Két város: Regény három könyvben

– Nagyszerü! – károgott a mohó arcu.

– A kastély és az egész faj? – kérdezte az első.

– A kastély és az egész faj – válaszolta Defarge. – Kiirtás.

Az éhes ember elégedett károgással ismételte:

– Nagyszerü! – és egy másik ujját harapdálta.

– Biztos vagy-e abban, – kérdezte Jacques kettő Defargetől – hogy az a mód, ahogyan lajstromunkat vezetjük, nem okozhat alkalmatlanságot? Kétségtelenül biztos helyen van, mert kivülünk senki sem tudja kibetüzni, de képesek leszünk-e mindig kibetüzni vagy azt kell mondanom, hogy képes lesz-e az asszony?

– Jacques, – mondá Defarge fölemelkedve – ha feleségem arra vállalkoznék, hogy a lajstromot emlékezetében tartsa, egy szót sem felejtene el belőle, de még egy szótagot sem. Az ő öltéseivel, az ő jeleivel kötve, oly tiszta lesz az előtte mindig, mint a nap. Bizzál Madame Defargeban. A föld leggyávább emberének könnyebb volna kivakarni nevét az élet könyvéből, mint Madame Defarge kötött lajstromából nevének vagy büneinek egyetlen betüjét.

Bizalom és helyeslés mormogása hallatszott, azután az éhes kérdezte:

– Hamarosan visszaküldjük-e ezt a falusit? Remélem. Nagyon egyszerü ember, nem veszedelmes egy kicsit?

– Nem tud semmit, – mondá Defarge – legalább semmivel sem többet, mint amennyi őt is könnyen hasonló magasságu akasztófára viheti; én magamra vállalom őt; hadd maradjon velem; én majd gondját viselem és az országutjára helyezem. Szeretné látni az előkelő világot – a királyt, a királynét és az udvart; hadd lássa vasárnap.

– Micsoda? – kérdezte az éhes, kidülledt szemmel. – Jó jel az, hogy ő a királyságot és nemességet akarja látni?

– Jacques, – mondá Defarge – a macskának mutass tejet, okosan, ha azt akarod, hogy szomjazzon érte. A kutyának mutasd meg okosan martalékát természetes állapotban, ha azt akarod, hogy egy napon lehuzza.

Egyebet nem beszéltek és az utkaparónak, aki már elszunnyadt a lépcső tetején, azt mondották, hogy feküdjék a padlásszoba ágyára és pihenje ki magát. Nem kellett biztatni, hamar elaludt.

Ilyen vidéki rabszolga könnyen találhatott volna Párisban rosszabb szállást, mint Defarge korcsmája. Nem tekintve azt, hogy Defargenéval szemben mindig valami titokzatos félelem gyötörte, egészen uj és kellemes életmódot folytatott. De Madame egész nap a számlálóasztal mellett ült és nyilvánvalóan nem tudott róla és nem akarta észrevenni, hogy az ő ottléte valami titokkal van kapcsolatban; ő azonban mégis reszketett facipőjében, ahányszor csak Defargené reá tekintett. Azt gondolta magában, hogy lehetetlen előre látni, mi annak a hölgynek a legközelebbi szándéka és hitte erős hittel, hogy ez az asszony, ha az ő szépen diszitett fejébe egyszer azt venné és állitaná, hogy látta őt, amint gyilkosságot követett el és áldozatát azután megnyuzta, ő ezt a szerepet is képes volna végigjátszani.

Mikor tehát a vasárnap megérkezett, az utkaparó nem volt elragadtatva (ámbár mondta), mikor látta, hogy Madame elkiséri őt és az urát Versaillesbe. Azonkivül az is zavaró volt, hogy Madame az egész uton odafelé a kocsiban kötött; ugyancsak zavaró volt, hogy Madame az összegyült tömegben, amely a király és királyné kocsijának a megérkezésére várakozott, az egész délután folyamán kötött.

– Ön nagyon szorgalmasan dolgozik, Madame – mondá egy ember mellette.

– Igen, – válaszolt Defargené – sok a dolgom.

– Mit csinál, Madame?

– Sokfélét.

– Például?

– Például – válaszolt Defargené nyugodtan – halotti lepleket.

Az ember kissé távolabbra ment onnan, amint lehetett, az utkaparó is legyezte magát sapkájával, ugy érezte, hogy nagyon is tikkasztó és nyomasztó a hőség. Ha a felfrissüléséhez egy király és királyné volt szükséges, elég szerencsés volt, hogy ez az orvosság ott volt kéznél; ugyanis a nagyarcu király és a széparcu királyné gyorsan megjelent aranyos kocsijában, udvarának fényes kiséretével, nevető hölgyek és előkelő urak ragyogó sokaságában; az utkaparó tekintete fürdött az ékszer, selyem, és puder ragyogásában és az asszonyok és férfiak világot megvető szép arcában és megrészegedve a látványtól, kiáltotta: »Éljen a király, éljen a királyné, éljen mindenki és minden« – mintha sohasem hallott volna a mindenütt jelenlevő Jacquesról. Azután kerteket, udvarokat, terraszokat, szökőkutakat, gyepszőnyegeket, ismét királyt és királynét és még több előkelő urat és hölgyet látott, ugy hogy sirt a gyönyörtől. Az egész hosszu idő alatt, körülbelül három óra hosszat, körülötte is csupa éljen hangzott, Defarge gallérjánál fogta őt, hogy megakadályozza abban, hogy rövid ideig tartó tisztelete tárgyaira rá ne rohanjon és azokat darabokra tépje.

– Bravó! – mondá Defarge és vállát veregette, mint valami pártfogó, mikor mindennek vége volt.

– Jó fiu vagy.

Az utkaparó most magához tért és azt hitte, hogy örömének nyilvánitásával hibát követett el; de nem.

– Te vagy az a fiu, akire szükségünk van, – sugta Defarge a fülébe – te elhiteted ezekkel a bolondokkal, hogy mindez örökké tart. Ezek aztán annál szemtelenebbek és a vég annál közelebb.

– Hah, – kiáltotta az utkaparó elgondolkozva – ez igaz!

– Ezek a balgák semmit sem tudnak. Gyülölik lehelletedet és inkább látnák, hogy te, vagy száz magadfajtáju fulladjon meg, mint kutyáik vagy lovaik közül egy is; és csak azt tudják, amit lehelleted mond nekik. Hadd ámitsák önmagukat még kissé tovább; eléggé ugy sem ámithatják önmagukat.

Defargené kicsinylően nézett védettjükre és helyeslően bólintott.

Ami önt illeti, – mondá ő – ön kiabálna és könnyeket ontana mindenért, ami pompával és lármával jelentkezik. Mondja, nem tenné?

– Azt hiszem, igen, Madame, egy pillanatra.

– Ha nagy halom bábut mutatnának, hogy a saját hasznára széttépje és tönkretegye azokat, a legnagyobbat és legszebbet válogatná ki. Mondja, nem ugy tenne?

– Bizony ugy, Madame.

– És ha egy sereg madarat mutatnának, mely nem tud elrepülni és azt mondanák, hogy a saját hasznára fossza meg azokat tollaiktól, akkor bizonyára a legszebb tollazatu madár felé nyulna; nemde?

– Igaz, Madame.

– Látta ma mind a kettőt, a bábukat és a madarakat is – mondá Defargené és a hely felé mutatott kezével, ahol legutoljára voltak. – És most menjen haza!

16. Fejezet.
Még mindig köt.

Madame Defarge és férje barátságosan visszatért Saint Antoine kebelébe, mialatt egy folt, kék sapkában, lassan mozgott a sötétségen, a poron keresztül, végig az országut unalmas mérföldjein, lassan haladva az iránytű ama pontja felé, ahol a sirboltjában fekvő Monsieur le Marquis kastélya a fák suttogását hallgatta. A kőarcoknak most volt idejük arra, hogy a fákra és a kutra hallgatózzanak; az a néhány falubeli madárijesztő, aki ehető füvek és elégethető faágak keresése közben a kastély nagy kőudvarának és terraszának látókörébe került, kiéhezett fantáziájában azt képzelte, hogy a kőarcok kifejezése megváltozott. A faluban még eleven volt az a hiresztelés, – de tengődött csupán, mint a falu népe – hogy mikor a kés a szivbe hatolt, kifejezésük megváltozott, a büszkeség harag és fájdalommá változott arcukon és hogy mikor azt a lógó alakot negyven lábnyira felhuzták a kut fölé, ismét megváltozott és a kielégitett bosszu kegyetlen kifejezése ült arcukra és ezt viselik ezentul mindig. A nagy hálószoba ablaka fölötti kőarcon – ahol a gyilkosság történt – két kis gödröcskét mutattak a kőarcon, ezeket mindenki megismerte és ottan azelőtt sohasem látta; ritka alkalmak esetén, mikor két vagy három rongyos paraszt elkülönült a tömegtől és hirtelen rátekintett Monsieur le Marquis megkövesült arcára, vézna ujjuk egy pillanatig sem mert volna reámutatni, mig mind el nem tünt a moha és levelek között, mint a náluk szerencsésebb nyulak, melyek ottan megélhetést találtak.

Kastély és kunyhó, kőarc és lógó alak, a kőpadló vörös foltja és a falu kutjának tiszta vize – ezernyi holdföld – Franciaország egy egész tartománya – Franciaország maga is – az éjszaka sötét boltozatába merült. Igy pihen egy ragyogó csillagon egy egész világ, nagyságaival és apróságaival egyetemben. És valamint az emberi tudás képes arra, hogy egy fénysugarat széthasitson és összetétele módját elemezze, ugy magasztosabb lelkierők földünk halvány fényénél minden gondolatot, minden cselekedetet, minden felelős teremtményeinek vétkét és erényét képesek elolvasni.

Defargeék, férj és feleség, a csillagok fényénél rozoga kocsijukban eljutottak Párisnak ahhoz a kapujához, ahová utazásuk természetes céljával igyekeztek. Szokás szerint megállottak a sorompó őrházánál, a szokásos lámpák előkerültek, a szokásos vizsgálat és kikérdezés céljából. Defarge kiszállott, mivel ismert ottan egyet-kettőt a katonaság és egyet a rendőrség közül. Ez utóbbival bizalmas barátságban volt és gyengéden megölelte.

Mikor Saint Antoine ismét keblére ölelte Defargeékat, ők a Szent határa környékén véglegesen kiszállottak a kocsiból és gyalog folytatták utjukat az utcák fekete sarában és piszkában, Defargené megszólitotta urát:

– Mondd, barátom, mit tudatott veled a rendőrségbeli Jacques?

– Nagyon keveset mondott ma éjjel, de mindazt, amiről tudott. Ujabb kém van kirendelve a mi vidékünk részére. Lehet, hogy még sok más is, de ő csak egyről tud.

– Jó! – mondá Defargené és szemöldökét hideg, üzletszerü módon összehuzta. – Lajstromba kell venni őt. Mi a neve?

– Ő angol.

– Annál jobb. Neve?

– Barsad, – mondá Defarge, franciásan ejtve ki a nevet. De oly gondosan mondatta el magának, hogy teljes pontossággal betüzte ki.

– Barsad – ismételte az asszony. – Jó. Keresztneve?

– János.

– Barsad János – ismételte az asszony, miután azt magában néhányszor mormogta. – Jó; külseje: ismerik?

– Kora: körülbelül negyven éves; magassága: 5 láb 9; haja: fekete; arcszine: sötét; általában csinos külsejü, szeme fekete; arca: hosszu, keskeny és sápadt; sasorru, de nem egyenes, bal orcája felé hajló; tekintete ennek folytán alattomos.

– Lelkemre, egész arckép – mondá az asszony nevetve. – Holnap bekerül a lajstromba.

Beléptek a korcsmába, amely már zárva volt (minthogy már éjfél volt). Defargené azonnal elfoglalta helyét a számlálóasztalnál, megszámlálta azt a kevés pénzt, amely távolléte alatt befolyt, a palackokat végignézte, a könyvbe beirt tételeket megvizsgálta, maga is beleirt egyes tételeket, a csapost minden képzelhető módon ellenőrizte és végül aludni küldötte. Azután még egyszer kiboritotta a pénzt a tányérból és egyes sorokban zsebkendője sarkaiba kötözte, hogy éjszakára biztonságba helyezze. Ezalatt Defarge pipázva járkált föl és alá és csöndben csodálta feleségét anélkül, hogy beleavatkoznék üzleti és háziügyeket illetőleg és ilyen hangulatban járkált föl és alá az életen végig.

Az éjszaka tikkasztó volt és a szorosan elzárt és a piszkos szomszédságban levő boltban kellemetlen szag volt érezhető. Defarge szaglóérzéke nem volt valami érzékeny, de a borkészletnek sokkal erősebb volt a szaga, mint rendesen, ugyancsak a pálinka és ániszé is. Kifujta orrából az egyesült szagokat, miközben elszítt pipáját félretette.

– Fáradt vagy – mondá az asszony és föltekintett a csomókról, melyeket zsebkendőjébe kötött. – Ezek csak a rendes szagok.

– Kissé fáradt vagyok – mondá a férj beismerően.

– Lehangolt is vagy – mondá az asszony, akinek gyors szeme sohasem volt annyira elfoglalva a számlákkal, hogy egy-egy pillantás neki nem jutott volna. – Ó, ezek a férfiak, ezek a férfiak!

– De édesem… – kezdé Defarge.

– De édesem, – ismételte Defargené és határozottsággal bólintott fejével – de édesem! Kedvetlen vagy ma este, édesem!

– Nos, igen, – mondá Defarge, mintha egy gondolat szorult volna ki kebléből – hosszu az idő.

– Hosszu az idő, – ismételte felesége – és mikor nem hosszu az idő? Bosszu és megtorlás sok időt kiván; ez a szabály.

– Nem sok időt kiván, hogy valakit a villám sujtson – mondá Defarge.

– De mennyi időt kiván, mig a villám elkészül és felhalmozódik? Mondd csak? – kérdé Defargené nyugodtan.

Defarge gondolkodva emelte föl homlokát, mintha abban is volna valami.

– Nem sok időt igényel, hogy földrengés nyeljen el egy várost – mondá Defargené. – De mondd meg, mennyi időt igényel földrengést előkésziteni?

– Hosszu időt, azt hiszem – mondá Defarge.

– De ha készen van, megindul és mindent darabokra zuz utjában. Azalatt pedig folyton erjed, ámbár nem látható, nem hallható. Ez legyen a vigaszod. Tartsd meg eszedben.

Szikrázó szemmel kötött egy csomót, mintha ellenséget fojtana meg.

– Mondom neked, – szólt az asszony, s jobbkezét kinyujtotta, hogy szavának nagyobb sulyt adjon – ámbár sokáig tart, mig megérkezik, de már uton van és közeledik. Én mondom neked, nem vonul vissza és nem áll meg. Mondom neked, hogy folyton közeledik. Nézz körül és fontold meg, hogy milyen élet folyik a világban, amelyet mi ismerünk, emlékezz a világ arcára, amelyet mi ismerünk, emlékezz a dühre és elégületlenségre, mit a Jacquerie óráról órára nagyobb biztossággal kelt fel. Sokáig tarthat-e ez? Bah! Nevethetnék!

– Te bátor feleségem, – válaszolt Defarge, aki lehajtott fővel állott előtte és kezét hátán összefogta, mint valami tanulékony és figyelmes tanuló tanitója előtt – mindezt nem vonom kétségbe. De már nagyon sokáig tart és lehetséges, – tudod jól, asszony, lehetséges – hogy nem érkezik meg a mi életünkben.

– Nos! És aztán? – kérdezte az asszony és ujabb csomót kötött, mintha egy másik ellenséget fojtana meg.

– Nos, igen! – válaszolt Defarge félig panaszosan és bocsánatot kérően vonogatta vállát. – Mi nem látjuk akkor a diadalt.

– De segitettük, – mondotta az asszony és energikus mozdulattal nyujtotta ki kezét – amit tettünk, nem tettük hiába. Lelkemnek szent meggyőződése, hogy látni fogjuk a diadalt. De még ha nem is, sőt ha biztosan tudnám, hogy nem, mutasd meg nekem egy arisztokratának és zsarnoknak nyakát és én mégis…

Az asszony ekkor egész fogsorával valóban hatalmas csomót kötött.

– Állj! – kiáltott Defarge kissé elpirulva, mintha gyávasággal gyanusitanák. – Én sem riadok vissza semmitől, kedvesem.

– Igen! De az a gyöngeséged, hogy néha látnod kell áldozatodat és az alkalmat, hogy bátor maradj. Maradj bátor anélkül! Ha megjön az ideje, bocsáss szabadon tigrist és sátánt; de várd meg az idejét, tartsd a tigrist és sátánt láncon, ne mutasd, de légy készen mindig.

Az asszony tanácsa utolsó szavát ugy hangsulyozta, hogy a zsebkendőbe csomózott pénzzel az asztalra ütött, mintha annak agyát zuzná össze és azután elfogulatlan arccal hóna alá fogta és azt jegyezte meg, hogy ideje, hogy aludni menjenek.

A következő nap dele ott találta a csodálatraméltó asszonyt szokott helyén a korcsmában, szorgalmasan kötögetve. Rózsa feküdt mellette és ha néha-néha a rózsára nézett is, rendes elmélyedt arckifejezése nem változott. Csak néhány vendég volt, ezek ittak vagy nem ittak, ültek vagy álltak. Nagyon meleg volt, egész halom légy, mely kiváncsi és kutató vizsgálatát kiterjesztette még az asszony mellett levő tapadó kis poharakra is, döglötten hullott a fenekére. Az ő haláluk nem hatotta meg a többi sétáló legyet, elfogulatlanul szemlélték amazokat (mintha ők maguk elefántok vagy valami ilyenfajta távol álló teremtmények volnának), mig ugyanolyan sorsra jutottak. Csodálatos elgondolni, hogy a legyek mily könnyelmüek! Az udvar legyei talán éppen igy gondolkoztak azon a napos nyári napon.

Egy belépő alak árnyékot vetett Defargenéra, érezte, hogy uj ember. Letette kötését és a rózsát hajába tüzte, mielőtt az alakra nézett.

Érdekes volt! Abban a pillanatban, amikor Defargené a rózsát felemelte, a vendégek abbahagyták a beszélgetést és lassankint távoztak a korcsmából.

– Jó napot, asszonyom! – mondá az ujonnan érkezett.

– Jó napot, uram!

Ezt hangosan mondta, de magában hozzátette, amint kötését folytatta: Hah! Jó napot! Kora körülbelül negyven; magassága öt láb 9; haja fekete; általában csinos külsejü; arcszine sötét; szeme sötét; sápadt, hosszu, keskeny arc; sasorr, nem egyenes, sajátságosan hajlik bal orcája felé, ez alattomos tekintetet okoz! Jó napot! Egy és mindnek!

– Legyen szives, asszonyom, adjon egy kis pohár régi konyakot és egy kis friss hideg vizet.

Az asszony udvarias arccal tett eleget kivánságának.

– Nagyszerü ez a konyak, asszonyom!

Ez volt az első eset, hogy igy dicsérték és bár Defargené jobban ismerte származását, mégis azt jegyezte meg, hogy ez a dicséret hizelgő a konyakra és ismét elővette a kötését. A vendég az asszony ujjait figyelte néhány percig és felhasználta az alkalmat, hogy körülnézzen a helyen.

– Nagyon ügyesen köt, asszonyom.

– Megszoktam.

– És szép mintát.

– Azt hiszi? – mondá az asszony reámosolyogva.

– Határozottan. Szabad kérdeznem, hogy mire való?

– Szórakozás, – mondá az asszony, még mindig rámosolyogva, mialatt ujjai ügyesen forogtak.

– Nem használatra?

– Meglehet. Talán hasznát veszem valamikor. Ha ugyan lesz rá alkalom, – mondá az asszony, nagyot sóhajtva, miközben komoly kokettséggel bólintott fejével.

Érdekes volt, de Saint Antoine izlésének határozottan nem volt megfelelő a fejdiszén levő rózsa. Két ember lépett be, külön, és éppen italt akartak rendelni, mikor a rózsa megpillantásakor hirtelen megállottak és azt adták ürügyül, hogy egy barátjukat keresik, aki nincsen ott és ismét távoztak. Azok közül is, akik az idegen vendég beléptekor jelen voltak, egy sem volt már ott, egyik a másik után távozott. A kém jól figyelt, de semmi jelt nem vett észre. Szegénységtől nyomottan, céltalan, véletlen módon távoztak, mely természetes és gyanutlan volt.

– Barsad, – gondolta az asszony, s tovább folytatta a kötését, ujjai dolgoztak, szeme az idegenen pihent. – Várj még egy kicsit és »Jánost« is kötök, mielőtt távozol.

– Van férje, asszonyom?

– Van.

– Gyermekei?

– Nincsenek.

– Ugy látszik, hogy az üzlet rosszul megy.

– Nagyon rosszul, a nép olyan szegény.

– Ah, a szerencsétlen, nyomorult nép! És annyira el is nyomott, – mint ön mondja.

– Amint ön mondja! – válaszolta az asszony, kijavitva őt és külön jelt kötött hirtelen a neve mellé, ami rá nem jót jelentett.

– Bocsánat; bizonyára én használtam ezt a kifejezést, de ön valószinüen igy gondolkozik. Hisz az természetes!

– Én gondolkozom? – válaszolt az asszony emelt hangon. – Nekem és férjemnek elég gondunk van, hogy ezt az üzletet fenntartani képesek legyünk, gondolkodás nélkül. Egyedüli gondolatunk, hogy hogyan éljünk meg itten. Ez az a dolog, amire mi gondolunk, és ez reggeltől estig elég gondolkodni valót ád, anélkül, hogy mások baján törnők a fejünket. Én gondolkodjak másokról? Nem, nem.

A kém, aki azért jött oda, hogy minden morzsát fölszedjen, amit ott megláthat vagy találhat, alattomos tekintetével nem sejttette, hogy mindeddig ugyan hiába jött, hanem leereszkedő udvariassággal tovább állott, Defargené kis asztalára könyökölve, – és néha konyakját szörpölte.

– Komisz história ennek a Gaspardnak a kivégzése, asszonyom. Ah, a szegény Gaspard! – mondá mély részvéttel sóhajtva.

– Lelkemre! – válaszolt az asszony, hidegen és könnyedén. – Ha az emberek késeket ilyen célra használnak, azért lakolniok kell. Ő tudta jó előre, hogy mi lesz az ő fényüzésének az ára. Megadta az árát!

– Azt hiszem, – mondá a kém halkitva lágy hangját olyannyira, hogy az bizalmat gerjesztett és ravasz arcának minden izma sértett forradalmi érzelmet fejezett ki – azt hiszem, hogy ezen a környéken nagy részvétet és izgalmat keltett annak a szegény fickónak a sorsa. Ugy köztünk szólva.

– Igazán? – kérdé az asszony közömbösen.

– Hát nem?

– Itt a férjem! – mondá Defargené.

Mikor a korcsma gazdája az ajtón belépett, a kém kalapját érintve üdvözölte őt és előzékeny mosollyal mondá: Jó napot, Jacques! Defarge megállott és reábámult.

– Jó napot, Jacques! – ismételte a kém, nem olyan bizalmasan, sem olyan elfogulatlan mosollyal, a bámulás hatása folytán.

– Uram, ön téved, – válaszolt a korcsma gazdája. – Ön másnak néz. Ez nem az én nevem. Én Defarge Ernő vagyok.

– Mindegy, – mondá a kém könnyedén, de leverten is. – Jó napot!

– Jó napot! – válaszolt Defarge szárazon.

– Éppen mondottam Madamenak, akivel csevegni szerencsém volt, mikor ön belépett, hogy azt hallottam, hogy a szegény Gaspard szerencsétlen sorsa Saint Antoineben nagy részvétet és nagy izgalmat keltett, ami nem is csoda.

– Nekem senkisem mondta – válaszolt Defarge fejét rázva. Én nem tudok róla semmit.

Miután ezt mondotta, a kis számolóasztal mögé lépett és ott megállott, kezét felesége székének támlájára fektetve. Onnan nézett reá, akinek mind a ketten ellenségei voltak, és akit mindegyikük a legnagyobb élvezettel lőtt volna agyon.

A kém, aki jól értette a dolgát, elfogulatlan magatartását nem változtatta meg, hanem kihörpentette kis pohár konyakját, egy kevés vizet ivott reá és egy ujabb pohárka konyakot kért. Defargené öntött neki, ismét elővette kötését és kis dalt dudolt magában.

– Ugy látszik, hogy jól ismeri ezt a vidéket, azt hiszem, hogy jobban, mint én – jegyezte meg Defarge.

– Egyáltalában nem. De remélem, hogy majd jobban megismerem. Nagyon érdeklődöm nyomorult lakói iránt.

– Ah! – mormogta Defarge.

– Az a szerencse, hogy önnel cseveghetek, Defarge ur, – folytatta a kém – arra emlékeztet, hogy tulajdonképpen ismerem önt, legalább is nevét.

– Valóban? – mondá Defarge nagy közönnyel.

– Igen, valóban. Tudom, hogy mikor Manette doktort szabadon bocsátották, ön – az ő régi szolgája – vette őt gondjaiba, önnek adták őt át. Amint látja, ismerem a helyzetet.

– Ugy látszik, bizonyára – mondá Defarge. Felesége, amint kötött és maga elé dudolt, véletlenül könyökével érintette őt, ez azt jelentette, hogy legjobb, ha válaszol, de mindig röviden.

– Önhöz jött a leánya is – mondá a kém – és az ön gondviseléséből leánya, akit egy csinosan barnába öltözött ur kisért; mi is a neve?… kis parókája volt… Lorry – a Tellson és Társa cégtől – átvitte őt Angliába.

– Ugy van – ismételte Defarge.

– Nagyon érdekes emlékek! – mondá a kém. Én ismertem Manette doktort és leányát Angliában.

– Igen? – mondá Defarge.

– Nem sokat hall most felőlük? – mondá a kém.

– Nem – mondá Defarge.

– Valóban, – szólt az asszony közbe, föltekintve munkájából és kis dalát félbeszakitva – nem hallunk most semmit se róluk. Hirt kaptunk arról, hogy szerencsésen megérkeztek és azonkivül egy vagy két levelet, de ők a maguk élete utjára tértek, mi a miénkre és azóta nem levelezünk.

– Ugy van, asszonyom, – válaszolt a kém – a leány most fog férjhez menni.

– Fog? – visszhangozta az asszony – amilyen csinos volt, már régen férjhez kellett volna mennie. De önök, angolok, ugy látszik, nagyon hidegek.

– Ó! Ön tudja, hogy angol vagyok?

– A nyelve angol, – válaszolt az asszony – és azt hiszem, hogy a nyelv olyan, amilyen az ember.

A fölismerést nem tekintette bóknak, de beletörődött és nevetett közbe. Konyakját kihörpintette és igy szólt:

– Igen, Miss Manette férjhezmenendőben van, de nem angolhoz megy férjhez, hanem, mint ő maga is, francia születésühöz. És mivelhogy éppen Gaspardról beszéltünk (ah, szegény Gaspard, kegyetlenség volt, kegyetlenség), különös, hogy ő a márki unokaöccséhez megy férjhez, aki miatt neki oly magasan kellett lógnia; más szóval – a mostani márkihoz. De Angliában nem ismerik, ott ő nem márki, hanem csupán Darnay Károly. D’Aulnais volt az anyjának a családi neve.

Defargené nyugodtan folytatta a kötését, de férjén a hir látható benyomást keltett. Bármit is csinált a kis számolóasztal mögött, tüzet gyujtott, vagy pipájára gyujtott – elfogultnak látszott és keze sem volt megbizható. A kém nem lett volna kém, ha ezt nem vette volna észre és nem jegyezte volna meg magának, amit látott.

Miután legalább egyszer célba talált, aminek az értéke ugyan bizonytalan volt, és vendégek sem jelentek meg, hogy ujabb felfedezésekre tehessen szert, Barsad kifizette számláját és elbucsuzott, udvariasan jegyezte meg, hogy reméli, lesz szerencséje Defarge urat és nejét viszontláthatni. Távozása után néhány percig a férj és feleség ugyanabban a helyzetben maradtak, amelyben voltak, arra az eshetőségre való tekintettel, hogy visszajöhet.

– Igaz lehet az, amit ő Manette kisasszonyról mondott? – szólott Defarge halk hangon, mialatt pipázva még mindig ott állott felesége mögött és kezét széke támlájára fektette.

– Minthogy ő mondotta, – válaszolt az asszony, szemöldökét kissé összehuzva – valószinüleg nem igaz. De igaz is lehet.

– Ha igaz… – kezdé Defarge, és megakadt.

– Ha igaz? – ismételte felesége.

– … és elérkezik és mi látjuk a diadalt: a leány érdekében remélem, hogy a Végzet férjét Franciaországtól távoltartja.

– Férjét végzete oda vezeti, ahova mennie kell és ahhoz a véghez vezeti őt, ami részére rendeltetett. Ennyit tudok. – mondá Defargené szokott nyugodtságával.

– De különös – nem nagyon különös, – mondá Defarge, mintha feleségét rá akarná venni, hogy helyeseljen – hogy az atya és leánya iránt tanusitott részvétünk után a leány férjének a neve éppen a te kezed által került ebben a pillanatban a halálraitéltek lajstromába, annak a pokol fajzatjának a neve mellé, aki mostan távozott.

– Különösebb dolgok fognak majd történni, ha elérkezik – válaszolt az asszony. – Mind a kettő itt van, az bizonyos, és mind a kettő megérdemli, ez elegendő.

Miután ezt mondotta, összesodorta kötését és kivette a rózsát a kendőből, mely feje köré volt tekerve. Saint Antoine vagy megérezte titkos ösztönével, hogy a kifogásolt ékesség eltünt, vagy pedig Saint Antoine megfigyelte az eltünését, bárhogyan volt is, a Szent bátorságot meritett arra, hogy közvetlenül azután ismét megjelent és a korcsma visszanyerte szokásos külsejét.

Este, mikor Saint Antoine belsejét kifelé forditotta és ajtóküszöbökön, ablakpárkányokon ült és a piszkos utcák és udvarok sarkán összegyült, hogy egy kis levegőt szippantson, Defargené kötésével kezében egyik helyről a másikra, egyik csoporttól a másikhoz szokott menni, mint valami misszionárius, – volt sok ilyen hozzá hasonló – kivánatos, hogy a világ ne szüljön többé ilyent. Mind az asszony kötött. Értéktelen dolgokat kötöttek; de a gépies munka gépies helyettesitője volt az étel- és italnak; a kéz mozgott az állkapcsok és emésztőszervek helyett; ha a csontos ujjak pihentek volna, a gyomrok jobban érezték volna az éhség gyötrelmeit.

De mihelyt az ujjak mozogtak, megmozdultak a szemek és a gondolatok is. És amint Defargené egyik csoporttól a másikhoz ment, mind a három gyorsabban és bőszültebben mozgott, minden kis asszonycsoportban, mellyel ő beszélt, és ahonnan ismét távozott.

Férje ajtajában pipázott és csodálkozó tekintettel nézte őt.

– Nagy asszony, – mondá ő – erős asszony, hatalmas asszony, rémitően hatalmas asszony!

Köröskörül beállott a sötétség, a templomok harangja hallatszott és a királyi testőrségnek távoli dobolása, és az asszonyok még mindig kötöttek, kötöttek. A sötétség elboritotta őket. Más sötétség is közeledett biztonsággal, mikor a templomi harangok, melyek mostan olyan szépen hangzanak Franciaország némely karcsu tornyában, mennydörgő ágyukká olvasztódtak és a dobok tulharsogtak egy gyönge hangot, mely azon éjjelen az uralomnak, a bőségnek, a szabadságnak és az életnek mindenható hangjává változott. Oly sok esemény csoportosult az asszonyok köré, akik még mindig ott ültek és kötöttek, kötöttek, hogy ők maguk is egy még el nem készült alkotmány köré csoportosultak, ott is ültek és kötöttek, kötöttek és számolták a lehulló fejeket.

17. Fejezet.
Egy éjszaka.

Sohasem nyugodott le a nap fényesebb ragyogással. Soha nyugalmas szögletében, mint azon az emlékezetes estén, mikor a doktor leányával a platánfa alatt ült. Sohasem kelt föl a hold szelidebb fénnyel nagy London városa fölött, mint azon az estén, mikor még mindig ott ültek a fa tövében és annak levelein keresztül arcukba ragyogott.

Lucienek másnap volt az esküvője. Ezt az estét atyjának szentelte és egyedül ültek a platánfa tövében.

– Boldog vagy, kedves atyám?

– Teljesen, gyermekem.

Keveset beszéltek, ámbár már jó ideje ültek ottan. Mikor még elég világos volt munka- és olvasáshoz, már akkor sem foglalkozott szokott kézimunkájával és atyjának sem olvasott. Sokszor, nagyon sokszor foglalkozott mind a két módon az ő oldalán a fa tövében, de ez a nap nem hasonlitott más naphoz és semmi sem változtathatta hasonlóvá.

– Én is oly boldognak érzem magam ma este, kedves atyám. Teljesen boldognak érzem magamat abban a szerelemben, mellyel az Ég megáldott – Károlyhoz való szerelmem és Károlynak hozzám való szerelme. De ha életem nem maradna neked szentelve és ha otthonomat csak néhány utca választaná el tőled, akkor szerencsétlenebbnek érezném magamat és több szemrehányást tennék magamnak, mint azt neked mondhatom. Sőt még igy is…

Még ugy is, ahogy volt, szava megtagadta a szolgálatot. A szomoru hold fényében átölelte nyakát és fejét keblére hajtotta. A hold fényében, mely mindig szomoru, mint maga a nap fénye is – ha a fénynek emberi élet a neve – jövetele- és távozásakor.

– Legdrágább atyám! Megmondhatod-e nekem ez utolsó alkalommal, vajjon teljesen bizonyos vagy-e abban, hogy uj vonzalmam, uj kötelességeim nem lépnek-e majd valaha mi kettőnk közé? Én jól tudom, de tudod-e te is? Szivedben bizonyos vagy-e teljesen afelől?

Atyja vidám bizalommal válaszolt, mely nem lehetett szinlelt.

– Teljesen bizonyos vagyok, szerelmem! Még annál is több – füzte hozzá, mikor gyöngéden megcsókolta őt. – Jövőm házasságod által sokkal ragyogóbbnak látszik, mint az házasságod nélkül lehetne, vagy volt.

– Ha én remélhetném ezt, atyám…

– Hidd el, szerelmem. Tényleg ugy van. Gondold meg, szivem, hogy ez olyan természetes és olyan egyszerü, hogy igy kell lenni. Te ifjuságodban és önfeláldozásodban nem érezheted azt az aggódó gondot, mely szivemet eltöltötte, hogy életed elhervad…

A leány kezét ajka felé emelte, de atyja a magáéba vette és megismételte a szót.

– Elhervad, gyermekem, hogy elhervad érettem és leszorul természetes utjáról. A te önzetlenséged nem képes felfogni, hogy ez nekem mennyi gondot okozott; de kérdezd önmagadat, teljes lehet-e az én boldogságom, ha a tiéd nem tökéletes?

– Ha Károlyt sohasem láttam volna, atyám, veled teljesen boldog lettem volna.

Ő mosolygott öntudatlan beismerésén, hogy Károly nélkül boldogtalan volna, minthogy látta őt és ezt válaszolta neki:

– Gyermekem, láttad őt és ő Károly. Ha nem Károly lett volna, más valaki lett volna. Vagy ha senki más nem lett volna, akkor én lettem volna az oka, akkor életem sötét része reám vetette volna árnyékát és téged is beárnyalt volna.

Ez volt az első eset, a törvényszéki tárgyalást kivéve, hogy hallotta azt, hogy atyja szenvedése idejére céloz. Különös érzelmet ébresztett benne, mialatt szavai még fülében csengtek; évek multán is még gondolt erre.

– Nézd! – mondá a beauvaisi doktor a holdra mutatva. – Börtönöm ablakából néztem reá, akkor nem tudtam a fényét elviselni. Ránéztem akkor mikor annak a gondolata, hogy reásüt arra, amit én elvesztettem, oly kinzó gyötrelmet okozott, hogy fejemet börtönöm falához vertem. Reánéztem oly érzéketlen és letargikus állapotban, hogy nem gondoltam egyébre, mint a függőleges vonalakra, melyeket felszinére rajzolhatnék és a vizszintesekre, melyekkel azokat metszhetném. – Elmélyedt, töprengő módon füzte hozzá önmagában, mikor a holdat nézte. – Husz volt minden irányban, emlékszem, de a huszadikat nehéz volt beleilleszteni.

Erre az időre való visszaemlékezés aggodalmat keltett a leányban, és ez még fokozódott, mikor ő bővebben foglalkozott emlékeivel; de hangulatában egyébként semmi nyugtalanitó nem volt. Csupán a jelen boldogságát és vidámságát hasonlitotta össze a mult szenvedéseivel.

– Reánéztem és ezerféle gondolatom támadt meg nem született gyermekemről, kitől elszakitottak. Hogy él-e? Hogy élve született-e, avagy pedig hogy a szegény anya ijedelme megölte-e őt? (Bebörtönzésem egy idejében a bosszuállás vágya elviselhetetlen volt.) Vajjon fiu volt-e, aki talán sohasem tudja meg apja szenvedésének történetét, aki talán annak a lehetőségét is fontolgatja majd élete folyamán, hogy apja saját akarata és cselekedete folytán tünt el. Vajjon leány volt-e, aki hajadonná fejlődik.

Közelebb huzódott hozzá és megcsókolta kezét és arcát.

– Olyannak képzeltem leányomat, aki teljesen megfeledkezett rólam, vagyis inkább, aki soha semmit nem is tudott rólam. Évről-évre számitgattam az ő korát. Elképzeltem, hogy férjhez ment, olyan férfiuhoz, aki semmit sem tudott végzetemről, hogy az élők emlékéből teljesen eltüntem és a második generációban az én helyem már üres.

– Ó, atyám! Mikor csak hallom, hogy ilyen gondolataid voltak leányodról, aki nem létezett soha, elszoritja szivemet, mintha én lettem volna az a gyermeked.

– Te, Lucie? Éppen az a vigasz és a megmenekülés, melyet neked köszönhetek, ébresztik ezeket az emlékeket és haladnak el köztünk és a hold között. Mit is mondtam éppen most?

– Hogy nem tudott rólad semmit. Hogy nem törődött veled.

– Igen! De más holdvilágos éjszakákon, mikor a szomoruság és csend más hangulatot keltett bennem, a bánat békés érzelme keletkezett valómban, melynek fájdalom volt az alapja, azt képzeltem, hogy cellámba jön és kivezet onnan a vár mögötti szabadságba. Gyakran láttam képét a hold fényében, ugy, amint téged látlak mostan; kivéve, hogy sohasem öleltem karjaimba; ott állott a kicsiny rácsos ablak és a kapu között. De megérted-e, hogy az nem az a gyermek volt, akiről beszélek?

– Az alak nem az volt, de a… a kép; a képzelődés.

– Nem. Ez valami más volt. Ott állott megzavart látóérzékem előtt, de sohasem mozdult. Az a látomány, melyet gondolatom követett, már a valóságnak inkább megfelelő gyermek volt. Külsejéről nem tudtam többet, mint hogy anyjához hasonlitott. A másik alaknak is volt hasonlósága, – mint neked – de nem volt ugyanaz. Képes vagy engem megérteni, Lucie? Aligha, ugy hiszem. Magános fogolynak kellett volna lenned, hogy megérthesd ezt a finom különbséget.

Higgadt, nyugodt hangulata sem akadályozhatta meg a borzongást, mely végigfutott leányán, mikor ő igy elemezte régi állapotát.

– Ebben a békésebb hangulatban elképzeltem őt a hold fényében, amint hozzámjött és elvezetett, hogy megmutassa nekem, hogy az ő otthona, házas élete tele van elveszett atyjának szerető emlékeivel. Képem ott volt szobájában és ő imáiba foglalt. Életmódja tevékeny, örömmel tele és hasznos volt; de az én szomoru sorsom sohasem volt elfelejtve.

– Én voltam az a gyermek, atyám, félig sem voltam olyan jó, de a szeretetben én voltam az.

– És megmutatta gyermekeit, – mondá a beauvaisi orvos – ők hallottak rólam és megtanitották őket, hogy szánjanak engem. Ha állami börtön mellett haladtak el, messze elkerülték meredő falait, vasrácsos ablakaira tekintettek föl és suttogva beszéltek. Sohasem volt képes arra, hogy engem kiszabaditson; azt képzeltem, hogy börtönömbe mindig visszahozott, miután megmutatott mindent. Én aztán a megkönnyebülés forró könnyeivel térdre borultam és megáldottam őt.

– Én vagyok az a gyermek, remélem, atyám! Ó, drága, jó atyám, megáldasz-e engem holnap oly bensőséggel?

– Lucie, ezeket a régi hangulatokat azért elevenitem fel ma éjjel, mert jobban szeretlek, semhogy azt szavakkal képes volnék kifejezni és Istennek hálát rebegek nagy boldogságomért. Gondolataim, ha legvadabbak voltak is, sohasem emelkedtek oly magaslatra, hogy megközelithetnék azt a boldogságot, melyet veled megismertem és amelynek küszöbén állunk.

Megölelte őt, az Ég kegyelmébe ajánlotta és alázattal köszönte meg, hogy őneki adatott. Nemsokára ezután bementek a házba.

Az esküvőhöz csupán Lorry volt meghiva, sőt a vézna Miss Prosson kivül más nyoszolyóleány sem volt. A házasság lakásukban sem okozott változást, kibővitették azáltal, hogy hozzávették a felsőbb szobákat, melyekben azelőtt az az apokrif láthatatlan ember lakott; nem kivántak többet.

Manette doktor nagyon vidám volt a szerény vacsoránál. Hárman voltak csupán az asztalnál Miss Pross-szal együtt. Nagyon sajnálta, hogy Károly nem volt jelen, és hajlandó volt, hogy óvást emeljen tisztelői kis összeesküvése ellen, mely távoltartotta őt körükből és szeretettel ivott az ő egészségére.

Elérkezett az ideje, hogy Lucienek jó éjt mondott és elváltak. Hajnali három óra csendjében Lucie lejött és szobájába lopózott – nem volt ment bizonytalan aggodalomtól; sejtett valamit.

Minden a helyén volt, mindenütt csend honolt; atyja aludt, fehér haja festőien terült el párnáján, keze nyugodtan pihent a takarón. A gyertyát, melyre nem volt szüksége, egy távoli sarok árnyékában helyezte el, ágyához kuszott és ajkán csókolta meg őt, majd föléje hajolt és őt nézte.

Szép arcán a fogság keserü könnyei nyomot hagytak, de ő oly erős akarattal nyomta el, hogy még álmában sem jelentkezett. Az álom hatalmas birodalmában nem lehetett az éjjel oly érdekes arcot találni, mely oly nyugodtan, határozottan és óvatosan küzdött láthatatlan ellensége ellen.

Kezét félénken helyezte szeretett keblére és imádkozott, hogy mindig oly hiven kitarthasson mellette, mint iránta való szeretete vágyta és amint az ő szenvedései azt megérdemelték. Majd visszavonta kezét, még egyszer ajkon csókolta és eltávozott. Lassan fölkelt a nap és a platánfa lombjának árnyéka mozgott az arcán oly lágyan, mint leánya ajkai mozogtak, mikor őérette imádkozott.

18. Fejezet.
Kilenc nap.

Gyönyörü verőfényes volt az esküvő napja; mindannyian készen voltak és a doktor zárt szobájának ajtaja előtt várakoztak, ahol ő Darnay Károllyal beszélgetett. A templomba készültek; a szépséges menyasszony, Lorry és Miss Pross – ez utóbbira nézve az esemény, a megmásithatatlannal való fokozatos kibékülés folytán, teljes üdvösség lett volna, ha lelke mélyén még mindig ott nem lappangott volna az a meggyőződése, hogy Salamon testvérének kellett volna a vőlegénynek lenni.

– Tehát ezért, – mondá Lorry, aki nem volt képes eléggé megbámulni a menyasszonyt és körüljárta őt, hogy egyszerü, csinos ruhájában minden oldalról alaposan megszemlélje – ugy, kedves Lucie, hát ezért hoztam át kicsiny gyermekkorában a csatornán! Én jó Istenem! Mily keveset gondoltam arra, hogy mit cselekszem. Mily kevésre becsültem azt a szolgálatot, melyet Károly barátom érdekében tettem!

– Nem ez volt a szándéka, – jegyezte meg a köznapi gondolkodásu Miss Pross – tehát nem is tudhatta. Ostobaság!

– Valóban? No jó; de azért ne sirjon – mondta a gyöngédlelkü Lorry.

– Én nem sirok, – mondá Miss Pross – ön sir.

– Én, édes Prossom? (Lorry már olyan jó lábon állott vele, hogy alkalmilag tréfálni is merészkedett.)

– Éppen az imént sirt; láttam és nem is csodálkozom azon. Olyan ajándék, mint az ön ezüstkészlete, mindenkit könyekre fakasztana. Nincs az egész gyüjteményben egy villa, egy kanál, – mondá Miss Pross – amelyen addig ne sirtam volna az este, mikor a készlet megérkezett, amig csak láttam.

– Nagyon hizelgő reám nézve, – mondá Lorry – ámbár, szavamra mondom, nem volt szándékomban, hogy az a néhány csekély emlék bárki részéről is láthatatlan legyen. Én Istenem! Ez olyan alkalom, mely az embert mindarra emlékezteti, amit elvesztett. Ha elgondolom, hogy majdnem ötven év óta bármely időben, létezhetett volna egy Lorryné.

– Egyáltalában nem – vetette Miss Pross közbe.

– Azt hiszi, hogy Lorryné sohasem létezhetett volna? – kérdezte az ilyen nevü ur.

– Bah! – válaszolt Miss Pross. – Ön már bölcsőjében is agglegény volt.

– Igaz, – jegyezte meg Lorry barátságosan, parókáját igazgatva – és valószinünek is látszik.

– Ön agglegénynek volt szánva, még mielőtt bölcsőjébe fektették – folytatta Miss Pross.

– Akkor, azt hiszem, – mondá Lorry – hogy nem nagyon szépen bántak el velem, de ha legalább azt engedték volna meg, hogy én is beleszóljak helyzetem megállapitásába. De elég! Most, kedves Lucie, – mondá a karját nyugodtan fonva dereka köré – hallom, hogy jönnek a szomszéd szobából, Miss Pross és én, két ilyen közönséges üzleti lélek, szeretnők felhasználni az utolsó kinálkozó alkalmat, hogy valamit mondjunk önnek, amit szivesen fog hallani. Édesem, atyja oly kezekben marad, melyek oly szeretettel, oly komolyan fognak az ő jóvoltáról gondoskodni, mintha ön maga tenné; minden elképzelhető módon fogunk róla gondoskodni; a legközelebbi két hét alatt, mialatt ön Warwickshireban és környékén időzik, vele szemben (hogy csak példa kedvéért emlitsem) még Tellsonéknak is háttérbe kell vonulniok. És ha a két hét eltelte után önhöz és szeretett férjéhez csatlakozik, hogy további két hetet Walesben együtt eltöltsenek, akkor majd azt fogja mondani, hogy mi őt a legjobb egészségben, a legboldogabb hangulatban küldöttük önökhöz. Most hallom, hogy valakinek a lépése közeledik az ajtóhoz. Édes gyermekem, engedje meg, hogy ódivatu agglegényi áldásom kiséretében megcsókoljam, mielőtt más valaki jön és magának követeli.

Egy pillanatig a gyönyörü fejecskét két keze közé fogta, hogy még egyszer megnézze a homlokán ülő jól ismert kifejezést, azután a ragyogó arany hajat kicsiny barna parókájára fektette valódi szeretettel és gyöngédséggel; ha a vonzalomnak ez a nyilvánulása ódivatu, akkor bizonyára még Ádám korából való.

A doktor ajtaja megnyilt és ő Darnay Károllyal kijött. Oly halotti sápadtság ült arcán, – nem volt ilyen, mikor a szobába együtt bementek – hogy semmi más szinnek nyoma sem volt rajta. De nyugodt hangulata nem változott, kivévén, hogy Lorry éles tekintetét nem kerülte el az a körülmény, hogy a félénk tartózkodás és aggodalom régi kifejezése, kevéssel azelőtt vonulhatott el arcán, mint valami hideg szellő.

Karját nyujtotta leányának és a fogathoz vezette őt, melyet Lorry erre az alkalomra bérelt. A többiek egy másik kocsiban követték és egy közeli templomban, ahol idegen szemek nem bámulták meg őket, Darnay Károly és Manette Lucie nemsokára boldogan megesküdtek.

A fényes könnyeken kivül, mely a mosolygó kicsiny társaság szemében ragyogott, az esketés megtörténte után néhány fényesen szikrázó gyémánt ékszer is csillogott a menyasszony kezén, melyek éppen az imént kerültek elő Lorry zsebének a mélyéből. Hazatértek reggelire, minden rendben folyt le és bizonyos idő multán az arany haj, mely a párisi padlásszobában elkeverődött a szegény cipőkészitő ősz fürteivel, a reggeli nap fényében ismét elvegyült azzal, mikor a küszöbön bucsut véve megölelték egymást.

A bucsuzás szomoru volt, de nem tartott soká. Atyja vigasztalta őt és ölelő karjaiból kibontakozva mondá:

– Vigye őt Károly, ő az öné.

Leánya izgatottan bucsut intett még feléje a kocsi ablakából és elhajtott.

A sarok nem lévén a munkátlanok és kiváncsiak gyülekezőhelye és minthogy az előkészület is nagyon egyszerü és feltünésnélküli volt, a doktor, Lorry és Miss Pross egyedül voltak ottan. Mikor a hüvös csarnok jóleső árnyékába visszatértek, Lorry észrevette, hogy a doktor nagy változáson ment keresztül, mintha az ottan kinyujtott aranyos kar mérgező csapást mért volna reája.

Természetesen elfojtotta érzelmeit, ennek hatása a kényszer elmulása után várható is volt. Az a félénk, tétova tekintet volt arcán, mely Lorryt annyira nyugtalanitotta; mikor bekerültek, szórakozottan fejéhez kapott és lehangoltan szobájába vonult; ez a viselkedése Lorryt Defargera, a korcsmárosra és a csillagos éjszakai kocsiutazásra emlékeztette.

– Azt hiszem, – suttogta Miss Prossnak aggodalmas megfontolás után – azt hiszem, hogy legjobb, ha mostan nem beszélünk hozzá és nem háborgatjuk őt. Benézek Tellsonékhoz; most odamegyek, de azonnal visszajövök onnan. Azután kikocsizunk a vidékre, ott ebédelünk és minden rendben lesz.

Lorrynak könnyebb volt Tellsonékhoz benézni, mint onnan ismét elszabadulni. Két óra hosszat tartóztatták. Mikor visszajött, fölment a lépcsőn egyedül, anélkül, hogy a cselédtől kérdezett volna valamit, belépett a doktor szobájába, majd egy tompa hang hallatára hirtelen megállott.

– Kegyelmes Istenem, – mondá ő – mi ez?

Miss Pross rémült arccal állott mellette.

– Ó jaj, ó jaj! Vége mindennek! – kiáltotta kezét tördelve. – Mit mondjunk Katicabogaramnak. Ő nem ismer meg és cipőt csinál!

Lorry, amennyire képes volt, igyekezett Miss Prosst csendesiteni és a doktor szobájába lépett. A pad a világosság felé volt forditva, mint volt akkor, mikor először látta a cipőkészitőt munkájában; fejét munkája fölé hajtotta és szorgalmasan dolgozott.

– Manette doktor! Kedves barátom, Manette doktor!

A doktor rátekintett egy pillanatra – kérdezően, mintha bosszankodnék, hogy megszólitották – és ismét munkája fölé hajolt.

Kabátját és mellényét levetette, inge az elején nyitva volt, mint akkor, mikor munkájával volt elfoglalva, sőt még régi, fakó, beesett arca is ujra visszatért. Szorgalmasan, türelmetlenül dolgozott, mintha érezte volna, hogy félbeszakitották.

Lorry rápillantott a kezében levő munkára és észrevette, hogy az a régi nagyságu és formáju cipő volt. Fölemelte a másikat, mely mellette feküdt és kérdezte, hogy mi az, amit csinál.

– Sétacipő fiatal hölgy számára – mormogta maga elé, anélkül, hogy föltekintene. – Már régen készen kellene lenni. Hagyja!

– De Manette doktor, nézzen reám!

Engedelmeskedett a régi gépies alázatos módon, anélkül, hogy munkájában szünetelne.

– Ismer-e, kedves barátom? Gondolkozzék ismét. Ez nem az ön szokott foglalkozása! Gondolkozzék, kedves barátom!

Semmivel sem lehetett rábirni, hogy ismét beszéljen. Néha föltekintett, ha ugy kivánták, de csak egy pillanatra; semmi rábeszéléssel sem lehetett egy szót kipréselni belőle. Dolgozott, dolgozott, dolgozott, némán, a szavak hatás nélkül hangzottak el, mintha néma falnak vagy a levegőbe beszéltek volna. Az egyedüli reménysugár, melyet Lorry felfedezhetett, az volt, hogy néha titkon föltekintett, anélkül, hogy megszólitották volna. A kiváncsiság és zavar halvány jele fejeződött ki ebben a tekintetében, mintha azon fáradozna, hogy gondolataiban valami kétséget oszlasson el.

Két dolog világos volt Lorry előtt, mely mindennél fontosabb volt: először is, hogy ezt Lucie előtt titokban kell tartani, másodszor pedig, hogy minden ismerőse előtt is el kell titkolni. Miss Pross-szal együtt azonnal intézkedtek az utóbbi óvatosságra vonatkozóan és tudtul adták, hogy a doktor nem érzi magát jól és néhány napi teljes nyugalomra van szüksége. Hogy a leányával szemben elkövetendő kegyes csalást elkövessék, Miss Pross azt irta neki, hogy konzultációra hazulról elhivták és hivatkozott atyjának néhány sorból álló gyorsan papirra vetett, állitólagos levelére, melyet ő maga, ugyanakkor adott postára.

Ezeket az óvóintézkedéseket Lorry minden körülmény között tanácsosaknak tartotta, mert remélte, hogy ismét magához tér. Arra az esetre, hogy ez a reménye valóra válik, más teendőt is tartott készenlétben; tudniillik valakinek a doktor esetére vonatkozó tanácsát akarta kérni, akit erre legilletékesebbnek tartott.

Felgyógyulása reményében és hogy ilyen módon a harmadik teendő is megvalósitható legyen, Lorry elhatározta, hogy minden feltünés lehető elkerülésével gondosan megfigyeli őt. Intézkedett tehát, hogy életében először, Tellsonéktól elmaradhasson és ugyanabban a szobában az ablak mellett helyezkedett el.

Hamarosan rájött arra, hogy nemcsak haszontalan, de rosszabb is, ha beszélnek hozzá, minthogy bosszus lett, ha beszélésre kényszeritették. Már az első napon lemondott erről a kisérletről és arra határozta el magát, hogy állandóan a szeme előtt tartózkodik és mintegy hallgatva tiltakozik az ellen a képzelődés ellen, amelybe a doktor jutott vagy jutófélben volt. Ottmaradt tehát az ablak melletti helyén irás és olvasással foglalkozva és minden képzelhető és természetes módon annak a látszatnak akart kifejezést adni, hogy az szabad hely, ahol ők tartózkodnak.

Az első napon Manette doktor megevett és megivott mindent, amit eléje tettek és alkonyatig dolgozott, amig csak látni lehetett, – félórával még azután is dolgozott, hogy Lorry már képtelen volt irni vagy olvasni. Mikor szerszámait félrerakta, minthogy reggelig nem használhatta, Lorry fölkelt és így szólott hozzá:

– Akar kimenni?

A régi módon maga elé nézett a földre, jobb- és baloldalára, fölnézett reá régi szokása szerint és a régi módon halk hangon ismételte:

– Kimenni?

– Igen, velem sétára. Miért nem?

Nem igyekezett megmondani, hogy miért nem és nem szólt egy szót se többet, Lorry azonban abban a hiszemben volt, hogy látta, amint ő a homályban padján ülve előrehajolt, térdére könyökölve, fejét kezei közé fogta és valami zavart módon önmagát kérdezte: »Miért nem?« Az élesszemü kereskedő némi javulást látott ebben és azt határozta, hogy ezt a körülményt megragadja.

Miss Pross és ő az éjszakát megosztották és időről-időre a szomszéd szobából megfigyelték őt. Hosszu ideig járkált föl és alá, mielőtt lefeküdt; de miután végre lefeküdt, elaludt. Reggel korán kelt és egyenest padjához ment és munkájába fogott.

Ezen a második napon Lorry barátságosan üdvözölte őt, nevén szólitva és olyan dolgokról beszélt vele, amelyek az utóbbi időben történtek. Nem válaszolt, de látható volt, hogy hallotta, amit neki mondottak és hogy gondolkodott is azon, ha zavarosan is. Ez arra bátoritotta Lorryt, hogy a nap folyamán többször behivta Miss Prosst, aki munkájával a szobában tartózkodott; ilyen alkalmakkor nyugodtan beszéltek Lucieről és jelenlevő atyjáról, egészen a szokott módon, mintha semmi sem történt volna. Mindez feltünés nélkül történt, nem tartott sokáig, sem nem ismétlődött gyakran, nehogy őt nyugtalanitsa; Lorry baráti szive megkönnyebbült, mikor azt hitte, hogy ő gyakrabban tekintett föl és ingereltnek látszott környezetének alkalmatlankodása miatt.

Mikor besötétedett, Lorry ismét kérdezte őt, mint azelőtt:

– Kedves doktor, akar-e kijönni?

Ő ismételte, mint ezelőtt:

– Kijönni?

– Igen. Velem sétára. Miért nem?

Ezuttal Lorry szinlelte, hogy kimegy, miután nem volt képes tőle választ kapni és egy órai távollét után visszatért. Azalatt a doktor az ablak melletti székre ült és onnan nézett le a platánfára; mikor azonban Lorry visszatért, padjához sompolygott ismét.

Az idő lassan telt, Lorry reménye sötétedett, szive elfogultabb lett és napról-napra nehezebbé vált. Megjött a harmadik, negyedik és ötödik nap is. Öt nap, hat nap, hét nap, nyolc nap, kilenc nap.

Mindinkább sötétülő reménnyel, mindinkább nehezedő szivvel élte át Lorry ezt az aggodalmas időt. A titkot jól őrizték, Lucie nem tudott semmiről és boldog volt; de nem volt eltitkolható, hogy a cipőkészitő keze, mely kezdetben gyakorlatlan volt, ijesztően ügyessé vált, hogy munkájára sohasem figyelt annyira, hogy kezei sohasem voltak oly ügyesek és biztosak, mint a kilencedik este alkonyában.

19. Fejezet.
Egy vélemény.

Az aggodalmas figyeléstől kimerülve, Lorry állomásán elszunnyadt. Várakozása tizedik reggelén a szobába sütő nap sugarai ébresztették föl nehéz álmából, mely az éjszaka homályában meglepte őt.

Szemét dörzsölte és fölemelkedett; de kétségei támadtak, vajjon ébren van-e, miközben ezt cselekedte. Mikor ugyanis a doktor szobájának ajtajához ment és oda betekintett, azt vette észre, hogy a cipőkészitői pad és szerszámok félre voltak téve és a doktor az ablaknál ülve olvasott. Rendes reggeli kabát volt rajta és arca (melyet Lorry tisztán láthatott), ámbár nagyon sápadt, de kifejezése nyugodtan elmélyedt és figyelmes volt.

Mikor Lorry már megbizonyosodott afelől, hogy ébren volt, még néhány pillanatig kétkedő bizonytalanságot érzett, vajjon az utóbbi napok cipőkészitése nem volt-e csupán az ő nyugtalan álma, mert hiszen barátját szokott ruhájában és külsőben és szokott módon való elfoglaltságában látta; volt-e valami látható jele annak, hogy az a változás, melynek emléke oly élénk volt előtte, tényleg megtörtént?

Mindezt csupán első zavarában és csodálkozásában kérdezte; mert a válasz szembetünő volt. Ha ez az emlék nem keletkezett volna tényleg létező és elfogadható ok folytán, hogyan került ő, Lorry Jarvis, ide? Hogy történt az, hogy ő ruhástól elaludt Manette doktor rendelőszobája divánján és hogy ő kora reggel a doktor hálószobája ajtaja előtt ezen töpreng?

Néhány perc mulva Miss Pross suttogva állott mellette. Ha még maradt volna valami kétsége, az ő beszéde ezt minden kétséget kizáróan eloszlatta volna; gondolatai azonban időközben teljesen megtisztultak és nem volt több kétsége. Azt tanácsolta, hogy várjanak, mig eltelik az idő és a reggelizés szokásos órája elérkezik, ő majd akkor találkozik a doktorral, mintha semmi rendkivüli nem történt volna. Ha a doktor megszokott lelki állapotában lesz, akkor Lorry majd óvatosan tanácsot és irányitást kér attól, akinek a véleményét, aggodalmában, olyan nagyon vágyta hallani.

Miss Pross helyeselte tanácsát és a tervet nagy gonddal készitették elő. Minthogy Lorrynak bőven volt ideje szokott rendszeres öltözködéséhez, a reggelinél a szokott módon csinosan és tisztán öltözve jelent meg. A doktort szokott módon hivták és ő a reggelihez lejött.

Amennyire szavaiból kimagyarázható volt, eleinte azt hitte, hogy leánya esküvője az előtte való napon történt. A hét és hónap napjának látszólag véletlen, de szándékes emlitése gondolkodásra és számolásra késztette őt és láthatóan nyugtalanitotta. Máskülönben teljesen higgadtnak látszott, ugy hogy Lorry elhatározta, hogy az emlitett véleményt kikéri. A véleményt ő maga fogja nyilvánitani.

Ezért tehát reggeli után, mikor mindent eltakaritottak és ő a doktorral egyedül maradt, Lorry értelmesen szólott:

– Kedves Manette, nagyon szeretném bizalmasan hallani az ön véleményét egy rendkivül érdekes esetre nézve, mely engem kiválóan érdekel, azaz, hogy nekem rendkivül érdekesnek látszik, önnek talán nem lesz olyan, minthogy több jártassága van ezen a téren.

A doktor a kezére nézett, melyen legutóbbi foglalkozásának még látszottak a nyomai, nyugtalankodott és figyelmesen hallgatott; kezét már többször megnézte.

– Manette doktor, – mondá Lorry szeretettel érintvén karját kezével – egy nagyon kedves barátom esetéről van szó. Kérem, figyeljen ide és adjon jó tanácsot az ő érdekében, – főképen leánya kedvéért – leánya miatt, kedves Manette.

– Ha jól értem – mondá a doktor halk hangon – valami lelki megrendülés…

– Igen.

– Legyen terjedelmes, – mondá a doktor – adjon elő minden részletet.

Lorry látta, hogy megértik egymást, és folytatta:

– Kedves Manette, régi és hosszantartó megrendülésről van szó, mely a kedélyt, az érzelmeket, – vagy amint ön nevezi, a lelket – támadta meg nagy hevesen és hosszantartóan. Az elmét. Az eset a szenvedőt teljesen lesujtotta; nem lehet tudni, hogy mióta; ő maga nem tudja az időt kiszámitani és más mód meg nincsen, hogy az megállapitható volna. A beteg kigyógyult a megrendülésből olyan kezelés által, melynek ő nem tudja a nyitját; hallottam egyszer, amint nyilvánosan megható módon beszélt erről. Olyan megrendülésről van szó, melyből a beteg annyira kigyógyult, hogy ő, a rendkivüli módon képzett férfi, minden lelki és testi erőfeszitésre képes és tudását, mely máris nagyon tekintélyes volt, állandóan gyarapitja. Azonban szerencsétlenségére – ekkor szünetet tartott és mélyet lélegzett – csekély visszaesés állott be.

A doktor halk hangon kérdezte: Mennyi ideig tartott?

– Kilenc nap és kilenc éjjel.

– Miben nyilvánult? Gyanitom, – mondá és ujra kezére tekintett, – hogy régi foglalkozását, mely lelke megrendülésének idejéből származott, ujból elővette.

– Ugy van.

– Nos, látta-e őt valaha azelőtt ilyen elfoglaltságban? – kérdezte a doktor nyugodt határozottsággal, ámbár halk hangon.

– Egyszer.

– És mikor a bajába visszaesett, sok tekintetben, vagy minden tekintetben ugy viselkedett, mint akkoriban?

– Azt hiszem, hogy minden tekintetben.

– Leányát emlitette. Van leányának tudomása a visszaesésről?

– Nincsen. Eltitkolták és remélem, hogy el is fogják titkolni előtte mindig. Csak én tudok róla és még valaki akiben meg lehet bizni.

A doktor megragadta kezét és mormogta:

– Ez nagyon kedves volt! Nagyon kiméletes. – Lorry is megszoritotta az ő kezét és egy darabig egyikük sem beszélt.

– Nos, kedves Manette, – mondá végre Lorry, az ő barátságos és kiméletes módján – én egyszerü kereskedő vagyok, képtelen arra, hogy ilyen bonyolult, nehéz esetet elbiráljak. Nincs meg a hozzá való tudásom, gyakorlatom. Tanácsra van szükségem. Nincsen a világon ember, akinek a tanácsában jobban megbizhatnék, mint az Önében. Mondja meg nekem, mitől keletkezett ez a visszaesés? Beállhat-e egy ujabb ilyen visszaesés? Megakadályozható-e? Hogyan kezelendő egy ilyen visszaesés? Mi az oka általában? Mit tehetek barátom érdekében? Senkinek sem fekszik annyira szivén, hogy barátjának szolgálatot tegyen, mint nekem, csak tudnám, hogy milyen módon. Azt sem tudom, mit kezdjek ilyen esetben. Ha az Ön éleslátása, tudása és tapasztalata megmutathatná nekem a helyes utat, sokat tehetnék az ő érdekében. De vezetés, tanács nélkül, alig tehetek valamit. Kérem, beszéljük meg az ügyet; világositson föl, hogy kissé tisztábban lássak és tanitson meg arra, hogy hogyan segithetek kissé többet.

Manette doktor elmélyedve ült, miután ezek a szavak elhangzottak, Lorry nem sürgette őt.

– Valószinünek tartom, – mondá az orvos látható kényszerrel törve meg a csendet – hogy a visszaesés, melyet Ön vázolt, kedves barátom, nem érte váratlanul a szenvedőt.

– Tartott tőle? – bátorkodott Lorry kérdezni.

– Nagyon is. – Önkéntelen borzongással mondotta ezt. – El sem tudja képzelni, hogy ez a félelem, mennyire ránehezedik az ő kedélyére és milyen nehéz, majdnem lehetetlen, hogy arra kényszeritse magát, hogy csak egy szóval is emlitse annak okát, ami őt lehangolja.

– Nem könnyitene-e lényegesen önmagán, – kérdezte Lorry – ha elszánná magát arra, hogy titkos töprengése közben valakivel tudatná állapotát?

– Azt hiszem. De amint mondottam önnek, majdnem lehetetlen. Sőt nézetem szerint bizonyos esetekben teljesen lehetetlen.

– Mondja meg nekem, – szólott Lorry és kezét ismét gyöngéden a doktor karjára fektette, miután mind a ketten egy ideig hallgattak – minek tulajdonitja ön ezt a visszaesést?

– Azt hiszem, – válaszolt Manette doktor – hogy az volt az oka, hogy szokatlan élénk módon elevenedett meg az a gondolatmenet és emlék, mely az első alkalommal előidézte betegségét. Azt hiszem, hogy ez a nagyon fájó visszaemlékezés rendkivüli élénk módon elevenedett meg. Valószinü, hogy kedélyét már régen meglepte valami rémitő félelem, hogy ez az emlék felelevenedik, mondjuk bizonyos körülmények között, valami különös alkalomból. Megkisérelte, hogy előkészüljön erre, de hiába; talán az előkészülés kényszere még inkább képtelenebbé tette őt arra, hogy annak ellenállani képes legyen.

– Vajjon emlékszik-e arra, hogy mi történt a visszaesés ideje alatt? – kérdezte Lorry természetes habozással.

A doktor tanácstalanul nézett körül a szobában, fejét rázta és halk hangon válaszolt:

– Egyáltalában nem.

– Most, ami a jövőt illeti – kezdé Lorry.

– A jövőt illetően – mondá a doktor, visszanyert határozottsággal – nagy a reményem. Minthogy a mennybéli könyörület oly gyorsan helyreállitotta őt ismét, nagy a reményem. Minthogy hatalmába került annak a befolyásnak, melytől oly régen rettegett és amelyet oly régóta bizonytalanul előrelátott és amely ellen küzdött és minthogy továbbá a köd eloszlása és elszállása után kigyógyult belőle, azt hiszem, hogy tul van a legrosszabbon.

– Jó! Jó! Ez kellemes vigasz. Nagyon köszönöm – mondá Lorry.

– Nagyon köszönöm – ismételte a doktor, alázattal hajtva meg fejét.

– Két más pont is van, melyről szeretnék felvilágositást kapni – mondá Lorry. – Szabad folytatnom?

– Nem tehet jobb szolgálatot barátjának. – A doktor kezét nyujtotta neki.

– Tehát az első: Szereti a tudományt és szokatlanul energikus. Nagy hévvel szenteli magát hivatása, tudománya gyarapitásának, idevágó kisérleteknek és más dolgoknak. Nem dolgozik-e tulsokat?