Két város: Regény három könyvben

24. Fejezet.
A mágnessziget vonz.

Tüzlángban, tengeráradásban telt el három viharos év, a szilárd földet megrázta a dühöngő tenger áradása, melynek most sohasem volt apálya, mindig csak áradt mind magasabb és magasabbra, a parton lakók rémülete és bámulatára. A kis Lucie három ujabb születésenapját fonta az aranyfonál életének békés szövetébe.

Sok éjjel és sok nappal hallgatták a békés ház lakói a sarok visszhangját, és szivük elszorult a viharos léptek hallatára. Az ő lelkükbe ugy vésődtek bele ezek a lépések, mint olyan nép léptei, mely vörös zászló alatt kiáltja, hogy hazája veszedelemben forog és rémületesen kitartó varázslattal hosszu időn dühös fenevaddá változott.

Monseigneur rendje otthagyta ezt a jelenséget, minthogy nem méltányolták őt eléggé és oly kevéssé kivánták Franciaországban, hogy annak a veszedelemnek volt kitéve, hogy onnan is, de az életből is kikergetik. Mint a mesebeli paraszt, aki végtelen fáradsággal megidézte az ördögöt és látásától annyira megijedt, hogy az örök ellenségtől mit sem tudott kérdezni, hanem azonnal elszaladt, igy Monseigneur is, miután sok-sok éven át visszájára mondotta el vakmerően a Miatyánkot és sok más hathatós varázslatot alkalmazott, hogy az ördögöt megidézze, alighogy meglátta, félelmében előkelően faképnél hagyta.

Az udvar ragyogó középpontja eltünt, különben a nemzet golyóiból származó orkánnak lett volna a céltáblája. Sohasem látták szivesen, – Lucifer büszkesége, Sardanapal fényüzése és a vakond vaksága egyesült benne – de eltünt és eltávozott. Az udvar, exkluziv legbelső köreitől kezdve egész legkülső rothadt köréig tele intrikákkal, romlottság- és álnoksággal, mindenestől eltünt. A legutolsó hirek szerint a királyság is eltünt, palotájába volt internálva és felfüggesztve.

1792-ik év augusztusa megérkezett és Monseigneur ekkor már messze járt.

Londonban, Monseigneur főhadiszállása és nagy gyülekező helye természetesen Tellsonék bankja volt. A kisértetek állitólag azokon a helyeken járnak leginkább, ahol testük azelőtt leggyakrabban megfordult és Monseigneur is, egy guinea nélkül, azt a helyet kereste föl, ahol az ő guineai azelőtt voltak. Azonkivül ez volt az a hely, ahová a legmegbizhatóbb franciaországi hirek leggyorsabban jutottak el. Aztán meg Tellsonék háza előkelő volt és nagylelkü régi üzletfelei irányában, akik elvesztették előkelő helyzetüket. Továbbá, mert azok a nemesek, akik idejében észrevették a bekövetkező vihart és megelőzték a kiraboltatást és konfiskálást és óvatos előrelátással vagyonukat Tellsonékhoz átutalták, szükségben levő testvéreiket itt mindig meghallgatták. Ehhez járult még az is, hogy minden Franciaországból való uj jövevény hireivel Tellsonéknál jelentkezett és az egészen természetesnek látszott. Mindezen okokból akkoriban Tellsonék háza – francia hirek tekintetében – olyan volt, mint valami magasabb tőzsde; a közönség is jól tudta ezt és ennélfogva oly számos volt a kérdezősködés, hogy Tellsonék gyakran a legujabb hireket néhány sorba foglalva papirra irták és a bank ablakába kifüggesztették, hogy mindenki olvashassa, aki a Temple Bar mellett elrohant.

Egy gőzölgő, ködös délután Lorry ott ült iróasztalánál, Darnay mellette állott és halk hangon beszélgettek. A büntetőkamra, melyben azelőtt a »a céggel« való értekezések folytak, most hirtőzsde volt, zsufolásig tele. Körülbelül fél órával zárás ideje előtt volt.

– De ha ön a legfiatalabb ember volna is, aki valaha élt, – mondá Darnay habozva – még akkor is tiltakoznom kellene…

– Értem, Hogy nagyon is öreg vagyok? – mondá Lorry.

– Rossz idő, hosszu utazás, az utazó alkalmatosságok megbizhatatlansága, fejetlen ország, oly város, mely még önre nézve sem biztos…

– Kedves Károly, – mondá Lorry vidám bizalommal – ön néhány okot emlit odautazásom, de nem ott-tartózkodásom ellen. Elég biztos az reám nézve; senki sem fog ott egy ilyen vén legénnyel törődni, aki közel jár a nyolcvanhoz, mikor annyi ott az ember, akivel sokkal érdemesebb törődni. Ami pedig a város fejetlenségét illeti, ha nem volna fejetlenség a városban, nem volna ok arra, hogy itteni házunkból elküldjünk valakit ottani házunkba; aki régen ismeri a várost és az üzletet és aki Tellsonék bizalmát birja. Ami pedig az utazás bizonytalanságát és hosszadalmas voltát és a téli időt illeti, ki tegye ki magát Tellsonék érdekében néhány kényelmetlenségnek, ha nem én, annyi év után?

– Szeretném, ha én magam mehetnék – mondá Darnay Károly nyugtalanul, mintha hangosan gondolkodnék.

– Valóban! No ön ugyan jó tanácsadó! – kiáltott fel Lorry. – Ön szeretne odamenni? Ön, a francia születésü? Ön bölcs tanácsadó!

– Kedves Lorry ur, éppen mert francia születésü vagyok, jutott gyakran az eszembe ez a gondolat (melyet azonban itten nem akartam hangoztatni). Az ember nem tudja elképzelni, hogy ha némi részvétet érez ezzel a szegény néppel szemben és valami áldozatot is hozott az érdekükben, – ismét előbbi gondolatokba mélyedt módján beszélt – hogy meg ne hallgassák őt és olyan befolyásra ne tegyen szert, mely némely bajnak elejét venné. Tegnap este is, mikor ön már eltávozott és én Lucievel beszélgettem…

– Mikor ön Lucievel beszélgetett – ismételte Lorry, – Igen, csodálom, hogy nem szégyenli Luciet emliteni! Ön ilyen időben Franciaországban szeretne lenni?

– No, hiszen én nem utazom – mondá Darnay Károly mosolyogva. – Inkább csak azért mondom, mert ön emliti, hogy oda akar utazni.

– És én el is megyek, egész komolyan. Az az igazság, kedves Károly. – Lorry a távolabb levő »cégre« pillantott és hangját halkitotta. – Nincsen fogalma arról, hogy üzletünk milyen nehézségekkel küzd, hogy okmányaink és könyveink odaát milyen veszedelemben forognak. A jó Isten tudja csak, hogy hány ember, mily sulyosan volna kompromittálva, ha okmányaink közül néhány idegen kézbe kerülne, vagy elpusztulna; és ez minden pillanatban megtörténhetik, mint ön tudja; ki mondhatja, hogy Párist nem gyujtják-e föl ma, vagy rabolják-e ki holnap? Kivülem alig képes valaki azokat (értékes időveszteség nélkül) óvatosan kiválogatni, elásni, vagy valami más módon biztonságba helyezni. És én nyugodtan üljek, mikor Tellsonék ezt tudják és mondják, Tellsonék, akiknek kenyerét hatvan év óta eszem, – azért, mert tagjaim kissé merevek lettek? Micsoda? Én még fiu vagyok, uram, egy féltucat itteni öreg fickóhoz képest!

– Mennyire csodálom az ön bátorságát és ifju lelkületét, Lorry ur!

– Ah! Ostobaság, uram! És kedves Károly, – mondá Lorry ismét a »cégre« tekintve, – fontolja meg, hogy teljesen lehetetlen mostan Párisból valamit kihozni, teljesen közömbös, hogy mi az. Okmányokat és értékes holmikat még ma is a legkülönösebb hirvivők hoztak ide hozzánk (legnagyobb titokban mondom; még önnek sem volna szabad elmondanom), el sem tudná képzelni és mindegyiknek az élete hajszálon függött csupán, mikor a sorompón keresztülment. Más időkben a mi csomagjaink oly akadálytalanul jönnek és mennek, mint az üzletszerü vén Angliában; de most mindent megállitanak.

– És ön tényleg ma éjjel elutazik?

– Tényleg ma éjjel elutazom, mert az ügy oly sürgős, hogy nem tür késedelmet. Mindenféle embert ajánlottak nekem kiséretül, de nem akarom, hogy bármi dolgom is legyen velük. Jerryt szándékozom magammal vinni, Jerry hosszu idő óta a testőröm vasárnap éjjel, már megszoktam őt. Jerryt senki sem fogja gyanusitani, hogy valami egyéb, mint egy angol buldogg, vagy hogy más szándéka van, mint hogy bárkire rátámadjon, aki gazdáját érinteni meri.

– Ismét azt kell mondanom, hogy szivből csodálom az ön bátorságát és ifjuságát.

– Nekem pedig ismét azt kell mondanom, ostobaság, ostobaság! Ha ezt a kis megbizást véghezvittem, talán elfogadom Tellsonék ajánlatát, hogy visszavonuljak és tetszésem szerint éljek. Akkor aztán elég időm lesz, hogy a vénülésre gondoljak.

Ez a párbeszéd Lorry szokott asztala mellett folyt; néhány lépésnyire tőlük hencegett Monseigneur, – egész tömeg – hogy rövid időn belül milyen módon fog bosszut állni ezen a gazember népségen. Monseigneurre vallott egészen a mód, ahogyan beszélt, annak a védelme alatt, hogy politikai menekült, másrészt meg a született brit orthodoxiát jellemezte az a hang, mellyel erről a rettenetes forradalomról beszéltek; hogy az volt az egyedüli aratás az ég alatt, melyet nem vetettek, mintha sohasem történt volna semmi, vagy nem mulasztottak volna el soha semmit, amely ezt eredményezte, mintha azok, – akik megfigyelték Franciaország nyomorultjainak millióit és a rosszul és helytelenül alkalmazott eszközöket, melyek arra voltak szánva, hogy az országot boldogitsák, – nem látták volna, hogy a forradalom elkerülhetetlenül bekövetkezik, és nem nyilvánitották volna elég érthetően azt, amit eljövendőnek láttak. Ez a hencegés, mely párosul Monseigneur csapongó terveivel, hogy milyen módon igyekszik majd a dolgoknak azt a rendjét visszaállitani, mely önmagát tette tönkre és az ég és föld türelmét kimeritette, – elviselhetetlen volt minden józaneszü emberre, aki ismerte az igazságot, anélkül, hogy tiltakozott volna ellene. Ez a fülébe tóduló hencegés Darnay Károlyra ugy hatott, mint valami zavart okozó vértolulás, vagy lelkét eltöltő gond és állandó nyugtalanságot okozott lelkében.

A beszélgetők között volt a King’s Bench törvényszékbeli Stryver is, aki már jó messzire haladt abbeli törekvésében, hogy az állam előkelő hivatalba helyezze és ennélfogva különösen hangosan beszélt; kifejtette terveit Monseigneur előtt, hogy a népet röpitsék a levegőbe, pusztitsák el a föld szinéről és éljenek meg nélküle és még sok más hasonló ilyen célu tervet, mely lényegében mind hasonlitott ahhoz, hogy a sasok faját ugy pusztitsák ki, hogy sót hintsenek a farkára. Darnay különös ellenszenvvel hallgatta az ő beszédét és éppen azon töprengett, hogy távozzék-e, hogy ne halljon belőle többet, avagy pedig ottmaradjon és óvást emeljen a mondottak ellen, amikor olyasvalami történt, mely ebben az ingadozásában határozó volt.

A »cég« odalépett Lorryhoz és egy piszkos, zárt levelet tett eléje és azt kérdezte tőle, hogy fölfedezett-e már valami nyomot arról a személyről, akinek a levelet cimezték. A »cég« letette a levelet; Darnay oly közel volt, hogy a cimzést meglátta, annál is gyorsabban, mivel az az ő igazi neve volt. A cimzés igy szólott: »Nagyon sürgős. Az egykori St. Evremonde márki urnak Franciaországból. Kézbesités végett: Tellson és Társa bankár uraknak, Londonban, Anglia.«

A házasság reggelén Manette doktor határozottan arra kérte Darnayt, hogy nevének titka – kivévén, ha ő, a doktor, ez alól feloldja – kettőjük között maradjon. Senki sem tudta, hogy ez volt a neve, még felesége sem gyanitotta; Lorrynak sejtelme sem lehetett róla.

– Nem, – mondá Lorry, válaszolva főnökének – megmutattam az urak közül itten mindenkinek és senki sem tudja, hogy az az ur hol található.

Minthogy az óra mutatója a bank záróraidejéhez közeledett, a távozók folyama Lorry asztala mellett haladt el. Ő kérdezősködve tartotta a levelet kezében, Monseigneur ránézett, – a terveket szövő és méltatlankodó menekült személyében, – ennek is annak is, mindegyiknek volt valami becsmérlő megjegyzése, angol vagy francia nyelven, a fel nem található márkira vonatkozóan.

– Azt hiszem, hogy unokaöccse – mindenesetre elfajult utód – a nagyrabecsült márkinak, akit meggyilkoltak – mondá az egyik. – Boldog vagyok, hogy sohasem ismertem őt.

– Gyáva, aki elhagyta állomását már évekkel ezelőtt, – mondá egy másik Monseigneur – aki fejével lefelé bujt el egy kocsi szénában és félig megfulladva került ki Párisból.

– Az uj doktrinák megfertőzték, – mondá egy harmadik – ellentétbe jutott az utolsó márkival és lemondott az uradalmakról, mikor azok reászállottak örökségül és átengedte azt a gazember népségnek. Remélem, hogy ezek most majd megjutalmazzák ugy, ahogy megérdemli.

– Micsoda? – kiáltotta a nagyhangu Stryver. – Tényleg ugy cselekedett? Olyan fajta fickó? Hadd lássuk az ő alávaló nevét! F… e vigye őt!

Darnay nem volt képes magát tovább tartóztatni, kezét Stryver vállára tette és azt mondotta: Én ismerem ezt a fickót!

– Igazán? – válaszolt Stryver. – Zeusra mondom, hogy sajnálom önt.

– Miért?

– Miért Darnay ur? Hallotta, hogy mit cselekedett? – Ne kérdezze, hogy miért, ilyen időben!

– De én kérdezem, hogy miért?

– Én akkor is azt mondom, Darnay ur, hogy sajnálom önt. Sajnálom, hogy ön ilyen különös kérdéseket intéz. Itt van egy fickó, akit megfertőzött ez a legpestisesebb és legistentagadóbb ördögi doktrina, melyet valaha ismertek; aki átengedi birtokait a föld legaljasabb csőcselékének, amely a gyilkosságot nagyban üzi és ön, aki az ifjuságot tanitja, azt kérdezi, hogy miért sajnálom önt. Jó, tehát válaszolok önnek. Sajnálom önt, mert azt hiszem, hogy ilyen gazember önt is megfertőzheti. Ezért!

Darnay igéretére emlékezve, csak nehezen tudta magát tartóztatni és igy szólott: Talán ön nem érti meg ezt az urat.

– Értek hozzá, hogy Önt sarokba szoritsam, Darnay ur, – mondá Stryver – és meg is teszem. Ha ez a fickó ur, akkor én nem értem őt. Ezt megmondhatja neki, tiszteletem kiséretében. Megmondhatja továbbá azt is neki az én nevemben, hogy miután minden vagyonát és pozicióját ennek a mészárló csőcseléknek engedte át, csodálkozom azon, hogy miért nem áll az élükre. De nem, uraim, – mondá Stryver körültekintve és ujjaival csattintva – én ismerem az emberi természetet és mondom önöknek, hogy sohasem találnak fickót olyat, mint ez, aki ily drága védettek könyörületére bizná magát. Nem uraim, ő elszelel, amily gyorsan csak lehet.

Ezekkel a szavakkal, utolsót csattantva ujjaival, Stryver kitolakodott a Fleet-streetbe, hallgatói általánosan helyeseltek. Az általános távozás után Lorry és Darnay egyedül maradtak az iróasztalnál.

– Átveszi a levelet? – kérdi Lorry. – Ön tudja, hogy hol kell kézbesiteni?

– Igen.

– Magyarázza meg neki, hogy ide cimezték, abban a hiszemben, hogy mi képesek leszünk azt kézbesiteni és hogy már jó ideje itt fekszik.

– Megteszem. Innen utazik Párisba?

– Innen, nyolc órakor.

– Visszajövök, hogy elbucsuzzam.

Darnay nagyon elégületlen volt önmagával, Stryverrel és a többiekkel is, lehető gyorsan a Temple csöndes vidékére sietett, felbontotta a levelet és elolvasta. Igy hangzott:

A Darnay lelkében rejtőző nyugtalanságot ez a levél hatalmasan megelevenitette. Egy régi, hű szolgának a veszedelme, akinek egyedüli büne az ő családja iránt tanusitott hűsége volt, oly szemrehányóan meredt az arcába, hogy, amint ott járt föl és alá a Templeben, megfontolva a teendőt, majdnem eltakarta az arcát a járókelők előtt.

Jól tudta, hogy a cselekedet fölötti borzalmában, hogy nagybátyja ellen való gyanujában, hogy abban az irtózatban, mellyel lelke a roskadozó épületet tekintette és amelynek támogatásával gyanusitották, ő csak félmunkát végzett. Jól tudta, hogy Lucie iránt való szerelme miatt mondott le társadalmi állásáról és hogy ez a tette – ámbár lelke előtt nem látszott ujnak – mégis elhamarkodott és hiányos volt. Jól tudta, hogy rendszeresen és óvatosan kellett volna tervét kidolgozni, és hogy szándékában is volt ennek a megtétele és hogy ez mégsem történt meg.

Magaválasztotta angol otthonának boldogsága, az a szükség, hogy állandóan el volt foglalva, az idő gyors változásai és nyugtalanságai, melyek oly gyorsan követték egymást, hogy e hét eseményei az előbbi hét meg nem ért terveit megsemmisitették és a következő hét eseményei pedig mindent ismét ujjáalakitottak, ő tudta jól, hogy ezen események kényszerének engedett, nem gond nélkül, de mégis állandó és tartós ellenállás nélkül. Ő várt a cselekvés pillanatára, de az események forgatagában az idő elmult, a nemesség minden uton csoportosan hagyta el Franciaországot, vagyonukat elpusztitották és konfiskálták, nevüket eltörülték, ezt ő mind jól tudta, mint bármilyen ujonnan keletkezett hatalom Franciaországban, amely őt emiatt talán vád alá helyezte.

De hiszen ő nem nyomott el senkit, nem börtönzött be senkit; oly távol volt attól, hogy szigoruan követelte volna járandóságait, hogy saját akaratából lemondott mindenről, és uj világba vetette magát, melyben ránézve kedvezmény nem volt, abban kiküzdötte a maga helyzetét és megkereste a kenyerét. Gabelle kezelte a tönkrejutott és eladósodott birtokot irásba foglalt rendelkezések szerint, melyek utasitották őt, hogy a szegény népet kimélje, hogy azt a keveset, ami elajándékozható volt, nekik adja, télen annyi tüzelőfát és nyáron annyi gabonát, amennyit a szorongató hitelezők meghagytak, hogy minden eshetőségre számitva, a saját biztonsága érdekében ezt a körülményt irásba foglalta, ugy hogy ennek most napfényre kellett kerülnie.

Ezek a körülmények érlelték meg Darnay Károlynak azt a kétségbeejtő elhatározását, hogy Párisba utazik.

Igen. Mint a régi monda hajósát, a szél és áradat a mágnes szikla hatáskörébe hajtotta és vonzotta őt, ugy hogy mennie kellett. Minden, ami képzelete előtt felmerült, mind gyorsabban hajszolta őt, mind inkább növekedő erővel a borzalmas vonzóerő karjaiba. Lelkének nyugtalanságát az okozta, hogy boldogtalan hazájában rossz célok elérésére alkalmatlan eszközöket használtak és hogy ő, aki tudta, hogy jobb amazoknál, nem volt ott jelen, hogy megkisérelje, vajjon tehet-e valamit a vérontás beszüntetésére és hogy a könyörület és emberiesség követelményeit érvényre juttassa. Ez a félig elnyomott és félig szemrehányó gond arra késztette őt, hogy párhuzamot vonjon maga és a bátor öreg ur között, akiben olyan nagy volt a kötelességtudás; ezt a reánézve hátrányos összehasonlitást nyomban követték Monseigneur becsmérelő nyilatkozatai, melyek őt annyira megsértették, és Stryveréi, melyek régi okok miatt kétszeresen sértők voltak reánézve. Majd Gabelle levele érkezett meg, egy ártatlan, halálveszedelemben lebegő fogolynak az ő igazságosságához, becsületéhez és jóhirnevéhez való könyörgése.

Elhatározása megszilárdult. Párisba kell mennie.

Igen. A mágnesszikla vonzotta őt, előre kellett eveznie, mig zátonyra kerül. Nem volt szikláról tudomása; veszélyt alig látott. A szándék, amely szerint cselekedett és ahogyan cselekedett, még ha nem volt is teljesen befejezett, az ő eljárását olyan világitásba helyezte, hogy azt Franciaországban hálásan ismerik majd el, különösen ha személyesen jelenik meg annak az igazolására. Azután megjelent szeme előtt az a dicső látomány, hogy képes jót cselekedni, (mely oly gyakran ámitja el a vérmes embereket); ő már látta magát, hogy elegendő befolyással rendelkezik, hogy vezesse ezt az elvadult forradalmat, mely oly borzalmas vadsággal rohant előre.

Amint igy most már eldöntött szándékával járt föl és alá, azt határozta, hogy sem Lucie, sem atyja ne tudjon meg semmit addig, mig ő el nem távozott. Luciet meg kellett kimélnie a bucsuzástól, és atyja, aki mindig idegenkedett attól, hogy a régi idők veszedelmes emlékeivel foglalkozzék csak akkor tudja majd meg ezt a lépését, amikor már megtörtént, mikor már minden kétség eloszlott.

Gondolataival elfoglalva sétált föl és alá, mig elérkezett az idő, hogy Tellsonékhoz menjen és Lorrytól bucsut vegyen. Amint Párisba érkezik, fölkeresi öreg barátját; de most nem mondott neki semmit szándékáról.

Egy postakocsi indulásra készen állott a bank kapujában, Jerry is utrakészen volt.

– Kézbesitettem a levelet – mondá Darnay Károly. – Nem akartam beleegyezni abba, hogy önt irott válasszal terhelje, de talán lesz szives szóbeli választ vinni.

– Nagyon szivesen, – mondá Lorry – ha nem veszedelmes.

– Egyáltalán nem. Ámbár fogolynak szól, az Abbayeban.

– Mi a neve? – mondá Lorry, nyitott jegyzőkönyvével a kezében.

– Gabelle.

– Gabelle. És mi az üzenet a szerencsétlen Gabelle számára a börtönben?

– Egyszerüen az, hogy ő megkapta a levelet és jön.

– Időt nem kell emliteni?

– Holnap este elutazik.

– Személy nem emlitendő?

– Nem.

Segitett Lorrynak, hogy egy csomó köpenybe és kabátba burkolózzék és kikisérte őt a régi bank meleg levegőjéből a Fleet-street ködébe.

– Üdvözletemet Lucienek és a kis Lucienek – mondá Lorry távozáskor – és jól vigyázzon reájuk, mig visszajövök. – Darnay fejét rázta és kétkedően mosolygott, mikor a kocsi elhajtott.

Ezen az éjjelen – augusztus 14-ike volt – sokáig fönn volt és két szeretetteljes levelet irt; az egyik Lucienek szólt, amelyben elmagyarázta neki, hogy milyen elkerülhetetlen kötelesség kényszeriti őt Párisba való utazásra és hosszadalmasan elmondotta, hogy erősen bizik abban, hogy személyét semmi veszély nem fenyegeti; a másik a doktornak szólott, amelyben Luciet és gyermekét az ő gondjaira bizta és szilárd meggyőződéssel ugyanarról a tárgyról beszélt. Mind a kettőnek azt irta, hogy megérkezése után azonnal ir, hogy őket személye biztonságáról megnyugtassa.

Nehéz nap volt, ez volt az első nap, hogy titokkal lelkében járt közöttük. Nehéz volt reánézve, hogy titkolja az ártatlan csalást, melyről ők semmit sem gyanitottak. Egy gyöngéd tekintet, melyet boldog és tevékeny feleségére vetett, megerősitette elhatározásában, hogy nem emlit semmit a bekövetkezendőről (már majdnem megtette, oly különös volt reánézve, hogy bármit is cselekedjék az ő csöndes segitsége nélkül) és a nap gyorsan eltelt. Alkonyatkor megölelte őt és kedves gyermekét, emlitvén, hogy nemsokára visszatér (állitólagos elfoglaltságot adott okul; titkon bőrtáskát készitett elő ruhákkal) és nehéz szivvel lépett ki a ködös utcába.

A láthatatlan erő gyorsan vonzotta őt magához, minden szél, minden áramlat abba az irányba vonult. Leveleit átadta egy megbizható hirvivőnek, hogy félórával éjfél előtt kézbesitse, – nem előbb. Dover felé bérelt kocsit és megkezdette utazását.

– Az Ég szerelme, az igazságosság, a nagylelküség és előkelő nevének becsülete nevében! – ez volt a szegény fogoly kiáltása, ezzel bátoritotta elfogult szivét, mikor mindent otthagyott, ami a földön szivének kedves volt és a mágnesszikla irányába indult.