyon ült, állukat kezükre támasztva, feszült figyelemmel néztek az utkaparóra. Jacques Három éppen ugy figyelt, egyik térde mögöttük volt, izgatott keze folyton keze és orra fölött siklott el; Defarge közöttük és az elbeszélő között állott, akit az ablak világosságába állitott és fölváltva őt és a többi hármat nézte.

– Folytassa, Jacques – mondá Defarge.

– Vasketrecében ottmaradt néhány napig. A falu lopva tekint föl feléje, mert fél. De messziről állandóan a sziklabörtön felé néz; és este, ha a napi munkát elvégezték és a kut körül csoportosulnak fecsegésre, minden arc a börtön felé fordul. Azelőtt a postaház felé fordultak; most a börtön felé fordulnak. Azt suttogják a kutnál, hogy ámbár halálra van itélve, mégsem fogják kivégezni; azt mondják, hogy kérvényt nyujtottak be Párisban, amely azt hangoztatja, hogy ő, gyermeke halála folytán megőrült; azt mondják, hogy magához a királyhoz is nyujtottak be kérvényt. Mit tudom én? Lehetséges. Talán igen, talán nem.

– Figyeljen tehát, Jacques – szakitotta őt félbe Jacques komoran. – Mi tudjuk, hogy a királyhoz és királynéhoz kérvényt nyujtottak be. Mi mindannyian, önt kivéve, láttuk, hogy a király átvette, az utcán, kocsijában, a királyné ott ült mellette. Defarge, akit itt lát, élete kockáztatásával a lovak elé ugrott a kérvénnyel a kezében.

– És figyeljen még ide, Jacques! – mondá a térdelő Jacques Három, ujjai még mindig arcán siklottak végig, melynek tekintete feltünően mohó volt, mintha valamire éhezne, de ez nem volt sem étel, sem ital. – A lovas- és gyalogtestőrség körülvette a kérvényezőt és ütötte őt.

– Hallja?

– Hallom, uraim.

– Folytassa – mondá Defarge.

– Másrészt meg azt suttogják a kutnál, – folytatta a falusi ember – hogy azért hozták a mi vidékünkre, hogy ott a tett szinhelyén végezzék ki és hogy egészen biztosan kivégzik. Sőt azt is suttogják, hogy mivel ő Monseigneurt meggyilkolta és Monseigneur bérlőinek atyja volt, – rabszolgák, mit akartok még? – mint apagyilkost fogják kivégezni. Egy öreg ember azt mondja a kutnál, hogy jobbját, késsel a kezében, szemeláttára megégetik, hogy karjába, mellébe és combjaiba sebeket metszenek és ezekbe forró olajat, olvasztott ólmot, forró szurkot, viaszt és ként öntenek és végül négy ló darabokra tépi. Ez az öreg ember azt mondja, hogy mindezt tényleg megtették egy fogollyal, aki gyilkossági kisérletet követett el az utolsó király, XV. Lajos élete ellen. De mit tudom én, hogy nem hazudott-e? Én nem vagyok tudós.

– Hallgasson csak ide ismét, Jacques – mondá a férfi, akinek olyan nyugtalan volt a keze és mohó a tekintete. – Annak a fogolynak Damiens volt a neve és mindezt világos nappal, szabad ég alatt vitték véghez, ebben a Páris városban. És az óriási tömegnek, amely ezt látta, nem tünt fel egyéb, mint az a nagy csoport előkelő hölgy, aki mohó kiváncsisággal tartott ki egész végig, – egész végig, Jacques – alkonyodó estig, mikor már combjai és egyik karja ki voltak tépve és ő még mindig lélegzett! És ez történt – hány éves?

– Harmincöt – mondá az utkaparó, aki hatvannak látszott.

– Ez akkor történt, mikor már tiz évesnél idősebb volt; láthatta volna.

– Elég! – mondá Defarge vad türelmetlenséggel. Éljen az ördög! Tovább!

– Tehát! Némelyek ezt, mások amazt suttogják; nem beszélnek semmi egyébről; ugy látszik, hogy még a kut is ezt a hangot csobogja. Végre, egy vasárnap éjjel, mikor az egész falu aludt, katonák jöttek le a börtönből és fegyverük csörgött a falu utcájának kövezetén. Munkások ásnak, munkások kalapálnak, a katonák nevetnek és énekelnek; és reggelre akasztófa mered a kutnál, negyven láb magas és megmérgezi a vizet.

Az utkaparó inkább keresztül nézett a mennyezeten, mint fölfelé, és az ujjával odamutatott, mintha az akasztófát valahol az égboltozaton látná.

– Minden munka megszünt, mind oda gyülekezik, senki sem hajtja ki a teheneket, ezek is ott vannak a többivel együtt. Délben dob pörög. Az éjjel katonák vonultak ki a börtönből és ő sok katona közepén jön. Meg van kötözve, mint azelőtt, szájában pecek van – feszes zsinórral megerősitve, ugy hogy olyannak tünik föl, mintha nevetne. – Ezt ugy utánozta, hogy két hüvelykujját szája szögletébe dugta és száját füléig széjjelhuzta. – Az akasztófa tetején a kés van megerősitve, hegye égnek mered. Ott akasztották fel negyven láb magasságban – és ott maradt lógva, és megmérgezi a vizet.

Egymásra néztek, amint kék sapkával arcát letörülte, amelyen izzadság gyöngyözött ismét, hogy a látványra visszaemlékezett.

– Ez rettenetes, uraim! Hogyan merithetnek az asszonyok és gyermekek vizet? Ki cseveghet ott este, ilyen árnyék alatt? Azt mondottam: alatta? Hétfőn este, mikor a faluból távoztam, a nap nyugovóra szállt és még egyszer visszatekintettem a halomról, az árnyék áthatolt a templomon, a malmon, a börtönön – ugy látszott, hogy végignyulik a földön egész addig, ahol az ég borul reája!

Az éhes ember egyik ujját harapdálta, mikor a többi háromra nézett és a mohóságtól ujja reszketett.

– Ez minden, uraim. Alkonyatkor távoztam (ahogyan meghagyták) és az éjjel és a következő fél napon át mentem, mig találkoztam társammal (mint ahogy mondták, hogy fogok). Vele folytattam utamat, kocsin és gyalog az elmult nap és éjjel. És most itt látnak!

Komor hallgatás után az első Jacques igy szólt: – Jól van! Hüségesen cselekedett és számolt be. Várjon ránk egy kevés ideig az ajtó előtt!

– Szivesen – mondá az utkaparó. Defarge kivezette őt a lépcső végébe, ott leültette és visszajött.

A három fölállott és fejüket összedugták, mikor ő visszajött a padlásszobába.

– Mit mondasz, Jacques? – kérdé az egyes számu. – Beirandó?

– Beirandó, pusztulásra van szánva – válaszolt Defarge.