– Nem hiszem. Talán éppen az a jellemző sajátsága az ő elméjének, hogy mindig foglalkozást kiván. Ami részben természetes, részben pedig lelki fájdalmának az eredménye. Mennél kevesebbet volna elfoglalva egészséges dolgokkal, annál inkább volna annak a veszedelemnek kitéve, hogy elméje egészségtelen irányba forduljon. Talán ő maga figyelte ezt meg önmagán és igy jutott a felfedezésre.
– Bizonyos-e abban, hogy ő nem erőlteti meg magát tulságosan?
– Azt hiszem, hogy ez irányban teljesen bizonyos vagyok.
– Kedves Manette, ha ő most tulerőltetné magát…
– Kedves Lorry, kételkedem azon, hogy ez az eset könnyen beálljon. Heves megerőltetése volt egy más irányban és ez ellensulyozást igényel.
– Bocsásson meg, hogy mint kereskedő annyira tolakodó vagyok. Tételezzük föl egy pillanatra, hogy ő tulerőltette magát, nem okozhatná-e ez az esetnek a felujulását?
– Nem hiszem, nem hiszem, – mondá Manette doktor a meggyőződés határozottságával – hogy bármi egyéb, mint egy bizonyos eszmetársulás, ujithatná azt fel. Azt hiszem, hogy a jövőben csak ennek a hurnak a rendkivüli heves módon való megpenditése képes azt ismét felujitani. Azután, ami történt és az ő felgyógyulása után, nagyon nehezen tudom még elképzelni is, hogy ez a hur ilyen hevesen megpendithető legyen. Bizom abban és majdnem meg vagyok győződve, hogy azok a körülmények, melyek visszaesést idézhetnek elő, ki vannak meritve.
Olyan férfi tartózkodásával beszélt, aki tudta, hogy milyen csekélység elegendő ahhoz, hogy a lélek művészi organizmusa elhomályosuljon, de olyan férfi bizalmával is, aki lassan és személyes szenvedés árán szerezte ezt a meggyőződést. Barátja nem gondolt arra, hogy őt ebben a meggyőződésében megingassa. Vigasztaltabbnak, bátrabbnak látszott, mint valóban volt és második kérdésének utolsó pontjához közeledett. Érezte, hogy ez a legnehezebb, de visszaemlékezett arra a régi, vasárnap reggeli, Miss Pross-szal folytatott beszélgetésére és visszaemlékezett arra, amit az utolsó kilenc napon látott, ezek az emlékek szinte kényszeritették, hogy szembekerüljön vele.
– Az a foglalkozás, melynek a betegség hatása alatt szentelte magát, és amelyből oly szerencsésen kigyógyult, – mondá Lorry köhécselve – mondjuk, hogy kovácsmesterség volt. Kovácsmesterség. Az eset kedvéért és hogy az jobban megmagyarázható legyen, tegyük föl, hogy ebben a beteg állapotában egy kis kohót szokott használni. Tegyük föl, hogy váratlanul ismét ott találtuk, amint kohójával dolgozott. Nem kár, hogy ő ezt magánál tartja?
A doktor kezét szeme elé tartotta és lábával idegesen kopogott a padlón.
– Mindig magánál tartotta – mondá Lorry aggodalmasan tekintve barátjára. – Nem volna-e jobb, ha azt eltávolitanák?
A doktor kezét még mindig szeme elé tartotta és lábával idegesen kopogott a padlón.
– Nem találja könnyünek, hogy tanácsot adjon? – mondta Lorry. – Teljesen felfogom, hogy ez sulyos kérdés. De mégis azt hiszem… – ekkor aztán fejét rázta és megállott.
– Látja, – mondá Manette doktor feléje fordulva – hogy milyen nehéz teljesen érthetően megmagyarázni, hogy micsoda művelet ment végbe e szegény ember lelke belsejében. Valamikor oly szenvedelmesen kivánta ezt a foglalkozást és annyira megörült neki, mikor hozzájuthatott; fájdalmait kétségkivül enyhitette azáltal, hogy az agy munkáját a kezek munkája pótolta és mikor gyakorlottabb lett, a kéz ügyessége pótolta a lelki gyötrelem találékonyságát, hogy azóta még annak a gondolatát sem tudta elviselni, hogy teljesen megváljon attól. Sőt még most is, amikor – mint hiszem – sokkal biztatóbb a reménye, mint valaha volt és bizalommal beszél önmagáról, az a gondolat, hogy régi szerszámaira esetleg szüksége lehet és azok nem volnának kéznél, a rémület oly hirtelen érzésével tölti el, amely talán hasonló lehet ahhoz, mely képzeletünk szerint egy eltévedt gyermek szivét érheti.
Ő is olyannak látszott, mint az a hasonlat, melyet alkalmazott, mikor Lorry arcába tekintett.
– De nem lehet-e… fontolja meg! Én csupán felvilágositást kérek, mint egyszerü kereskedő, akinek csak olyan materiális tárgyakkal van dolga, mint guineák, shillingek és bankjegyek… vajjon annak a szerszámoknak a magánál való tartása nem vonja-e maga után az eszmének a megtartását is? Ha a szerszámok eltüntek, nem tünhetik-e el azokkal együtt a félelem is? Röviden, nem a félelemmel szemben való engedékenység-e a kohónak a megtartása?
Ismét hallgatás állott be.
– Ne felejtse azt sem, – mondá a doktor remegő hangon – hogy az olyan régi, hű bajtárs.
– Én nem tartanám meg, – mondá Lorry fejét rázva és annál állhatatosabb lett, mikor látta, hogy a doktor nyugtalan. – Azt ajánlanám neki, hogy áldozza fel. Én csak az Ön jóváhagyását kivánom. Biztos vagyok benne, hogy nem tesz jót. Kérem, adja beleegyezését nekem, jó emberének… Leánya kedveért, kedves Manette!
Különös volt látni, hogy milyen küzdelem folyik lelkében.
– Jó! Az ő nevében, hadd történjék meg; beleegyezem. De nem távolitanám el, mig ő jelen van. Távolitsák el, ha ő nincsen ott; nélkülözze régi bajtársát visszaérkezése után.
Lorry szivesen vállalkozott erre és a tanácskozás véget ért. A napot vidéken töltötték és a doktor teljesen helyre volt állitva. A három következő napon is teljesen jól érezte magát és a tizennegyedik napon elutazott, hogy Luciehez és férjéhez csatlakozzék. Lorry előzően megmagyarázta neki, hogy milyen óvóintézkedést alkalmaztak az ő hallgatásának a kimagyarázására; ennek megfelelően ő irt Lucienek, ugy hogy neki semmi gyanuja sem volt.
Aznap este, mikor ő elutazott, Lorry bement szobájába vágókéssel, fürésszel, vésővel és kalapáccsal fölszerelve, Miss Pross égő gyertyával kisérte. Zárt ajtók mellett, titokzatosan és bünös öntudattal Lorry a cipőkészitőpadot darabokra vágta, mialatt Miss Pross a gyertyát tartotta, mintha valami gyilkosságban segédkeznék – bősz arca valóban illett is ehhez. A darabokat a konyha tüzében azonnal elégették (előzően ennek a célnak megfelelően felapritották) és a szerszámokat, cipőket és bőrt a kertben elásták. Pusztitás és titkolózás becsületes lelkek előtt oly rettenetesnek látszik, hogy Lorry és Miss Pross tettük végrehajtásakor és nyomainak eltüntetésekor szinte olyanoknak tüntek fel és azt érezték, hogy valami bünténynek a részesei.
20. Fejezet.
Egy kérelem.
Mikor a fiatal pár hazaérkezett, Carton Sydney volt az első, aki üdvözlésükre megjelent. Még csak néhány órája voltak otthon, mikor ő már ott volt. Szokásai, külseje, modora nem változott; de valami durva hűség kifejezése látszott rajta, amit Darnay Károly ezelőtt még nem vett rajta észre.
Megleste az alkalmat, mikor Darnayt az ablakhoz vezethette, hogy beszéljen vele, anélkül, hogy valaki hallja.
– Darnay ur, – mondá Carton – szeretném, ha jóbarátok volnánk.
– Remélem, hogy már jóbarátok vagyunk.
– Ön nagyon kegyes és azért használja ezt a szólásformát; de én nem ilyen szólásformát gondolok. Valóban, mikor azt mondom, hogy szeretném, ha jó barátok lennénk, akkor nem is egészen ugy értem azt.
Darnay Károly – amint az természetes is volt – jó hangulatban és barátságosan kérdezte tőle, hogy hát hogyan értelmezi azt.
– Lelkemre mondom, – válaszolt Carton mosolyogva – sokkal könnyebbnek találom azt megérteni, mint megértetni. De mégis megkisérlem. Emlékszik egy bizonyos hirhedt esetre, mikor a szokottnál is részegebb voltam?
– Emlékszem egy bizonyos hirhedt esetre, mikor ön kényszeritett engem annak a beismerésére, hogy ön ivott.
– Én is emlékszem erre. Ennek az alkalomnak az átka sulyosan nehezedik reám, mert még mindig emlékszem arra. Remélem, hogy egy napon, mikor reám nézvést minden nap véget ér, számláimba majd ezt is betudják. Ne ijedjen meg; nincsen szándékomban prédikálni.
– Nem ijedek meg. Hogy önt komolynak látom, az nem ijesztő nekem.
– Ah! – mondá Carton közönyös kézmozdulattal, mintha el akarná azt legyinteni. – A kérdéses alkalommal (a nagyszámu közül egy, amint ön tudja) kiállhatatlan voltam, mikor arról fecsegtem, hogy szeretem-e önt, vagy nem. Óhajtanám, hogy felejtse el.
– Már régen elfelejtettem.
– Már ismét szólásforma! Darnay ur, nekem a felejtés nem olyan könnyü, mint ahogy ön azt elképzeli. Én egyáltalán nem felejtettem el és egy odavetett válasz nem segit ahhoz, hogy elfelejtsem.
– Ha a válasz odavetett volt, – mondá Darnay – bocsánatát kérem. Nem volt más célom, mint hogy ilyen semmis dologról eltereljem a figyelmet, melyet ön, meglepetésemre, nagyon a szivére látszott venni. Becsületszavamra mondom önnek, hogy én az ügyet már régen elfelejtettem. Jó Isten! Mi volt ezen felejteni való? Mikor ön azt a nagy szolgálatot tette, nem volt akkor más fontosabb dolog, amire emlékezzem?
– Ami a nagy szolgálatot illeti, – mondá Carton – ha ön ilyen módon beszél arról, akkor kénytelen vagyok önnek bevallani, hogy az nem volt egyéb, mint hivatásos fogás. Nem tudom, vajjon törődtem-e azzal, hogy mi lesz az ön sorsa, mikor ezt a fogást alkalmaztam. Figyeljen! Azt mondom: mikor alkalmaztam; a multról beszélek.
– Ön semminek mondja az ön szolgálatát, – válaszolt Darnay, – de én nem akarok vitatkozni az ön odavetett válaszán.
– Való igaz, Darnay ur, higyjen nekem! De letértem szándékomról; arról beszéltem, hogy jó barátok legyünk. Ön ismer engem mostan. Ön tudja, hogy én képtelen vagyok minden nemesebb és jobb férfias törekvésre. Ha ezt kétségbevonja, kérdezze meg Stryvert, ő majd megmondja önnek.
– Én előnyt adok annak, hogy magam alkossam meg véleményemet az ő megkérdezése nélkül.
– Jó! Mindenesetre ön ismer engem, hogy ledér kutya vagyok, aki jót sohasem tett és nem is fog tenni.
– Nem tudom, hogy nem fog-e.
– De én tudom és szavammal állok érte. Nos! Ha ön eltürni képes, hogy ilyen haszontalan fickó és ilyen kétes hirü fickó alkalmilag idejöjjön, arra kérem, hogy engedje meg, hogy én mint privilegizált személy itten ki- és bejárhassak; hogy ugy tekintsenek, mint valami hasznavehetetlen butordarabot (még hozzáfüzném azt is, hogy nem valami diszitő, ha nem fedeztem volna fel a kettőnk között való hasonlatosságot), melyet régi szolgálatai fejében megtürnek, de nem vesznek róla tudomást. Nem hiszem, hogy az engedelemmel visszaélnék. Százat teszek egy ellen, ha többször mint négyszer venném évenkint igénybe. Megvallom, jólesnék, ha ezt az engedelmet megkapnám.
– Kisérelje meg?
– Ez más szavakkal azt jelenti: hogy ön olyannak akar engem tekinteni, amilyennek én óhajtom. Köszönöm, Darnay. Szabad nevét igy használnom?
– Ugy hiszem, most már igen, Carton.
Kezet fogtak reá és Sydney elfordult. Egy perccel később minden látszat szerint olyan jelentéktelen volt, mint mindig.
Mikor ő eltávozott, egy este folyamán, melyet Miss Pross a doktor és Lorryval együtt töltöttek el, Darnay Károly általánosságban emlitette ezt a vele való beszélgetést és Carton Sydneyről azt mondotta, hogy ő a gondatlanságnak és a jövővel való nemtörődésnek a rejtélye. Nem beszélt róla kesernyés vagy feddő értelemben, hanem olyannak mondotta, amilyennek ő mutatkozott.
Sejtelme sem volt arról, hogy szép fiatal felesége ezzel a gondolattal foglalkozzék; de mikor később hozzáment szobájába, ő már várt reá és az a szép gondolkodó kifejezés ott ült a homlokán.
– Gondolatokkal vagyunk tele ma este? – mondá Darnay megölelve őt.
– Igen, kedves Károly, – válaszolta kezét mellére téve és kérdező, figyelmes tekintetét reáfüggesztette – nagyon is tele vagyunk gondolatokkal ma este, mert valami van a lelkemen ma este.
– Mi az, édes Luciem?
– Megigéred, hogy nem kérdezel valamit, ha arra kérlek.
– Hogy megigérem-e? Mit nem igérek meg neked, szerelmem?
Valóban mit tagadhatott volna meg tőle, amint egyik kezével aranyos haját simitotta el arcából, a másikat szivére helyezte, mely őérte dobogott!
– Azt hiszem, hogy szegény Carton ur több kiméletet és tisztelet érdemel, mint amennyit te juttattál neki ma este.
– Valóban, drágám? Miért?
– Ez az, amit ne kérdezz tőlem. De én azt hiszem, tudom, hogy ő többet érdemel.
– Ha te tudod, az elegendő. Mit kivánsz tőlem, életem?
– Arra kérlek, kedvesem, légy mindig előzékeny iránta és elnéző hibáival szemben, ha nincs jelen. Arra kérlek, hidd el, hogy van szive, melyet ritkán, nagyon ritkán mutat csak meg, hogy sebekkel van tele. Édesem, én láttam, amint vérzett.
– Nagyon fáj, – mondá Darnay Károly csodálkozva – hogy igazságtalan voltam hozzá. Sohasem tételeztem volna fel ezt róla.
– Édes férjem, ugy van. Félek, hogy őt nem lehet megváltoztatni, alig van remény arra, hogy jellemében vagy anyagi viszonyaiban valami javulás álljon be. De meg vagyok róla győződve, hogy ő jó, nemes, sőt nagylelkü dolgokra is képes.
Ezen elveszett emberben való tiszta hitében oly szép volt, hogy férje órákhosszat képes lett volna őt nézni.
– Édes szerelmem! – ölelte át férjét s fejét mellére hajtva, ugy tekintett föl reá. – Emlékezz arra, hogy mi mily erősek vagyunk a boldogságunkban és hogy ő milyen gyönge a nyomorában.
A kérés szivébe hatott.
– Sohasem felejtem el, drága szivem! Mindig emlékezni fogok erre, amig élek.
Az aranyos fej fölé hajolt, rózsás ajkait megcsókolta és karjaiba ölelte őt. Ha a sötét utcának egy magános kóborlója hallotta volna mostan az ő ártatlan vallomását és láthatta volna a részvét könnyeit, melyeket férje, akit ő annyira szeretett, csókolt fel szelid kék szeméről, belesirhatott volna az éjszakába – és ajkai nem először hangoztatták volna ezeket a szavakat: »Isten áldja meg édes részvétért!«
21. Fejezet.
Visszhangzó lépések.
Már emlitve volt, hogy az a sarok, ahol a doktor lakott, milyen bámulatosan visszhangzott. Lucie a nyugodtan hangzó sarok csendes házában ült, évek lépteinek visszhangját figyelve és szorgalmasan gombolyitotta az aranyfonalat, mely férje, atyja, a saját és régi házvezetője és társa életét nyugodt boldogsággal kötötte össze.
Eleinte voltak olyan idők, amikor – ámbár teljesen boldog volt mint fiatal feleség – munkája lassan kisiklott kezéből és szemei elhomályosultak. Mert valami közeledett a visszhanggal, távoli, könnyü tipegés, – még alig hallható, ami szivét tulságosan megremegtette. Izgatott remények és kétség – eddig még előtte ismeretlen szeretetnek a reménye; kétség, vajjon a világon marad-e, hogy ezt az uj boldogságot élvezhesse – küzdöttek lelkében. A visszhangok között néha a saját korai sirjához vezető lépések hangját vélte hallani és az a gondolat, hogy férje elhagyatva maradna itten és őt siratná, szemeit könnyekkel telitette.
Ez az idő elmult és az ő kis Lucieje keblén pihent. Majd a közeledő visszhangok között az ő piciny lépteinek és gügyögő szavának a hangja volt hallható. Habár sulyosabb lépések jobban hangzottak, a bölcső mellett ülő fiatal anya ezeknek a közeledését hallotta. Megérkeztek és az árnyékos ház napsugaras lett a gyermek nevetésétől és a gyermekek mennyei barátja, akire ő gondjaiban az övét is rábizta, ugy látszott, hogy a gyermeket karjaiba ölelte, mint régen tette és az anyát szent gyönyörrel töltötte el.
Szorgalmasan gombolyitgatta az aranyfonalat, mely mindannyiukat összekötötte és nyugalmas boldogságot terjesztett, amerre csak tekintett. Lucie az évek visszhangjában csak barátságos és vigasztaló hangokat hallott. Férje lépései erőteljesen és boldogan hangzottak közöttük, atyjáéi szilárdan és egyenletesen; Miss Pross lépése pedig ugy hangzott, mint az ostorozott tüzes paripáé, horkolt és dobogott a platán alatt a kertben.
Ha az egyéb lépések között fájdalom hangja is hallatszott, nem volt kétségbeejtő, sem kegyetlen. Sőt mikor az ő aranyhaja, mint valami fénykoszoru feküdt a párnán, egy kicsiny fiu sápadt arca körül, aki azt mondta: »kedves apa és anya, oly szomoru vagyok, hogy itthagylak titeket és kedves testvéremet; de hivnak, mennem kell«, a fiatal anya arcát áztató könnyek nem voltak csupán a gyötrelem könnyei, mikor lelke ölelő karjaitól elbucsuzott. Ezeket a könyeket türni kell, de nem szabad eltiltani. Látják az Atya arcát. Ó Atyám, ó áldott szók!
Igy keverődött egy angyal szárnyainak a suhogása a többi visszhang közé, ezek nem voltak csupán földi hangok, a menny szellője is ott lebegett közöttük. Szél sóhajtása is vegyült közéjük, mely a kicsiny kerti sirdomb fölött fujdogált; Lucie azt is hallotta, amint halkan zsongott, – mint a homokos parton pihenő tenger lehellete nyáron – miközben a kicsiny Lucie kómikus komolysággal végezte reggeli feladatát, vagy anyja lábánál ülve babát öltöztetett és csacsogott a két város nyelvén, amely életébe szövődött.
Az echo ritkán hangoztatta Carton Sydney lépteit. Legfeljebb ha féltucatszor évenkint élt privilégiumával, hogy meghivás nélkül eljött és ott ült velük az este folyamán, mint ahogy szokott. Bortól hevülten sohasem jött oda. Valami más reávonatkozót is suttogott a visszhang, olyasvalamit, amit minden kor minden igazi echója suttogott.
Ha egy férfi igazán szeretett egy asszonyt, aki reá nézve elveszett, de azután ismét reátalált, ha megváltozottan is, mint kifogástalan anya és feleség, ugy az ő gyermekei valami különös szeretettel vonzódnak hozzá, gyöngéd, ösztönszerü részvéttel. Hogy milyen rejtett érzelmek érintődnek ilyenkor, azt semmi visszhang nem képes hangoztatni, de ugy van és ugy volt a jelen esetben is. Carton volt az első idegen, aki felé a kicsiny Lucie gömbölyü karjait nyujtogatta és ő megtartotta ezt a helyet akkor is, mikor a kis leány növekedett. A kis fiunak is majdnem utolsó szava őt illette: »Szegény Carton, csókoljátok meg helyettem«.
Stryver egyengette utját a törvénytudók között, mint valami hatalmas gépezet, mely előrehalad a zavaros vizben és hasznos barátját vonszolta maga után, mint a vontatóhajó a csónakot. Valamint az ilyen csónak rendszerint ide-oda vetődik és legtöbbnyire viz alatt van, Sydney is ilyen nedves életmódot folytatott. Könnyelmü és állhatatos szokásai irányitották életét, melyek szerencsétlenségre könnyelmübbek és állhatatosabbak voltak, mint a becsület és szégyen bármilyen ösztönző érzelme; ő nem gondolt arra, hogy megszünjön az oroszlán sakálja lenni, mint ahogy az igazi sakál gondolna arra, hogy oroszlánná emelkedjék. Stryver gazdag volt; feleségül vett egy viruló özvegyet, akinek vagyona és három fia volt, akiken, gömbölyü sima fejüket kivéve, egyéb ragyogás alig volt.
Ezt a három ifju urat Stryver, minden pórusából sértő jóakaratot izzadva, mint három juhot hajtotta. Soho nyugodt sarkába és Lucie férjének tanitványokul ajánlotta őket ezen gyöngéd szavak kiséretében: »Halló, Darnay, itt van három darab vajaskenyér háztartása lakomáihoz!« Ennek a három darab vajaskenyérnek az udvarias visszautasitása Stryvert nagy méltatlankodással töltötte el, melyet később az ifju urak nevelése alkalmával felhasznált, lelkükbe vésve, hogy óvakodjanak az ilyen tanitófajta koldusok büszkeségétől. Az a szokása is volt, hogy nehéz bora mellett Stryvernének szokta mesélgetni, hogy Darnayné egykor milyen művészetet alkalmazott, hogy őt »megfogja« és hogy ő ravaszságával és állhatatosságával hogyan kerülte el a »megfogatást«. Néhány King’s Bench törvényszékbeli barátja, akiknek alkalmilag módjuk volt, hogy nehéz borát és hazudozásait megizleljék, azzal mentegették őt, hogy ezt a hazugságot annyiszor mondotta el, hogy ő maga is már elhitte, – ami bizonyára annyira sulyosbitotta ezt az egyébként is komisz sértést, hogy igazságosnak látszanék annak az elkövetőjét egy megfelelő elhagyatott helyre vinni és ott fölakasztani, hogy utban ne legyen.
Ilyen hangok is voltak az echók között, melyeket Lucie néha elmélyedve, néha mulatva és nevetve rajtuk, hallott a visszhangzó sarokban, mig kis leánya hatéves lett. Hogy milyen közel járt szivéhez gyermeke, valamint kedves atyja öntudatos és tevékeny lépteinek és szeretett férje lépteinek visszhangja, azt fölösleges emliteni. Sem azt, hogy milyen kellemes zene volt az ő füleinek közös otthonuk könnyed visszhangja, melyet ő bölcs és izléses takarékossággal oly ügyesen vezetett, hogy az bőséges, de nem pazarló volt. Sem azt, hogy mily édes volt hallania, mikor atyja gyakran mondogatta, hogy tapasztalata szerint házaséletében még több gondosságot tanusit irányában, mint hajadonkorában tette (mintha az lehetséges volna), vagy mikor férje annyiszor hangoztatta, hogy az ő gondossága és kötelességtudása nem oszlik meg iránta való szerelme és neki juttatott segitsége között és azt kérdezte tőle:
– Mi az a büvös titok, szerelmem, hogy te mindegyikünknek mindene vagy, mintha itten csak egy ember volna és sohasem látszik, hogy sietnél, vagy hogy sok volna a dolgod?
De más echók is hangzottak az egész idő alatt és a távolból fenyegetően dörögtek a sarokban. Éppen akkor, a kis Lucie hatodik születése napja körül, félelmetes hangok hallatszottak, mintha Franciaország fölött veszedelmes vihar volna keletkezőben, melyet a tenger tornyosuló hullámai kisértek.
Egy este, julius közepén, az 1789-ik esztendőben, Lorry még későn odajött hozzájuk Tellsonéktól és Lucie és férje mellé beült az ablak homályába. Tikkasztó, zivatarral fenyegető éjszaka volt és mind a hárman visszaemlékeztek arra a régi vasárnapi éjszakára, mikor a villámlást ugyanarról a helyről nézték.
– Már azt kezdtem hinni, – mondá Lorry barna parókáját igazgatva – hogy az egész éjszakát Tellsonéknál töltöm. Annyi dolgunk volt egész nap, hogy azt sem tudtuk, mihez fogjunk elébb, vagy hogy merre forduljunk. Párisban olyan nagy az aggodalom, hogy szinte elárasztanak minket megbizással. Ugy látszik, hogy odaát levő üzletfeleink nem képesek vagyonukat elég gyorsan reánk bizni. Egész határozottsággal mánia tört ki közöttük, hogy vagyonukat Angliába küldjék.
– Ennek veszedelmes a látszata – mondá Darnay.
– Ön azt mondja, hogy veszedelmes a látszata, kedves Darnay? Igaz! De mi nem tudjuk, hogy mi ennek az oka. Az emberek oly esztelenek. Néhányan közülünk Tellsonéknál öregszenek és tulságosan igénybe vannak véve, megfelelő ok nélkül pedig mi valóban nem térhetünk el a rendes foglalkozásunktól.
– Mégis, – mondá Darnay – ön tudja, hogy milyen borus és veszedelmes a látóhatár.
– Nagyon jól tudom, – helyeselte Lorry és igyekezett önmagát rábeszélni, hogy jó hangulata elromlott és igy dörmögött – de el vagyok szánva arra, hogy ilyen hosszu, fáradságos nap után duzzogni fogok. Hol van Manette?
– Itt van! – mondá a doktor, aki ebben a pillanatban lépett be a sötét szobába.
– Mennyire örülök, hogy itthon van. Ez a sok siettetett munka, azok a rossz hirek, melyek egész napon át környékeztek, ok nélkül felizgattak. Remélem, nem megy el?
– Nem; de ha tetszik, játszom önnel »backgammon«-t2) – mondá a doktor.
– Azt hiszem, hogy nincsen kedvem ehhez, ha szabad véleményemet nyilvánitanom. Ma nem vagyok olyan hangulatban, hogy önnel mérkőzzem. Itt van még a tea, Lucie? Nem látok!
– Természetesen, vártuk önt.
– Köszönöm, édesem. A drága gyermek ágyban van?
– Nyugodtan alszik.
– Ez helyes; mind egészséges és jól van. De nem is tudom, hogy miért legyen itt valami máshogyan, mint jó egészségben, hála Istennek; de én annyit bosszankodtam egész napon át és nem is vagyok már olyan fiatal, mint voltam. Tea, édesem? Nagyon köszönöm. Foglalja most el helyét körünkben, üljünk csendben és hallgassuk a visszhangot, amelyről önnek megvan a teóriája.
– Nem teória az, csak képzelődés.
– Hát jól van, képzelődés, bölcs báránykám – mondá Lorry szeretettel simogatva kezét. – Nagyon sok és nagyon hangos ma az echo, nemde? Figyeljen csak!
*
Eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek a lépések, ha valakinek az életébe nyomódnak. Ha egyszer pirosra festődtek, nehéz azokat megtisztitani. Ilyen lépések dühöngtek messze Saint Antoineban, mikor a kicsiny társaság ott ült a londoni sötét ablaknál.
Saint Antoineban ezen a reggelen a madárijesztők sötétlő nagy tömegekben mozogtak ide s tova és a hullámzó fejek fölött gyakori volt a villogás, kardok és szuronyok acélja ragyogott a napfényben. Iszonyu orditás hallatszott Saint Antoine torkából, egész erdő meztelen kar tusakodott a levegőben, mint a száraz faágak a téli szélben, minden kéz görcsösen markolt valami fegyvert, vagy fegyverhez hasonlót, mely a mélységekből került elő, ki tudja, mily messzeségből?
Hogy ki osztotta szét a fegyvereket, honnan kerültek elő, hogy kinek a közbenjárására meredtek egyszerre csomónkint az égnek, mint valami villám a tömeg feje fölött, azt senki a csődületben megmondani nem tudta; de puskákat osztottak szét és töltényeket, lőport és golyót, vas- és farudakat, késeket, fejszéket, vasvillákat, mindenféle fegyvert, amit a haragtól lángoló találékonyság csak felfedezni vagy kigondolni képes volt. Azok, akik mást nem találtak, véres kézzel köveket és téglákat téptek ki a falakból. Minden ér, minden sziv Saint Antoineban lázas volt az izgalomtól. Minden élő teremtmény semminek sem tekintette az életet és őrült szenvedéllyel kész volt azt feláldozni.
Mint ahogy a forró vizforgatagnak van középpontja, ugy ez az őrjöngő tömeg is mind Defarge kocsmája körül forgott, a katlanban minden embercsepp a középpont felé törekedett, ahol Defarge a puskaportól és izzadságtól már feketén osztogatja a parancsot, a fegyvert, ezt az embert visszalökte, amazt előreszoritotta, az egyiktől a fegyvert elvette, hogy a másiknak adja és a legsürübb tömegben dolgozott és tevékeny volt.
– Légy a közelemben, Jacques Három – kiáltja Defarge – és ti, Jacques Egy és Kettő, váljatok el és álljatok annyi hazánkfiának az élére, amennyit csak összehozni tudtok. Hol van a feleségem?
– Itt vagyok – mondá az asszony, nyugodtan, mint rendesen, de ma nem kötött. Határozott jobbja fejszét markolt a békés kötőtük helyett, övébe pisztoly és egy kegyetlen kés volt dugva.
– Hová mégy, feleségem?
– Egyelőre veled megyek, – mondá az asszony – majd meglátsz azonnal az asszonyok élén.
– Előre tehát! – kiáltotta Defarge harsogó hangon. – Hazámfiai, barátaim, készen vagyunk! A Bastille felé!
Olyan orditással, mely ugy hangzott, mintha Franciaország minden lehellete ezt a gyülölt szót kiáltotta volna, emelkedett fel az élő tenger, hullám hullámot, mélység mélységet követve boritotta el a városnak azt a pontját. Megkondult a vészharang, pergett a dob, a tenger dühöngött és mennydörgött uj partján és a roham megkezdődött.
Mély árkok, kettős felvonóhid, szilárd kőfalak, nyolc hatalmas torony, ágyuk, puskák, tüzelés és füst. A tüzelés és füstön keresztül, a tüzben és füstben – a tenger ágyuhoz vetette őt és abban a pillanatban tüzérré válva – küzdött Defarge, a kocsmáros, két forró óra hosszat, mint bátor katona.
Mély árok, egyik felvonóhid, szilárd kőfalak, nyolc hatalmas torony, ágyuk, puskák, tüzelés és füst. Egy felvonóhidat elfoglaltak!
– Munkára, bajtársak, mind, munkára! Dolgozz, Jacques Egy, Jacques Kettő, Jacques Egyezer, Jacques Kétezer, Jacques Huszonötezer! Minden angyal és ördög nevében, amelyik kedvesebb, munkára! – igy kiáltott Defarge, a kocsmáros, ágyuja mellett, mely már régen megtüzesedett.
– Ide hozzám, asszonyok! – kiáltotta felesége. – Micsoda! Mi is tudunk ugy ölni, mint a férfiak, ha a hely be van véve. – És köréje csoportosultak az asszonyok vérszomjas kiáltással, különféle módon fölfegyverkezve, de mind egyforma éhség és boszuszomjban.
Ágyu, puskák, tüzelés és füst; de még áll a mély árok, az utolsó felvonóhid, a szilárd kőfalak és a nyolc hatalmas torony. Csekély akadályok keletkeznek a dübörgő tengeráradatban, az első sebesültek okozzák. Csillogó fegyverek, lobogó fáklyák, nedves szalmától gőzölgő kocsik, kemény munka a szomszédos barrikádokon minden irányban, orditás, fegyverek dördülése, átkozódás, végnélküli bátorság, ágyudörgés és puskaropogás és az eleven tengernek bőszült bömbölése; de még mindig áll a mély árok, az utolsó felvonóhid, a szilárd kőfalak, és nyolc hatalmas torony és Defarge, a kocsmáros, még ott áll ágyuja mellett, mely kétszeresen tüzes lett négy forró óra szolgálatától.
Fehér zászló a várfokán és tárgyalás, – alig vehető észre a dühöngő viharban, melyben semmi sem hallható – a tenger hirtelen mérhetetlen magasságra emelkedik és Defargeot, a kocsmárost, a leeresztett felvonóhidon át, a hatalmas kőfalak mentén, a nyolc hatalmas torony közepébe sodorja, mely megadja magát.
Oly ellenállhatatlan volt az őt előresodró oceán ereje, hogy éppen oly kevéssé vehetett lélegzetet vagy fordithatta meg fejét, mintha a Déli-tenger örvényében küzdött volna, amig a Bastille külső udvarában lába ismét szilárd talajra nem talált. Itt felkuszik egy fal sarkára és körültekint. Jacques Három ott állott mellette. Defargené asszonyai élén, az előtte elterülő távolságban volt látható, késsel a kezében. Mindenütt őrjöngés, ujjongás, fülsiketitő és őrült zavarodás, dühöngő bömbölés és mégis őrjöngő némajáték.
– A foglyokat!
– Az irásokat!
– A kinzószerszámokat!
– A foglyokat!
Ezek a kiáltások és még tizezer más érthetetlen volt hallható. »A foglyokat« kiáltás hallatszott legsürübben és legérthetőbben a tenger felől, amely betódult, oly végtelen embertömegekben, akárcsak az idő vagy tér. Mikor a legelső hullámok elvonultak és magukkal sodorták a börtönőröket, rögtöni halállal fenyegették őket, ha a legtitkosabb sarok is fölnyitatlan marad, Defarge hatalmas kezét ezen emberek egyikének a mellére fektette, – őszfejü ember akinek égő fáklya volt a kezében – elkülönitette őt a többitől és odavitte a falhoz maga mellé.
– Mutasd meg az Északi Tornyot! – mondá Defarge. – Gyorsan!
– Hiven elvezetem, – válaszolt az ember – ha velem jön. De ottan nincsen senki.
– Mit jelent Százöt, Északi Torony? – kérdé Defarge. – Gyorsan!
– Mit jelent, uram?
– Foglyot jelent-e vagy börtönt? Vagy azt akarod, hogy megöljelek?
– Öld meg – károgta Jacques Három, aki közelébe jutott.
– Uram, az egy börtön.
– Mutasd meg!
– Jöjjön erre!
Jacques Három arcán ott ült a mohó tekintet, láthatóan elkedvetlenült, mikor a párbeszéd olyan fordulatot vett, mely nem igért vérontást, Defargeot karjánál fogta, mint ahogy ő fogta a börtönőrt. Ez alatt a beszélgetés alatt mind a hárman összedugták fejüket, még igy is alig érthették meg egymást, oly félelmetes volt az eleven oceán dühöngése, mikor betört a várba és elárasztotta az udvarokat, folyosókat és lépcsőket. Kivül és köröskörül dübörgő dörgéssel verődött oda a falakhoz néha egy-egy magános ujjongó felkiáltás is elszállott a levegőben, mint a hullámeső.
Homályos boltozatokon haladtak végig, ahova a nap sugara soha be nem hatolt, sötét barlangok és ketrecek titokzatos ajtói mellett sirbolthoz hasonló lépcsőkön lefelé, majd ismét meredek kő- és téglalépcsőkön föl, melyek inkább kiszáradt vizeséshez, mint lépcsőkhöz voltak hasonlók, – folytatták nagy sietéssel utjukat Defarge, a börtönőr és Jacques Három, szorosan fogva egymás karját, Itt-ott, különösen eleinte, az áradat egyes hullámai elérték őket és elhömpölyögtek mellettük; de mikor a leszállás véget ért és egy kanyargó lépcsőn a toronyba kapaszkodtak, egyedül maradtak. Itten a vastag falak és boltozatok közé zárva, a várban és a vár körül folyó vihart csak távoli zugásként hallották, mintha a dübörgés, melyet most hagytak el, hallóképességüket megsemmisitette volna.
A börtönőr megállott egy alacsony ajtónál, kulcsot dugott a nyikorgó zárba, lassan kitárta az ajtót és mikor mindannyian meghajolva beléptek, mondá:
– Százöt, Északi Torony!
Magasan fönt a falban volt egy nehéz vasráccsal elzárt ablak, előtte védőfal, ugy hogy az eget csak ugy lehetett látni, ha az ember mélyen lehajolva tekintett fölfelé. Volt ott egynéhány láb mély, nehéz vasráccsal körülvett tüzhely; a tüzhelyen régi, fehéres-szürke fahamu; egy szék, egy asztal és egy szalmazsák; a négy fekete fal egyikében rozsdás vaskarika.
– Világits a fáklyával, lassan a fal mentén, hogy láthassak – mondá Defarge a börtönőrnek.
Az ember engedelmeskedett és Defarge szemével követte a fénysugárt.
– Állj! Nézz ide, Jacques!
– M. S.! – károgta Jacques Három, amint mohón olvasta.
– Manette Sándor – sugta Defarge a fülébe és a betükön puskaportól fekete ujjával végighaladt. – És ide irta »egy szegény orvos«; mindenesetre ő karcolta a kőbe ezt a naptárt. Mi van a kezedben? Feszitővas? Add ide!
Az ő kezében még mindig ott volt ágyujának gyujtóvesszője. Hirtelen elcserélte a két szerszámot és a szuette szék és asztal felé fordulva, azokat néhány csapással darabokra törte.
– Tartsd magasabbra a fáklyát! – kiáltott dühösen a börtönőrre. – Jacques, kutasd át gondosan azokat a darabokat. És ime, itt a késem, – odadobta – vágd széjjel a szalmazsákot és keress a szalmában. Tartsd magasabban a fáklyát!
Fenyegető pillantást vetett a börtönőr felé, felkuszott a tüzhelyre és benézett a kéménybe, falait a feszitővassal verte és az előtte levő vasrácsot meglazitotta. Néhány pillanat mulva vakolat és mész hullott le, fejét elforditotta, nehogy arcába potyogjon; majd kezével óvatosan keresgélt a kéményben, a régi fahamuban és a kémény négy repedésében, melyet vasával felfedezett, vagy pedig repesztett.
– Nincs semmi a fa között, a szalma között, Jacques?
– Semmi.
– Rakjuk össze egy halomba, a börtön közepére. Igy! Gyujtsd meg!
A börtönőr meggyujtotta a kis rakást, mely magasan és forróan lángolt. Égni hagyták; ismét meghajoltak, mikor az alacsony boltozott ajtón kiléptek és visszatértek az udvarba. Lefelé haladtak, mire odajutottak a dühöngő hullámok közepébe, hallásukat visszanyerték.
A tenger tombolt és zugott és Defargeot kivánta. Saint Antoine hangosan hivta kocsmárosát, hogy ő legyen a vezetője annak a csoportnak, mely őrizte a kormányzót, aki a Bastillet védelmezte és a népet lövette. Különben nem vezethették a kormányzót a városházán székelő biróság elé. Különben a kormányzó elmenekülhetett volna és a nép vére (melynek sok éven át nem volt értéke, de most hirtelen becsessé vált) megbosszulatlan maradna.
A szenvedélytől és dühtől tobzódó tömegben, mely a komortekintetü, szürke, pirosfelhajtásos kabátba öltözött, öreg katonatisztet körülfogta, csak egy higgadt alak volt, egy asszony alakja.
– Ime, itt a férjem! – kiáltotta az asszony és reámutatott kezével. – Nézzed, Defarge! – Az asszony mozdulatlanul állott az öreg katonatiszt közelében; és mozdulatlanul ottmaradt mellette, mikor Defarge és a többiek őt az utcákon végighurcolták; mozdulatlanul közelében volt, mikor rendeltetése céljához közeledett és valaki őt hátulról megütötte; mozdulatlanul ott volt a közelében, mikor régóta gyülekező esőként hullott reája az ütés és csapás; oly szorosan közelében volt, mikor ő holtan rogyott össze, hogy hirtelen megélénkülve, lábát nyakára helyezte és kegyetlen késével, – melyet régen készen tartott – fejét lemetszette.
Megérkezett az idő, mikor Saint Antoine megvalósitotta rettenetes eszméjét, hogy embereket huzott fel a lámpások helyére, hogy megmutassa nekik azt, hogy ő mivé vált és mire képes. Saint Antoine vére felforrt, és folyt a vaskezü zsarnokság és uralom vére, – lefolyt a városháza lépcsőiről, ahol a kormányzó teteme hevert – ott folyt Defargené cipője talpa alatt, mikor azt a tetemre helyezte, hogy könnyebben lefejezhesse.
– Eresszétek le a lámpást! – kiáltott Saint Antoine, mikor vérszomjasan körültekintett a halálnak uj módját keresve. – Katonáinak egyikét őrnek itthagyjuk! – Az őr ott lógott az őrhelyén és a dühöngő áradat tovább tódult.
A feketevizü fenyegető tenger egymást romboló ellentétes hullámaival, melynek mélységét még nem tudják, erejét még nem ismerik. A könyörtelen tenger, mely tele van szenvedélytől izzó alakokkal, bosszut szomjazó hangokkal és arcokkal, melyeknek vonásai a szenvedés kemencéjében annyira megkeményedtek, hogy a részvét érzése rajtuk nyomot nem hagy.
Az arcok oceánjában, melyeken minden vad és dühöngő kifejezés élénken kinyomódott, volt két csoport arc, – minden csoportban hét – mely annyira elütött a többitől, hogy tenger ezeknél érdekesebb roncsokat hullámain még nem görgetett. Hét fogolynak az arcát, akiket a vihar kiszabaditott, sirboltjukat föltépte, ott hordozták magasan, fejük fölött; mind megrémülten, zavartan bámult és csodálkozott, mintha elkövetkezett volna az itéletnapja és a körülöttük ujjongók mind elkárhozott lelkek volnának. Más hét arc is volt ottan, ezeket még magasabban vitték körül – hét halott arca – lecsukódó szemhéjuk, félig látható szemük itéletnapjára várakozott. Arcuk érzéketlen, tartózkodó – nem megsemmisült – kifejezés ült rajtuk; mintha rémületes szünetet tartanának, hogy majd ismét felemeljék tekintetüket és vértelen ajkakkal tegyenek tanuságot: »Te tetted ezt!«
Hét kiszabaditott fogoly, hét lándzsára szurt véres fej, nyolc hatalmas tornyu megátkozott vár kulcsai, néhány fölfedezett levél és már elmult idők foglyainak emlékei, kik megtört szivvel régen meghaltak, – ilyet és ehhez hasonlót hangoztatnak vissza messzehallhatóan Saint Antoine léptei Páris utcáin végig, julius közepén, 1789-ben. Az Ég hiusitsa meg Darnay Lucie képzelődését és tartsa távol ezeket a lépteket az ő életétől! Mert ezek eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek; és annyi évvel azután, hogy Defarge kocsmája ajtaja előtt a bor kiömlött, nem moshatók könnyen tisztára, ha egyszer pirosra festődtek.
22. Fejezet.
A tenger még folyton árad.
A zabolátlan Saint Antoinenak csak egy hete volt az ujjongásra, hogy szük adag kemény és keserü kenyerét – amennyire csak képes volt – testvéri ölelkezéssel és üdvözléssel megpuhitsa; ennek eltelte után Defargené szokott módon ott ült számolóasztala mögött, vendégeire ügyelve. Defargené nem viselt rózsát a fejdiszében, mert a kémek nagy testvéri egyesülete már ezalatt a rövid hét alatt is oly félénkké vált, hogy nem merte magát a Szent könyörületére bizni. Az utcák fölött lógó lámpák félelmetesen rugalmasak voltak.
Defargené keresztbefont karokkal ült a reggeli nap fényében és a korcsmába és az utcába bámult. Mindkettőben szegényes, piszkos külsejü csoportok álldogáltak, akiknek arcából a hatalom öntudata tekintett le. A legrongyosabb hálósapka, mely ferdén lógott a fakó arc fölött, ékesen beszélt: Én tudom, hogy nekem, aki ezt a sapkát viselem, mily nehéz volt életemet tengetnem; de tudod-e, hogy mily könnyünek találtam én, aki ezt a sapkát viselem, azt, hogy téged életedtől megfosszalak? Minden sovány, mezitelen kar, mely azelőtt munkában volt, minden pillanatban készen volt arra, hogy ilyen munkához fogjon, ha kedve tartotta. A kötő asszonyok ujjai görcsösen vonaglanak azzal a tudattal, hogy tépni is képesek. Saint Antoine arcának képe megváltozott; évszázadokon keresztül kalapáltak rajta és az utolsó befejező ütések hatalmas kifejezést juttattak arcának.
Defargené elfojtott jóváhagyással figyelt, amint azt Saint Antoine asszonyainak vezetőjétől meg is kivánták. A testvériség egyik asszonya kötögetett az oldalán. Egy éhező füszeresnek alacsony termetü, kövér felesége és két gyermek anyja, ez a segédtiszt már a Bosszuangyal névre tett szert.
– Figyelj! – mondá a Bosszuangyal – figyelj csak! Ki jön?
Mint valami gyujtózsinór, melyet Saint Antoine határától a korcsmáig fektettek és hirtelen meggyujtottak, ugy terjedt gyorsan a mormogás.
– Ez Defarge – mondá az asszony. – Csend, hazámfiai!
Defarge jött lélekszakadva, levette a vörös sapkát fejéről és körültekintett.
– Figyeljen mindenki! – mondá az asszony. – Figyeljétek őt!
Defarge lihegve állott ott, kiváncsi szemek és nyitott szájak hátterében, mely az ajtó körül képződött; a korcsma vendégei mind fölugrottak.
– Beszélj, férjem. Mi ujság?
– Hirek a másvilágból!
– Hogyan? – kiáltá az asszony megvetően. – A másvilágból?
– Emlékeztek-e mindannyian az öreg Foulon-ra, aki az éhező népnek azt mondotta, hogy legeljenek – és aki meghalt és a pokolba került?
– Mindenki! – hangzott minden torokból.
– A hir tőle származik. Ő közöttünk van!
– Közöttünk? – hangzott ismét az egyetemes torokból. – És halottan?
– Nem halott! Annyira félt tőlünk, – oka volt reá – hogy halottnak mondatta magát és nagy temetést rendeztetett magának. De megtalálták őt elevenen, a vidéken elrejtőzött és most idehozták. Láttam őt éppen most, mint foglyot, a városháza felé vivő utjában. Azt mondottam, hogy volt oka, hogy féljen tőlünk. Beszéljetek mind! Volt-e oka?
Hetven esztendőnél idősebb, nyomorult, vén bünös, ha eddig még nem tudta volna azt, szive mélyén érezte volna ennek a válasznak a hallatára.
Pillanatnyi mély csend következett. Defarge és felesége szilárdan néztek egymásra. Bosszuangyal lehajolt és egy dob zörgése volt hallható, amint azt az asztal alól elővette.
– Hazámfiai! – kiáltotta szilárd hangon. – Készen vagyunk?
Defargené kése azonnal ott volt az övében; a dob pergett az utcán, mintha a dobos és dob varázslat utján kerültek volna egymáshoz; és a Bosszuangyal rémitő kiáltozással, karjait feje fölött lóbálva, mint 40 furia rohant házról-házra, hogy társnőit előhivja.
A férfiak félelmetesek voltak, amint vérszomjas tekintettel néztek ki az ablakon, és a kezük ügyébe eső fegyvert megragadva, az utcára rohantak; de az asszonyok látása vérfagyasztó volt még a legbátrabb embernek is. Otthagyták házi foglalkozásukat, gyermekeiket, öregeiket és betegeiket a puszta padlón, meztelenül és kiéhezetten kuporogva és kusza hajjal rohantak ki; egymást őrülésig izgatták a legvadabb kiáltozással és mozdulatokkal. Foulont, a gazembert, elfogták, testvérem! Az öreg Foulont elfogták, anyám! Az alávaló Foulont elfogták, leányom! Azután egy másik csoport rohant közéjük, mellét verte, haját tépte és vijjogott: – Foulon él, Foulon, aki az éhezőknek tanácsolta, hogy legeljenek. Foulon aki öreg apámnak mondotta, hogy legeljen, ha nincs kenyerem az ő számára. Foulon, aki csecsemőmnek azt mondotta, hogy füvet szopjon, mikor ezek a mellek kiszáradtak a szükségtől. Ó! Istennek szent anyja! Ez a Foulon! Ó Ég, a mi szenvedésünk! Hallgass reám, halott gyermekem és meghalt apám. Térdeimen, ezeken a köveken esküszöm, hogy értetek bosszut állott Foulonon. Férjek, testvérek, fiaink: adjátok nekünk Foulon vérét; adjátok nekünk Foulon fejét; adjátok nekünk Foulon szivét; adjátok nekünk Foulon testét és lelkét. Tépjétek Foulont darabokra s ássátok a földbe, hogy fü nőjön belőle! – Ilyen kiáltással forogtak az asszonyok csoportokban, vad őrületig izgatva, egymást ütötték, tépték, mig szenvedélytől ájultan össze nem rogytak és csak a hozzájuk tartozó férfiak mentették meg őket az agyontaposástól.
Mindazonáltal egy pillanatot sem veszitettek el; egy pillanatot sem! Foulon a városházán volt és talán szabadon bocsátják. Soha, amig Saint Antoine tudja, hogy minden szenvedést, sérelmet és gyalázatot kellett eltürnie. Felfegyverzett férfiak és asszonyok gyorsan tódultak ki a városnegyedből és magukkal vonták mind a söpredéket is, oly vonzóerővel, hogy negyedórával azután, élő lélek nem volt látható Saint Antoine kebelében, kivévén néhány öreg anyókát és a kiáltozó gyermekeket.
Nem. Zsufolásig megtöltötték a törvényszék termét, ahol ez az öreg, csunya, gonosz ember volt és elárasztották a szomszédos nagy teret és az utcákat. Defarge-ék, férj és feleség, a Bosszuangyal és Jacques Három egészen elöl állottak, nem messze tőle a tárgyalási teremben.
– Nézd! – kiáltott az asszony, késével reámutatva. – Nézd a vén gazembert, kötelekkel van megkötözve. Jó eszme volt egy csomó füvet kötni a hátára. Ha! ha! Ezt jól csinálták. Hadd egye meg most! – Az asszony kését hóna alá dugta és tapsolt, mint valami szinházban.
Defargené mögött álló emberek elmondották megelégedettségének okát a mögöttük állóknak, ezek pedig másoknak, és ismét másoknak, ugy hogy nemsokára a szomszédos utcák a tapsolástól hangzottak. Hasonló módon továbbitották bámulatos gyorsasággal Defargené türelmetlenségének gyakori megnyilatkozását, mikor két-három óráig tartó unalmas törvényszéki tárgyalások alatt vékaszámra öntötték a szót. Ami annál könnyebb volt, mert sokan bámulatos ügyességgel felkusztak az épület külsejére és az ablakokon néztek be a terembe; ezek jól ismerték Defargenét és távirószolgálatot végeztek közte és a kivül levő tömeg között.
A nap végre oly magasra emelkedett, hogy egy barátságos sugara, mint a remény vagy védelem jelképe, az agg fogoly fejét érte. Ez a nagy kegy nem volt elviselhető! A korlát egy pillanat alatt izzé-porrá volt zúzva, – már különben is feltünően sokáig állott ott – széjjelszórták és Saint Antoine megragadta őt!
Azonnal megtudták, még a tömeg legtávolabbi szélein is, Defarge csupán átugrott a korláton és egy asztalon és a nyomorultat halálthozó karjaiba ölelte – Defargené követte férjét és kezére csavarta a kötelek egyikét, melyekkel a fogoly meg volt kötözve – a Bosszuangyal és Jacques Három még nem is voltak mellettük és az ablakokban levő férfiak még nem ugrottak be a terembe, mint a magasan ülő ragadozó madarak, mikor már az egész városon végighangzott:
– Hozzátok ki! Lámpásra vele!
Lelökték és fölemelték, lógó fejjel hurcolták le a lépcsőn, most térden, majd lábán állott, majd ismét hátán fekve cipelték; ütötték, verték és majdnem megfulladt a fü- és szalmacsomóktól, melyeket száz meg száz kéz dobott az arcába; megtépve, összezuzva, véresen, lihegve, de mindig kegyelemért könyörgött és rimánkodott, majd szenvedéllyel védekezett sorsa ellen, azon a kis szabad területen, mely körülötte képződött azáltal, hogy az emberek hátrább huzódtak, hogy jobban láthassák őt; majd mint valami száraz fakölöncöt hurcolták a lábak erdejében a legközelebbi utcasarokig, ahol ilyen végzetes lámpa csüngött; Defargené itten elbocsátotta őt – mint a macska az egeret – nyugodtan és higgadtan nézett reá, mialatt a többiek mindent elkészitettek és ő kegyelemért esdekelt. Az asszonyok az egész idő alatt folyton ott vijjogtak körülötte, a férfiak pedig szenvedelmesen kiáltották, hogy füvet a szájába s ugy akasszák fel. Felhuzták először, de a kötél elszakadt és ők orditozva fogták karjaikba, felhuzták másodszor, a kötél elszakadt és ők orditozva fogták karjaikba; a kötél aztán megkönyörült és kibirta őt és nemsokára dárdára volt tüzve a feje, elegendő fü a szájában, Saint Antoine pedig ott táncolt a látvány körül.
De ezzel még nem végződött a napnak munkája, mert Saint Antoine dühöngő vére az orditozás és táncolástól felhevült és forrott; mikor estefelé meghallotta, hogy a legyilkoltnak veje, a népnek elnyomója és ugyancsak ellensége, 500 lovasból álló őrség felügyelete alatt jön Párisba, Saint Antoine nagy papirosivekre irta az ő büneit, hatalmába keritette s – egy hadsereg közepéből is kitépte volna, hogy Foulon társaságába juttassa! Fejét és szivét lándzsákra tüzte és a napnak három zsákmányát farkasüvöltéssel hordta körül az utcákon.
A sötét éjszaka beállta előtt nem tértek haza a férfiak és asszonyok a siró, kenyér nélkül levő gyermekekhez. Azután hosszu sorokban lepték el a nyomoruságos péküzleteket és türelmesen várakoztak, hogy rossz kenyeret vásároljanak és mialatt korgó gyomorral várakoztak, az időt azzal töltötték el, hogy a nap diadalaitól megittasultan egymást átölelték és gyönyöreit ujra végigélvezték azáltal, hogy ismét elmondották egymásnak. A rongyos emberek csoportjai lassankint kisebbedtek, elszóródtak és magas ablakokban halvány mécsek gyultak ki, kis tüzeket gyujtottak az utcákon, melyeknél a szomszédok közösen főztek és azután a kapuk előtt vacsoráztak.
Nyomoruságos, szük vacsora volt, hus nem tett kárt benne, sem más hozzávaló, a rossz kenyéren kivül. De az egyesülés egy kis táplálóanyagot kevert a kőkemény élelmiszerek közé és néhány szikrányi vidámságot is csalt ki belőlük. Apák és anyák, kiknek teljes részük volt a legkegyetlenebb vérengzésben, kedélyesen játszadoztak vézna gyermekeikkel; a szeretők szeretkeztek és reméltek, ilyen világ környezetében.
Már hajnalodott, mikor az utolsó csoport vendég elhagyta Defarge korcsmáját és Defarge rekedt hangon mondotta feleségének, mikor az ajtót bereteszelte:
– Végre megérkezett, kedvesem.
– Igaz – válaszolta az asszony. – Majdnem!
Saint Antoine aludt; Defarge-ék aludtak; sőt még a Bosszuangyal is aludt éhező füszeresével és a dob is pihent. A dob hangja volt az egyedüli Saint Antoineban, melyet a vérengzés és vihar nem változtatott meg. A Bosszuangyal, a dob őrzője, fölkelthette és ugyanolyan hangokat csalhatott volna ki belőle, mint a Bastille bevétele vagy Foulon halála előtt: de a férfiak és asszonyok rekedt hangja Saint Antoine kebelében teljesen elváltozott.
23. Fejezet.
Tüz.
Megváltozott a falu, ahol a kut csobogott és ahonnan az utkaparó naponta kijárt, hogy az országut köveiből néhány morzsa kenyeret verjen ki, mely szegény tudatlan lelkét és nyomorult, vézna testét összetartotta. A szikla tetején levő börtön nem volt már olyan uralkodó, mint azelőtt; volt benne katona őrségül, de nem sok; tisztek is voltak, hogy a katonákra ügyeljenek, de egyik sem tudta, hogy katonái mit tesznek, kivéve azt, hogy valószinüen nem azt tennék, amit parancsolnak.
Közel és távol tönkrement vidék terül el, mely nem volt egyéb, mint pusztaság. Minden zöld levél, minden fü és gabonaszál oly sorvadt és szegényes volt, mint nyomorult népe. Minden elbágyadt, lehangolt, elnyomott és megtörött állapotban volt. Lakások, keritések, férfiak, asszonyok, gyermekek és a föld, mely őket hordozta – mind ki volt szipolyozva.
Monseigneur (mint egyén, gyakran méltányos ur) a nemzetnek áldása volt, mindennek, ami őt környezte, lovagias szinezetet adott, előkelő példája volt a fényűző, ragyogó életmódnak, mégis ő volt az okozója annak, hogy minden ily állapotba jutott. Különös, hogy a természet, mely kizárólag az ő használatára készült, oly gyorsan és alaposan kipréseltette magát. Bizonyára van valami rövidlátás az örökkévaló intézkedéseiben! De mégis ugy volt; mikor aztán a kövekből az utolsó csepp vért is kipréselték és a kinzópad utolsó csavarát annyiszor forgatták, hogy rudja elgörbült és hogy forgott, forgott, anélkül, hogy valamibe kapaszkodott volna, ugy hogy Monseigneur otthagyta ezt a megbizhatatlan, alacsonyrendü jelenséget.
De a falun és sok más hasonló falun, nem ez a változás tünt fel. Monseigneur husz vagy több év óta szipolyozta és préselte azt és nagyritkán tisztelte csak meg jelenlétével, kivévén, hogy a vadászat gyönyöreit élvezze, ilyenkor majd a népet, majd pedig a vadat hajszolta. Ez utóbbinak a kimélésére Monseigneur nagy területeket müveletlen vadonnak hagyott meg. A változás abban nyilvánult, hogy a faluban alacsonyrendü, közönséges arcok jelentek meg, nem pedig abban, hogy Monseigneur előkelő, vésett, boldog és boldogitó arckifejezése eltünt.
Ebben az időben ugyanis az utkaparó, amint magányosan ott dolgozgatott az ut porában és nem nagyon gyötörte magát azzal az eszmével, hogy ő is csak por és porrá kell válnia, főképpen azzal a gondolattal volt elfoglalva, hogy milyen szük a vacsorája és hogy mennyivel többet enne, ha volna mit, ebben az időben, mikor magányos munkájából fölpillantott és a vidéket nézte, egy vad alakot látott, amint gyalogolva közeledik. Az ilyen alak azelőtt ritka, most pedig gyakori eset volt a vidéken. Amint közelebb jött, az utkaparó meglepetés nélkül vette észre, hogy az torzonborz haju, szinte barbár külsejü, magas termetü férfi volt és olyan facipőt viselt, mely még az utkaparónak is otrombának látszott; arca sötét, vad, naptól barnult, az országutak szennyétől és porától piszkos, ruhája nedves a mocsarak párájától és tele az erdő ösvényein rárakodott tüskével, levelekkel és mohával.
Ilyen külsejü ember jött feléje, mint valami kisértet, juliusi nap déltáján, mikor a töltésen levő kőhalom tövében ült, hogy amennyire lehet, védőhelyet találjon a hirtelen keletkezett jégeső ellen.
Az ember ránézett, ránézett a völgyben elterülő falura, a malomra, a sziklán emelkedő börtönre. Mikor mindezt szemügyre vette, olyan dialektussal, mely éppen csak hogy érthető volt, igy szólott hozzá:
– Hogy megy, Jacques?
– Köszönöm, jól, Jacques.
– Kezet ide!
Kezet fogtak és az ember leült a kőhalomra.
– Nincs ebéd?
– Most nincs más, csak vacsora – mondá az utkaparó éhes arccal.
– Ez a divat, – dörmögött a másik – sehol sem találtam ebédet.
Elővette megfeketedett pipáját, megtöltötte, acéllal és kovával meggyujtotta, szitta, mig jól égett, majd hirtelen eltávolitotta magától és valamit beléjeejtett, ami mutató- és hüvelykujja között volt, ez föllángolt és füstfelhőben elpuffant.
– Kezet ide! – Ezuttal az utkaparón volt a sor, hogy ezt mondja, miután ezt a müveletet megfigyelte. Ismét kezet fogtak.
– Ma éjjel? – kérdé az utkaparó.
– Ma éjjel – válaszolt az ember, pipáját szájába dugva.
– Hol?
– Itt.
Ő és az utkaparó a kőhalmon ülve, hallgatva nézték egymást, a jégeső ott zuhogott köröttük, majd az ég a falu fölött ismét kiderült.
– Mutasd meg! – mondá az utas és a domb tetejére ment.
– Nézz oda! – válaszolt az utkaparó kinyujtott karral. – Menj itten lefelé, egyenest végig az utcán és a kut mellett…
– Az ördög vigye el mindezt! – szakitotta félbe a másik, végigtekintve a vidéken. – Én nem megyek az utak és kutak mellett. Nos?
– Tehát! Körülbelül két órányira a falu fölötti domb mögött.
– Jó. Mikor hagyod abba a munkát?
– Napnyugtakor.
– Fölkeltesz-e, mielőtt hazamégy? Két éjjelen át vándoroltam pihenés nélkül. Pipámat szivom el és azután ugy alszom, mint a gyermek. Fölkeltesz?
– Bizonyára!
A vándor elszitta pipáját, zsebébe dugta, levetette nehéz facipőit és háttal feküdt a kőhalomra. Egy pillanattal későbben mélyen aludt.
Mialatt az utkaparó folytatta poros munkáját és az elvonuló jégesőfelhők az ég kékjéből szalagokat láttattak, melyeknek a vidéken ezüstszalagok feleltek meg, ugy látszott, hogy ez a kis ember (aki most piros sapkát viselt a kék helyett) egészen el volt varázsolva a kőhalmon fekvő ember látásától. Szeme annyiszor fordult feléje, hogy szerszámait csak gépiesen használta és nagyon kevés eredménnyel. A naptól barnult arc, a fekete, kuszált haj és szakál, a durva szövetü vörös sapka, az otthon készült szövetből és durva bőrökből való idegenszerü ruha, az eredetileg hatalmas, de éhezéstől lesoványodott alak, az alvás közben mogorván, kétségbeesetten összeszoritott ajkak: irtózattal töltötték el az utkaparót. A vándor sokat járhatott, lába tele volt sebbel, bokája vérzett; füvel és levelekkel teletömött facipője hosszu utját nehezitette, ruhája tele volt lyukkal. Az utkaparó föléje hajolt és igyekezett meglátni, vajjon a keblében vagy másutt elrejtve van-e fegyver nála; de eredménytelenül, mert az karjait mellén szorosan összefonta, mint ahogy a száját csukva tartotta. Védőfalakkal, őrházakkal, kapukkal, árkokkal és felvonóhidakkal megerősitett városok levegőnek látszottak csak ehhez az emberhez képest. Mikor az alakról a horizontra nézett és körültekintett, képzelete hasonló alakokat látott, amint feltartóztatás nélkül haladtak Franciaországon végig, a középpont felé.
Az ember tovább aludt, nem törődve jégesővel, az utána való jó idővel, napfénnyel, mely arcába sütött, mig a nap nyugaton lesülyedt és az ég izzott. Az utkaparó összeszedte szerszámait, hogy hazamenjen a faluba és fölkeltette őt.
– Jó – mondá az alvó és könyökére emelkedett. – Két órányira a domb teteje mögött.
– Körülbelül.
– Körülbelül. Jó!
Az utkaparó hazament, por kisérte előtte vagy mögötte, aszerint, amint a szél fujt, gyorsan odaért a kuthoz, ott elkeveredett a sovány tehenek közé, amelyeket ottan itattak és ugy látszott, hogy ezeknek is suttogott, amint halk hangon beszélt az egész falu népéhez. Mikor a falu népe elköltötte szük vacsoráját, nem kuszott ágyba, mint rendesen szokta; hanem a kapuk elé kijött és ottmaradt. A suttogás csodálatos módon fertőző lett és mikor sötétség beállta után a falu a kut köré gyült, ugyancsak csodálatosan volt fertőzve azzal a szenvedéllyel, hogy várakozóan csakis egy irányba nézett az égre. Gabelle, a helység főhivatalnoka, nyugtalan lett, háza tetejére ment egyedül és ő is abba az irányba nézett; kéménye mögül látta a kut melletti elsötétülő arcokat és a sekrestyéshez üzent, aki a templom kulcsait őrizte, hogy nemsokára talán szükséges lesz a vészharangot megkonditani.
Az éjszaka sötétedett. A kastélyt övező fák, melyek azt a külvilágtól elkülönitették, zugtak a keletkező szélben, mintha a sulyos és sötét kőtömeget fenyegetnék. Az eső vadul zuhogott a terrász két lépcsőjén és a nagy kapuhoz verődött, mint valami gyors hirvivő, aki a bennlevőket felkelti. Hirtelen szélroham száguldott végig a csarnokon a régi dárdák és fegyverek között és sóhajtozva haladt végig a lépcsőkön és megrázta az ágy függönyeit, melyben a márki utoljára aludt. Kelet, nyugat, észak és délről az erdőkön keresztül jött négy nehézlépésü, borzas alak, letiporták a magas füvet és összetörték a száraz faágakat, amint óvatosan az udvar felé tartottak, ahol összetalálkoztak. Hirtelen fénysugár villant fel és különböző irányban eltünt, majd ismét minden elsötétült.
De nem sokáig. Mindjárt azután a kastély különös módon a saját fényétől lett láthatóvá, mintha világitana. A homlokzaton egy vékony fénysugár játszadozott, átlátszó helyeket keresett, majd az ivek, ballusztrádok és ablakok között mutatkozott. Majd magasabbra csapott föl, szélesebb és világosabb lett. Hirtelen egy sor ablakból lángok törtek elő és merev álmukból fölébresztett kőarcok bámultak ki a tüzből.
Néhány ember hangja hallatszott a ház körül, aki még ottmaradt; majd lovat nyergeltek és egy lovas elvágtatott. Őrült sebességgel nyargalt a sötétségben és az izzadtságtól habzó ló csupán a falu kutjánál állott meg Gabelle ajtaja előtt.
– Segitség, Gabelle, segitsen mindenki.
A vészharang türelmetlenül kondult; de más segitség (ha ez ugyan annak mondható) nem volt. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja összefont karral állott a kutnál és a fényoszlopot nézte az égboltozaton.
– Lehet vagy negyven láb magas – mondották kárörömmel, de egyik sem mozdult.
A kastélybeli lovas és a habzó paripa tovább vágtatott a falun végig, a köves lejtőn föl, a sziklán levő börtönhöz. A kapuban egy csoport tiszt állott és nézte a tüzet, oldalt egy csoport katona:
– Segitség, tiszt urak, a kastély ég; értékes tárgyakat még jókori segitséggel meg lehet menteni. Segitség! Segitség!
A tisztek a katonákra néztek, akik a tüzet bámulták, nem adtak parancsot és vállvonogatva és bosszusan harapdálva ajkaikat válaszolták:
– Hadd égjen!
Mikor a lovas az uton végig kivágtatott a faluból, a falut kivilágitották. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja megragadták az eszmét, mint egy ember, házaikba szaladtak és minden homályos kis ablakba gyertyát helyeztek. A minden tekintetben uralkodó inség okozta, hogy parancsoló hangon kértek kölcsön gyertyát Gabelletől; és mikor ez a hivatalnok egy rövid ideig akadékoskodott és habozott, az utkaparó, aki különben nagyon alázatos volt minden feljebbvalóval szemben, azt jegyezte meg, hogy kocsik nagyon alkalmasak örömtüzek gyujtására és a lovakat is meg lehet sütni benne.
A kastély magára maradt és tovább égett. Egy tüzes, a pokoli vidék felől jövő szél belefujt a vad lángtengerbe és ugy látszott, hogy elfujja az épületet. A tüz lángolása és lecsapódása között a kőarcok fájdalomtól vonaglani látszottak. Mikor a nagy tömeg kő és oszlop ledült, a füst elsötétitette a kőarcot az orron levő két gödröcskével; majd ismét kilátszott a füsttömegből, mintha a keményszivü márki arca volna, aki máglyán égett és a lángokkal küzködött.
A kastély égett; a szomszédos fák, melyeket a láng elért, megpörkölődtek és összezsugorodtak; távolabb álló fák, melyeket a négy vad alak meggyujtott, az égő épületet ujabb füstfelhőbe boritották. Megolvadt ólom és vas forrt a szökőkut márványmedencéjében; a viz kiapadt, a gyertyaoltó kupakhoz hasonló tornyok eltüntek, mint a jég a tüzárban, és négy szakadozott lángpatak módjára folytak végig a falakon. Nagy repedések, szakadások támadtak a szilárd falakban, minden irányban; elkábult madarak röpködték körül és hullottak bele a parázsba; négy vad alak vonult tova kelet, nyugat, észak és dél felé a füstbeborult utakon, a láng, melyet ott gyujtottak, vezette őket legközelebbi céljuk felé. A kivilágitott falu hatalmába keritette a vészharangot, elkergette a harangozót és gyönyörében harangozott.
Más is történt; a falu az éhezés, a tüz, a harangozástól föleszmélve, hirtelen arra gondolt, hogy Gabelle volt a bér és adó összegyüjtője, – ámbár az utóbbi időben csak nagyon csekély adórészletet, bért pedig egyáltalán nem kapott – türelmetlenül beszélni óhajtott vele, házát körülvette és személyes tárgyalásra hivta őt. Gabelle erre házát szorosan elreteszelte és visszavonult, hogy önmagával tanácsot tartson. Ennek a tanácskozásnak az volt az eredménye, hogy Gabelle ismét a háztető kéménye mögé vonult és arra határozta el magát, ha ajtaját betörik (ő ugyanis alacsonytermetü, délvidéki és bosszuálló természetü ember volt) leveti magát onnan és az alul levő emberek közül egyet-kettőt igy agyonüt.
Valószinü, hogy Gabellenek hosszunak tünt az éjszaka ott fönn, amint kitekintett a távoli kastély tüzére és a falu gyertyáira, kapujának a döngetése és az örömharangok kongatásának a hangja volt a látvány kisérő muzsikája; nem is emlitve azt, hogy vele szemben a postaépület előtt egy lámpa lógott és a falunak nagy volt a hajlandósága, hogy azt az ő javára onnan eltávolitsa. Szorongó helyzet, egy nyári éjszakán ott állani a sötét, tátongó tenger partján, készen arra, hogy beleugorjék, amire Gabelle elszánta magát. De a barátságos hajnal végre feltünt, a falubeli gyertyák kialudtak és a nép szerencséjére elszéledt. Gabelle is leszállt a háztetőről és egyidőre élete még megmenekült.
Száz mérföldnyi kerületben, más tüzek fényénél, ezen vagy más éjjel más hivatalnokok kevésbbé szerencsések voltak, mert a fölkelő nap, az egykori békés utcákban, ahol születtek és nevelkedtek, felakasztva látta meg őket; és más falu és város lakói pedig szintén kevésbbé voltak szerencsések, mint az utkaparó és barátai, mert a hivatalnokok és katonaság sikeresen ellenük fordult és őket akasztotta fel. De a vad alakok szilárd lépéssel haladtak kelet, nyugat, észak és dél felé, bármi is történt, bárkit is akasztottak, a tüz lángolt. A matematika minden művészetével sem lett volna képes egy hivatalnok sem kiszámitani azt, hogy mily magas, vizzé váló akasztófára volna szükség, hogy ezt a tüzet eloltsa.