A következő napon már várt reá és megszólitotta azonnal, mihelyt odajött.
– Micsoda! Már ismét itt sétál, polgárnő?
– Igen, polgár!
– Ah! és gyermekkel. Anyád, ugy-e, kis polgárnő?
– Mondjam, hogy igen, mama? – suttogta a kis Lucie hozzásimulva.
– Igen, drágám!
– Igen, polgár!
– Ah! De hisz ez nem az én dolgom! Munkám az én dolgom. Nézze fürészemet. Kis Guillotineomnak nevezem. La, la, la, la, la. És a feje le van vágva.
A fatörzs a földre esett, mialatt beszélt és kosárba dobta.
– A favágó guillotine Sámsonjának nevezem magamat. Nézzen ide, ismét! Lu, lu, lu, lu, lu, lu. És lent van a feje. Most egy gyermek. Tikl, tikl, pikl, pikl. És lent van a feje. Az egész család!
Lucie megborzadt, mikor még két fatörzset dobott a kosárba, de lehetetlen volt ott lenni a favágó munkája közben, anélkül, hogy az ő látását el lehetett volna kerülni. Ezért aztán ettől kezdve ő szólott hozzá előbb és hogy jóindulatát megnyerje, gyakran borravalót adott neki, amit ez szivesen elfogadott.
Kiváncsi fickó volt és néha, ha megfeledkezett róla, mikor a börtön teteje és rostélyai felé nézett és szivével férjéhez emelkedett, hirtelen fölfedezte, hogy az padjára térdelve, fürészét pihenteti és őt nézi.
– De nem az én dolgom, – mondá ilyen alkalmakkor és ismét fürészeléshez látott.
Minden időjárásban, a tél hidegében és havazásában, a tavasz metsző szeleiben, a nyári nap hevében, az őszi esőben és ismét a tél hidegében és havazásában Lucie két órát töltött el ottan naponta; és naponta elmenetelekor megcsókolta a börtön falát. Férje látta őt (mint atyjától megtudta) talán öt vagy hat alkalommal, néha kétszer, háromszor egymásután; néha egy vagy két hétig sem. Elég volt az a tudat, hogy láthatta és látta is őt, ha alkalma volt reá és erre az eshetőségre várt volna ott az egész napon át, hetenkint hét napig.
Ilyen elfoglaltsággal telt el az idő december hónapig, melynek borzalmai között atyja nyugodt fővel járkált. Egy délután csöndesen havazott, mikor odaérkezett a szokott sarokra. Valami vad öröm napja és ünnep volt. Jövetelekor látta, hogy a házak kicsiny dárdákkal vannak földiszitve, melyekre apró vörös sapkák voltak tüzve; továbbá háromszinü szalagokkal és az állandó fölirással (háromszinü betük voltak a legkedvesebbek): Egységes és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, vagy Halál!
A favágó nyomorult kunyhója oly kicsiny volt, hogy felületén ennek a fölirásnak alig volt helye. Valakivel leiratta magának és a »Halál« szót csak nagy nehézséggel tudta belészoritani. A háztetőn ott diszlett a lándzsa és a sapka, mint ahogy az jó polgárhoz illett, egyik ablakban ott volt a fürész, ezzel a fölirással: »Kis Szent Guillotine«, a nagy éles nőt akkor ugyanis a nép szentté avatta. A kunyhó zárva volt. Ugy látszik, a favágó elment hazulról. Nagy megkönnyebbülés volt Lucie szivének, hogy egyedül lehetett.
Nem távozott messzire, mikor hirtelen egy közeledő embertömeg lármáját és üvöltését hallotta, mely aggodalommal töltötte el. Egy pillanattal később vad tömeg tódult a börtönfal sarka felé, közepében ott volt a favágó, aki a Bosszuangyalt fogta kézen. Vagy öt-hatszázan lehettek, de ugy táncoltak, mint ötezer démon. Nem volt más zene, csak saját énekük. A kedvelt forradalmi dal dallamára táncoltak, olyan vad taktussal, melynek összehangzása fogcsikorgáshoz volt hasonló. Férfiak táncoltak asszonyokkal, asszonyok egymással, férfiak egymással, amint a véletlen összehozta őket. Eleinte csak vörös sapkák és durva gyapjurongyok tömegének látszott, de mihelyt az utca megtelt, táncra megállottak Lucie közelében; dühössé vált körtáncnak borzalmas torzszelleme lett láthatóvá. Egyesek előreléptek, majd hátráltak, egymás kezét verték, egymás fejét megragadták, körben forogtak, egymást megragadták és páronkint forogtak, mig legtöbbje kimerülten terült el a földön. Mialatt ezek fekve maradtak, a többiek egymás kezét fogták és mind körben táncoltak; azután feloszlott a kör és kettesével, négyenkint tovább forogtak; majd egyszerre mind megállottak, ujra hozzákezdtek, kezükkel tapsoltak, egymást megragadták és ellenkező irányban tovább forogtak. Hirtelen ismét megállottak és uj taktussal kezdették, az utcán végig sorokat alkottak és mélyen lehajtott fejjel és magasan kinyujtott karral, vad üvöltéssel elrohantak. Semilyen küzdelem, még megközelitően sem lehetett volna olyan borzalmas mint ez a tánc. Teljesen elfajult tánc volt, azelőtt ártatlan dolog, mely most a sátán hatalmába került, az azelőtt egészséges szórakozás, a vért lángbaboritó, az érzékeket megzavaró, a szivet megkeményitő eszközzé vált. A benne mutatkozó kecsesség még undoritóbbnak tüntette fel, mert azt mutatta, hogy a természetüknél fogva jó dolgok mennyire elfajulhatnak és megromolhatnak. A táncban meztelenné vált a leánykebel, a szép, majdnem gyermeki korra valló fej, mely izzott az őrülettől, a gyöngéd láb, mely ebben a vérből és szennyből való pocsolyában táncolt, a kificamodott kornak voltak tipusai.
Ez a Carmagnola volt. Mikor elrohant mellette, Lucie rémülten és megdöbbenve állott a favágó házának kapujában, de a hópelyhek oly csendesen szálldogáltak és oly puhán, fehéren terültek el a földön, mintha ez a látvány sohasem létezett volna.
– Ó, atyám! – mert ő állott előtte, mikor tekintetét ismét fölemelte, melyet egy pillanatra kezével elfödött. – Micsoda kegyetlen, gonosz látvány.
– Tudom, édesem, tudom. Én gyakran láttam. Ne félj! Egyik sem bántana közülök.
– Nem magam miatt félek, atyám, de ha férjemre gondolok és ennek a népnek a könyörületére.
– Nemsokára nem lesz neki szüksége ezeknek a könyörületére. Elhagytam őt, mikor az ablakra kapaszkodott és azért jöttem, hogy neked ezt megmondjam. Senki sem láthat itten. Csókot vethetsz, oda, a legmagasabb ferde tető felé.
– Megteszem, atyám és lelkemet is vele küldöm!
– Te nem láthatod őt, szegény gyermekem.
– Nem, atyám – mondá Lucie forró könnyek között, csókot hányva. – Nem.
Lépés a hóban. Defargené.
– Üdvözlöm, polgárnő. Üdvözlöm, polgár. – Csak ennyit mondott, mikor elhaladt mellettük. Defargené eltünt, mint egy árnyék a fehér uton.
– Nyujtsd karodat, édesem. Az ő kedvéért távozz innen vidám, bátor arccal. Ezt jól csináltad. – Elhagyták a helyet. – Nem hiába történt, Károly holnapra van megidézve.
– Holnapra?
– Nincs veszteni való idő. Jól elkészültem, de oly óvatosságot kell alkalmazni, mely nem volt alkalmazható, mielőtt tényleg nem idézik a törvényszék elé. Ő még nem kapta meg a hirt, de én tudom, hogy tüstént megkapja a holnapra szóló idézést és a Conciergeriebe szállitják át; én jó előre értesülök. Nem félsz?
Alig tudott válaszolni:
– Benned bizom.
– Megteheted, föltétlenül. Bizonytalanságod már végéhez közeledik, drágám; néhány óra mulva a tied lesz ő ismét; minden elképzelhető védelemmel körülvettem őt. Lorryval kell beszélnem.
Megállott. Kocsik tompa dübörgését lehetett a közelben hallani. Mindketten nagyon jól tudták, hogy mit jelentett. Egy. Kettő. Három. Három kocsi haladt arra a puha havon, halálnak szentelt rakományával.
– Lorryval kell beszélnem – ismételte a doktor és más irányba fordult vele.
A derék öreg ur még mindig ott volt bizalmi helyén; sohasem hagyta el. Őt és könyveit gyakran megkérdezték a konfiskált és nemzeti vagyonná vált birtokokat illetőleg. Amit lehetett, azt megmentette a tulajdonosok számára. Nem volt élő ember, akire jobban rá lehetett volna bizni, vagy aki jobban titokban tartotta volna azt, amit Tellsonéknál letétbe helyeztek.
Homályos, vörös és sárga égboltozat és a Szajna fölött emelkedő köd hirdette az alkonyat közeledtét. Már majdnem sötét volt, mikor a bankhoz értek. Monseigneur hatalmas palotája magányos és elhagyatott volt. Az udvarban egy halom hamu és por fölött olvasható volt a fölirás: Nemzeti Vagyon. Egy és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál.
Ki lehetett Lorrynál, – a széken levő lovaglókabát tulajdonosa – akit nem szabad látni? Milyen uj jövevénytől jött ő ki, izgatottan és meglepetten, hogy kedveltjét karjaiba ölelje? Kinek ismételte az ő akadozó szavait, mikor emelt hangon fejét az ajtó felé forditotta, ahonnan most jött ki és mondta:
– A Conciergeriebe szállitották és holnapra megidézték?
6. Fejezet.
Diadal.
A rettegett öttagu törvényszék, a közvádló és az elszánt esküdtszék naponta ülésezett. Minden este elküldötték jegyzéküket, melyet a különböző börtönök őrei foglyaik előtt felolvastak. A börtönőrök állandó tréfája ez volt: Ti, idebenn, jöjjetek ki és hallgassátok meg az esti lapot!
– Evrémonde Károly, másként Darnay.
Igy kezdődött, végre, La-Forceban az esti ujság.
Ha egy nevet szólitottak, tulajdonosa elkülönült a többitől és arra a helyre lépett, mely az ilyen végzetes módon kihirdetettek részére volt fenntartva. Evrémonde Károly, másként Darnaynak volt oka, hogy ismerje ezt a szokást; százakat látott igy eltünni.
A duzzadtarcu börtönőr, aki szemüveget viselt olvasáskor, fölötte tekintett el, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy ő megfelelő helyre lépett-e, végigolvasta a jegyzéket és minden névnél hasonló kis szünetet tartott. Huszonhárom név volt rajta, de csak huszan jelentkeztek; a megidézett foglyok közül egyik meghalt a börtönben és elfelejtették, kettőt pedig már guillotineoztak és szintén elfelejtették. A jegyzéket abban a boltozatos teremben olvasták föl, ahol Darnay megérkezése éjjelén az összegyült foglyokat látta. Ezek már mind elpusztultak az öldöklésben; minden emberi teremtmény, akivel törődött azóta és akit távozni látott, a vérpadon halt meg.
Néhány szóval Istenhozzádot mondottak és a bucsuzásnak gyorsan vége volt. Mindennapos esemény volt. A La Forcebeli társaság azzal volt elfoglalva, hogy estére zálogosdit és koncertet előkészitsen. A rácshoz tolakodtak és ottan hullatták könyeiket; de a tervezett esti mulatság husz szerepét ujra kellett betölteni és a záróóráig az idő nagyon rövid volt. Ekkor a közös termeket és folyosókat nagy kutyákra bizták, ezek őrködtek ott az éjszakán keresztül. A foglyok nem voltak érzéktelenek vagy szivtelenek; az ő viselkedésük az akkori idők viszonyaiból származott. Hasonlóan, ámbár finom különbséggel, valami fajta lelkesedés vagy részegség néhány embert arra csábitott, mint az ismeretes, hogy szükségtelenül izgassa a guillotinet, hogy általa halált szenvedjen. Ez nem volt csupán hencegés, hanem a hevesen megrázott közvéleménytől származó fertőzés. Járványos időben némely ember titokban vonzódik a betegséghez és rettenetes a vágya, hogy általa meghaljon. Mindannyiunk kebelében vannak ilyen csodák elrejtve, melyek csak alkalmas körülményre várnak, hogy fölébredjenek.
A Conciergeriehez vezető ut rövid és sötét volt; férgektől hemzsegő celláiban az éjszaka hosszu és hideg volt. Következő reggelen tizenöt fogoly lépett a sorompó elé, mielőtt Darnay Károlyt szólitották. Mind a tizenötöt halálra itélték, perük tárgyalása nem vett másfél órát igénybe.
Evrémonde Károly, másnéven Darnayt végre előszólitották.
Birái tollas kalapban ültek az emelvényen; de egyébként a durva vörös sapka és a háromszinü kokárda volt az uralkodó fejdisz. Mikor az esküdtekre és a lármás hallgatóságra nézett, azt hihette volna, hogy a dolgok szokott rendje megváltozott és a gazemberek itélkeznek a becsületes emberek fölött. Egy városnak legaljasabb, legkegyetlenebb és leggonoszabb lakossága, melyből aljas, kegyetlen és gonosz elem sohasem hiányzik, irányitotta a tárgyalást, lármásan beleszólt, helyeselt és feddett, siettette és előzően befolyásolta az itéletet, megakadályoztatás nélkül. A férfiak legnagyobb része különböző módon volt felfegyverkezve, az asszonyok közül némelyek kést, mások tőröket hordottak, mások ismét ettek és ittak, mialatt odanéztek, sokan kötöttek. Ez utóbbiak között volt egy asszony, aki egy darab kötést tartott hóna alatt, mialatt dolgozott. Az első sorban ült férje mellett, akit a sorompóhoz való megérkezése óta nem látott; Defarge volt; azonnal fölismerte őt. Észrevette, hogy felesége egyszer vagy kétszer suttogott a fülébe; de a mi leginkább föltünt neki a két alakon, az volt, hogy ámbár közvetlenül az ő szomszédságában ültek, sohasem néztek őreá. Ugy látszott, hogy dacos elszántsággal várnak valamire és csupán az esküdtszékre néztek, semmi másra. Az elnök alatt ült Manette doktor, közönséges, egyszerü ruhájában. Amennyire a fogoly láthatta, ő és Lorry voltak az egyedüli férfiak, a törvényszékhez tartozó személyeken kivül, akik közönséges ruhájukat viselték és nem voltak a Carmagnola jelmezébe öltözve.
Evrémonde Károly, másnéven Darnayt a közvádló vád alá helyezte, mint emigránst, akinek életével a köztársaság rendelkezett azon határozat értelmében, mely minden emigránst halálbüntetés terhe alatt számüzött. Közömbös volt, hogy a határozat Franciaországba való visszatérése után kelt. Ő itt volt és ott feküdt a határozat; Franciaországban elfogták és fejét követelték.
– Üssétek le a fejét! – kiáltotta a hallgatóság. – Ő a köztársaság ellensége.
Az elnök csengetett, hogy a kiáltozást csendesitse és azt kérdezte a fogolytól, hogy nem volt-e igaz, hogy ő sok évig Angliában élt?
Kétségtelenül igaz volt.
– Nem volt-e tehát akkor emigráns? Minek mondotta magát?
– A törvény szelleme értelmében nem az volt, remélte ő.
– Miért nem? – óhajtotta az elnök tudni.
– Mert ő önként mondott le egy cimről, mely neki ellenszenves volt, egy állásról, mely neki gyülöletes volt és elhagyta hazáját – akkor, mikor az »emigráns« szó a törvény által mostan értelmezett módon még nem volt használatban, – jegyezte meg tisztelettel – hogy inkább saját munkájából éljen meg Angliában, mint a tulterhelt nép veritékéből Franciaországban.
– Micsoda bizonyitékai vannak erre?
Két tanu nevét nevezte meg: Gabelle Theophil és Manette Sándor.
– De Angliában megnősült? – figyelmeztette őt az elnök.
– Igaz; de nem angol nőt vett el feleségül.
– Francia polgárnőt?
– Igen. Születésénél fogva az.
– Neve és családja?
– Manette Lucie, egyedüli leánya Manette doktornak, annak a jó orvosnak, aki ott ül.
Ennek a válasznak kedvező volt a hatása a hallgatóságra. A jól ismert orvost éltető kiáltások rengtek a tárgyalási teremben. A nép oly szeszélyes hangulatban volt, hogy könnyek peregtek azonnal sok kegyetlen szemből, akik még egy pillanat előtt oly dühvel néztek reá, mintha égnének a türelmetlenség vágyától, hogy őt az utcára hurcolják és agyonverjék.
Veszedelmes utjának ezen néhány lépését Darnay Károly Manette doktor ismételt utasitása szerint tette meg. Ugyanez az óvatos tanácsadó irányitotta minden lépését, melyet még meg kellett tennie és előkészitette utjának minden hüvelyknyi távolságát.
Az elnök kérdezte, hogy miért tért vissza Franciaországba éppen akkor és nem előbb.
Azt válaszolta, hogy azért nem tért vissza Franciaországba elébb, mert nem volt, hogy miből éljen meg Franciaországban, kivéve azt a vagyont, amelyről lemondott; mig ellenben Angliában a francia nyelv és irodalom tanitásából élt meg. Egy francia polgár sürgős irásbeli kérésére tért vissza Franciaországba, aki tudatta vele, hogy távolléte folytán az ő élete veszedelemben forog. Visszatért, hogy egy polgár életét megmentse, hogy minden személyes veszedelemre való tekintet nélkül az igazság mellett tanuskodjék. Vétek ez a köztársaság szemében?
A csőcselék lelkesedve kiáltotta: Nem! Az elnök csengetett, hogy lecsendesitse őket; de ez nem sikerült neki, mert az folytatta kiáltozását: Nem! Mig saját akaratából nem hallgatott el.
Az elnök ennek a polgárnak a nevét kérdezte. A vádlott kijelentette, hogy ez az ő első tanuja. Bizalommal hivatkozott azonkivül annak a polgárnak a levelére, melyet a sorompónál elvettek tőle és amely kétségtelenül ott fekszik az elnök előtt levő papirosok között.
A doktor gondoskodott arról, hogy ott legyen és megbizonyosodott afelől, hogy ott van; a tárgyalás ebben a stádiumában felmutatták és felolvasták. Gabelle polgárt előszólitották, hogy a levelet azonositsa és ő ezt megtette. Gabelle polgár rendkivüli gyöngédséggel és udvariassággal rámutatott arra a körülményre, hogy az az óriási elfoglaltság, mely a törvényszéket igénybe veszi, hogy a köztársaság oly nagyszámu ellensége fölött itélkezzék, okozta, hogy róla az Abbaye börtönben kissé megfeledkeztek – tényleg inkább kiesett a törvényszék hazafias emlékezéséből – egész három nappal ezelőtt való időig, mikor megidézték és szabadságát visszaadták; az esküdtszék kijelentette, hogy az ellene felhozott vádat elejti, mivelhogy Evrémonde, más néven Darnay polgár, önként jelentkezett az ő állitásának igazolására.
Azután Manette doktort hallgatták ki. Rendkivüli közkedveltsége és válaszainak határozottsága nagy benyomást keltett; mikor előadását folytatta és előadta, hogy hosszas bebörtönözéséből való kiszabadulása után a vádlott volt az ő első barátja, hogy a vádlott Angliában maradt és leányát és őt is számüzetésük ideje alatt önfeláldozó szeretettel támogatta, hogy ő távol volt attól, hogy az ország arisztokratikus kormánya jóakaró szemmel nézze és őt mint Anglia ellenségét és az Egyesült-Államok barátját, életét veszélyeztető perbe keverte, – mikor mindezeket a körülményeket finom érzéssel és az őszinteség és igazság meggyőző erejével előadta, az esküdtszék és a nép egy véleményen volt. Végre, mikor névszerint hivatkozott Lorry urra, egy Angliából való itten jelenlevő urra, aki vele együtt tanuja volt annak az angol törvényszéki tárgyalásnak, aki az ő erre vonatkozó vallomását megerősitheti, az esküdtszék kijelentette, hogy eleget hallott és kész arra, hogy szavazatát leadja, ha az elnök az ő szavazatukat elfogadni hajlandó.
Minden szavazatot (az esküdtek hangosan és egyenkint szavaztak) a nép élénken helyeslő kiáltozással fogadott. Minden szavazat a vádlottra nézve kedvező volt és az elnök őt szabadnak nyilvánitotta.
Ezután olyan rendkivüli jelenet következett, melyben a csőcselék néha szeszélyét a nagylelküség és könyörület iránt való jobb hajlamát elégitette ki, vagy pedig melyet mint valami ellenszámlát tekintett véres kegyetlenségéből előállott nagy tartozásával szemben. Senki sem képes eldönteni mostan, hogy ilyen rendkivüli jelenetek milyen inditóokoknak tulajdonitandók; valószinü, hogy mind a háromnak a keveréke, melyben a második volt az uralkodó. Alig hogy a szabaddá nyilvánitó itéletet kihirdették, oly bőségesen folyt a könny, mint más alkalmakkor a vér és a fogolynak annyi mindkét nembeli személytől származó testvéri ölelést kellett elszenvednie, ahányan csak hozzájuthattak; ugy hogy hosszu és ártalmas bebörtönzése után abba a veszedelembe került, hogy a kimerüléstől elájul; ő mindazonáltal jól tudta, hogy ugyanaz a nép, más áramlat befolyása alatt, ugyanolyan dühhel rohanta volna őt meg, hogy darabokra tépje és ezeket az utcán szétszórja.
Mikor eltávolitották, hogy más vádlottaknak adjon helyet, csak akkor szabadult meg egy pillanatra a szeretet ezen megnyilvánulásától. Utána öten jelentek meg egyszerre a törvényszék előtt, mint a köztársaság ellenségei, mivelhogy azt szóval és tettel nem segitették. A Törvényszék annyira sietett, hogy magát és a nemzetet az elveszett alkalomért kárpótolja, hogy ez az öt odaért hozzá, mielőtt ő a helyet elhagyta, mind huszonnégy órán belül végrehajtandó halálbüntetésre volt itélve, az első közülök tudatta ezt vele a börtönben szokásos halál jelével – fölemelt ujj – és a többiek szóval füzték hozzá: »Éljen a Köztársaság!«
Ennél az ötnél – az igaz – nem volt hallgatóság, mely a tárgyalást hosszabbitotta; mikor ő és Manette doktor a kapuból kiléptek, nagy tömeg gyült ott össze, ugy látszott, hogy minden arc ott volt, mely a tárgyalásnak tanuja volt, kettőt kivéve, ezek után hiába nézett körül. Mikor kilépett, a tömeg ismét reárohant, sirt, átölelte őt és ujjongott, mind, egymás után és mind egyszerre, még a folyam is, melynek partján játszódott le ez az őrült jelenet, őrültnek látszott, mint a partján levő nép.
Nagy karosszékbe ültették, melyet vagy magából a törvényszék terméből, vagy egyik szobából, vagy pedig a folyosóról hoztak. A székre vörös zászlót teritettek és támlájához lándzsát kötöttek, melynek vörös sapka volt a tetején. Még a doktor kérése sem tudta megakadályozni, hogy ebben a diadalszékben a tömeg vállán haza ne vigye; mialatt egy vörös sapkákból való háborgó tenger vette őt körül és viharos hullámaiból néha olyan arcok kerültek elő, hogy több izben kérdezte önmagától, hogy eszméletnél van-e és nem viszik-e a kocsin a guillotine felé.
Vad, álomszerü menetben vitték őt és mindenkit megöleltek, akivel utjukban találkoztak és ujjongva mutattak reá. A havas utcák piroslottak a köztársaság uralkodó szinétől, amint végigvonultak rajtuk, éppen ugy, mint bepirositották azokat a hó alatt sötétebb festékkel; igy vitték őt a háznak udvarába, ahol lakott. Atyja előresietett, hogy előkészitse leányát és mikor férje eléje lépett, ájultan rogyott karjaiba.
Mikor szivéhez szoritotta őt és szép arcát a lármás tömegtől elforditotta, hogy könnyeik és ajkaik látatlanul egyesüljenek, néhányan a nép közül táncolni kezdettek. Egy pillanat alatt a többiek is csatlakoztak hozzájuk és az udvarban keringett a Carmagnola. Azután a tömegből egy fiatal leányt ültettek az üres székbe és a Szabadság Istennőjeként vitték őt el; mikor aztán a tömeg a szomszédos utcákba a folyam partján végig és a hidon áttódult, a Carmagnola mindenkit magával ragadt és őrült keringéssel forgatott.
Miután megszoritotta a doktor kezét, aki győzedelmesen és büszkén állott előtte, miután megszoritotta Lorry kezét, aki a Carmagnola őrült áradata ellen való küzdelemből lélegzet nélkül lépett be, miután a kis Luciet megcsókolta, akit hozzá fölemeltek, hogy kis karjait nyaka köré fonja, miután a mindig buzgó és hüséges Prosst megölelte, aki a gyermeket emelte föl hozzá, karjaiba ölelte feleségét és szobájába vitte.
– Lucie! Én egyetlenem! Biztonságban vagyok!
– Ó, drága Károlyom! Hadd adjak térdeimen hálát Istennek, mint ahogy könyörögtem hozzá.
Áhitattal hajoltak meg az Ur előtt. Mikor ismét karjaiban volt, igy szólt hozzá: És most beszélj atyáddal, drágám, Franciaországban egyetlen ember sem lett volna képes arra, hogy azt tegye érettem, amit ő tett.
Atyja keblére hajtotta fejét, mint hosszu-hosszu idővel azelőtt, az ő szegény feje nyugodott az ő keblén. Boldog volt, hogy hálás lehetett irányában, kárpótolva volt szenvedéseiért, büszke volt az erejére. »Ne légy gyönge, szerelmem, – bólintott feléje – ne remegj. Megmentettem őt.«
7. Fejezet.
Zörgetnek az ajtón.
»Megmentettem őt« – ez nem volt olyan álmodozás, amilyenbe gyakran elmerült, ő valóban ott volt közöttük. Felesége mégis remegett és szivét megnevezhetetlen, aggasztó félelem töltötte el.
A környező levegő oly tikkasztó volt és sötét, a nép oly szeszélyes volt és olyan szenvedelmesen szomjazta a bosszut, ártatlanok határozatlan gyanu és gonosz rosszakarat miatt olyan folytonosan szenvedtek halált, olyan nehéz volt elfelejteni, hogy mások, akik éppen olyan büntelenek voltak, mint az ő férje és éppen olyan kedvesek voltak az övéiknek, mint az neki, naponta áldozatai lettek a végzetnek, melyet ő kikerült, hogy szive nem tudott annyira megkönnyebbülni a tehertől, ahogyan kellett volna. A téli délután alkonyata már beállott és a borzalmas szekerek még mindig dübörögtek az utcákon. Gondolatban követte azokat és az elitéltek között kereste őt; szorosabban ölelte karjaiba és még jobban remegett érte.
Atyja vigasztalta őt és részvéttel teljes fölényt tanusitott leányának csodálni való gyöngeségével szemben. Nem volt többé padlásszoba, cipőkészités, Százöt, Északi Torony. Véghezvitte a föladatot, melyet önmaga elé tüzött, igéretét beváltotta, megmentette Károlyt. Mind támaszkodhattak reá.
Háztartásuk nagyon szerény volt, nemcsak azért, mert ez volt a legbiztosabb életmód és keltette föl legkevésbé a nép gyanuját, de azért is, mert nem voltak gazdagok és Károlynak, bebörtönzése egész ideje alatt, sokat kellett fizetnie étkezésért, őriztetéséért és hozzá kellett járulnia a szegényebb foglyok eltartásához. Részben ezért, részben pedig, hogy kém ne legyen a házban, nem tartottak cselédet; a polgár és polgárnő, akik a főkapunál kapus szolgálatát végezték, alkalmilag segitettek nekik és Jerry (akit Lorry majdnem teljesen nekik engedett át) ugyszólván hozzátartozott a háztartáshoz és minden éjjel ott aludt.
Az Egységes és Oszthatatlan, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy Halál Köztársaságának egyik rendelete szerint minden ház kapujára vagy kapufélfájára, meghatározott nagyságu betükkel és meghatározott magasságnyira a földtől, olvashatóan ki kellett irni a ház minden lakójának nevét. Igy tehát Cruncher Jerry neve is diszitette alul a kapufélfát és mikor már alkonyodott, a név tulajdonosa is megjelent és a mázolót nézte, amint az, Manette doktor utasitása szerint, Evrémonde, másnéven Darnay Károly nevét hozzáfüzte a lakók jegyzékéhez.
Az akkor uralkodó általános félelemben és bizalmatlanságban minden legártatlanabbnak látszó dologban is óvatosságra volt szükség. A doktor kicsiny háztartásában is éppen ugy, mint sok másban, a következő nap szükségleteit esténkint, kis részletekben és különböző kis üzletekben vásárolták. Az volt az általános óhaj, hogy ne vonják magukra a figyelmet, ne adjanak alkalmat irigységre és arra, hogy beszéljenek róluk.
Néhány hónap óta Miss Pross és Cruncher közösen látták el a bevásárlásokat, az előbbinél volt a pénz és az utóbbi vitte a kosarat. Minden délután, akkortájban, mikor az utcai lámpákat meggyujtották, mentek erre az utjukra és a szükséges bevásárlást elintézték. Miss Pross már oly hosszu idő óta élt együtt egy francia családdal, hogy nyelvüket ugy érthette volna, mint az anyanyelvét, ha kedve lett volna hozzá, de nem törődött ezzel; ennélfogva nem értett többet ebből »az ostobaságból« (mint ahogy ő nevezni szerette), mint Cruncher. Ha valamit vásárolni akart, az volt a szokása, hogy a boltosnak valami főnevet vágott a fejéhez, tekintet nélkül a kivánt árunak grammatikai nemére és ha véletlenül ugy történt, hogy az nem a kivánt árunak volt a neve, körülnézett az üzletben, hatalmába keritette és kezében tartotta az árut mindaddig, mig az alkudozást befejezték. Alkudozás közben egy ujjal mindig kevesebbet mutatott, mint amennyivel a kereskedő az árat jelezte, bármilyen volt is a szám.
– Nos, Cruncher ur, – mondá Miss Pross, szemei vörösek voltak a boldogságtól – készen van, én már elkészültem.
Jerry rekedt hangon tudatta, hogy Miss Prossnak rendelkezésére áll. A rozsda már régen lekopott kezéről, de tüskés haját semmi sem volt képes lesimitani.
– Ma mindenfélére van szükségünk – mondá Miss Pross – és sok lesz a dolgunk. Egyebek között borra is lesz szükségünk. Ezek a vörösfejüek mindenütt áldomást isznak, akárhol vásároljuk is.
– Azt hiszem, hogy önnek teljesen mindegy, – válaszolt Jerry – vajjon az ön, vagy az öreg egészségére isznak-e.
– Ki az? – kérdezte Miss Pross.
Cruncher némi félénkséggel magyarázta, hogy az ördögöt gondolta.
– Ha! – mondá Miss Pross. – Nincs szükség tolmácsra, hogy megmagyarázható legyen, hogy ezek a teremtmények mire gondolnak. Csak egy gondolatuk van: éjféli gyilkosság és gonosztett.
– Csend, édes! Kérem, kérem, legyen óvatos! – kiáltotta Lucie.
– Igen, igen, igen, óvatos leszek, – mondá Miss Pross – de magunk között csak mondhatom, hogy remélhetőleg nem fojtanak meg az utcákon az ő hagyma- és dohányszagu öleléseikkel. És most, édes Katicabogaram, ne mozduljon el a tüz mellől, mig vissza nem jövök. Vigyázzon kedves férjére, akit visszakapott és ne mozditsa el szép fejecskéjét az ő válláról, mig ismét nem lát engem. Szabad valamit kérdeznem, Manette doktor, mielőtt távozom?
– Azt hiszem, hogy szabadságot vehet magának – válaszolt a doktor mosolyogva.
– Az Isten szerelmére, csak szabadságról ne beszéljen, éppen elegünk van belőle – mondá Miss Pross.
– Csönd, édes! Már ismét? – kérte Lucie.
– Nem, édesem! – mondá Miss Pross nyomatékosan bólintva. – De a veleje a dolognak az, hogy én legkegyelmesebb ő felsége III. György király alattvalója vagyok, – a név emlitésénél Miss Pross bókolt – és mint ilyen, a jelszavam: Zavard meg cselszövéseiket, hiusitsd meg álnok terveiket. Benne van a mi reményünk, Isten óvja meg királyunkat!
Cruncher lojalitástól elragadtatva, mély hangon ismételte Miss Pross szavait, mintha templomban volna.
– Örülök, hogy oly angol érzelmü, ámbár kivánom, hogy bár ne hütötte volna meg annyira a hangját, – mondá Miss Pross helyeslően – de ami a kérdést illeti, Manette doktor, van-e kilátás arra, – a jó teremtésnek az volt a szokása, hogy azt, ami mindnyájuknak nagy gondot okozott, csak ugy alkalmilag kérdezte – van-e kilátás arra, hogy elkerülünk erről a helyről?
– Félek, hogy még nincs. Még veszedelmes volna Károlyra nézve.
– Hm, hm, hm, – mondá Miss Pross és vidám arccal fojtott el egy sóhajt, mikor kedveltjének tüztől megvilágitott aranyos hajára tekintett – akkor hát türelmesen várunk, ez minden. Magasan kell fejünket hordanunk és mélyen kell küzdenünk, mint Salamon testvérem szokta mondani. Nos, Cruncher ur! Ne mozduljon, Katicabogaram!
Eltávoztak és Luciet, férjét, atyját és gyermekét otthagyták a lobogó tüznél. Lorryt várták, hogy hamarosan előkerül a bankházból. Miss Pross meggyujtotta a lámpát, de egy sarokba félreállitotta, hogy zavartalanul élvezhessék a tüz világát. Kis Lucie nagyatyja mellett ült és karját átölelte és ő suttogó hangon kezdett neki mesélni egy nagy, hatalmas tündérről, aki egy börtön falát megnyitotta és egy foglyot szabadonbocsátott, aki egykor a tündérnek szolgálatot teljesitett. Minden csendes és nyugalmas volt és Lucie nyugodtabbnak érezte magát, mint azelőtt.
– Mi az? – kiáltott fel hirtelen.
– Édesem! – mondá atyja, szünetet tartva meséjében és kezét az övére helyezte. – Uralkodj magadon. Milyen izgatott vagy! A legcsekélyebb dolog, semmi is megijeszt, téged, atyád leányát?
– Azt hittem, atyám, hogy idegen lépéseket hallottam a lépcsőn – mondá Lucie bocsánatkérően, sápadt arccal és remegő hangon.
– Édes gyermekem, a lépcső oly csendes, mint a halál.
Mikor ezt mondotta, hevesen megzörgették az ajtót.
– Ó atyám, atyám! Mi lehet ez? Rejtsd el Károlyt! Mentsd meg őt!
– Édes gyermekem, – mondá a doktor fölemelkedve és kezét vállára fektetve – megmentettem őt. Mily gyöngeség ez, édesem! Hadd menjek az ajtóhoz.
A lámpát kezébe vette, áthaladt a két közbeeső szobán és kinyitotta az ajtót. Lábdobogás volt hallható és négy vörössapkás, karddal és pisztollyal fegyverzett durvakülsejü ember lépett be a szobába.
– Evrémonde polgár, más néven Darnay – mondá az első.
– Ki keresi őt? – válaszolt Darnay.
– Én keresem őt. Mi keressük őt. Ismerem önt, Evrémonde; láttam önt ma a törvényszék előtt. Ön ismét a köztársaság foglya.
A négy ember körülfogta őt, amint ott állott, felesége és gyermeke ölelve csüngött rajta.
– Mondja meg, miért vagyok ujra fogoly?
– Egyenest vissza kell térnie a Conciergeriebe és holnap majd megtudja. Holnapra van megidézve.
Manette doktor szinte kővé meredt ettől a látogatástól, annyira, hogy a lámpával ugy állott ott, mint valami erre a célra való szobor; ezen szavak elhangzása után ismét megelevenedett, letette a lámpát, odalépett a beszélőhöz és megragadva őt nyitott vörös inge elején, igy szólott hozzá:
– Ismered őt, azt mondtad. Ismersz-e engem?
– Igen, ismerem, doktor polgár.
– Mind ismerjük, doktor polgár – mondá a többi három.
Szórakozottan nézett reájuk, egymásután és szünet után halkabb hangon mondá:
– Válaszoltok-e nekem az ő kérdésére? Hogyan történik ez?
– Doktor polgár, – mondá az első habozva – a Saint Antoine-bizottság vádolja őt. Ez a polgár Saint Antoineből való és a második belépőre mutatott.
A megjelölt polgár bólintott és ismételte:
– Saint Antoine vádolja őt.
– Mivel? – kérdezte a doktor.
– Doktor polgár, – mondá az első habozva, mint annakelőtte – ne kérdezzen többet. Ha a köztársaság áldozatot kiván öntől, mint jó hazafi kétségen kivül boldog lesz, ha azt megteheti. A köztársaság az első, a nép akarata parancs. Evrémonde, siessünk.
– Csak egy szót – kérte őt a doktor. – Mondja meg, hogy ki vádolja őt?
– Szabályellenes, – válaszolt az első – de megkérdezheti ezt a Saint Antoineból valót.
A doktor reánézett. Ez nyugtalanul mozgott, szakállát dörzsölte és végre igy szólt:
– Igaz! Valóban szabályellenes. De sulyosan vádolja őt Defarge polgár és polgárnő és még valaki.
– Ki az a valaki?
– Ön kérdezi, doktor polgár?
– Igen.
– Akkor – mondá a Saint Antoinebeli különös tekintettel – majd holnap megtudja. Most néma vagyok.
8. Fejezet.
Kártyázás.
Miss Pross, szerencsésen mit sem sejtve az otthoni uj csapásról, haladt a keskeny utcákon, a Pont Neufön áthaladt a folyón és gondolatban elszámolgatta mindazt, amit vásárolnia kellett. Cruncher a kosárral mellette lépdelt. Jobbra és balra tekintgettek az üzletekre, melyek mellett elhaladtak, óvatos szemmel megfigyeltek minden csődületet és minden izgatottan beszélő csoportot elkerültek. Borongós este volt és a folyó felől emelkedő köd miatt alig lehetett a hajókat megismerni, melyeken lobogó lámpafény lengett és ahonnan hangos kalapálás hallatszott; ezek voltak a köztársaság számára fegyvereket készitő kovácsok műhelyei. Jaj annak, aki ezt a hadsereget kijátszani merészelte, vagy abban érdemetlenül előbbre jutott! Jobb, ha szakálla sohasem nőtt meg, mert a nemzet borotvája simára borotválta.
Miután néhány füszerárut és lámpába való olajat vásároltak, Miss Pross a szükséges borra gondolt. Több kocsmába bepillantottak, »A derék köztársasági Brutus«-hoz cimzettnél megállottak, mely nem volt messzire a Nemzeti Palotától, az egykori (majd ismét) Tuileriák palotájától, mivelhogy ennek a külseje tetszett neki leginkább. Ez a kocsma csendesebbnek látszott, mint a többi, amely mellett elhaladtak, ámbár ez is eléggé piroslott a hazafiak sapkáitól, de mégsem volt olyan piros, mint a többi. Cruncher tanácsát is kérte és minthogy ő is azon a véleményen volt, gavallérja kiséretében belépett »A derék köztársasági Brutus«-ba.
Kutatva nézett a füstölgő lámpákra, a pipázó emberekre, akik zsiros kártyával és sárga dominókövekkel játszottak, egy koromtól piszkos, meztelenkeblü és meztelenkaru munkásra, aki ujságot olvasott elő, mialatt a többiek hallgatták, a fegyverekre, melyeket övükben hordoztak, vagy egyelőre félretettek, a két-három, az asztalon alvó vendégre, akik ebben a helyzetben az akkor szokásos magasvállu, rövid, bolyhos kabátban alvó medvékhez vagy kutyákhoz hasonlitottak; a két idegen vendég a bolti asztalhoz közeledve mutatta, hogy mit kiván.
Mikor a bort kimérték, egy ember az egyik sarokban bucsut vett egy másiktól és fölkelt, hogy távozzék. Miss Pross mellett kellett elhaladnia. Alighogy ő megpillantotta az arcát, fölkiáltott és kezét összecsapta.
Egy pillanat alatt az egész társaság fölugrott. Legvalószinübbnek tartották, hogy egy embert meggyilkoltak, mert nem volt egy véleményen. Mindenki arra várt, hogy valaki a földön elterüljön és csupán azt látták, hogy egy férfi és egy nő bámulnak egymásra; a férfi külseje szerint francia és jóérzésü köztársasági, a nő nyilvánvalóan angol.
Hogy a »Derék köztársasági Brutus« csalódott tanitványai mit mondottak, azt Miss Pross és kisérője éppen ugy nem értették, mintha héberül vagy káldéi nyelven beszéltek volna, ámbár csupa fül voltak. Meglepetésükben semmit sem hallottak. Megemlitendő ugyanis az, hogy nem csupán Miss Pross volt magánkivül a bámulat és izgatottság miatt, de Cruncher sem tudott hová lenni a csodálkozástól, ő azonban egészen külön, a saját számlájára látszott annak.
– Mi ujság? – kérdé az ember, aki Miss Pross kiáltozását előidézte, bosszus, rideg (ámbár halk) hangon és angolul.
– Ó, Salamon, édes Salamon! – kiáltott Miss Pross, kezét ismét összecsapva. – Miután annyi év óta nem láttalak és semmit sem hallottam rólad, most itt akadok reád!
– Ne hivj Salamonnak. Halálomat akarod okozni? – kérdezte az ember titokban és megrettenve.
– Testvérem, testvérem! – kiáltotta Miss Pross, könnyekre fakadva. – Voltam-e valaha keményszivü irántad, hogy ilyen kegyetlen kérdést intézel hozzám?
– Akkor fogd be fecsegő szádat, – mondá Salamon – és jöjj ki, ha velem beszélni akarsz. Fizess a borodért és jöjj ki. Ki ez az ember?
Miss Pross szerető és aggódó fejét rázta testvérének semmiesetre ragaszkodónak nem nevezhető eljárásán és könnyek között mondá:
– Cruncher ur.
– Hadd jöjjön ki ő is, – mondá Salamon. – Kisértetnek hisz engem?
Cruncher minden látszat szerint azt hitte, külsejéből azt lehetett következtetni. Egy szót sem szólott Miss Pross könnyein keresztül nagynehezen kutatta ki reticulejének mélységeit és fizetett a borért. Mialatt ezt tette, Salamon »A derék köztársasági Brutus« követői felé fordult és néhány szóval magyarázatot adott, ezek aztán ismét leültek és előbbi foglalkozásukhoz láttak.
– Nos, mit kivánsz tőlem? – mondá Salamon és a sötét utca sarkán megállott.
– Mily szivtelen eljárás ez egy testvér részéről, akitől az én szeretetem sohasem fordult el, – kiáltott Miss Pross – hogy igy fogadsz engem és egy csepp ragaszkodást sem mutatsz.
– Nesze! Fene vigye! Nesze! – mondá Salamon és ajkával Miss Pross ajkai felé döfött. – Megvagy most elégedve?
Miss Pross csak fejét rázta és csöndesen sirt.
– Ha azt várod, hogy én meglepődjem, – mondá Salamon testvére – hát én nem vagyok meglepetve; tudtam, hogy itt vagy; a legtöbb emberről tudok, aki itt van. Ha életemet valóban nem akarod veszélyeztetni, és hiszem, hogy azt teszed, menj az utadra oly gyorsan, amint csak lehet és hadd menjek én a magamén. Sok a dolgom. Hivatalnok vagyok.
– Az én angol Salamon testvérem, – mondá Miss Pross és könyes szemmel, gyászolóan tekintett az ég felé – akiben megvolt a tehetség, hogy hazája legjobb és legnagyobb férfia legyen, hivatalnok külföldiek között és ilyen külföldiek között. Majdnem szivesebben láttam volna a kedves fiut…
– Nem mondtam? – kiáltotta testvére, félbeszakitva őt. – Tudtam. Halálomat akarod okozni. Saját testvérem tesz gyanussá. Éppen most, mikor sorsom kezd javulni.
– A kegyelmes és könyörületes Ég óvjon meg attól, – kiáltotta Miss Pross. – Inkább sohasem akarlak látni, édes Salamon, ámbár mindig szivből szerettelek és szeretni foglak. Mondj csak egy barátságos szót és mondd, hogy nincs közöttünk semmi, ami elidegenitene, és nem tartóztatlak tovább!
Jó Miss Pross! Mintha a köztük beállott elidegenülésnek ő lett volna az okozója, mintha Lorry már évekkel ezelőtt nem tudta volna a tényt Soho csöndes sarkában, hogy az ő drágalátos testvére elverte az ő pénzét és azután otthagyta őt.
Salamon mégis kimondotta a barátságos szót, oly dacos leereszkedéssel és jóakaró pártfogással, mint amilyet az esetben nyilvánithatott volna, ha a tényleges viszony megforditva van közöttük (különben ez igy van mindenütt a világon). Cruncher ekkor vállára tette a kezét és rekedt hangon, váratlanul a következő kérdést intézte hozzá:
– Hallga csak! Szabad kérnem? Mi az ön neve, János Salamon, vagy Salamon János?
A hivatalnok hirtelen bizalmatlansággal fordult feléje. Azelőtt ez nem szólt egy szót sem.
– Nos! – mondá Cruncher. – Beszéljen, hisz tudja. János Salamon, vagy Salamon János? Ő Salamonnak hivja és neki tudnia kell, hisz a testvére. Én meg tudom, hogy ön János, van tudomása erről? Melyik jön előbb a kettő közül? És a »Pross« névre vonatkozóan szintén. Nem ez volt a neve tul a vizen.
– Mit ért ezalatt?
– Nem tudom, hogy mit értek, mert nem emlékszem arra, hogy mi volt a neve tul a vizen.
– Nem?
– Nem. De megesküszöm arra, hogy kéttagu név volt.
– Valóban?
– Igen. A másiknak a neve egytagu volt. Ismerem önt. Ön mint kém tanuskodott az Old Baileyben. A hazugságok atyja nevében, hisz ez az ön atyja, mi is volt akkor a neve?
– Barsad, – mondá egy másik hang közbeszólva.
– Ez az a név; ezer fontra mondom, – kiáltott Jerry.
A beszélő, aki közbeszólt, Carton Sydney volt. Kezét lovaglókabátja hátulsó zsebébe dugta és oly hanyagul állott Cruncher oldala mellett, mint ahogyan az Old Baileyben szokott mutatkozni.
– Ne ijedjen meg, édes Miss Pross. Tegnap este Lorry urat megleptem megérkezésemmel, megegyeztünk abban, hogy addig nem mutatkozom másutt, mig minden teljesen rendben nincsen, vagy pedig amig hasznos nem lehetek; itt azért mutatkozom, hogy testvérét néhány szóra kérjem. Bárcsak jobb foglalkozása volna testvérének, mint amilyen Barsad urnak van. Az ön érdekében óhajtanám, ha nem volna a börtönök báránya.
»Börtönök báránya« volt akkoriban a kémeknek a börtönőrök között használt gunyneve. A sápadt kém még sápadtabb lett és azt kérdezte tőle, hogy hogyan merészeli…
– Megmagyarázom, – mondá Sydney – véletlenül láttam meg, Barsad ur, amint a Conciergerie-börtönből kijött és én egy vagy két órával ezelőtt annak a falait nézegettem. Önnek feltünő arca van és nekem jó az emlékezőtehetségem. Az a körülmény, hogy önt ottan láttam, fölkeltette kiváncsiságomat és minthogy okom van arra (ez nem ismeretlen ön előtt), hogy önt egy nagyon szerencsétlen barátunk szerencsétlenségével összeköttetésbe hozzam, követtem önt. Mindjárt ön után beléptem ide ebbe a kocsmába és a közelében ültem. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy mivel foglalkozik, az ön kiméletlen beszélgetéséből és abból, ami az ön bámulói között szájról-szájra járt. És lassan az, amit csak találomra csináltam, bizonyos céllá alakult ki, Barsad ur.
– Micsoda céllá? – kérdezte a kém.
– Fáradságos és veszedelmes volna azt itt az utcán megmagyarázni. Megtisztelhetne-e egy bizalmas beszélgetéssel, például Tellson bankjában?
– Fenyeget?
– Ó, azt tettem?
– Minek menjek akkor oda?
– Valóban, Barsad ur, azt nem vagyok képes megmondani, ha nem teheti.
– Azt gondolja, hogy nem akarja megmondani, uram? – kérdezte a kém határozatlanul.
– Nagyon jól megértett, Barsad ur. Nem akarom.
Carton hanyag, de mégis határozott viselkedése, gyorsaságának és ügyességének hatalmasan segitségére jött abban az ügyben, melyet titkon eszében forgatott és olyan emberrel szemben, mint amilyennel dolga volt. Gyakorlott szeme észrevette ezt, és a lehető legjobban kihasználta.
– Nos, mondtam neked, – mondá a kém szemrehányóan pillantva testvérére – ha ebből valami baj származik, te vagy az oka.
– Jöjjön, jöjjön, Barsad ur! – kiáltott fel Sydney. – Ne legyen hálátlan! Nővére iránt való tiszteletem nélkül talán nem ilyen barátságos módon inditványoztam volna azt, amit kölcsönös megelégedésünkre mondandó leszek. Velem jön a bankba?
– Meghallgatom, hogy mit akar mondani. Igen, önnel megyek.
– Először is azt ajánlom, hogy testvérét kisérjük el utcájának sarkáig. Nyujtsa karját, Miss Pross. Nem ajánlatos, hogy ebben a városban, ebben az időben, védelem nélkül járjon; és minthogy kisérője ismeri Barsad urat, magammal viszem őt is Lorry urhoz. Készen vagyunk? Menjünk tehát!
Nemsokára azután Miss Pross visszaemlékezett arra és élete végéig sem felejtette el, hogy mikor ő karját Sydney karjába füzte és kérően nézett reá, hogy Salamonnak bajt ne okozzon, Sydney karjában határozott akarat, szemében pedig valami lelkesedés látszott, ez nem csupán ellentétben volt az ő gondtalan viselkedésével, hanem a férfit is megváltoztatta és felemelte. Akkor testvére iránt való aggodalma, aki oly kevéssé érdemelte meg az ő szeretetét és Sydney megnyugtató kijelentése annyira elfoglalta, hogy nem volt képes eléggé értékelni azt, amit látott.
Az utca sarkán elhagyták őt és Carton Lorry lakása felé fordult, amely csak néhány percnyire volt onnan. Barsad János, vagy Pross Salamon mellette haladt.
Lorry éppen befejezte ebédjét és barátságos tüz mellett ült. A lobogó lángban talán annak a fiatalabb Tellson bankjából való öreg urnak a képét látta, aki sok évvel ezelőtt Doverben, a »György király« szállóban az izzó parázsba bámult. Megfordult, mikor ők beléptek és meglepődött, mikor az idegent meglátta.
– Miss Pross testvére, uram, Barsad ur – mondá Sydney.
– Barsad? – ismételte az öreg ur. – Barsad? Emlékszem a névre és az arcra.
– Mondtam önnek, hogy az arcát nem lehet elfelejteni – jegyezte meg Carton hidegen. – Kérem, üljön le!
Mikor ő is székett vett elő, Lorry emlékezetének segitségére sietett és ráncolt homlokkal mondá:
– Tanu volt annál a tárgyalásnál. – Lorry most azonnal visszaemlékezett reá és leplezetlen borzalommal nézett uj vendégére.
– Miss Pross fölismerte Barsad urat, a gyöngéd testvért, akiről ön már hallott, – mondá Sydney – ő elismerte a rokonságot. Rosszabb hireim is vannak. Darnayt ismét elfogták.
Rémülettől megdermedve kiáltott föl az öreg ur:
– Mit mondott? Két órával ezelőtt hagytam őt el biztonságban és szabadon és éppen azon vagyok, hogy visszatérjek hozzá!
– Mégis el van fogva. Mikor történt, Barsad ur?
– Éppen most, ha ugyan megtörtént.
– Barsad ur a képzelhető legnagyobb tekintély, uram, – mondá Sydney – hallottam, amint Barsad ur mondotta barátjának egy másik kémnek, egy üveg bor mellett, hogy az elfogatás megtörtént. Ő a kapunál hagyta el a törvényszék kiküldöttjét és látta, amint a kapus bebocsátotta őket. Kételkedni sem lehet abban, hogy ujra elfogták.
Lorry üzleti szeme a beszélő arcából olvasta, hogy tiszta időveszteség, ha erről tovább beszélnek. Zavart volt ugyan, de érezte, hogy lélekjelenléte fontos lehet, erőt vett magán és figyelmesen hallgatott.
– Remélem, – mondá neki Sydney – hogy Manette doktor neve és befolyása segitségére lesz holnap. – Ön mondotta, hogy holnap lesz ismét a törvényszék előtt, Barsad ur?
– Igen, azt hiszem.
– Annyira segitségére lesz holnap, mint ma volt. De lehetséges, hogy nem ugy lesz. Megvallom önnek, Lorry ur, hogy megingott az ebben való bizalmam azért, mert Manette doktornak nem volt hatalmában, hogy megakadályozza az elfogatását!
– Talán nem volt előzetesen tudomása erről, – mondá Lorry.
– Éppen ez a nyugtalanitó körülmény, ha elgondoljuk, hogy mennyire azonositotta magát vejével.
– Ez igaz, – ismerte be Lorry, mialatt kezét nyugtalanul állához emelte és bánatos tekintetét Cartonra függesztette.
– Röviden, – mondá Carton – ez kétségbeejtő idő, mikor kétségbeejtő játszmát, kétségbeejtő tétekért játszanak. A doktor hadd játsszék a nyerés eshetőségére; én a vesztés eshetőségére játszom. Egy ember életét sem érdemes itt megvenni. Akit ma a nép diadalban visz haza, holnap el lehet itélve. A Conciergerieben levő barátunk a tét, akiért a legrosszabb eshetőség esetére játszani akarok. És Barsad ur az a barát, akit én megnyerni óhajtok.
– Akkor jó kártyája legyen, uram, – mondá a kém.
– Beléjük nézek; hadd lássam, mi van a kezemben. Lorry ur, tudja, hogy milyen állat vagyok. Kérem, adjon egy kis brandyt.
Eléje tette s Carton megivott egy pohárral, megivott még egy pohárral, és gondolatokkal eltelve, félretolta a palackot.
– Barsad ur, – mondá olyan ember hangján, aki valóban végignézte a kezében levő kártyákat – börtönök báránya, köztársasági bizottságok kiküldöttje, majd börtönőr, majd fogoly, mindig kém és titkos feljelentő, itt annál értékesebb mint angol, mert ilyen minőségben kevésbé van kitéve a megvesztegetés gyanujának, mint egy francia, kenyéradójánál hamis néven jelentkezik. Ez jó kártya. Barsad ur, aki most a francia köztársasági kormány szolgálatában van, azelőtt az angol arisztokratikus kormány szolgálatában volt, mely ellensége Franciaországnak és a szabadságnak. Ez kitünő kártya. A bizalmatlanság ez országában a napnál is világosabb, hogy Barsad ur még mindig az angol arisztokratikus kormány zsoldjában van, Pittnek a kéme, a köztársaság keblén melegszik és annak árulója és ellensége, angol áruló és mindannak a gonoszságnak az okozója, akiről annyit beszélnek és akit olyan nehéz megtalálni. Ez olyan kártya, melyet nem lehet leverni. Ismeri most a kártyámat, Barsad ur?
– Nem tudom, hogyan fog játszani, – válaszolt a kém kissé nyugtalanul.
– Én ászomat játszom, Barsad ur. Bevádolom a legközelebbi bizottságnál. Nézze meg a saját kártyáit, Barsad ur, hogy mi van a kezében. Ne siessen!
A palackot közelébe huzta, öntött egy ujabb pohár brandyt és kiitta. Jól látta, a kém attól tart, hogy addig iszik, mig olyan izgatottságba kerül, hogy azonnal feljelenti őt. Amint ezt észrevette, ujra töltött magának és a telt poharat kihajtotta.
– Gondosan nézze meg kártyáit, Barsad ur, vegyen időt magának hozzá!
Kártyája rosszabb volt, mint Carton gondolta. Barsad olyan rossz kártyákat is látott közöttük, melyekről Carton Sydney nem tudott. Angliában tiszteletreméltó állásából kidobták, mert nagyon gyakran, eredmény nélkül, hamisan esküdött, – nem pedig azért, mintha ott reája már nem volna szükség – átjött a csatornán és Franciaországban vállalt szolgálatot, először mint kisértő és hallgatozó ottan élő honfitársai között, lassankint pedig, mint kisértő és hallgatózó a bennszülöttek között. Tudta, hogy ő a megdöntött uralomnak Saint Antoine és Defarge korcsmájába kiküldött kéme volt, hogy az éber rendőrségtől részletes információt kapott Manette doktor bebörtönzésére, kiszabaditására és történetére vonatkozóan, mely elegendőnek látszott arra, hogy Defargeékkal bizalmas beszélgetést kezdjen; hogy ezt Defargenénál megkisérelte, de terve fényesen megbukott. Mindig félelemmel és borzalommal gondolt erre a rettenetes asszonyra, aki kötött, mialatt ő beszélt és veszedelmet sejtetően nézett reá, mialatt ujjai mozogtak. Látta őt azóta a Saint Antoine-bizottságban, amint állandóan magával hordta kötött lajstromát és bevádolt embereket, akiknek az életét azután a – guillotine nyelte el. Tudta, hogy senki sincs biztonságban, akinek a foglalkozása olyan, mint az övé; hogy menekülés lehetetlen; hogy szorosan oda van kötve a bárd árnyékához; hogy aljas szolgálatkészsége és a rémuralomnak teljesitett árulkodásai ellenére is egy szó elegendő arra, hogy a bárd lesujtson. Ha egyszer bevádolják, olyan sulyos okok miatt, mint amilyenek mostan eszébe jutottak, sejtette, hogy ez a rettenetes asszony, aki könyörtelen jellemének annyi bizonyságát adta, felfogja mutatni az ő végzetes lajstromát és életbenmaradásának utolsó reményét is széjjelzuzza. Eltekintve attól, hogy mindazok, akik titokzatos életmódot folytatnak, könnyen megrémithetők, elegendő rossz kártyája is volt, hogy sápadtnak lássék, miközben azokon végignézett.
– Ugy látszik, hogy kártyái nem nagyon tetszenek önnek – mondá Sydney nagy nyugalommal. – Játszik?
– Azt hiszem, uram, – mondá a kém hizelegve, miközben Lorry felé fordult – hogy szabad az ön korában levő és olyan jóakaratu urat, mint ön, arra kérnem, hogy magyarázza meg ennek a fiatalabb urnak azt, vajjon bármilyen körülmények között állásával összeegyeztethetőnek tartja-e annak az ásznak a kijátszását. Beismerem, hogy kém vagyok és hogy ez a foglalkozás megbecstelenitő – ámbár valakinek ezzel is kell foglalkoznia; de ez az ur nem kém, és miért alacsonyitaná ő le magát annyira, hogy önmagát azzá tegye?
– Ászomat játszom, Barsad ur, – mondá Carton, magára véve a válaszolást és az órára nézett – néhány perc mulva, minden lelkifurdalás nélkül.
– Azt remélem, – mondotta a kém még mindig Lorryra tekintve és őt beszédre birva – hogy az uraknak nővérem iránt való tisztelete…
– Nővére iránt való tiszteletemnek nem adhatnám jobb bizonyságát, mint ha véglegesen megszabaditom őt testvérétől – mondá Carton Sydney.
– Azt hiszi, uram?
– Megalkottam erre vonatkozó határozott véleményemet.
A kém sima modora, mely oly különös ellentétben állott tüntetően viselt durva ruhájával és talán szokásos viselkedésével is, annyira levertnek látszott Carton kérlelhetetlensége által, – aki okosabb és becsületesebb emberek előtt is rejtély volt – hogy nyugtalan lett. Mialatt még ingadozott, Carton ujra beszélni kezdett, mintha még mindig kártyáit nézegetné…
– És valóban, ha jobban megfontolom, erős a meggyőződésem, hogy egy másik jó kártyám is van itten, melyet még nem soroltam föl. Az a barátja és báránytársa, aki azt állitotta önmagáról, hogy ő a vidéki börtönökben legelész; ki is volt az?
– Francia. Ön nem ismeri őt – mondá a kém gyorsan.
– Francia? Ah! – ismételte Carton elmélyedve, mintha nem is hallgatna reá, ámbár ismételte az ő szavát. – Igen, lehet.
– Az, biztositom, – mondá a kém – ámbár nem fontos.
– Ámbár nem fontos, – ismételte Carton az előbbi gépies módon – ámbár nem fontos. Nem, nem fontos. Nem. De azért én mégis ismerem azt az arcot.
– Nem hiszem. Biztos vagyok abban, hogy nem. Lehetetlen – mondá a kém.
– Le-he-tetlen – mormogta Carton Sydney elmélyedve, mialatt poharát ismét megtöltötte (szerencsére kicsiny volt). – Lehe-tet-len. Jól beszélt franciául. De mégis idegen kiejtéssel; azt vettem észre.
– Vidéki – mondá a kém.
– Nem. Idegen! – kiáltá Carton, kezével az asztalra ütve, mintha valami hirtelen eszébe jutott volna. – Cly! Álruhában ugyan, de ugyanaz a férfi. Ott volt előttünk az Old Baileyben.
– Ebben elhamarkodott, uram – mondá Barsad mosolyogva és sasorra még külön is egyik oldal felé fordult – ebben az esetben előnyben vagyok. Cly (miután már annyi idő telt el azóta, nyiltan beismerem, hogy társam volt), már több év óta halott. Betegségében én ápoltam őt utoljára. Londonban van eltemetve, a Saint Pancras temetőjében. Az ő akkori, a csőcselékkel való népszerütlensége megakadályozott abban, hogy földi maradványait a temetőbe kisérjem, de én magam segitettem, mikor őt a koporsóba fektették.
Lorry ekkor üléséből különös, kisértetszerü árnyékot látott meg a falon. Keletkezését kutatva, felfedezte, hogy Crunchernek különben is tüskés, merev haja különös módon meredt az égnek.
– Értsük meg egymást, – mondá a kém – és legyünk méltányosak. Hogy bebizonyitsam önnek, hogy mennyire téved és mennyire alaptalan az ön állitása, bemutatom önnek a Cly eltemetését igazoló bizonyitványt, mely véletlenül azóta zsebkönyvemben van – nyugtalan sietéssel elővette és felnyitotta.
– Itt van. Nézze meg, nézze meg! Kezébe veheti; nem hamisitvány!
Lorry ekkor észrevette, hogy a falon levő árnyék meghosszabbodik, hogy Cruncher fölkel és előrelép.
A kém nem vette észre, hogy Cruncher mellette állott és kezét vállára helyezte, mint valami rendőr kisértete.
– Ezt a Cly Rogert, mester. – mondá Cruncher hallgatag és áthatolhatatlan arckifejezéssel – ugy tehát ön fektette koporsójába?
– Igen.
– De ki vette őt ki onnan?
Barsad hátraesett székében és dadogott:
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt gondolom, – szólott Cruncher – hogy ő sohasem volt benne. Nem. Egész bizonyosan nem. Vágják le a fejemet, ha ő benne volt.
A kém ránézett a két urra felváltva; mind a ketten elnémult csodálkozással tekintettek Jerryre.
– Én megmondom, – folytatta Cruncher – köveket és földet temetett el abban a koporsóban. Nekem ne jöjjön ilyen mesével, hogy Clyt temette el. Csalás volt. Én és még két más ember tudjuk.
– Honnan tudja?
– Mi köze hozzá? – dörmögte Cruncher. – Ön az, akivel már régen akarok leszámolni, aljas csalása miatt, melyet tisztességes iparosokon elkövet! Torkon fogom és egy fél guineáért megfojtom.
Carton Sydney, aki Lorryval együtt a bámulattól megnémult ezen a fordulaton, felszólitotta most Crunchert, hogy mérsékelje magát és magyarázza meg az ügyet.
– Más alkalommal, uram, válaszolt ő kitérően – ez az idő nem alkalmas a magyarázásra. Megmaradok amellett, amit ő jól tud, hogy Cly sohasem volt abban a koporsóban. Ha csak egy szóval, egy szótaggal is meri ezt állitani, vagy torkán fogom és megfojtom őt egy fél guineáért, – Cruncher ugy emlitette ezt, mint valami nagylelkü ajánlatot – vagy pedig elmegyek és feljelentem őt.
– Hm! Egy bizonyos, – mondá Carton – hogy még egy jó kártyám van. Lehetetlen, hogy ön itt, a dühöngő Párisban, ahol a levegő tele van gyanuval, tuléljen egy vádat, hogy ön egy más arisztokrata kémmel érintkezik, akinek az előélete olyan, mint az öné, akinél azonkivül még az a gyanus körülmény is megfontolandó, hogy halottnak szinlelte magát és ismét föltámadt! Börtönösszeesküvés, melyet az idegen szőtt a köztársaság ellen. Erős kártya – biztos guillotine-kártya! Játszik-e?
– Nem – válaszolt a kém. – Föladom a játszmát. Bevallom, hogy mi annyira népszerütlenek voltunk a fegyelmezetlen csőcselék szemében, hogy én csupán azzal a kockázattal tudtam Angliából elszabadulni, hogy vizbe fullasztanak, Clyt pedig annyira hajszolták, hogy ezen szégyenletes csalás nélkül ő sem tudott volna elmenekülni. De hogy ez az ember, hogyan tudja azt, hogy csalás volt, ez reám nézve csodák csodája.
– Sohase törje a fejét ezen az emberen, – válaszolt a harcias Cruncher – elég dolga lesz, hogy arra az urra figyeljen. És nézzen ide. Ismét mondom! – Crunchert alig lehetett visszatartani, hogy nagylelkü ajánlatát tüntetően bemutassa. – Torkán fogom és egy fél guineáért megfojtom.
A börtönök báránya Carton Sydney felé fordult és nagyobb határozottsággal mondotta:
– Jussunk megállapodásra. Nemsokára állomásomra kell mennem és nem maradhatok el sokáig. Azt emlitette, hogy ajánlani akar valamit: mi az? Nem használ önnek semmit, ha tulsokat kiván tőlem. Ha olyasvalamit követel hivatalos minőségemben, ami fejemet különösen veszélyezteti, akkor inkább bizom életemet egy tagadó, mint igenlő válaszra. Röviden, én azt választanám. Ne felejtse el, hogy én önt is bevádolhatom, ha jónak találom. Én kőfalakon keresztül is kiesküszöm magamat, ezt mások is megtehetik. Nos, mi az, amit tőlem kiván?
– Nem sok. Ön börtönőr a Conciergerieben?
– Mondom önnek egyszer és mindenkorra, onnan nem lehet elmenekülni – mondá a kém szilárdan.
– Minek mond nekem olyat, amit nem kérdeztem? Ön börtönőr a Conciergerieben?
– Néha.
– Akkor lehet, amikor akarja.
– Be és ki járhatok, amikor akarok.
Carton Sydney egy ujabb pohár brandyt töltött, lassan kiöntötte a tüzhely mellé és nézte, amint széjjelfolyik. Mikor az utolsó csepp is elfolyt, fölkelt és mondá:
– Eddig két tanu előtt beszéltünk, azért, hogy kártyáim erejét ne csupán mi ketten tudjuk. Jöjjön ide, ebbe a sötét szobába, hadd beszéljünk még egy pár szót egyedül.