HARMADIK KÖNYV.
A VIHAR UTJA.
1. Fejezet.
Titkos börtönben.
Az utas, aki az 1792-ik év őszén Angliából Páris felé utazott, lassan haladt előre utazásában. Kelleténél rosszabb utak, rossz kocsik és rossz lovak is eléggé késleltették, még ha Franciaország szerencsétlen és trónjavesztett királya minden dicsőségével is trónjában ült volna; de az idők változása ezenkivül is más körülményeket teremtett. Minden város kapujában, minden falu adóhivatalában volt egy csoport polgár, nemzeti muskétáikkal lövésre készen, ezek minden jövőt vagy menőt megállitottak, össze-vissza kikérdezték, utleveleit megvizsgálták, nevét saját jegyzékükben keresték, visszaküldötték vagy tovább menni hagyták, vagy pedig megállitották és fogságba vetették, aszerint, amint az szeszélyes itéletük vagy képzelődésük szerint legüdvösebbnek látszott az Egységes és Oszthatatlan Köztársaság, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség, vagy a Halálra nézve.
Darnay Károly csak néhány mérföldnyit haladt franciaországi utjában, mikor már kezdette észrevenni, hogy ebben az országban nincs kilátása a visszatérésre, csupán ha Párisban jó polgárnak minősitik. Bármi történjék is, utazása végére kell jutnia. Nem zárult mögötte egy szegény falu, nem sülyedt mögötte egy közönséges sorompó az országuton, melyről nem tudta volna, hogy az mind csupa vaskapu abban a sorozatban, mely közötte és Anglia között bezárult. Az általános éberség annyira körülvette őt, hogy ha hálóban lett volna, vagy ha ketrecben vitték volna rendeltetési helyére, akkor sem érezte volna jobban szabadsága elvesztését.
Ez az általános éberség nemcsak hogy huszszor tartóztatta fel őt az országut minden állomásán, hanem napjában huszszor késleltette előhaladásában azáltal, hogy utánalovagoltak és visszahozták, előtte lovagoltak és gondoskodtak arról, hogy föltartóztassák, vagy pedig vele lovagoltak és őrizték őt. Már néhány napja utazott Franciaországban, mikor az országut egy kis városában, Páristól még jó messzire, fáradtan aludni tért.
Más módon nem juthatott volna még ennyire sem, ha nem mutatta volna föl a lesujtott Gabellenek az Abbaye börtönből irt levelét. Ennek a kis helységnek a kapuőrsége annyi nehézséget okozott neki, hogy érezte, hogy utazása most válságos ponthoz jutott. Aránylag tehát nagyon kissé volt meglepve, mikor a kis korcsmában, ahová reggelig való tartózkodásra utasitották, éjszaka közepén fölkeltették.
Félénk helybeli hivatalnok és három fegyveres hazafi, vörös sapkával a fejükön, pipával a szájukban, fölkeltette őt és ágyára ült.
– Emigráns, – mondá a hivatalnok – fedezet alatt küldöm Párisba.
– Polgártárs, nem óhajtok mást, mint hogy Párisba jussak, ámbár a fedezetet nélkülözhetem.
– Csend! – morgott egy vörössapkás és puskája agyával az ágytakaróra ütött. – Hallgass, arisztokrata!
– Ugy van, amint ez a jó hazafi mondja – jegyezte meg a félénk hivatalnok. – Ön arisztokrata, fedezetre van szüksége és fizetnie kell érte.
– Nincs választásom – mondja Darnay Károly.
– Választása! Hallgasd csak! – kiáltotta ugyanaz a fenyegető vörössapkás. – Mintha nem volna kedvezmény, hogy meg van védve a lámpavastól.
– Ugy van mindig, mint a jó hazafi mondja – jegyezte meg a hivatalnok. – Keljen föl és öltözködjék, emigráns.
Darnay engedelmeskedett; visszavitték a kapuőrséghez, ahol más vörössapkás hazafiak pipáztak, ittak és aludtak az őrtüz mellett. Itt nagy összeget fizetett a fedezetért és reggel három órakor elindult velük a nedves országuton.
A fedezet két vörössapkás és háromszinü kokárdával diszitett lovas hazafiból állott, akik a nemzet puskáival és kardjaival fölfegyverezve mindkét oldalán lovagoltak. Darnay külön lovon lovagolt, de a kantárhoz kötél volt erősitve, melynek végét az egyik hazafi karja köré tekerte. Ilyen helyzetben folytatták utjukat, a hideg eső arcukat verte és lassu lépésben lovagoltak a város rossz kövezetén ki az iszapos országutra. Utjukban nem állott be változás, kivévén, hogy lovakat váltottak és sebességet változtattak, végig a sáros országuton, egész a fővárosig.
Éjjel utaztak; egy-két órával napfölkelte után megállottak és alkonyatig pihentek. A fedezet oly nyomoruságosan volt öltözve, hogy puszta lábukszára köré szalmát tekertek és rongyos vállukra is szalmát tettek, hogy a nedvesség ellen védekezzenek. Eltekintve attól a személyes kellemetlenségtől, hogy ilyen módon kisérték és a jelenlegi veszedelemtől, melyet az a körülmény okozott, hogy a hazafiak egyike krónikusan részeg volt és nagyon könnyelmüen bánt fegyverével, Darnay Károly nem engedte, hogy a vele szemben alkalmazott kényszer ellenére is komoly aggodalom támadjon lelkében; meggyőzte önmagát arról, hogy ennek a helyzetnek semmi köze egy személyes ügy igazságosságához, amelyben még nem itélkeztek, vagy olyan nyilatkozathoz, mely még nem volt megtéve és amelyet az Abbaye foglya megerősitendő volt.
De mikor Beauvais városához jutottak, – estefelé volt, mikor az utcák tele voltak néppel – nem titkolhatta el, hogy a dolgok látszata nagyon nyugtalanitó. Veszedelmet hirdető arcok vették körül, hogy lássák őt, mikor a postaháznál leszállott és sok hang hangosan kiáltotta a tömegben: »Le az emigránssal!«
Éppen leszállóban volt a nyeregből, de ismét visszaült, minthogy azt tartotta a legbiztosabb helynek és azt mondá:
– Igen, emigráns; barátaim! De nem látjátok-e, hogy saját akaratomból vagyok itten Franciaországban?
– Átkozott emigráns vagy! – kiáltotta egy kovács és kalapáccsal a kezében, dühösen előretolakodott. – És átkozott arisztokrata is vagy!
A postamester, a kovács és a lovas kantárja közé állott (az ugyanis a kantárt akarta megragadni) és csendesitően mondotta: »Hagyd őt, hagyd őt! Párisban majd itélkeznek fölötte!«
– Itélkeznek – ismételte a kovács és meglenditette a kalapácsot. – Igen és elitélik, mint árulót.
A tömeg erre helyeslően orditott.
Darnay visszatartotta a postamestert, aki a lovat az udvarba akarta vezetni (a részeg hazafi nyugodtan ült nyergében és odanézett, a kötél vége karjára volt tekerve) és mihelyt szava hallhatóvá vált, igy szólott:
– Csalódtok, barátaim, vagy meg vagytok csalva. Én nem vagyok áruló.
– Hazudik – kiáltá a kovács. – A határozat óta ő hazaáruló. – Élete a népé. Átkozott élete már nem az övé.
Abban a pillanatban, amint Darnay a tömeg szemében látta, hogy az reá akar rohanni, a postamester a lovat az udvarba vezette, a fedezet szorosan hozzácsatlakozott és a postamester bezárta és bereteszelte a rozoga kaput. A kovács kalapácsával döngette, a tömeg orditott, de egyéb nem történt.
– Mi az a határozat, amelyről a kovács beszélt? – kérdé Darnay a postamestertől, mikor köszönetet mondott neki és mellette állott.
– Egy határozat, mely az emigránsok vagyonának eladását rendeli el.
– Mikor kelt?
– Tizennegyedikén.
– Angliából való elutazásom napján.
– Mindenki azt mondja, hogy ez csak egy a sok közül és még több más követi – ha ugyan már nincs itten, mely minden emigránst számüz és a hazatérőket halálra itéli. Ez az, amit gondolok, mikor azt mondotta, hogy élete nem az öné.
– De még nincsenek ilyen határozatok?
Mit tudom én – mondá a postamester vállát vonogatva – talán itt van, talán itt lesz. Mindegy. Mit kiván?
Szalmán pihentek egy félszerben éjfélig és ismét tovább lovagoltak mikor a város aludt. A sok vad változás között, mely közönséges dolgokon volt észrevehető és amely ezt a vad lovaglást olyan különösnek tüntette föl, nem volt a legutolsó, hogy ugy látszott, hogy senki sem alszik. Miután sokáig puszta, és elhagyatott vidékeken lovagoltak végig, egy csomó nyomoruságos kunyhóhoz jutottak, mely nem merült sötétségbe, hanem világitástól ragyogott; lakói a csendes éj közepén kisértetszerüen táncoltak egy kiszáradt szabadságfa körül, vagy fölállottak és szabadságdalt énekeltek. Szerencsére, az éjjel Beauvaisban oly mélyen aludtak, hogy biztosságban jutottak ki a kapukon és nemsokára ismét a magános országuton voltak. A korai hidegben és nedvességben lovagoltak tovább, kizsarolt földek mentén, melyek ebben az évben nem termettek, és füsttől fekete, elégett házak romjai mellett; magános lovaglásuk hirtelen változáshoz jutott azáltal, hogy hazafiak körjárata közeledett feléjük, akik minden országut fölött őrködtek.
Hajnalhasadtakor végre Páris falai alá érkeztek. A sorompó el volt zárva és erős őrizet alatt volt, mikor odalovagoltak.
– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – kérdezte egy határozottnak látszó előljáró, akit az őrség előhivott.
A kellemetlen szó, természetesen, föltünt Darnay Károlynak és azt jegyezte meg az előljárónak, hogy ő francia polgár és szabad elhatározásból utazik, fedezet alatt, melyet az ország fejetlen állapotában reákényszeritettek és amelyért ő fizetett.
– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – ismételte ugyanaz a személy, anélkül, hogy ügyet vetett volna rá.
A részeg hazafi sapkájában voltak és az előmutatta azokat. Ugyanaz a hatósági személy, mikor reápillantott Gabelle levelére, zavartnak és meglepettnek látszott és nagy figyelemmel nézett Darnayra.
Azonban szó nélkül hagyta ott a fedezetet és a fedezettet és bement az őrszobába; azalatt ők a kapu előtt nyeregben maradtak. A szünet alatt Darnay Károly körülnézett és azt vette észre, hogy a kaput vegyes katonákból és polgárokból álló őrség őrizte, az utóbbiak azonban számra sokkal többen voltak; az is föltünt neki, hogy élelmiszerekkel terhelt és hasonló célu kocsik könnyen jutottak be, de a kijutás még a legártatlanabb embereknek is nagyon nehéz volt. Férfiak és asszonyok tarka tömege, az állatokat és különféle fajta kocsikat nem is emlitve, várakozott a kapu kinyitására; a személyazonosság megállapitása azonban olyan szigoru volt, hogy csak egyenkint és nagyon lassan juthattak ki. Nehányan tudták, hogy még sokáig tart, mig a vizsgálatban reájuk kerül a sor és lepihentek a földön, aludtak és pipáztak, mig mások beszélgettek és ácsorogtak. A vörös sapka és háromszinü kokárda, férfiak és asszonyok között is, általános volt.
Mikor Darnay körülbelül félórája ült már nyergében és figyelt mindenre, ugyanaz a hivatalos személy ismét kijött és meghagyta az őrségnek, hogy a kaput nyissa ki. Azután a fedezetnek – a józannak és a részegnek – elismervényt adott a fedezett átvételéről és felszólitotta őt, hogy szálljon le. Darnay leszállott, és a két hazafi, az ő fáradt lovát vezetve, megfordult, anélkül, hogy a városba lépett volna.
Vezetőjét az őrszobába kisérte, mely rossz bortól és dohánytól büzlött, és ahol egy csomó katona és hazafi feküdt vagy álldogált, alva vagy ébren, józanon vagy részegen, vagy pedig változatos neutrális állapotban volt az alvás és ébrenlét, a józanság és részegség között. Az őrszoba világitása is megfelelően határozatlan állapotban volt, amennyiben részben az elalvó olajlámpából, részben pedig a borus naptól származott. Néhány jegyzőkönyv feküdt nyitva egy asztalon és egy közönséges, sötét tekintetü tiszt ült előtte.
– Defarge polgár, – szólt ez Darnay vezetőjéhez, miközben egy papirszeletet vett elő, hogy arra irjon, – ez Evrémonde, az emigráns?
– Ez az.
– Kora, Evrémonde?
– Harminchét.
– Igen.
– Hol nősült?
– Angliában.
– Helyes. Hol a felesége, Evrémonde?
– Angliában.
– Helyes. La Force börtönbe kerül, Evrémonde.
– Igazságos Ég! – kiáltott Darnay – milyen törvény szerint és milyen vétek miatt?
A tiszt egy pillanatra föltekintett irásából.
– Uj törvényeink vannak, Evrémonde, és uj vétkek, mióta ön itt volt – mondá a tiszt gunyosan mosolyogva és folytatta irását.
– Kérem, vegye figyelembe, hogy én önként jöttem ide, földimnek a kérvénye birt rá, mely ott fekszik ön előtt. Nem kivánok egyebet, adjanak nekem alkalmat arra, hogy késedelem nélkül segitségére lehessek. Erre talán van jogom?
– Emigránsoknak nincsenek jogai, Evrémonde, – volt a közömbös válasz. A tiszt irt, mig elkészült, elolvasta még egyszer, amit irt, beporozta és Defargenak nyujtotta át e szavakkal: »Titkos börtönbe«.
Defarge intett a fogolynak a papirossal, hogy kövesse őt. A fogoly engedelmeskedett és két hazafiból álló őrség kisérte őket.
– Ön az, – kérdezte Defarge halk hangon, mikor az őrház lépcsőjén lejöttek és Páris felé fordultak – aki Manette doktor leányát vette el feleségül, aki egykor, a most már nem létező Bastille foglya volt?
– Igen – mondá Darnay és meglepetve nézett reája.
– Az én nevem Defarge, Saint Antoineban korcsmám van. Valószinüleg hallott rólam.
– Feleségem az ön házába ment atyjáért? Igen?
A »feleség« szó komor emléket látszott Defargeban kelteni és hirtelen türelmetlenséggel mondá:
– Annak az ujonszületett nőnek a nevében, akit La Guillotine-nak hivnak, kérdem, minek jött ön Franciaországba?
– Egy perccel ezelőtt hallotta, hogy miért. Azt hiszi talán, hogy nem igaz?
– Szomoru igazság önre nézve – mondá Defarge és homlokát ráncolva nézett maga elé.
– Valóban elvesztem. Itten minden annyira megváltozott, minden oly hirtelen, oly méltánytalan, hogy teljesen elvesztem. Akar-e egy kissé segiteni?
– Nem – mondá Defarge, mindig maga elé tekintve.
– Akar-e egyetlen kérdésre válaszolni?
– Talán. A kérdés természetétől függ. Kérdezzen.
– Közlekedhetem-e a külvilággal abból a börtönből, ahová olyan igazságtalanul vetnek?
– Majd meglátja.
– Talán csak nem temetnek oda, itélet nélkül, anélkül, hogy alkalmat adnának a védelemre?
– Majd meglátja. És aztán? Azelőtt más emberek, hasonló módon, rosszabb börtönökbe jutottak.
– De nem általam, Defarge polgártárs.
Válasz helyett Defarge komoran nézett reá és konok hallgatásba merülve, haladt mellette. Mennél mélyebbé vált az ő hallgatása, annál halványabb volt a remény, – azt hitte Darnay – hogy őt meglágyitja. Ezért gyorsan folytatta.
– Óriási fontosságu reám nézve (ön jól tudja, polgártárs, talán jobban mint én, hogy mennyire fontos), hogy tudathassam Lorry urral Tellson bankjában, egy angol urral, aki most Párisban van, az egyszerü tényt, minden magyarázat nélkül, hogy a La Force börtönébe vetettek. Megteszi ezt nekem?
– Semmit sem teszek önért – válaszolta Defarge dacosan. – Kötelességem hazámé és polgártársaimé. Mindkettőnek felesküdt szolgája vagyok, ön ellen. Nem teszek semmit sem önért.
Darnay érezte, hogy mennyire reménytelen ennek az embernek a kérlelése és azonkivül büszkesége is sértve volt. Amint hallgatagon egymás mellett haladtak, észrevette, hogy a nép mennyire hozzászokott ahhoz a látványhoz, hogy foglyokat kisérnek az utcákon. Még a gyermekek sem hederitettek reá. Néhány arramenő megfordult, néhányan kezükkel fenyegették őt, az arisztokratát; egyébként nem találták különösebbnek, hogy jól öltözött embert börtönbe kisérnek, mintha munkás a zubbonyában munkájába sietett. Egy szük, sötét, piszkos utcában, melyen áthaladtak, egy izgatott szónok széken állva beszélt izgatott hallgatóságnak a király és a királyi családnak a nép ellen elkövetett vétkeiről. Egy pár szóból, mit arramenőben felkapott, tudta meg Darnay Károly, hogy a király börtönben van és hogy az idegen nagykövetek mind eltávoztak Párisból. Az uton (Beauvaist kivéve) semmit sem hallott. A fedezet és az általános éberség teljesen elszigetelte őt.
Hogy a veszedelem sokkal nagyobb arányokat öltött, mióta Angliát elhagyta, azt jól tudta. Hogy a veszedelem növekedett körülötte mind gyorsabban és gyorsabban, azt is jól tudta most. Belátta, hogy nem tette volna meg ezt az utazást, ha néhány nap eseményeit előre láthatta volna. Gonosz sejtelmei mégsem voltak olyan komorak, mint amilyennek látszottak volna a későbbi idők világitásánál tekintve. Bármilyen komor volt is a jövő, mégis ismeretlen volt és komorsága némi bizonytalanság reményét engedte fölmerülni. A rettenetes, napokon és éjjeken át folyó öldöklésről, mely nagy, véres jellel volt ellátandó az aratás áldott idejét, mielőtt még néhány kört is irt le az óra mutatója, éppen olyan keveset tudott, mintha csak százezer esztendő mulva következnék el. Az »éles ujszülött nő, kinek La Guillotine volt a neve«, alig volt ismerős előtte és a nép tömege előtt. Azok a rémtettek, melyeket nemsokára elkövettek, talán még azoknak az agyában sem születtek meg, akik azokat véghezvitték. Hogyan találhattak volna helyet egy gyöngéd lélek homályos sejtelmeiben?
Hogy hosszu fogságban, durva bánásmódban és hogy felesége és gyermekétől való kegyetlen elválasztásban lesz része, azt valószinünek, majdnem bizonyosnak sejtette; de ezen kivül semmi mástól határozottan nem tartott. Ily gondokkal lelkében, melyek elegendő sulyosak, ha valakit egy iszonyatos börtön udvarába kisérnek, érkezett meg La Force börtönhöz.
Duzzadt arcu ember nyitotta ki a sulyos ajtót, ennek Defarge bemutatta »Evrémonde, az emigránst.«
– Mi az ördög! Mennyi lesz még! – kiáltotta a duzzadt arcu ember.
Defarge átvette tőle az elismervényt, anélkül, hogy törődnék a felkiáltással és eltávozott a két hazafival.
– Az ördögbe, mondom ismét! – kiáltotta a börtönőr, aki egyedül maradt feleségével. – Mennyi lesz még!
A börtönőr felesége nem tudta, hogy mit mondjon erre a kérdésre, csupán ezt válaszolta:
– Türelmesnek kell lenni, édesem! – Három őr belépett a csengő hangjára, ezek ismételték az asszony tanácsát és az egyik hozzáfüzte: a szabadság szeretete kedvéért – ezen a helyen ez a megjegyzés nem hallatszott éppen alkalomszerünek.
La Force iszonyu börtön volt, sötét, piszkos és az egészségtelen álom rettenetes szagától büzlött. Sajátságos, hogy milyen hamar észrevehető ilyen gondozatlan helyeken a bebörtönözött álom undoritó párája!
– Titkos börtönbe is! – dörmögte a börtönőr, az irott papirra tekintve. – Mintha máris nem volna minden pukkadásig tele.
Rosszkedvüen füzte a papirost egy türe, ahol már jó csomó volt; Darnay Károly fél óra hosszat várt további gyönyöreire, néha föl és alá járt az erősen boltozott szobában, néha egy kőpadon ült; szándékosan tartották ott, hogy a főbörtönőr és alárendeltjei arckifejezését emlékükbe véssék.
– Jöjjön, – mondá a főbörtönőr végre, fölemelve kulcsait – jöjjön velem, emigráns!
A fogoly a börtön komor félhomályában követte őt folyosókon és lépcsőkön végig, sok ajtó csörömpölve záródott be utána, mig egy nagy, alacsony, boltozatos terembe jutottak, mely mindkét nembeli fogollyal volt zsufolva. Az asszonyok hosszu asztalnál ültek és irtak, olvastak, kötöttek, varrtak és himeztek; a férfiak a székeik mögött állottak, vagy a teremben föl és alá jártak.
A foglyok ösztönszerü gondolatmenetével, szégyenletes bün és vétekre gondolva, az uj jövevény irtózott a társaságtól. Hosszu, valótlannak látszó lovaglását elképzelhetetlenségben messze felülmulta az a látvány, mikor mind egyszerre fölemelkedtek és az akkori idők minden finomságával és az előkelőség minden megnyerő bájával és udvariasságával köszöntötték őt.
Ez a látvány oly elszomoritó volt a fegyház komorságában, oly kisértetiesnek látszott a környező szenny és kiáltó nyomorral szemben, hogy Darnay Károlynak ugy tünt fel, mintha halottak társaságában állana. Mind kisértet! A szépség kisértete, az előkelőség kisértete, az elegáncia kisértete, a büszkeség kisértete, a frivolság kisértete, a humor kisértete, az ifjuság kisértete, az öregség kisértete; mind arra vártak, hogy eltávolitsák őket erről az elhagyatott partról; mind rátekintett oly szemmel, melyet a halál megváltoztatott. Mind el voltak jegyezve a halálnak, mikor ide beléptek.
Megdermedt a látványtól. A mellette álló és a többi ott járkáló börtönőr, akiknek a külseje foglalkozásuk rendes gyakorlásában eléggé türhető lett volna, oly rettenetesen közönségesnek látszott az itt jelenlevő gyászoló anyák, viruló leányok – a kokett, ifju szépség és az érett, előkelő nevelésü urnővel szemben, hogy ez az álomvilágból való kép, mely minden tapasztalat és valószinüség megforditottját mutatta, elszéditette a szemlélőt. Bizonyos, hogy mind kisértet! Bizonyos, hogy a hosszu, álomszerü lovaglás betegség volt, amely őt ide, a komor árnyak közé hozta.
– A szerencsétlenség összegyült bajtársai nevében – mondá egy udvari megjelenésü és modoru ur előlépve – tisztelettel üdvözlöm La Forceban és őszintén fájlalom azt a csapást, mely közénk hozta. Legyen gyors és boldog vége! Másutt udvariatlanság volna nevét és állását kérdezni, de itt nem!
Darnay Károly föleszmélt, megadta a kivánt felvilágositást megfelelő szavakkal.
– De remélem, – mondá az ur a főbörtönőrre tekintve, aki a termen végighaladt – hogy nincs titkos börtönben?
– Nem tudom, hogy ez a kifejezés mit jelent, de hallottam, hogy azt mondották.
– Ó, mily kár! Mennyire sajnáljuk! De bátorság! Társaságunk több tagja titkos börtönben volt eleinte, de ez csak rövid ideig tartott.
Azután emeltebb hangon szólott:
– Őszinte fájdalommal tudatom a társasággal, hogy titkos börtön.
Részvét mormogása hallatszott, mikor Darnay Károly a termen keresztül egy rácsos ajtóhoz ment, ahol a börtönőr várakozott reája és sok hang – melyből a lágy részvéttel tele női hangok kihallatszottak – szerencsét és bátorságot kivánt neki. A rácsos ajtónál megfordult, hogy hálásan köszönetet mondjon, az ajtó bezárult és a jelenség eltünt szeme elől örökre.
Az ajtó egy fölfelé vezető főlépcsőre nyilott. Mikor már negyven fokot haladtak (a félóra óta fogoly már számolta azokat) a börtönőr felnyitott egy alacsony fekete ajtót és beléptek egy magános cellába. A levegő hideg és nedves volt, de a cella nem volt sötét.
– Az öné – mondá a börtönőr.
– Miért zárnak be engem egyedül?
– Hogyan tudjam én?
– Vehetek-e tintát, tollat és papirt?
– Erre nincs utasitásom. Majd meglátogatják önt és akkor megkérdezheti. Egyelőre ételét vásárolhatja és semmi egyebet.
A cellában volt egy szék, egy asztal és egy szalmazsák. Mikor a börtönőr távozása előtt vizsgáló tekintetet vetett ezekre a tárgyakra és a négy falra, a falhoz támaszkodó fogoly zavart fantáziájában azt képzelte, hogy a börtönőrnek arca és teste oly természetellenesen puffadt, mintha vizbefult volna és tele volna vizzel. Mikor a börtönőr eltávozott, ugyanolyan zavart fantáziával azt gondolta: »Most oly egyedül vagyok, mintha meghaltam volna«. Majd megállott, hogy a szalmazsákot megnézze, undorral fordult el és azt gondolta: »És itt a mászkáló férgek között van a test halál utáni első állapotában«.
– Öt lépés hosszu, négy és fél széles, öt lépés hosszu, négy és fél széles, öt lépés hosszu, négy és fél széles. – A fogoly föl és alá járt cellájában és fölmérte; a város zugása ugy hangzott, mint tompitott dobolás, melybe néha vad kiáltás vegyült. – Cipőket készitett, cipőket készitett, cipőket készitett. – A fogoly ismét számolta a méretet és gyorsabban lépdelt, hogy gondolatait az utolsó ismétléstől elterelje. – A kisértetek, melyek eltüntek, mikor az ajtó becsukódott. Volt közöttük egy alak, egy feketébe öltözött hölgy, ablakmélyedéshez támaszkodott, napsugár esett aranyos hajára és ő hasonlitott… Kegyelmes Isten, hadd lovagoljunk ismét a megvilágitott falun keresztül, ahol a nép mind ébren van!… cipőket készitett, cipőket készitett, cipőket készitett… Öt lépés hosszú, négy és fél széles! – Mialatt ily töredékek szálltak föl lelke mélyéből és fejében kavarogtak, a fogoly mind gyorsabban lépkedett és konokul számlált és számlált; a város zugása megváltozott, még mindig ugy hangzott, mint tompa dobolás, de a zugásból panaszos hangok hallatszottak ki, melyeket ismert.
2. Fejezet.
A köszörükő.
Tellsonék bankja Páris Saint Germain városrészében egy nagy ház egyik szárnyában volt, ahová az utcáról, magas fallal és erős kapuval elzárt udvaron keresztül lehetett bejutni. A ház előkelő ur tulajdona volt, aki benne lakott addig, mig a zavargások elől saját szakácsa ruhájában el nem menekült és átjutott a határon. Vadászok elől menekülő hajszolt vad létére metempsychosisában is ugyanaz a Monseigneur volt, akinek, mielőtt csokoládéját ajkaihoz emelte, három erős férfi segitségére volt szüksége, a kérdéses szakácsot nem számitva.
Mikor Monseigneur eltávozott, a három erős férfi feloldozta önmagát az alól a bün alól, hogy tőle nagy fizetést kapott, azáltal, hogy nagyon szivesen vállalkozott arra, hogy az ő torkát a hajnalodó Egységes és Oszthatatlan Köztársaság és a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy a Halál oltárán elvágja; Monseigneur házát először zár alá vették, majd konfiskálták. Minden oly sebesen mozgott és egyik határozatot a másik oly vad gyorsasággal követte, hogy most, szeptember őszi hónapjának harmadik estéjén, a törvény hazafias kiküldöttei birtokba vették Monseigneur házát, a háromszinü zászlóval megjelölték és fogadótermeiben pálinkát ittak.
Olyan üzlethelyiség Londonban, mint amilyen Tellsonéké Párisban volt, a céget gyorsan kiforgatta volna valójából a Hivatalos Közlönybe. Ugyan mit mondott volna megállapodott brit felelősségtudás és tekintélyesség ahhoz, hogy egy bank udvarában narancsfák állanak és a számolóasztal fölött Cupido alakja látható? És mégis ugy volt. Tellsonék átfestették ugyan Cupidót, de az még mindig fölismerhető volt a menyezeten, ahol szükös fehérnemüben, nyilával reggeltől estig az aranyra célzott (amint azt egyébként is gyakran teszi). Ez a fiatal pogány Londonban, a Lombard-streeten feltétlenül csődbe került volna és ugyanezt a szomoru hatást idézte volna elő a halhatatlan fiu mögötti lefüggönyözött alkóv, a falba illesztett tükör és az öregnek nem mondható alkalmazottak, akik a legcsekélyebb felszólitásra nyilvánosan táncoltak. De a francia Tellsonék mindezek ellenére is kitünően megállhattak és addig, amig a viszonyok elviselhetők voltak, senki sem botránkozott meg ezen és nem vette ki a pénzét a bankból.
Hogy mennyi pénzt fognak Tellsonék bankjából kivenni és mennyi marad ottan elveszetten és elfelejtve, hogy mennyi ezüst és ékszer vesziti el fényét Tellsonék rejtekhelyein, mialatt elhelyezői a börtönben sinylődnek, vagy nemsokára erőszakos halállal meghaltak, hogy Tellsonéknál hány számlát sohasem lehetett ezen a világon lezárni és átvitelezni kellett a másvilágra, azt ezen az estén senki sem volt képes megmondani, még Lorry Jarvis sem, ámbár ő ezeket a kérdéseket alaposan megfontolta. Frissen gyujtott fa tüzénél ült (a gonosz terméketlen esztendő időnek előtte hideg volt) és becsületes, bátor arcán sötétebb árnyék ült, mint amilyet a függőlámpa, vagy bármilyen más a szobában levő tárgy vethetett volna – a borzalom árnyéka.
A bank szobáiban lakott, oly hüséges volt a cég iránt, hogy annak részévé vált, mint valami erős borostyángyökér. A főépületnek hazafias birtokbavétele folytán a bankot valami biztonság vette körül, de a hüséges öreg ur sohasem gondolt erre. Ilyen körülmények közömbösek voltak reá nézve, ha kötelességének meg tudott felelni. Az udvar végében, egy kolonád alatt, volt egy kocsifélszer, ahol Monseigneurnek még tényleg ott állott néhány kocsija. Két oszlopra két hatalmas, magasan lángoló fáklya volt kötve és azoknak fényében a szabad ég alatt látszott egy nagy köszörükő: durván készült szerszám, melyet hirtelen hoztak ide valami szomszéd kovács- vagy más műhelyből. Lorry fölkelt, az ablakon át kinézett erre az ártatlan szerszámra és hideg borzongás futott rajta végig, visszaült a tüz melletti székére. Nem csupán az ablakot, hanem az előtte levő jalousiet is kinyitotta, majd ismét bezárta; hideg rázta egész testét.
A falon és kapun tul levő utcákból a város szokásos éjjeli zugása hallatszott, melybe olykor-olykor valami leirhatatlan földöntuli hang keverődött, mintha hajmeresztően szokatlan hangok tódulnának az Ég felé.
– Hála Istennek, – mondá Lorry imára kulcsolt kézzel – hogy senki sincs ma éjjel ebben a borzalmas városban, aki szivemhez közel áll. Könyörüljön Ő mindazokon, akik veszedelemben vannak.
Nemsokára azután hangzott a nagy kapu csengője és ő azt gondolta »Visszajöttek!« és hallgatózott. De nem hallott hangos lármát az udvarban, amint remélte, a kapu ujra becsukódott és minden csendben volt.
A nyugtalanság és idegesség, mely valóját eltöltötte, okozta a bankért való meghatározhatatlan aggodalmát. Pedig jól őrizték. Éppen fölkelt, hogy a megbizható emberek közé menjen, akik őrt állottak ott, mikor ajtaja hirtelen kinyilt és két alak rohant be, akiknek láttára a bámulattól hátraesett.
Lucie és atyja! Lucie karját nyujtotta feléje, arcán a régi mély komolyság kifejezése ült, annyira megerősödve, hogy ugy látszott, mintha azért fejeződött volna ki, hogy élete e nehéz órájában arcának erőt adjon.
– Mit jelent ez? – kiáltotta Lorry zavartan, lélegzetét vesztve.
– Mi ujság? Lucie! Manette! Mi történt? Miért jöttek ide? Mit jelent ez?
Mereven reábámuló szemekkel, sápadt, zavart arccal, könyörögve sóhajtott karjai között:
– Ó, barátom! A férjem!
– A férje, Lucie?
– Károly.
– Mi van Károllyal?
– Itt van.
– Itt, Párisban?
– Néhány nap óta itt van, – három vagy négy napja – nem tudom, hogy hány napja, nem tudom gondolataimat összeszedni. Egy nemes vállalkozás birta utjára, tudtomon kivül; a kapunál föltartóztatták és börtönbe vetették.
Az öreg ember akarata ellen felkiáltott. Majdnem ugyanabban a pillanatban a nagy kapu csengője ujra megszólalt és nagy tömeg kiabálva és üvöltve tódult az udvarba.
– Milyen lárma ez? – kérdé a doktor az ablakhoz fordulva.
– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry. – Ne nézzen ki! Manette, ha élete kedves, ne érintse a függönyt!
A doktor megfordult, keze az ablak kilincsén volt és nyugodt, bátor mosollyal mondá:
– Kedves barátom, ebben a városban az én életemnek varázshatalma van. Én a Bastille foglya voltam. Nincs olyan hazafi Párisban – egész Párisban – Franciaországban – aki, ha tudja, hogy én a Bastille foglya voltam, érintene engem, kivéve, hogy ölelésekkel agyonszoritsanak, vagy diadalban körülhordjanak. Az én régi bánatom hatalmat adott nekem, mely keresztülvitt minket a sorompón és ott Károlyról hireket szerzett és minket idehozott. Tudtam, hogy ugy lesz; tudtam, hogy Károlyt kimenthetem minden veszedelemből; megmondottam Lucienek. Mi ez a lárma? – Keze ismét ott volt az ablak kilincsén.
– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry teljesen kétségbeesve. – Ne, édes Luciem, ön se! – Karját köréje fonva tartotta vissza. – Ne ijedjen meg annyira, édesem. Ünnepiesen esküszöm önnek, nem tudok arról, hogy Károlyt baj érte volna, hogy nem is sejtettem, hogy végzetes helyre jött. Melyik börtönben van?
– La Forceban!
– La Forceban! Lucie, gyermekem, ha ön valaha bátor és tetterős volt életében – és ön az volt mindig, nyugodjék meg most és tegye azt, amit mondok; mert attól sokkal több függ, mint elképzelheti, vagy amint azt én önnek mondhatom. Saját erejével ma éjjel Károly érdekében semmit sem tehet; teljesen lehetetlen, hogy kimenjen. Azért mondom ezt, mert az, amit Károly érdekében kérnem kell, a legnehezebb minden tekintetben. Ettől a pillanattól kezdve engedelmesnek, némának és nyugodtnak kell lennie. Meg kell engednie, hogy itt egy hátulsó szobában elhelyezzem. Két percre egyedül kell hagynia engem atyjával és nem szabad késlekednie.
– Engedelmeskedem önnek. Látom az arcán, hogy ön tudja azt, hogy mást nem tehetek. Tudom, hogy ön mily ragaszkodó.
Az öreg ember megcsókolta őt, hirtelen szobájába vezette és az ajtót bezárta; majd sietve visszajött a doktorhoz, kinyitotta az ablakot, félrehuzta kissé a függönyt, kezét a doktor karjára tette és vele együtt kinézett az udvarra.
Egy csomó embert láttak, férfit és nőt, – nem voltak annyian, hogy az udvart megtöltötték volna – negyvenen vagy ötvenen lehettek mindössze. Azok, akik a házat birtokba vették, beeresztették őket a kapun, ők betódultak, hogy dolgozzanak a köszörükövön, melyet itt valószinüen az ő rendelkezésükre állitottak föl, minthogy ez a hely alkalmas és a tolongástól távol volt.
De micsoda borzasztó munkások és mily borzasztó munka!
A köszörükőnek kettős forgatója volt, melyet két férfi őrült sebességgel forgatott, arcuk forgatás közben láthatóvá lett, mikor hajuk hátrahullott; borzalmasabb és kegyetlenebb kifejezés ült rajtuk, mint a legvadabb kannibálokén. Hamis szemöldököt és álbajuszt viseltek és undoritó arcuk izzadtsággal és vérrel volt fedve és az őrült üvöltésből görcsösen eltorzult szemük az álmatlanság és állati izgalom folytán kimeredt és vésztjóslóan bámult. Miközben ezek a dühöngők forgatták a követ és undoritó hajfürteik majd arcukat boritották el, majd pedig vállukra hullottak vissza, néhány asszony bort nyujtott ajkukhoz, hogy igyanak; a csepegő vértől, a csepegő bortól, a köszörükő forgatásakor fölszálló szikraesőtől gonosz lehelletük tüzesnek és véresnek látszott. Egyetlenegy alakot nem lehetett közöttük felfedezni, mely ne lett volna vérrel mocskolt. Egymást lökdösve, hogy a köszörükőhöz jussanak, állottak ottan a férfiak, övig meztelenül, karjaik és mellük vérrel volt bemázolva; rongyokba, vértől mocskos rongyokba burkolt férfiak, ördögi módon csipkékkel, selyemmel és női ruhákról való szalagokkal diszitett férfiak, minden rongy vérrel itatva és szennyezve. Fejszék, kések, bajonettek, kardok, melyeket köszörülésre hoztak oda, mind piroslott a vértől. Néhányan csorba kardjaikat vászonrongyokkal és női ruhákból való foszlányokkal csuklóikhoz kötözték, ezek a szalagok is bár különböző szinüek, mind egyformán véresek voltak. Mikor a fegyvereknek őrült veszettséggel eltelt birtokosai ezeket kirántották a szikraesőből és az utcákba rohantak, ugyanaz a piros szin ragyogott dühödt szemükben; olyanok voltak ezek a szemek, hogy minden szemlélő, akiben még volt emberi érzelem, husz évet adott volna életéből, ha jól irányzott lövéssel fényüket kiolthatta volna.
Mindezt egy pillanat alatt látták, mint valami vizbefulónak, vagy más halálos veszedelemben lebegő emberi teremtménynek a vizióját. Visszaléptek az ablaktól és a doktor kérdezően tekintett barátja halálsápadt arcára.
– Ezek a foglyokat gyilkolják, – suttogta Lorry és félénken tekintett az elzárt ajtó felé. – Ha bizonyos abban, amit mond, ha tényleg olyan hatalma van, amint hiszi, – én hiszem, hogy van – ismertesse meg magát e sátánok előtt és vitesse magát La Forceba. Talán már késő; nem tudom; de egy pillanatig se várjon tovább.
Manette doktor megszoritotta Lorry kezét, hajadonfővel kisietett a szobából és az udvarban volt már, mikor Lorry ismét az ablakhoz lépett.
Hosszu, fehér fürtjei, sajátságos arca, fellépésének feltétlen biztossága, mellyel a fegyvereket félretolta, egy pillanat alatt a tömeg közepébe vitte őt, ahol a köszörükő állott. Néhány percre szünet állott be, tolongás, zugás támadt körülötte és hangja érthetetlenül hallatszott; Lorry látta azután, hogy mind körülveszik őt, vállukra emelik és elrohannak ezzel a kiáltással: »Éljen a Bastille foglya! Segitsük a Bastille-fogoly rokonát La Forceban. Helyet a Bastille foglyának ott elől! Mentsük meg Evrémonde foglyot La Forceban!« – Ezernyi hang ismételte a kiáltozást.
Aggódó szivvel leeresztette a függönyt, ismét bezárta az ablakot, Luciehez sietett és elmondotta neki, hogy a nép segiti atyját és hogy férjét kutatják. Gyermeke és Miss Pross nála volt, de eszébe sem jutott, hogy látásukon meglepődjék, csak jó idővel később, amint figyelve nézte őket oly nyugalommal, amilyenre ezen az éjjelen képes volt.
Ezalatt Lucie tompa kábultsággal terült el a földön és görcsösen szoritotta Lorry kezét. Miss Pross a gyermeket Lorry ágyára fektette és feje nemsokára kicsiny védettje mellé a párnára hanyatlott. Ó, a hosszu, hosszu éjszaka, a szegény feleség nyögése! És a hosszu, hosszu éjszaka, anélkül, hogy atyja hirekkel visszajönne!
A sötétségben még kétszer hangzott a nagy kapu csengője, a tömeg megfordult és forgatta a szikrát szóró köszörükövet.
– Mi ez? – kiáltotta Lucie megrémülve.
– Csend! A katonák köszörülik kardjaikat, – mondá Lorry. – A ház most nemzeti vagyon és fegyverkovácsműhelynek használják, édesem.
Csak kétszer; de az utolsó alkalommal a munka már gyöngén, szakadozottan haladt. Nemsokára virradni kezdett és Lorry gyöngéden kiszabaditotta kezét a görcsös ölelésből és óvatosan ujra kinézett. Egy ember, aki annyira tele volt vérrel, hogy sulyosan sebesült katonának tünhetett fel, aki a harcmező halottai közül ismét öntudatra jutott, a köszörükő melletti kövezetről fölkelt és zavart tekintettel körülnézett. Nemsokára azután az elfáradt gyilkos, a hajnal bizonytalan homályában meglátta Monseigneur egyik kocsiját, a diszhintó felé támolygott, beszállott, ajtaját betette maga után és a pompás párnákon pihent.
A nagy köszörükő, a Föld, megfordult, mikor Lorry ismét kitekintett az ablakon és a nap pirosan sütött az udvarba. A kisebb köszörükő egyedül állott a nyugodt reggeli levegőben. Piros volt. Szinét nem a naptól kapta és az nem is vehette el.
3. Fejezet.
Az árnyék.
Mikor az üzleti órák ideje elérkezett, Lorry üzleti szellemében az volt az első gondolat, hogy neki nem volt joga ahhoz, hogy Tellsonék üzletét veszedelemnek tegye ki azzal, hogy egy börtönben levő emigráns feleségét a bank épületében elhelyezte. Saját vagyonát, biztonságát, életét, pillanatnyi habozás nélkül kockára tette volna Lucieért és gyermekéért; de az a vagyon, melyért felelős volt, nem volt az övé és ő üzleti ügyekben szigoru üzleti ember volt.
Először Defargera gondolt, hogy fölkeresi őt korcsmájában és tanácsát kéri arra nézvést, hogy a város rendezetlen viszonyai között melyik a legbiztosabb tartózkodási hely. De ugyanaz a gondolat, mely őt eszébe juttatta, elejtendőnek találta; Defarge ugyanis a legvadabb városrészben lakott, ott kétségtelenül befolyásos is volt; de mélyen elmerült annak veszedelmes műveiben.
Minthogy dél is elmult és a doktor még nem jött vissza és minden percnyi késedelem Tellsonékat még jobban veszélyeztette, Lorry Lucievel tanácskozott. Lucie azt mondotta, hogy atyja ebben a városrészben, a bank közelében, rövid időre lakást akar bérelni. Minthogy ez üzleti szempontból kifogásolható nem volt és Lorry előrelátta, hogy még abban az esetben is, ha Károly ügye kedvezőre fordul és őt szabadon bocsátják, sem remélheti, hogy a várost elhagyhatja, eltávozott, hogy ilyen lakást keressen. Talált is alkalmasat, messze egy félreeső mellékutcában, ahol egy háztömeg lezárt és lefüggönyözött ablakai melankólikusan jelezték, hogy a ház üres.
Ebbe a lakásba vitte azonnal Luciet, gyermekét és Miss Prosst; ottan kényelmesen elrendezett mindent, ugy hogy az még az övénél is kellemesebb volt. Otthagyta Jerryt kapusnak, majd visszatért a bankházba, hogy folytassa félbehagyott munkáját, de a nyugtalanság és a sulyos gondok elvonták figyelmét a munkától és lassan telt el a nap.
A nap véget ért és Lorry munkaképessége is, mikor a bank bezárult. Ismét egyedül volt a szobájában, mint az előtte való este, meghányva-vetve, hogy mi a legközelebbi teendő, mikor hallotta, hogy valaki jön a lépcsőn. Néhány pillanat mulva egy ember állott előtte, aki, élesen reátekintve, nevén szólitotta őt.
– Szolgálatjára – mondá Lorry. – Ismer engem?
Sötétfürtü, hatalmas termetü ember volt, negyvenöt-ötven éves lehetett. Válasz helyett megismételte a kérdést, anélkül, hogy hangsulyozná:
– Ismer engem?
– Láttam valahol.
– Talán korcsmámban?
Lorry feszülten és izgatottan kérdezte:
– Manette doktortól jön?
– Igen. Manette doktortól jövök.
– És mit mond? Mit küld?
Defarge egy nyitott papirszeletet nyujtott át. A doktor kezeirása volt:
– Károly biztosságban van, de én nem hagyhatom még el nyugodtan e helyet. Megadták nekem a kedvezményt, hogy e sorok átadója Károlytól néhány sort vigyen feleségének. Hadd lássa az üzenetvivő Luciet.
La Forceból volt keltezve, egy órával azelőtt.
– Elkisér engem felesége lakásához? – kérdezte Lorry megkönnyebbült szivvel, miután a papirszeletet hangosan elolvasta.
– Igen, – válaszolt Defarge.
Lorrynak alig tünt fel, hogy Defarge milyen különösen tartózkodó, gépies hangon beszélt. Kalapját vette és lement vele az udvarba. Itt két asszony várakozott; az egyik kötött.
– Defargené asszony, ugy-e? – mondá Lorry, aki őt majdnem ugyanabban a helyzetben hagyta el körülbelül tizenkét év előtt.
– Ő az, – jegyezte meg férje.
– Madame velünk jön? – kérdezte Lorry, mikor látta, hogy ő is utnak indult.
– Igen. Hogy képes legyen fölismerni az arcokat és megismerje a személyeket. Az ő biztosságuk érdekében történik.
Defarge hangja megdöbbentette Lorryt és kétkedően nézve reá, előreindult. Mind a két asszony követte; a másik asszony a Bosszuangyal volt.
Gyorsan áthaladtak a közbeeső utcákon, fölmentek az uj lakás lépcsőjén, Jerry beeresztette őket és Luciet egyedül találta, sirva. Majdnem elájult arra a hirre, melyet Lorry hozott neki férjéről és megragadta a kezet, mely a papirszeletet átadta.
– Kedvesem, légy bátor. Jól vagyok és atyádnak van befolyása körülöttem. Nem válaszolhatsz. Csókold meg gyermekünket helyettem.
Ennyi volt az irás. Ő neki ez oly sok volt, hogy Defargetól felesége felé fordult és egyik kötő kezét megcsókolta. Szenvedélyes, hálás, szerető, nőies cselekedet volt, de a kéz nem válaszolt, – hanem hidegen, sulyosan lehanyatlott és ismét kötéséhez fogott.
Volt valami az érintésében, ami Lucienek feltünt. A papirost éppen keblébe akarta rejteni, de megállott és megrémülve tekintett Defargenéra. Defargené a pillantást ráncolt homlokkal és hideg, közömbös tekintettel viszonozta.
– Kedvesem, – szólt közbe Lorry magyarázóan – az utcákon gyakran vannak zavargások; és ámbár nem valószinü, hogy önnek nyugtalanságot okozzanak, Defargené látni óhajtja, hogy ismerje azokat, akiket ilyen esetekben befolyásával megvédelmezhet, hogy személyük azonosságát megállapithassa. Azt hiszem, – mondá Lorry, aki nyugtató szavaiban megakadt, mikor mindinkább feltünt neki annak a három alaknak kőkemény, hideg közömbössége – ez a tény, Defarge polgártárs?
Defarge komoran tekintett feleségére és nem adott más választ, csak helyeslően dörmögött.
– Jó volna talán, kedves Lucie, – mondá Lorry oly hangon, hogy mindenkit megnyugtasson – ha a drága gyermek is bejönne és a jó Pross is. A mi jó Prossunk, Defarge, angol nő és nem tud franciául.
A kérdéses hölgy, aki szentül meg volt győződve, hogy bármilyen idegennel is fölveszi a küzdelmet és akit szükség vagy veszedelem sem félemlithetett meg, keresztbefont karral lépett be és angolul igy szólott a Bosszuangyalhoz, akit először pillantott meg:
– Nos! Én biztosságban vagyok, szemtelen pofa! Remélem, hogy jól vagy?
Defargenéról is megemlékezett ilyenfajta angol köhögés kiséretében, de mind a kettő alig törődött vele.
– Ez az ő gyermeke? – kérdé Defargené és először állott meg munkájában, kötőtüjével mutatván a kis Luciere, mintha az a Végzet ujja volna.
– Igen, asszonyom, – válaszolt Lorry – ez a mi szegény foglyunk kedves leánya és egyetlen gyermeke.
Defargené és kisérőinek árnyéka oly komoran és fenyegetően látszott a gyermeket érni, hogy anyja ösztönszerüen letérdelt mellé a földre és keblére ölelte. Defargené és kiséretének árnyéka ekkor mind a kettőt, anyát és gyermekét is fenyegetően és komoran látszott érni.
– Elég, férjem, – mondá Defargené. – Láttam őket. Mehetünk.
Tartózkodó viselkedésében fenyegetés volt, – nem volt látható vagy kifejezésre juttatott, inkább türtőztetett és sejthető; – ez Luciet arra birta, hogy könyörgő kezével Defargené ruháját megfogja.
– Kegyes lesz szegény férjem irányában? Nem fog neki ártani? Segiteni fog, hogy meglássam őt, ha lehet?
– Férjével itt semmi dolgom, – válaszolt Defargené, teljes nyugodtsággal nézve le reája. – Itt csak az ön atyja leányával van dolgom.
– Hát énértem, legyen könyörületes férjem iránt! Gyermekemért! Kicsiny kezét összekulcsolja és ő is könyörög önnek, hogy legyen könyörületes. Sokkal jobban félünk öntől, mint a többiektől.
Defargené ezt bóknak vette és férjére nézett. Defarge zavartan harapdálta hüvelykujja körmét és feleségére nézve, szigorubb kifejezést erőltetett arcára.
– Mit mond férje abban a kis levélben? – kérdé Defargené fenyegető mosollyal. – Befolyásról mond valamit?
– Hogy atyámnak – mondá Lucie sietve, kivéve a papirost kebléből, de aggódó tekintete a kérdezőt, nem a papirost nézte – nagy a befolyása körülötte.
– Az bizonyára kiszabaditja őt – mondá Defargené. – Bizonyosan.
– Mint feleség és anya, – kiáltott Lucie meghatottan – könyörgök, szánakozzék rajtam és hatalmát ne érvényesitse ártatlan férjem ellen, hanem őérette. Ó, feleség… testvérem, gondoljon reám. Mint anya, mint feleség.
Defargené szokott hidegséggel nézett a könyörgőre és barátjához, a Bosszuangyalhoz fordulva mondá:
– Azokra az anyákra és feleségekre, akiket mi láttunk, mióta oly kicsinyek voltunk, mint ez a gyermek és még kisebbek, nem nagyon voltak figyelemmel! Elég gyakran láttuk, hogy férjeiket és atyáikat börtönbe vetették és ott tartották. Egész életünkön át láttuk, hogy asszonytestvéreink és gyermekeik nyomort, meztelenséget, éhséget, szomjuságot, betegséget, elnyomatást és minden más elhanyagoltatást szenvedtek!
– Nem láttunk mást – válaszolt a Bosszuangyal.
– Sokáig türtük ezt – mondá Defargené, ismét Luciere tekintve. – Itéljen önmaga! Valószinü-e, hogy egy anyának és feleségnek a bánata meghasson minket mostan?
Ismét kötéséhez fogott és kiment; a Bosszuangyal követte őt. Defarge utolsónak ment ki és betette az ajtót.
– Bátorság, édes Luciem – mondja Lorry, mikor fölemelte őt. – Bátorság, bátorság! Eddig minden jól megy, sokkal, sokkal jobban, mint az utolsó időben sok szegény teremtésnek ment. Legyen bátor és adjon hálát.
– Nem vagyok hálátlan, remélem, de ez a borzalmas asszony, ugy látszik, árnyékot vetett reám és minden reményeimre.
– Csitt, csitt, – mondá Lorry – mit jelent a kétségbeesés ebben a bátor szivecskében? Valóban csak árnyék, nincs benne tartalom, Lucie!
De az árnyék, melyet Defargeék viselkedése terjesztett, őt is elboritotta és szive mélyén nagyon elszomoritotta.
4. Fejezet.
Szélcsend.
Manette doktor távolléte negyedik napjának reggelén tért vissza. Amennyit csak el lehetett titkolni abból, ami abban a borzalmas időben történt, ismeretlen maradt Lucie előtt, csak sokkal később, mikor ő és Franciaország messze távol voltak egymástól, tudta meg, hogy ezeregyszáz, mind a két nemhez tartozó, minden koru, védtelen foglyot gyilkolt le a lakosság; hogy négy nap és négy éjszaka elsötétült a borzalom e művétől; hogy a környező levegő sóhajokkal volt tele. Ő csupán annyit tudott, hogy a börtönöket megtámadták, hogy mind a politikai foglyok veszedelemben forogtak és hogy a csőcselék néhányat kihurcolt és meggyilkolt.
Lorryval tudatta a doktor, szigoru titoktartás mellett, – melyet nem kellett nagyon hangsulyoznia – hogy a tömeg őt a gyilkoló csőcseléken keresztül La Force börtönhöz vitte. Ott a börtönben egy önkényesen kinevezett törvényszék ülésezett; a foglyokat egyenkint hozták eléje és ez a törvényszék gyors egymásutánban osztogatta a parancsot eltávolitásukra, hogy lemészárolják vagy szabadon bocsássák őket, vagy pedig (ritka esetben), hogy visszavigyék celláikba. Vezetői e törvényszék elé vitték őt, ott tudomásukra adta nevét, foglalkozását és hogy 18 évig titokban, kihallgatás nélkül, a Bastilleban fogva tartották; a biráskodók egyike felállott és a tényeket és személyazonosságát igazolta. Ez az ember Defarge volt.
Ő azután az asztalon levő jegyzőkönyvekből megbizonyosodott afelől, hogy veje az élő foglyok között volt és könyörgött a törvényszéknek, melynek tagjai közül egyesek aludtak, mások ébren voltak, némelyek gyilkolástól véresek, mások tiszták voltak, némelyikük pedig józan, másik részeg volt – az ő élete és szabadságáért. A vad demonstrációban melylyel őt, mint a megdöntött rendszer kiváló áldozatát üdvözölték, megigérték neki, hogy Darnayt e törvénytelen törvényszék elé vezetik és kihallgatják. Már azon a ponton volt, hogy szabadonbocsátják, mikor ebben a kedvező hangulatban hirtelen (a doktor előtt érthetetlen) változás állott be, melynek rövid, titkos tanácskozás volt az eredménye. Az elnök tudatta a doktorral, hogy a fogolynak börtönben kell maradnia, de az ő kedvéért sérthetetlennek nyilvánitják. Erre azután egy jelre a foglyot ismét a börtön belsejébe vitték vissza; a doktor azután arra kért engedelmet, hogy ottmaradhasson és megbizonyosodhassék az irányban, hogy vejét sem rosszakaratból, sem gonosz véletlenségből nem szolgáltatják ki a gyilkos csőcseléknek, melynek a kapuk előtt való üvöltése gyakran a tárgyalást is tulharsogta. Ezt az engedelmet megkapta és addig maradt a vértörvényszék közelében, mig minden veszedelem elmult.
Amit ott látott, – az alvás és étkezés rövid időközeit kivéve – az maradjon elmondatlan. A megmenekült foglyok őrjöngő öröme kevésbé ejtette őt csodálkozásba, mint az az őrjöngő vadság, mellyel a többieket darabokra vagdalták. Egy fogolyról elmondotta, hogy a törvényszék szabadonbocsátotta, egy dühöngő azonban kimenetelekor tévedésből dárdájával megsebezte. Őt arra kérték, hogy segitségére siessen és sebét kötözze be. Ő akkor ugyanazon a kapun kisietett és a sebesültet a Szamaritánus társaság karjaiban találta, akik áldozataik tetemein ültek. Oly következetlenséggel, mely éppen olyan szörnyü volt, mint minden egyéb ebben a rémületes álomban, az orvosnak segitségére jöttek, a sebesültet gyöngéd kézzel ápolták – hordóágyat készitettek és gondosan elvitték őt – és azután ismét megragadták fegyvereiket és ismét oly rettenetes öldöklést vittek végbe, hogy a doktor kezével elfödte a szemét és közöttük elájult.
Mikor Lorry mindezt meghallotta és barátja arcát figyelte, aki most már hatvankét éves volt, aggodalom támadt lelkében, hogy ilyen rémületet keltő élmények nem elevenithetik-e föl a régi veszedelmet. De sohasem látta barátját mostani megjelenésében, sohasem ismerte őt mostani jellemében. Ez volt az első eset, mikor a doktor érezte, hogy szenvedése erőt és hatalmat adott neki. Ez volt az első eset, hogy ő abban a lángoló tüzben lassan kovácsolta a vasat, mellyel leánya férjének börtönajtaját föltörheti és őt kiszabadithatja.
– Minden jó véghez vezetett, barátom, nem volt az csupa veszteség énreám. Amint szeretett gyermekem segitett nekem, hogy ismét önmagamra találjak, segiteni fogok most abban, hogy visszaadjam neki, ami neki legkedvesebb. Isten segitségével véghez viszem. – Igy beszélt Manette. Mikor Lorry Jarvis látta a ragyogó szemeket, a határozott arcot, és ennek a férfiunak a nyugodt, öntudatos magatartását, akinek élete olyannak tünt fel előtte, mint egy óra, mely hosszu ideig állott és azután ismét energiával megindult, akkor: hitt.
Nagyobb dolgokat is keresztülvitt volna kitartásával, mint amivel akkor kellett megküzdenie. Mialatt ő, mint orvos, rendeltetése helyén volt, akinek mindenféle fajta emberrel, fogollyal és szabaddal, gazdaggal és szegénnyel, jóval és gonosszal volt dolga, személyes befolyását oly bölcsen használta föl, hogy hamarosan három börtönnek, köztük La Forcenak is, felügyelő-orvosa lett. Luciet most megnyugtathatta, hogy férje már nem volt egyedül, hanem a foglyok közös társaságában; férjét hetenkint látta és közvetlenül az ő szájából kapott gyöngéd üzeneteket; néha levelet küldött neki (ámbár sohasem a doktor közvetitésével), de nem volt szabad válaszolnia, mert a börtön-összeesküvésektől való sok aggodalom leginkább az emigránsok felé irányult, akikről tudták, hogy sok a barátjuk és állandó összeköttetésük van a külföldön.
A doktornak ez az uj életmódja mindenesetre aggodalommal teljes volt; de az éleslátásu Lorry észrevette, hogy azzal uj, erőt nyujtó büszkeség volt kapcsolatban. Nem volt ebben a büszkeségben semmi hozzá nem illő; természetes és méltó volt de ő különösnek találta. A doktor tudta, hogy ezideig leányának és barátjának a gondolatmenete nem tudta az ő bebörtönöztetését elkülöniteni személyes szenvedésétől, lehangoltságától és gyöngeségétől. Most ez megváltozott, ő tudta, hogy régi megpróbáltatása oly erővel ruházta föl, melyet mind a ketten Károly biztosságának és megszabadulásának tekintettek. Ez a változás annyira fölemelte, hogy ő vette át tőlük, a gyöngéktől, a vezetést és irányitást és azt kivánta, hogy benne, az erősben, megbizzanak. Az a helyzet, mely azelőtt közte és Lucie között volt, most megváltozott, de csak ugy, ahogy azt a legforróbb hála és szeretet változtathatta meg, mert nem volt más büszkesége, mint hogy szolgálatot teljesitsen neki, aki oly önfeláldozó volt ő iránta. – Különös látvány, – gondolta magában Lorry barátságos ravaszsággal – de természetes és helyes; vegye át a vezetést, kedves barátom, és tartsa kezében; jobb kézben nem lehet!
Ámbár a doktor fáradtságot nem kimélt és sohasem szünt megkisérelni, hogy Darnay Károly szabadságát visszaszerezze, vagy legalább azt eszközölje ki, hogy ügye tárgyaltassék, az idők folyása gyorsan és állandóan ellene dolgozott. Uj korszak vette kezdetét; a király felett törvényt láttak, elitélték és lefejezték; a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál Köztársasasága kijelentette, hogy győz vagy meghal a világ fegyvereivel szemben, a Notre Dame tornyain éjjel-nappal lobogott a fekete zászló; háromszázezer ember emelkedett fel hivására a föld zsarnokai ellen Franciaország legkülönbözőbb vidékeiről; mintha tele kézzel vetették volna el a sárkány fogait és az mindenütt, völgyben és hegyeken, sziklán, homokban és iszapban, a dél mosolygó ege alatt és az észak felhői alatt, erdőn és mezőn, szőlőkben és olajfaligetekben, a széles folyók terméketlen partjainak elnyomorodott füvében és kóróin és a tengerpart homokjában is, gyümölcsöt termett volna. Micsoda magángond állhatott meg a szabadság első évének vízözönében, mely alulról emelkedett a magasba és nem felülről esett és az éj ablakai elzárultak, nem kinyiltak előle!
Nem volt szünet, könyörület, béke, szelidülő pihenés, sem időmérés. Ámbár nappal és éjszaka szabályosan követték egymást körfutásokban, mint akkor, mikor az idő még fiatal volt és az este és a reggel volt az első nap, más időszámitás nem létezett. Az eziránt való érzék elpusztult egy nemzet dühöngő lázában, mint ahogy ez a beteg lázában megtörténik. Megtört most az egész város természetellenes hallgatása és a hóhér a király fejét mutatta a népnek, majd szinte ugyanabban a pillanatban szép felesége fejét, akinek a haja nyolc hosszu hónap bebörtönzésétől és a nyomoruságtól megőszült.
És mégis, az ellenmondás különös törvénye szerint, mely ilyen esetekben mindig mutatkozik, az idő lassan telt el, pedig gyorsan haladt. Forradalmi törvényszék a fővárosban és negyven- vagy ötvenezer forradalmi bizottság végig az egész országban; gyanusitó törvény, mely a szabadság és az élet minden biztonságát elsodorta és minden jó és ártatlan egyént a gonoszok és bünösök kezébe juttatott; a börtönök zsufolva voltak olyanokkal, akik vétséget nem követtek el és nem tudták kieszközölni, hogy meghallgattassanak; mindez rendszeres, magától értetődő, régi szokásnak látszott, mikor még csak néhány hét óta volt érvényben. Mindezen kivül egy rémületes látvány oly megszokottá vált, mintha a világ teremtése óta naponta látták volna: az éles nő, La Guillotine látványa.
Tréfálódzás kedvelt tárgya lett; legjobb orvosság volt a fejfájás ellen, csalhatatlanul elejét vette a haj megőszülésének, az arcszinnek különös gyöngédséget adott, ez volt a nemzet borotvája, mely nagyon simán borotvált; aki megcsókolta La Guillotinet, kis ablakon nézett keresztül és zsákba tüsszentett. Az emberi nem ujjászületésének volt a jele. A kereszt helyébe lépett. Kicsinyitett alakját az emberek keblükön viselték, meghajoltak előtte és hittek benne és a keresztet megtagadták.
Annyi főt sujtott le, hogy állványa és helye vértől átázott. Széjjelszedték, mint valami ifju sátán részére való játékszert és ismét összerakták, ahol szükség volt reá. Elhallgattatta az ékesen szólót, lesujtotta a hatalmast, elpusztitotta a szépet és a jót. A közélet huszonkét előkelőségének, huszonegy élő és egy halottnak a fejét egy reggelen, ugyanannyi perc alatt vágta le. A főhivatalnok, aki működésbe helyezte, az ószövetség erős emberének nevét örökölte; de ilyen fegyverrel ő hatalmasabb volt, mint névrokona, és vakabb, Isten tulajdon templomának a kapuit naponta széjjelzuzta.
Ilyen borzalom és az abból élő fajzat között a doktor nyugodt fővel járkált, bizott hatalmában, óvatosan törekedett célja felé és sohasem kételkedett abban, hogy végül kiszabaditja Lucie férjét. De az idők folyása oly sebesen és mélyen rohant el mellette és oly vadul ragadta magával az időt, hogy Károly már egy év és három hónap óta sinylődött a börtönben, mikor a doktor még mindig nyugodt volt és bizott. A forradalom ebben a decemberi hónapban oly gonosz és dühöngővé vált, hogy a délvidéken a folyók medre megtelt az éjszakánkint erőszakosan beléfullasztottak tetemeivel és a délies téli nap fényénél a foglyokat sorokban és négyszögekben lőtték agyon. És a doktor a borzalmak között még mindig nyugodt fővel járkált. Abban az időben férfit nem ismertek jobban, mint őt; senki sem volt különösebb helyzetben. Hallgatag, emberszerető, nélkülözhetetlen volt kórházban és börtönben, gyilkost és áldozatot egyformán részesitett tudásában és önmagának élt. Művészetének gyakorlása, megjelenése és a Bastileban való bebörtönzésének története különbbé tette őt minden más embernél. Nem gyanusitották, nem kételkedtek benne, mintha valóban föltámadt volna tizennyolc évvel ezelőtt, vagy pedig mintha szellemként járt volna a halandók között.
5. Fejezet.
A favágó.
Egy év és három hónap. Ez alatt az egész idő alatt Lucie a nap egy órájában sem volt biztos, hogy a következő napon a guillontine nem sujtja-e le férje fejét. Naponta nehézkesen gördült az utca kövezetén az elitéltekkel zsufolt szekér. Szépséges hajadonok, barna, fekete és őszfürtü, gyönyörü asszonyok; ifjak, erőteljes férfiak és aggastyánok; nemesek és parasztok: mind vörös bor La Guillotine számára, naponta hozták őket napvilágra a borzalmas börtönök sötét pincéiből és vitték hozzá az utcákon végig, hogy pusztitó szomjuságát eloltsa. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál – ez utóbbi legkönnyebben szerezhető meg tőled, ó Guillotine!
Ha szerencsétlenségének hirtelensége és az idő kerekének rohamos forgása a doktor leányát ugy elkábitotta volna, hogy tétlen kétségbeesésben várta volna a végét, ő is ugy járt volna, mint sok más. De ő attól az órától kezdve, mikor Saint Antoine padlásszobájában viruló keblére ölelte az ősz fejet, hü maradt kötelességeihez. A megpróbáltatás idejében volt a leghivebb, amint az rendesen ugy történik csendesen lojális és jó emberekkel.
Mihelyt uj lakásukban berendezkedtek és atyja ismét hivatásának szentelte magát, kis háztartását teljesen ugy vezette, mintha férje velük volna. Mindennek meg volt a maga meghatározott helye és ideje. A kis Luciet oly rendszeresen tanitotta, mintha mindannyian együtt volnának angol otthonukban. Azok a kis ravaszságok, melyekkel önmagát ámitotta annak a látszatával, hogy nemsokára ismét egyesülnek, – a korai visszatérésére vonatkozó apró előkészületek, székének odaállitása, könyveinek az elhelyezése, – ezek és az esténkint a börtön nyomorultjai és a halál árnyai között, különösen egy szeretett fogolyért elrebegett forró fohászok, volt sulyos bánatának egyedüli vigasza.
Külseje alig változott. Az egyszerü sötét ruhák, majdnem gyászruhákhoz hasonlók, melyeket ő és leánya viseltek, oly csinosak és oly gondozottak voltak, mint boldogabb napok fényes öltözékei. Arcszine elveszett és a régi, feszülten figyelő kifejezés állandóan, nem csupán alkalmilag ott ült az arcán, egyébként oly csinos és bájos volt, mint azelőtt. Néha, mikor este atyját megcsókolta, előtört a nap folyamán elfojtott bánata és azt mondotta neki, hogy ő az egyedüli vigasza az ég alatt. Ő mindig határozottan válaszolt:
– Tudtom nélkül semmi sem történhetik vele és én tudom, hogy megmenthetem őt, Lucie.
Még nem sok hét telt el azóta, hogy uj életmódjukat megkezdették, mikor atyja egy este hazajövetelekor igy szólt hozzá:
– Kedvesem, a börtönnek van egy magas ablaka, amelyhez Károly néha délután három órakor hozzájuthat. Ha ő odajuthat, – ez sok bizonytalanságtól és véletlentől függ – lehet, hogy megláthat téged az utcán, ha te egy bizonyos ponton állasz, melyet én megmutathatok neked. De te, szegény gyermekem, nem láthatod őt, még ha lehetséges volna is, veszedelmes volna reád nézve magadat megismertetni.
– Ó, mutasd meg nekem ezt a helyet, atyám és én naponta odamegyek.
Ettől az időtől kezdve minden időjárásban, két óra hosszat várt ottan. Mikor az óra kettőt ütött, már ott volt és négy órakor lehangoltan távozott. Ha nem volt nagyon hideg vagy nedves, gyermekét is magával vitte, együtt mentek; máskülönben egyedül volt; de sohasem mulasztott el egyetlenegy napot sem.
Ez a hely egy sötét, piszkos, görbe utca sarkán volt. Egy favágó kunyhója volt az egyedüli ház ezen a sarkon; minden egyéb fal volt. Odajövetelének harmadik napján a favágó észrevette őt.
– Jónapot, polgárnő!
– Jónapot, polgár!
A megszólitásnak ez a módja volt most határozattal előirva. A tökéletesebb hazafiak között már régebben szokásban volt; de most törvényesen kötelező volt mindenkire nézve.
– Ismét itt sétál, polgárnő?
– Amint látja, polgár!
A favágó, aki élénk mozdulatu ember volt (valamikor utkaparó volt), a börtönre pillantott, ujjával reámutatott, tiz ujját arca elé tartotta, hogy a vasrostélyokat jelképezze és nevetve nézett rajtuk keresztül.
– De ez nem az én dolgom, – mondá és tovább fürészelt.