– Megkisérelem. Nem habozok egy pillanatig sem.
– Ez helyes! Tudom, hogy olyan energia, mint az öné, nagy dolgokat vitt véghez, ámbár – tette hozzá mosolyogva és sóhajjal – ily nagy dolgot soha. De kisérelje meg! Oly keveset ér az élet, ha rosszul használjuk, de mégis ezt a fáradságot megéri. Ha nem ugy volna, nem volna áldozat lemondani róla.
– Elmegyek – mondá Manette doktor – egyenest a közvádlóhoz és az elnökhöz és a többihez is elmegyek, akiket inkább nem nevezek meg. Irok – de várjunk csak! Ünnep van az utcákon, alkonyat előtt senki sem lesz otthon található.
– Az igaz! Kétségbeesett remény, a legjobb esetben is, és nem kétségbeesettebb, ha alkonyatig elhalasztódik. Szeretném tudni, hogy mit végez, ámbár én nem remélek semmit. Mit gondol, Manette doktor, mikorra térhet vissza e félelmetes hatalmaktól?
– Remélem, hogy közvetlenül alkonyat után. Egy-két óra lefolyása alatt.
– Négy óra után már sötétedik. Vegyük a leghosszabb időt. Ha én Lorry urhoz megyek kilenckor, meghallom-e, hogy mit végzett, barátunktól, vagy öntől?
– Meg.
– Szerencsét kivánok.
Lorry követte Sydneyt a kapuhoz és vállát érintette, amint elmenőben volt és megfordulásra késztette.
– Nincs reményem, – mondá Lorry halk és fájdalmas suttogással.
– Nekem sincs.
– Ha ezek közül az emberek közül egy, vagy mind hajlandó is volna arra, hogy életben hagyja őt, – ez óriási föltétel, mert nekik micsoda az ő, vagy bárkinek az élete – kétségbevonom, hogy a törvényszéki teremben lefolyt jelenetek után ezt tenni mernék.
– Én is. A bárd zuhanását hallottam abban az üvöltésben.
Lorry karját az ajtófélfának támasztotta és arcával reáborult.
– Ne essék kétségbe, – mondá Carton nagy gyöngédséggel – ne bánkódjék. Manette doktort bátoritottam ezzel az eszmével, mert éreztem, hogy egy napon Lucienek ez vigasztalás lesz. Különben azt hihetné, hogy életét könnyelmüen pusztulni engedték vagy elvetették és ez bánatot okozhatna neki.
– Igen, igen, igen, – válaszolt Lorry, szemét fölszáritva. – Igaza van. De ő meghal; nincs többé remény.
– Igen. Meghal; nincs többé remény, – ismételte Carton. És szilárd lépéssel haladt le a lépcsőn.
12. Fejezet.
Éjszaka.
Carton Sydney megállott az utcán, nem volt egészen határozott, hogy hová menjen.
– Tellson-bankban kilenckor – mondá elmélyedve. – Helyesen cselekszem-e, ha azalatt mutatkozom? Azt hiszem. Legjobb, ha ez a nép tudja, hogy van itt egy olyan férfi, mint én; ajánlatos óvatosság és szükséges előkészület is lehet. De nyugalom, nyugalom, nyugalom. Először meg kell fontolnom.
Lassitotta lépteit, melyek már egy cél irányába vitték őt, egyet-kettőt fordult a már sötétlő utcában és megfontolta a gondolatot, minden lehető következményeivel. Első eszméje megerősödött.
– Legjobb, – mondá véglegesen határozva – ha ez a nép tudja, hogy van itten egy olyan ember, mint én. – És Saint Antoine felé fordult.
Defarge aznap Saint Antoine külvárosbeli korcsmárosnak mondotta magát. Annak, aki ismerte a várost, nem volt nehéz az ő házát kérdezgetés nélkül is megtalálni. Miután megbizonyosodott fekvése felől, Carton kikerült ismét a szük utcákból, megebédelt egy vendéglőben és ebéd után egészséges álomba merült. Évek óta először nem ivott erős italt. Az elmult éjszaka óta nem ivott egyebet, mint egy kevés könnyü bort és a mult éjszaka a brandyt Lorry tüzhelye mellett lassan kiöntötte, mint aki ezzel már végzett.
Hét óra volt, mikor fölfrissülve fölébredt és kiment ismét az utcára. Saint Antoine felé vivő utjában megállott egy kirakat előtt, melyben tükör volt, meglazult nyakkendőjét megigazitotta, kabátja gallérját felhuzta és haját rendbehozta. Mikor ezzel elkészült, Defarge korcsmája felé ment és belépett oda.
Véletlenül nem volt más vendég a korcsmában, mint Jacques Három, a nyugtalan ujju és károgó hangu. Ez az ember, akit az esküdtek között látott, a kis üzleti asztal előtt állott és Defargeékkal beszédbe volt elegyedve, az emberrel és asszonnyal. A Bosszuangyal részt vett a beszélgetésben, mint a cég rendes tagja.
Mikor Carton belépett és leült és (meglehetős rossz francia nyelven) egy kis mérték bort kért, Defargené figyelmetlen pillantást vetett rá, majd figyelmesebbet és még figyelmesebbet, végül odalépett asztalához és kérdezte, hogy mit rendelt.
Carton ismételte, amit már mondott.
– Angol? – kérdezte Defargené és kérdezően huzta fel sötét szemöldökét.
Ránézett, mintha még az egyes szót is nehezen értené meg és az előbbi, erősen idegen hangzásu akcentussal válaszolt:
– Igen, asszonyom, igen. Angol vagyok.
Defargené visszatért asztalához a borért és amikor Carton egy Jakobinus-ujságot kezébe vett és azt szinlelte, hogy nagy fáradsággal megérteni igyekszik, hallotta, amint mondta:
– Esküszöm nektek, olyan, mint Evrémonde.
Defarge odahozta a bort és jó estét kivánt neki.
– Tessék?
– Jó estét.
– Ah! Jó estét, polgár! – mondá poharát megtöltve. – Ah! És jó bor. Éljen a köztársaság!
Defarge visszament az asztalhoz és mondá:
– Bizonyosan hasonlit kissé.
Az asszony határozottan válaszolt:
– Mondom neked, nagyon is hasonlit. – Jacques Három békitően jegyezte meg:
– Ez onnan van, asszonyom, hogy annyit gondol reá.
A kedves Bosszuangyal nevetve füzte hozzá:
– Igaz, szavamra! – És oly gyönyörrel néz elébe annak, hogy holnap még egyszer fogja látni!
Carton mutatóujjával figyelmesen és elmélyedt arckifejezéssel követte az ujság sorait és szavait. Azok mind az üzleti asztalra könyököltek, közel egymáshoz és halkan beszélgettek. Néhány percnyi hallgatás után, mely alatt mindnyájan reánéztek, ő azonban nem zavartatta magát Jakobinus-olvasmányában, azok ismét folytatták beszélgetésüket.
– Teljesen igaz, amit Madame mond – jegyezte meg Jacques Három. – Miért álljunk meg? Nagyon sok az igaz benne. Miért álljunk meg?
– Helyes, helyes, – vetette Defarge közbe – valahol azonban csak meg kell állani. Csupán az a kérdés, hogy hol.
– Kiirtás után, – mondá az asszony.
– Nagyszerü! – károgott Jacques Három. A Bosszuangyal is élénken helyeselt.
– Kiirtás jó elv, feleségem, – mondá Defarge nyugtalanul – általánosságban nem kifogásolom. De ez a doktor sokat szenvedett. Láttad őt ma? Megfigyelted az arcát, mikor az irást fölolvasták?
– Megfigyeltem az arcát, – ismételte az asszony megvetően és bosszusan – igen, megfigyeltem az arcát. Megfigyeltem, hogy az arca nem igazi barátja a köztársaságnak. Vigyázzon az arcára!
– És megfigyelted, feleségem, leánya fájdalmát is – mondá Defarge engesztelő hangon – őneki ez borzasztó fájdalom lehet.
– Megfigyeltem leányát! – ismételte az asszony. – Igen, megfigyeltem leányát, több mint egyszer. Megfigyeltem ma és megfigyeltem más napokon is. Megfigyeltem a tárgyalóteremben és megfigyeltem a börtön előtt az utcán. Csak az ujjamat kell felemelnem…! – Ugy látszott, hogy felemeli (a hallgatózó szeme mindig az ujságon volt) és koppanással ejtette le maga előtt az asztalra, mintha a bárd sujtott volna le.
– A polgárnő isteni! – károgott az esküdt.
– Angyal, – mondá a Bosszuangyal és megölelte őt.
– Ami pedig téged illet, – folytatta az asszony engesztelhetetlenül, férje felé fordulva – ha tőled függne, szerencsére nem függ, még most is megmentenéd ezt az embert.
– Nem! – tiltakozott Defarge. – Nem, még ha ennek a pohárnak a felemelése is elegendő volna ahhoz. De ott aztán megállanék. Azt mondom, álljunk meg itt.
– Látja, Jacques, – mondá Defargené haragosan – látod te is, kis Bosszuangyalom. Hallgassátok csak! Más vétkekért, mint hogy zsarnokok és elnyomók, itéltem ezt a fajt lajstromomban pusztulásra és kiirtásra? Kérdezzétek férjemet, hogy ugy van-e?
– Ugy van, – hagyta Defarge jóvá, kérdezgetés nélkül.
– A nagy napok kezdetén, mikor a Bastille elesett, találta férjem a mai irást és hozta haza magával. Éjszaka közepén, mikor mindenki eltávozott és minden be volt zárva, ezen a helyen elolvastuk, ennek a lámpának a világánál. Kérdezzétek, hogy ugy van-e.
– Ugy van, – hagyta Defarge jóvá.
– Akkor éjjel azt mondottam neki, miután az irást elolvastuk és a lámpa kialudt, a nap besütött a vasrostélyokon az üzletbe, hogy titkot akarok mostan vele közölni. Kérdezzétek meg őt, hogy ugy van-e?
– Ugy van, – hagyta Defarge ismét jóvá.
– Közöltem vele a titkot. Ezzel a két kezemmel ütöttem ezt a mellemet, mint ahogy mostan teszem és mondom neki: »Defarge, engem a tengerparton a halászok között neveltek föl és az a parasztcsalád, melyet a két Evrémonde testvér oly sulyosan megsértett, mint ahogyan azt a Bastilleból való okmány leirja, az az én családom Defarge, a halálosan sebesitett fiunak a testvére, az én testvérem, az a férj az én testvérem férje volt, az a meg nem született gyermek az ő gyermekük volt, az a fitestvér az én fitestvérem volt, az az apa az én apám volt, azok a halottak az én halottaim, és azt az idézést, hogy ezekért a tettekért megfeleljenek, én örököltem!« Kérdezzétek őt, hogy ugy van-e.
– Ugy van – hagyta Defarge még egyszer jóvá.
– Akkor mondd a viharnak és tüzvésznek, hogy álljon meg, de ne nekem – válaszolt Defargené.
Mindkét hallgatójának pokoli élvezetet okozott halálthozó haragja – a hallgatózó érezhette, hogy Defargené milyen sápadt, anélkül hogy látta volna – és mind a kettő élénken helyeselt neki. Defarge, csekély kisebbség, néhány szóval megemlékezett a márki részvéttel teljes feleségéről; de csupán azt érte el, hogy felesége megismételte utolsó válaszát:
– Mondd a viharnak és tüzvésznek, hogy álljon meg, de ne nekem!
Vendégek jöttek és a csoport feloszlott. Az angol vendég is kifizette, amit fogyasztott, megszámolta gondosan, amit pénzéből visszakapott és mint idegen, kérte, hogy utasitsák a Nemzeti Palota irányába. Defargené az ajtóhoz vezette őt, karját az övére helyezte és megmutatta neki az utat. Az angol vendég azt gondolta ezalatt, hogy jócselekedet volna azt a kart megragadni, fölemelni és egy éles kést mélyen aládöfni.
De ő utjára ment és nemsokára eltünt a börtönfal árnyékában. A megállapitott órában előkerült onnan, hogy Lorry lakásán ismét megjelenjen; ahol az öreg urat nyugtalan aggodalomban, föl és alá járkálva találta. Azt mondotta, hogy egészen mostanáig Lucienél volt és csupán egy pár perccel azelőtt hagyta őt el, hogy a megállapodáshoz képest idejében itten legyen. Atyját, körülbelül négy óra óta, mióta a bank épületét elhagyta, nem látták. Lucienek halvány reménye volt, hogy az ő közbenjárása talán megmentheti Károlyt, de ez a reménye nagyon csekély. Már több mint öt órája, hogy távol volt, hol lehet? Lorry tiz óráig várt; minthogy azonban Manette doktor nem tért vissza és ő Luciet nem szivesen hagyta egyedül, ugy állapodtak meg, hogy ismét visszamegy hozzá és éjfélkor ismét visszajön a bank épületébe. Azalatt Carton a tüz mellett egyedül vár a doktorra.
Várt, várt és az óra tizenkettőt ütött, de Manette doktor nem tért vissza. Lorry ismét hazajött, de nem hozott hirt róla. Hol lehet?
Éppen ezt a kérdést tárgyalták és hosszas távolléte folytán hajlandók voltak halvány reményt táplálni, mikor hallották őt a lépcsőn. Abban a pillanatban, amint a szobába lépett, nyilvánvaló lett, hogy minden elveszett.
Hogy valóban volt-e valakinél, avagy pedig az egész idő alatt az utcákon bolyongott, azt sohasem tudták meg. Amint ott állott és reájuk bámult, nem kérdeztek tőle semmit, arca mindent megmondott.
– Nem tudom megtalálni, – mondá ő – de meg kell találnom. Hol van?
Feje és nyaka födetlen volt és amint beszéd közben körültekintett, levetette kabátját és a földre ejtette.
– Hol a padom? Mindenütt kerestem és nem találom. Mit csináltak a munkámmal? Az idő sürget: azokat a cipőket be kell végeznem.
Egymásra néztek és szivük megtört.
– Kérem, kérem! – mondá ő siró hangon. – Hadd lássak munkához. Adják ide a munkámat.
Minthogy nem kapott választ, haját tépte és a padlót verte lábával, mint egy haragos gyermek.
– Ne kinozzanak egy szegény, szerencsétlen nyomorultat, – könyörgött borzalmas kiáltással – adják vissza a munkámat! Mi lesz velünk, ha az a cipő ma éjjel nem készül el?
Elveszett, teljesen elveszett!
Oly teljesen reménytelen volt, hogy őt meggyőzzék, vagy hogy azt megkiséreljék, hogy mindegyikük – mintha megbeszélték volna – egyik kezét a vállára helyezte és azzal az igérettel, hogy munkáját azonnal előkeritik, rábirták őt, hogy a tüz mellé leüljön. Lerogyott a székbe, belekábult a parázsba és sirt. Mintha mindaz, ami a padlásszoba ideje óta történt, csak képzelődés, futó álom lett volna; Lorry látta, hogy ugyanazzá az alakká sorvad, melyet Defarge őrzött.
Ámbár mind a ketten meg voltak hatva és rémülve a hirtelen összeroskadás miatt, nem volt idejük, hogy ezzel az érzelemmel foglalkozzanak. Egyedül maradt leánya, utolsó reményétől és támaszától megfosztva, mindkettőjükhöz fohászkodott. Ismét egymásra tekintettek, mintha összebeszéltek volna, az a gondolat tükröződött vissza arcukon. Carton kezdett el beszélni.
– Az utolsó remény is elveszett, igaz, hogy csekély volt. Igaz; legjobb, ha leányához visszük. De mielőtt elmegy, kérem, hallgasson reám egy pillanatra, nagy figyelemmel. Ne kérdezze a föltételek okát, melyeket most szabni óhajtok, sem az igéretét, melyet kérni akarok; van rá okom – elegendő.
– Nem vonom kétségbe, – válaszolt Lorry – folytassa.
A köztük levő széken ülő alak sóhajtozva hajlongott. Oly hangon beszéltek, mintha éjjel beteg ágya mellett virrasztanának.
Carton lehajolt, hogy fölemelje a kabátot, mely majdnem lábai alá került. Miközben ezt tette, kiesett a zsebből a doktor zsebkönyve, melybe napi teendőit szokta feljegyezni. Carton fölemelte, összehajtott papir volt benne.
– Ezt meg kellene néznünk – mondá.
Lorry jóváhagyóan bólintott. Fölnyitotta és fölkiáltott:
– Hála Istennek!
– Mi az? – kérdé Lorry mohón.
– Egy pillanatra! Mindjárt reátérek. Először – kabátja zsebébe nyult és egy másik papirost vett onnan elő – ez az igazolvány engedelmet ad nekem arra, hogy ezt a várost elhagyjam. Nézze meg! Látja: Carton Sydney, angol polgár.
Lorry nyitva tartotta kezében és az ő komoly arcába nézett.
Őrizze meg részemre holnapig. Én látni fogom őt holnap, amint emlékszik, és jobb, ha nem viszem magammal a börtönbe.
– Miért nem?
– Nem tudom; jobb, ha nem teszem. Most vegye ezt a papirt, mely Manette doktor zsebében volt. Ez hasonló igazolvány, mely felhatalmazza őt, leányát és az ő gyermekét, hogy bármely időben áthaladjon a sorompón és a határon. Látja?
– Igen.
– Talán tegnap szerezte ezt utolsó és legfontosabb óvintézkedés gyanánt, veszedelem esetére. Mikorról van keltezve? De hisz az mindegy; ne nézegesse; tegye óvatosan az enyémhez és az önéhez. Most, kérem, figyeljen. Egy-két óráig ezelőtt való időig nem kételkedtem abban, hogy neki van ilyen igazolványa, vagy kaphat ilyet. Ez érvényes mindaddig, mig be nem vonják. De gyorsan visszavonhatják, és nekem van rá okom, hogy azt higyjem, hogy ez meg fog történni.
– Talán csak nincsenek veszedelemben?
– Nagy veszedelemben vannak. Abban a veszedelemben forognak, hogy Defargené bevádolja őket. Az ő ajkáról hallottam. Ma este hallottam ennek az asszonynak a nyilatkozatát, mely az ő veszedelmüket fenyegetőnek tünteti föl. Nem pocsékoltam el semmi időt és a kémet is láttam azóta. Ez megerősitette félelmemet. Tudja, hogy egy favágó, aki a börtönfal közelében lakik, Defargeék ellenőrzése alatt áll. Defargené kihallgatta ezt a favágót, aki azt mondotta, hogy látta őt, – Lucie nevét sohasem említette – amint jeleket váltott a fogollyal. Könnyen előrelátható, hogy az ok a közönséges lesz: börtönösszeesküvés. Lucie élete veszedelemben van, talán gyermekéé is és talán atyjáé is, mivel mind a kettőt látták vele együtt azon a helyen. Ne rémüljön meg annyira. Ön megmenti őket.
– Az Ég adja, hogy megtehessem, Carton! De hogyan?
– Megmondottam, hogyan. Öntől függ és jobb embertől nem függhet. Ezt az uj feljelentést nem nyujtják be előbb, mint holnapután; talán csak két-három nappal később; még valóbbszinü, hogy csak egy héttel később. Tudja, hogy főbenjáró bün a guillotine áldozatát gyászolni. Őt és atyját feltétlenül vétkesnek tartanák ebben a bünben és ez az asszony (kinek a gyülöletben való kitartását jellemezni képtelen vagyok) várni fog, hogy ezzel a bünnel erősithesse vádját, hogy kétszeresen bizonyos legyen a dolgában. Figyel reám?
– Oly feszülten és annyira bizom abban, amit mond, hogy egy pillanatra még ezt a csapást is elfelejtem, – mondá, a doktor székének támláját érintve.
– Önnek van pénze és gondoskodhatik a leggyorsabb alkalmatosságról, hogy a tengerparthoz jusson. Már néhány nap előtt megtette előkészületeit, hogy visszatérjen Angliába. Lovai holnap korán utra készen legyenek, ugy hogy két órakor délután indulhassanak.
– Megtörténik!
Viselkedése oly lázas és bátoritó volt, hogy a hév Lorryt is elragadta és oly gyors lett, mint egy ifju.
– Ön nemesszivü ember. Nem mondottam, hogy jobb embertől nem függhetnének? Mondja meg Lucienek ma éjjel, hogy milyen veszedelem fenyegeti őt, gyermekét és atyját. Különösen ez utóbbit hangsulyozza, mert ő szivesen fektetné gyönyörü fejét férje mellé.
Hangja remegett egy pillanatra; majd ismét folytatta, mint azelőtt.
– Atyja és gyermeke érdekében kényszeritse őt, hogy Párist elhagyja, velük és önnel együtt abban az órában. Mondja meg neki, hogy férje utolsó intézkedése ez volt. Mondja meg neki, hogy sokkal több függ attól, mintsem hiszi vagy reméli. Gondolja, hogy atyja még ebben a szomoru állapotában is engedelmeskedik majd neki; vagy pedig nem?
– Bizonyos vagyok benne.
– Én is azt gondoltam. Tegye meg mindezeket az előkészületeket itt az udvarban, nyugodtan és teljesen, annyira, hogy ön is a kocsiban üljön. Abban a pillanatban, mikor megérkezem, vegyen fel a kocsiba és hajtson el.
– Minden körülmények között várok önre.
– Igazolványom a kezében van a többi között, mint tudja, és föntart számomra egy helyet. Csak arra várjon, hogy helyem el legyen foglalva és aztán Angliába!
– Akkor tehát – mondá Lorry és megszoritotta az ő mohó, de mégis nyugodt és szilárd kezét – nem függ minden egy öreg embertől, egy ifju és tevékeny ember is ott lesz az oldalamon.
– Isten segitségével ott lesz! Igérje meg nekem ünnepélyesen, hogy semmi által sem fogja magát befolyásoltatni, hogy más módot válasszon, mint amiben mostan megállapodtunk.
– Ugy lesz, Carton.
– Emlékezzék holnap e szavakra: az ut megváltoztatása vagy elhalasztása – bármilyen okból – azt eredményezheti, hogy talán egyetlen életet sem lehet megmenteni és sok életet elkerülhetetlenül föl kell áldozni.
– Emlékezni fogok reájuk. Remélem, hogy a magam részét hüségesen elvégzem.
– Én is remélem, hogy megteszem a magamét. Most pedig Isten önnel!
Ámbár komoly mosollyal mondta ezt, sőt az öreg ember kezét is ajkához emelte, nem vált el tőle akkor. Segitett neki, hogy az elalvó tüz előtt még folyton hajlongó alakot fölkeltse, hogy az köpenyt, kalapot öltsön magára és távozásra birták azzal, hogy padjának és munkájának a keresésére mennek, melyet még mindig jajveszékelve kért. Carton haladt az egyik oldalán és elkisérte annak a háznak az udvaráig, ahol az a lesujtott sziv – mely oly boldog volt akkor, mikor az ő elhagyatott szivét föltárta előtte – virrasztott a borzalmas éjszakában. Belépett az udvarba és néhány pillanatig ott egyedül maradt és feltekintett szobájának megvilágitott ablakára. Mielőtt távozott, áldást és istenhozzádot lehelt feléje.
13. Fejezet.
Ötvenkettő.
A Conciergerie fekete börtönében a nap elitéltjei sorsukra várakoztak. Annyian voltak, mint ahány hétje van az évnek. Ötvenkettőnek kellett azon a délután a város életének folyamán a határtalan, örökkévaló tengerbe gördülnie. Mielőtt még elhagyták celláikat, már uj lakók voltak kijelölve; mielőtt vérük még elkeverődött volna az előtte való napon kiontottak vérével, már el volt különitve a vér, mely holnap az övékével fog elvegyülni.
Ötvenkettőt számoltak le. A hetvenéves nagybérlőn kezdve, aki minden gazdagságával sem vásárolhatta meg az életét, a huszéves varrónőig, akit szegénysége és ismeretlensége sem tudott megmenteni. Fizikai betegségek, melyeket emberi vétek és késedelem okoz, minden rendből szedik az áldozataikat; a borzalmas erkölcsi járvány is, melyet kimondhatatlan fájdalom, elviselhetetlen elnyomás és szivtelen közömbösség szült, egyformán, különbség nélkül sujtott.
Darnay Károly, cellájában egyedül, nem vigasztalta magát hizelgő ámitással, amióta a törvényszéktől oda visszatért. Az elbeszélés minden sorából hallotta halálos itéletét. Teljesen megértette, hogy semmilyen személyes befolyás nem mentheti őt meg, hogy tulajdonképpen milliók itélték őt el és egyesek érette semmit sem tehetnek.
Még sem volt könnyü, hogy szeretett felesége friss emlékével, nyugodt lélekkel készüljön arra, amit el kellett szenvednie. Az élethez füző kötelék erős volt és nehéz, nagyon nehéz volt azt meglazitani; ha lassan és nagy fáradozás árán itt meglazult kissé, annál szorosabbra füződött amott; és ha minden erejét az egyik kéz ellen forditotta és az engedett, a másik ismét bezárult. Minden gondolatában lázas sietség volt, szive hevesen és izgatottan dobogott és minden lemondásnak elleneszegült. Ha egy pillanatra érezte is a lemondást, ugy látszott, hogy felesége és gyermeke, akiknek még őutána élniök kellett, óvást emeltek ellene és azt önzőnek mondották.
Mindez azonban csak eleinte volt. Nem tartott sokáig és belátta, hogy sorsa, melynek elébe ment, nem volt szégyen, hogy igazságtalanul elitélve, naponta annyian mentek szilárd léptekkel ugyanarra az utra. Ezt azután az a gondolat követte, hogy szeretteinek jövő lelki nyugalmára nézve nagyfontosságu, hogy ő nyugodt magatartást tanusitson. Hangulata igy fokonkint megnyugodott, ugy hogy lelke fölemelkedhetett a magasba és onnan merithetett vigasztalást.
Még mielőtt besötétedett elitéltetésének estéjén, már ennyire jutott utolsó utjában. Megengedték neki, hogy irószereket és gyertyát vásároljon és nekifogott, hogy addig irjon, mig a börtönben minden világot el kellett oltani.
Hosszu levelet irt Lucienek, melyben elmondotta neki, hogy addig, mig őtőle magától nem hallotta, nem tudott semmit atyja bebörtönzéséről és hogy éppen olyan kevéssé tudta, mint ő, mig azt az irást föl nem olvasták, hogy atyja és nagybátyja voltak okozói az ő atyja szenvedésének. Megmagyarázta már neki, hogy atyja – mostan teljesen érthető okból – eljegyzésükkor egyedüli föltételnek kötötte ki és házasságuk reggelén még külön is megigértette, hogy nevét, melyről lemondott, eltitkolja. Atyja kedvéért kérte őt, hogy sohase kutassa, vajjon atyja megfeledkezett-e annak az irásnak a létezéséről, avagy pedig az a Tower-ról szóló elbeszélés emlékeztette-e arra, azon a régen elfeledett vasárnapon, a kertben, a kedves platán alatt. Ha volt arra vonatkozó határozott emléke, ugy bizonyára meg volt győződve arról, hogy az a Bastilleal együtt elpusztult, minthogy nem emlitették azt a foglyok emlékiratai között, amelyeket az ostromlók ott fölfedeztek és amelyekről a világ összes lapjai irtak. Arra kérte őt, – ámbár hozzáfüzte, hogy nagyon jól tudja, hogy az milyen fölösleges – hogy atyját azzal vigasztalja, hogy minden alkalommal kiméletesen hangsulyozza az igazságot, hogy ő nem tett semmi olyant, amiért ő önmagának indokoltan valamit is szemére vessen, sőt, hogy ő az ő kettejük érdekében mindent elfelejtett. Miután még arra kérte, hogy az ő hálás szerelmére és áldására örökké emlékezve, küzdje le bánatát, hogy szeretett gyermekükről gondoskodhasson és minthogy a mennyben találkoznak, megeskette őt arra, hogy atyját vigasztalni fogja.
Atyjának ugyanolyan módon irt; azonkivül még azt is mondotta neki, hogy feleségét és gyermekét különösen az ő gondjaira bizza. Ezt lelkére kötötte annak a reményében, hogy ezáltal megóvja őt attól, hogy lehangolttá váljék, vagy hogy visszaessék régi, veszedelmes állapotába, melytől nagyon is kellett tartani.
Lorrynak mind a kedveseit szivébe ajánlotta és vagyoni helyzetét elmagyarázta. Miután ezt megtette és hozzáfüzte hálás barátságának és meleg vonzalmának nyilvánulását, mindent elvégzett. Cartonra egyszer sem gondolt. Lelke annyira tele volt az övéivel, hogy egyszer sem gondolt reá.
Elég ideje volt, hogy befejezze ezeket a leveleket, mielőtt kioltották a lámpákat. Mikor szalmazsákjára lefeküdt, azt hitte, hogy ezzel a világgal végzett.
De álmában feléje intett ujra és ragyogó alakokban mutatkozott előtte. Szabadon és boldogan tért vissza ismét Sohoba, a régi házba (ámbár egészen másmilyennek látszott, mint a valóságos ház), megmagyarázhatatlan módon szabadult meg és gondoktól menten együtt volt Lucievel ismét, ő azt mondotta neki, hogy csak álom volt az egész, és hogy ő sohasem távozott. Feledés szünete következett, majd szenvedett és ismét visszajött hozzá, halottan és békeségben és mégsem volt különbség közöttük. Feledés egy ujabb szünete és fölébredt a komor reggelen, anélkül, hogy tudná, hogy hol van, vagy mi történt, mig lelkén végigcikázott:
– Ez halálom napja!
Igy haladt keresztül az órákon addig az ideig, amikor az 52 fő volt lehullandó. Most, mialatt higgadt volt és remélte, hogy nyugodt hősiességgel megy végének elébe, ébredező gondolatai uj munkába fogtak, nehezen voltak megfékezhetők.
Sohasem látta az eszközt, mely életét volt elveendő. Mily magas volt, hány lépcsője volt, hová állitják, hogyan érintik őt, hogy a kezek, melyek megragadják, vörösek lesznek-e a vértől, hogy mely oldalra forditják a fejét, hogy első lesz-e vagy az utolsó; ilyen és ehhez hasonló kérdések számtalanszor, akaratlanul tolultak lelkébe. Nem voltak félelemmel egybekötve: öntudatában nem volt félelem. Inkább attól a különös, mindig ujra feltoluló kivánságtól származtak, hogy tudni óhajtotta volna, hogy mit tegyen, ha az ő ideje elérkezik; oly kivánság, mely óriási aránytalanságban volt azzal a néhány pillanattal szemben, amelyekre vonatkozott; csodálkozás, mely inkább egy benne levő más lélek csodálkozása volt, mint az övé.
Az órák elteltek, amint föl és alá járkált és a harang azokat az órákat verte, melyeket ő többé sohasem fog hallani. Kilenc elmult mindörökre, tiz elmult mindörökre, tizenegy elmult mindörökre, tizenkettő közeledett, hogy elmuljon. Erős akarattal leküzdötte az utolsó hangulatot is, mely annyi gondolatot keltett benne. Föl és alá járt és lassan ismételte neveiket. A legnehezebb küzdelem elmult. Képes volt arra, hogy föl és alá járjon, zavaró gondolatoktól menten, magáért és övéiért imádkozott.
Tizenkettő elmult, mindörökre.
Mondották neki, hogy három lesz az utolsó óra és tudja, hogy valamivel előbb szólitják őt elő, minthogy a szekerek nehezen és lassan dübörögtek végig az utcákon. Azt határozta tehát, hogy a két órára gondol, hogy ez az ő órája és a közbeeső időben ugy megerősödik, hogy azután képes legyen másokat bátoritani.
Amint szabályosan, mellén keresztbefont karokkal járt föl és alá, egészen más ember volt, mint a La Forcebeli fogoly, aki ottan járkált föl és alá és meglepetés nélkül hallotta, amint egyet ütött az óra. Ez az óra olyan lassu volt, mint a többi. Hálát rebegett az Égnek, hogy visszanyerte önuralmát és azt gondolta, még egy óra, és megfordult, hogy tovább járkáljon.
Az ajtó előtt, a kőfolyosón léptek hallatszottak. Megállott.
A kulcsot a zárba dugták, megfordult. Mielőtt az ajtó kinyilott, vagy amikor kinyilott, egy férfi halk hangon angolul mondotta:
– Sohasem látott itt engem; kikerültem utjából. Menjen be egyedül; itt várok. Ne veszitsen időt!
Az ajtó gyorsan kinyilt és becsukódott és előtte állott Carton Sydney, nyugodtan és higgadtan, mosollyal az arcán és ujja figyelmeztetően az ajkaira volt fektetve.
Valami derült, ragyogó és különös volt arcának a kifejezésében, ugy hogy a fogoly az első pillanatban nem tudta, hogy a jelenés nem fantázia-e. De ő szólott és az ő hangja volt; megragadta a fogoly kezét és az igazi kéz nyomása volt.
– A világ összes emberei közül legkevésbbé remélte, hogy engem fog látni – mondá ő.
– Nem tudtam elhinni, hogy ön az. Még most is alig tudom elhinni. Ön nem fogoly? – Ez a félelem ötlött hirtelen az agyába.
– Nem. Véletlenül hatalmam van az őrök egyike fölött és annak a felhasználása által állok itten ön előtt. Tőle jövök, feleségétől, kedves Darnay.
A fogoly megszoritotta a kezét.
– Kérést hozok tőle.
– Mi az?
– Fölötte komoly, sürgős és határozott kivánságot, mely az ön előtt oly drága szónak legmeghatóbb hangján szól önhöz, melyre ön oly jól emlékszik.
A fogoly arcát félig elforditotta.
– Nincsen ideje arra a kérdésre, hogy miért hozom én, hogy mit jelent; nekem nincs időm, hogy elmondjam önnek. Teljesitenie kell; vesse le cipőit és huzza fel az én csizmáimat.
A cella falánál, a fogoly mögött egy szék állott. Carton villámgyorsasággal belenyomta őt és mezitláb állott előtte.
– Huzza föl csizmámat. Huzza kezével, minden erejével. Gyorsan!
– Carton! Erről a helyről nem lehet elmenekülni; nem lehet keresztülvinni! Velem együtt meghal! Őrültség!
– Őrültség volna, ha fölszólitanám, hogy meneküljön; de teszem-e? Ha arra szólitanám föl, hogy menjen ki ezen az ajtón, mondja, hogy őrültség és maradjon itt. Cserélje el nyakkendőjét és kabátját az enyémmel. Mialatt ön azt teszi, hadd vegyem ki ezt a szalagot hajfürteiből, és rázzam szét haját ugy, amilyen az enyém.
Bámulatos gyorsasággal és oly akarat- és cselekvési erővel, mely csodálatosnak látszott, reákényszeritette ezeket a változtatásokat. A fogoly olyan volt kezében, mint egy gyermek.
– Carton, édes Carton! Őrültség! Nem lehet keresztülvinni, nem történhetik meg, megkisérelték, de sohasem sikerült. Könyörgök, hogy halálával ne szaporitsa az enyémnek a keserüségét!
– Kedves Darnay, arra szólitom-e fel, hogy menjen ki ezen az ajtón? Ha arra szólitom fel, utasitsa vissza. Itt van tinta, toll és papiros az asztalon. Elég szilárd a keze ahhoz, hogy irjon?
– Az volt, mikor ön belépett.
– Szilárditsa meg ismét és irja, amit diktálok. Gyorsan, barátom, gyorsan!
Darnay kezét lázas homlokához nyomta és az asztalhoz ült. Carton, jobbkezével keblében, egészen közelében állott.
– Irja pontosan, amit mondok.
– Kinek cimezzem?
– Senkinek. – Cartonnak még mindig keblében volt a keze.
– Keltezzem?
– Nem.
A fogoly minden kérdésnél föltekintett. Carton kezével keblében, mellette állt és reánézett.
– Ha emlékszik, – diktálta Carton – azokra a szavakra, melyeket régen mondottunk egymásnak, akkor könnyen megérti ezt, ha meglátja. Tudom, hogy emlékszik reájuk. Nem az ön természete, hogy elfelejtse azokat.
Kivonta kezét kebléből, de a fogoly éppen mostan föltekintett zavart csodálkozással és a kéz valamit markolva, megállott.
– Leirta: »hogy elfelejtse azokat«? – kérdé Carton.
– Igen. Fegyver van a kezében?
– Nem, nem vagyok felfegyverkezve.
– Mi az a kezében?
– Mindjárt megtudja. Irja, csak néhány szó van még. Ismét diktált: Hálás vagyok, hogy eljött az idő, hogy bebizonyithatom. Hogy igy cselekszem, nem okoz nekem sem fájdalmat, sem bánatot.
Mikor ezeket a szavakat mondotta, szemét az iróra függesztette és kezét lassan és gyöngéden az iró arca elé helyezte.
A toll kiesett Darnay kezéből az asztalra és zavartan nézett körül.
– Micsoda gőz ez? – kérdezte.
– Gőz?
– Valami, ami előttem lebegett.
– Nem tudok semmiről; nem lehet itt semmi. Vegye a tollat és végezze be. Siessen, siessen!
Mintha emlékezete meggyöngült volna, vagy lelke megzavarodott volna, ugy erőlködött a fogoly, hogy figyelmét összeszedje. Amint homályos szemmel és lassuló lélegzettel tekintett Cartonra, keze ismét a keblében volt és szilárdan nézett reája.
– Siessen, siessen!
A fogoly ismét a papiros fölé hajolt.
– Ha másként lett volna, – Carton keze ismét óvatosan és lassan lefelé lopódzott – sohasem használtam volna föl a kinálkozó alkalmat. Ha másként lett volna, – a kéz a fogoly arca előtt volt – annál inkább kellett volna helyt állanom érte. Ha másként lett volna… – Carton a tollat nézte és azt vette észre, hogy már csupa olvashatatlan jeleket irt.
Carton keze nem mozdult többé keble felé. A fogoly szemrehányó tekintettel felugrott, de Carton keze egészen közel volt arcához és balkarjával derekát ölelte át. Néhány pillanatig gyöngén védelmezte magát a férfi ellen, aki azért jött, hogy életét az övé helyett föláldozza; de egy perc eltelte után eszméletlenül terült el a földön.
Carton gyorsan és habozás nélkül öltötte fel a fogoly levetett ruháit, haját hátrafésülte és megkötötte azzal a szalaggal, melyet a fogoly viselt. Azután halkan szólott:
– Lépjen be, jöjjön be! – és a kém megjelent.
– Látja? – mondá Carton, föltekintve, amint ott térdelt féltérdén az eszméletlen alak mellett és a papirost a keblébe dugta – nagy az ön veszedelme?
– Carton ur, – válaszolta a kém félénken csattantva ujjával – az itteni nagy forgalomban ez nem veszedelmes reám, ha ön az ajánlatát hüségesen véghezviszi.
– Tőlem ne féljen. Én hü leszek halálig.
– Az ötvenkét számnak teljesnek kell lenni. Ha ön ebben az öltözetben teljessé teszi, nem félek.
– Ne féljen! én nemsokára nem leszek már utjában és nem árthatok önnek és a többiek, ha Istennek, ugy tetszik, nemsokára messze lesznek innen. Most hivjon segitséget és vigyen engem a kocsiba.
– Önt? – kérdé a kém nyugtalanul.
– Őt, ember, akivel én cseréltem; azon a kapun megy ki, amelyen engem behozott?
– Természetesen.
– Gyönge voltam és szédültem, mikor jöttem és most, hogy távozom, elájultam. A bucsu elszéditett. Ilyesmi itten gyakran, nagyon is gyakran megtörtént. Élete saját kezében van. Gyorsan, hivjon segitséget!
– Esküszik, hogy nem árul el? – kérdé a reszkető kém, mikor még egy pillanatra szünetelt.
– Ember, ember, – válaszolta Carton lábával dobogva – nem esküdtem elégszer ünnepélyesen, hogy ezt keresztülviszem, hogy most e drága pillanatokat vesztegeti? Vigye maga az udvarba, amelyet ismer, helyezze el maga a kocsiban, mutassa meg őt Lorryéknak, és mondja neki, hogy nincs más élesztőszerre szükség, mint a friss levegőre és hogy emlékezzék tegnap esti szavaimra és igéretére és hogy hajtson el azonnal.
A kém eltávozott és Carton az asztalhoz ült és homlokát kezébe támasztotta. A kém azonnal visszatért két emberrel.
– Hogy-hogy? – mondá az egyik a földön heverő alakot látva. – Annyira lesujtotta az a hir, hogy barátja a Saint Guillotine sorsjátékban a főnyereményt nyerte meg?
– Jó hazafi, – mondá a másik – nem lehetne jobban lesujtva, ha az arisztokrata semmit sem nyert volna.
Felemelték az eszméletlen alakot, ráhelyezték egy hordágyra, melyet a kapuból hoztak és lehajoltak, hogy elvigyék.
– Az idő rövid, Evrémonde – mondá a kém figyelmeztető hangon.
– Tudom, – válaszolt Carton – vigyázzon barátomra, könyörgöm és hagyjon magamra.
– Jöjjetek, tehát, fiaim, – mondá Barsad – emeljétek fel és vigyétek el.
Az ajtó bezárult és Carton egyedül maradt. Feszült figyelemmel hallgatózott, minden hangra figyelt, mely gyanut vagy veszedelmet jelezhet. Nem hallott semmit. Kulcsok fordultak, ajtók csapódtak, távoli folyosókról lépések hallatszottak, szokatlan kiabálás vagy sietés nem volt hallható. Kis idő mulva szabadabban lélegzett föl, az asztalhoz ült és ismét hallgatózott, mig az óra kettőt ütött.
Olyan hangok hallatszottak, melyektől nem félt, mert képzelte, hogy mit jelentenek. Egymás után több ajtót nyitottak ki, végül az övét. Egy börtönőr a kezében levő jegyzékbe tekintett és csupán ennyit mondott: »Evrémonde, kövessen!« És ő távolról egy nagy sötét terembe követte őt. Sötét téli nap volt és a teremben uralkodó és a külső sötétség is okozta, hogy alig tudta felismerni a többieket, akiket ide behoztak, hogy karjaikat megkötözzék. Némelyek álltak, mások ültek. Egyesek jajveszékeltek és nyugtalanul jártak föl és alá, de ilyen csak kevés volt. A nagy többség nyugodt és néma volt és mereven a földre nézett.
A fal mellett egy sötét sarokban állott, mialatt az ötvenkettőből még néhányat őutána hoztak be, az egyik megállott, amint elmenőben volt, hogy őt, mint ismerőst, megölelje. Megrettent, hogy fölfedezik, de az ember tovább haladt. Néhány pillanattal később, egy leányos termetü, kedves, sápadt arcu, nagy, türelmes szemü nő kelt föl a padról, ahol ült és odajött hozzá, hogy beszéljen vele.
– Evrémonde polgár, – mondá megérintve őt hideg kezével – szegény kis varrónő vagyok, együtt voltam önnel La Forceban.
Válasz helyett maga elé mormogta:
– Igaz, elfelejtettem, hogy mivel vádolták.
– Összeesküvéssel. Az igazságos ég tudja, hogy ártatlan vagyok. Ugyan ki gondolna arra, hogy összeesküdjék ilyen szegény, gyönge teremtéssel, mint én vagyok?
Szomoru mosollyal mondotta és ez annyira meghatotta őt, hogy könnyek szöktek a szemébe.
– Nem félek a haláltól, Evrémonde polgár, de én nem tettem semmit. Szivesen meghalok, ha a köztársaság, mely annyi jót akar velünk tenni, szegényekkel, nyer valamit a halálommal. De nem értem, hogy ez hogy lehet, Evrémonde polgár. Ily szegény, gyönge kis teremtés!
– Hallottam, hogy szabadonbocsátották, Evrémonde polgár. Reméltem, hogy igaz.
– Igaz volt. De ismét elfogtak és elitéltek.
– Ha a kocsin önnel megyek, Evrémonde polgár, megengedi, hogy kezét fogjam? Nem félek, de kicsi vagyok és gyönge és az több bátorságot ad nekem.
Mikor a türelmes szemek arcába tekintettek, hirtelen kétséget látott bennük, majd csodálkozást. Ő megszoritotta a munkában eldurvult, éhségtől lesoványodott, fiatal kezet és ajkait érintette.
– Érte hal meg? – suttogta ő.
– És felesége és gyermekéért. Csend! Igen.
– Ó, idegen, megengedi, hogy bátor kezét fogjam?
– Csend! Igen, szegény testvérem; az utolsó pillanatig.
Ugyanazok az árnyékok, melyek a börtönt érik, a kora délután ugyanazon órájában beárnyékolják a sorompót és a körülötte levő tömeget, mikor egy Párisból távozó kocsi hajt oda, hogy megvizsgálják.
– Ki megy itt? Ki van benne? Utleveleket!
Az utleveleket kinyujtják és elolvassák.
– Manette Sándor. Orvos. Francia. Melyik az?
Ez az; ez a tehetetlen, tagozatlan hangokat mormogó, tébolyodott öreg ember.
– Ugy látszik, hogy a doktor polgár nincsen észnél. A forradalmi láz nagyon heves volt reá nézve.
– Nagyon is.
– Hah! Sokan szenvednek emiatt. Lucie. Leánya. Francia. Melyik az?
– Ez az.
– Nyilvánvalóan kell, hogy az legyen. Lucie, Evrémonde felesége; ugy-e?
– Igen.
– Hah! Evrémonde máshová van idézve. Lucie, a gyermeke. Angol. Ez az?
Ez és nem más.
– Csókolj meg, Evrémonde gyermeke. Most jó köztársasági embert csókoltál meg; valami uj a családodban; emlékezz reá! Carton Sydney. Ügyvéd. Angol. Melyik az?
– Itt fekszik a kocsi sarkában. Megmutatják őt a kérdezőnek.
– Ugy látszik, hogy az angol ügyvéd elájult.
– Remélhető, hogy a friss levegőben magához tér. Láthatóan nincsen jó egészségben és megrázóan bucsuzott el egy barátjától, aki a köztársaság neheztelését vonta magára.
– Ez az egész? Ez ugyan nem sok! Sokan vonták magukra a köztársaság neheztelését és ki kell tekinteniök a kis ablakon. Lorry Jarvis. Bankár. Angol. Melyik az?
– Én vagyok az. Természetesen, minthogy utolsó vagyok.
Lorry Jarvis válaszolt mind az előző kérdésre. Lorry Jarvis kiszállott és ott áll, kezével fogva a kocsi ajtaját és válaszol a hivatalnokcsoportnak. Lassan körüljárják a kocsit, kényelmesen fölszállnak a tetejére, hogy lássák, micsoda podgyász van ott; a falusi nép körülötte áll, közelebb jön a kocsi ajtajához és kiváncsian belebámul; egy kicsiny gyermeknek anyja, aki hordozta őt, kinyujtotta a karját, hogy megérinthesse a guillotine alatt meghalt arisztokrata feleségét.
– Fogja utleveleit, Lorry Jarvis, alá vannak irva.
– Lehet elutazni, polgár?
– Lehet. Előre postakocsis! Szerencsés utat!
– Üdvözlöm, polgárok. És az első veszedelem elmult.
Ezek ismét Lorry Jarvis szavai voltak, amint kezeit imára kulcsolja és fölfelé tekint. Rémület keletkezik a kocsiban és sirás, az eszméletlen utas nehezen lélegzik.
– Nem haladunk nagyon lassan? Nem lehetne biztatni őket, hogy gyorsabban hajtsanak? – kérdi Lucie aggodalmasan az öreg embertől.
– Menekülésnek látszanék, édesem. Nem szabad őket nagyon sürgetnünk; gyanut keltene.
– Nézzen hátra, nézzen hátra, nem üldöznek-e?
– Az ut szabad, édesem. Eddig még nem üldöznek.
Házak kettes-hármas csoportokban, magános gazdaságok, rombadőlt épületek, festő- és bőrgyárak, és más ehhez hasonló épületek, majd nyilt vidék, lombtalan fasorok haladnak el mellettünk. Alattunk a kemény, egyenetlen kövezet, oldalt a puha, mély sár. Néha a feneketlen sárba hajtunk, hogy elkerüljük a kövek rázását, néha megakadunk a mély pocsolyában és gödrökben. Ilyenkor olyan nagy a türelmetlenségünk gyötrelme, hogy vad félelmünkben és sietésünkben inkább kiszállanánk és rohannánk vagy elrejtőznénk, bármit tennénk inkább, mint megállani.
A nyilt vidékről ismét düledező épületek, magános gazdaságok, festő- és bőrgyárak és ilyenhez hasonló épületek, majd kettes-hármas házcsoportok, lombtalan fasorok közé kerülünk. Megcsaltak ezek az emberek és más uton visszavittek? Nem ugyanaz a hely ez? Hála Égnek nem! Falu. Nézzen hátra, nézzen hátra, hogy nem üldöznek-e! Csend! A postaház!
Kényelmesen fogják ki négy lovunkat; kényelmesen áll a kocsi a kis utcán, lovaitól megfosztva és nincs remény arra, hogy ismét mozgásba jöjjön; a lovak lassan láthatók lesznek, egyik a másik után, az uj kocsisok kényelmesen követik és uj csomókat kötözgetnek ostoraikra; az előbbi kocsisok kényelmesen számolják pénzüket, rosszul adják össze és hibás eredményre jutnak. Az egész idő alatt szivünk oly gyorsan ver, hogy a leggyorsabb ló leggyorsabb vágtatása sem érné utól.
Végre az uj kocsisok nyergükben ülnek és a régiek mögöttünk maradnak. Áthaladtunk a falun, föl a dombon, le a lejtőn és vizenyős sikságon hajtunk. A kocsisok hirtelen élénk mozdulattal kezdenek beszélni és a lovakat hevesen visszarántják. Üldöznek!
– Ha! Itt benn a kocsiban. Beszéljen!
– Mi az? – kérdi Lorry kitekintve az ablakon.
– Mennyit mondottak?
– Nem értem önt.
– Az utolsó posta. Hány volt ma a guillotine alatt?
– Ötvenkettő.
– Mondtam! Derék szám. Polgártársam itt, csak negyvenkettőt mondott. Tiz fejjel több; ez is valami. A guillotine szépen dolgozik. Imádom őt. Előre, előre!
Az éjszaka sötéten közeledik. Ő mozdul ismét; kezd eszméletre térni és érthetően beszélni; azt hiszi, hogy még mindig együtt vannak; kérdezi őt, nevénél szólitva, hogy mi van a kezében. Ó, kegyelmes Ég, szánj meg minket, segits rajtunk! Nézzen ki, nézzen ki, nem üldöznek-e!
A szél száguld mögöttünk, a felhők repülnek utánunk, a hold fénye ragyog fölöttünk és csupán a vad éjszaka üldöz; de eddig semmi más nem üldöz minket.
14. Fejezet.
A kötés befejeződött.
Ugyanabban az időben, mikor az ötvenkettő sorsára várakozott, Defargené sötét, vészthozó tanácsot tartott a Bosszuangyallal és Jacques Hárommal, a forradalmi esküdtszék tagjával. Madame Defarge nem a korcsmában tanácskozott minisztereivel, hanem a favágó félszerében, aki azelőtt utkaparó volt. A favágó nem vett részt a tanácskozásban, hanem tisztes távolságban tartózkodott, mint valami szolga, aki nem beszélhet vagy nyilvánithat véleményt, mig nem kérdezik.
– De a mi Defargeunk kétségtelenül jó köztársasági? – kérdé Jacques Három.
– Nincsen Franciaországban jobb, mint ő – hangoztatta a pergő nyelvü Bosszuangyal visitó hangján.
– Csend, kis Bosszuangyal – mondá Defargené és homlokát ráncolva, kezét segédtisztje ajkára tette; – hadd beszéljek! Az én férjem, polgártárs, jó köztársasági és bátor ember; érdemeket szerzett magának a köztársaság körül és bizalmát is birja. De férjemnek is vannak gyöngeségei és elég gyönge, hogy részvétet érez a doktor iránt.
– Nagy kár, – károgta Jacques Három kétkedően rázva fejét s kegyetlen ujjai éhes szája körül jártak – nem egészen olyan, mint egy jó polgár; sajnálni való dolog.
– Látja, – mondá az asszony – én nem törődöm a doktorral. Fejét hordozhatja vagy elveszitheti, nem érdekel; nekem mindegy. De az Evrémonde-fajt ki kell irtani és feleségnek és gyermeknek követni kell a férjet és atyát.
– Szép feje van erre a célra, – károgta Jacques Három. – Láttam ott kék szemeket és aranyos hajat és gyönyörünek látszott, mikor Sámson felmutatta.
A szörnyeteg ugy beszélt, mint egy epikureus.
Defargené a földre nézett és egy kis ideig gondolkodott.
– A gyermeknek is aranyhaja és kék szeme van, – jegyezte meg Jacques Három és elmélyedve élvezte szavait – és ritkán kapunk gyermeket oda. Szép látvány!
– Egyszóval, – mondá Defargené rövid elmélkedésének véget vetve – ebben az ügyben nem bizom férjemben. Az utolsó éjszaka óta nemcsak hogy érzem, hogy terveim részleteit nem közölhetem vele, hanem azt is érzem, hogy a halasztás azzal a veszedelemmel járhat, hogy figyelmezteti őket és elmenekülhetnek.
– Ennek nem szabad megtörténni, – károgta Jacques Három – senkinek sem szabad elmenekülni. Még félig sem elég ugy, ahogy most megy. Százhusznak kellene lenni naponta.
– Egyszóval, – folytatta Defargené – férjemnek nincsen olyan oka, mint nekem, hogy ezt a családot a köztársaság üldözze és nekem nincs olyan okom, mint neki, hogy a doktor iránt szánalmat érezzek. Tehát egyedül kell cselekednem. Jöjjön ide, kis polgár.
A favágó, aki tisztelettel és a haláltól való rettegés alázatosságával nézett reá, odament, vörös sapkáját kezében tartva.
– Ami azokat a jeleket illeti, kis polgár, – mondá Defargené szigoruan – melyeket a fogollyal váltott, hajlandó-e még ma erre vonatkozóan tanuskodni?
– Igen, igen, miért ne? – kiáltott a favágó. – Minden nap, akármilyen időjárásban kettőtől négyig, mindig jelt adott, gyakran a kicsivel együtt, gyakran nélküle. Tudom, amit tudok. A saját szememmel láttam.
Mialatt beszélt, mindenféle mozdulatot végzett, mintha véletlenül utánozna néhányat a jelek közül, melyeket sohasem látott.
– Nyilvánvaló összeesküvés, – mondá Jacques Három. – Világos, hogy az.
– Meg lehet az esküdtekben bizni? – tudakozódott Defargené és komor mosollyal tekintett reája.
– A hazafias esküdtszékben megbizhatik, kedves polgárnő. Esküdttársaimért jótállok.
– Most lássuk csak még egyszer, – mondá Defargené fontolgatva. – Nélkülözhetem-e ezt a doktort férjem miatt? Nem érzek semmit sem ellene, sem mellette. Nélkülözhetem-e őt?
– Egy fejet számitana, – jegyezte meg Jacques Három halk hangon – valóban nincsen elegendő fejünk; azt hiszem, hogy kár volna.
– Ő is jeleket váltott vele együtt, láttam jól, – mondotta Defargené – nem beszélhetek egyikről a másik nélkül; és nem szabad hallgatnom és az ügyet egészen reábiznom erre a kis polgárra. Merthogy én nem vagyok rossz tanu.
A Bosszuangyal és Jacques Három lázasan versenyeztek egymással és kijelentették, hogy Defargené a legkiválóbb, a legbámulatosabb tanu. A kis polgár, hogy ne maradjon el, mennyei tanunak mondotta őt.
– Kisérelje meg szerencséjét, – mondá Defargené. – Nem, nem nélkülözhetem őt! Három órakor el van foglalva? Odamegy a mai kivégzéshez?
A kérdés a favágóhoz volt intézve, aki sietve igenlően válaszolt és felhasználva az alkalmat, hozzáfüzte, hogy ő a legbuzgóbb köztársasági és valóban a legszerencsétlenebb volna, ha valami megakadályozná abban, hogy délutáni pipáját a fura nemzeti borbély munkájának szemlélése közben szijja el. Annyira hangsulyozta ezt, hogy azzal lehetett volna gyanusitani (és talán Defargené fekete, megvetően reánéző szemei gyanusitották is), hogy a nap minden órájában egyéni aggodalmai vannak személyes biztossága tekintetében.
– Én, – mondá az asszony – hasonlóan vagyok elfoglalva ugyanazon a helyen. Majd ha elmult, – mondjuk: nyolc órakor ma este – jöjjön hozzám Saint Antoineba és az én bizottságomnál benyujtjuk a feljelentést ellenük.
A favágó azt mondotta, büszke és boldog lesz, hogy a polgárnőnek segitségére lehet. A polgárnő reánézett; ő zavart lett, kikerülte pillantását, mint ahogy valami kis kutya cselekedett volna, visszahuzódott fatömbjei közé és zavarát fürésze markolata mögött igyekezett elrejteni.
Defargené intett az esküdtnek és a Bosszuangyalnak, hogy jöjjenek közelebb az ajtóhoz és további terveit a következő szavakkal fejtette ki előttük:
– Az asszony most otthon lesz és férje halála pillanatát várja. Gyászolni és sirni fog. Olyan kedélyállapotban lesz, hogy a köztársaság igazságosságát kétségbe fogja vonni. Tele lesz részvéttel a köztársaság ellenségei iránt. Odamegyek hozzá.
– Micsoda bámulatos nő! Micsoda imádandó nő! – kiáltott fel Jacques Három gyönyörködve.
– Ó, én gyönyörüségem! – kiáltott a Bosszuangyal és megölelte.
– Fogd kötésemet, – mondá Defargené, segédtisztjének kezébe helyezve azt – és tartsd készen számomra szokott helyemen. Tartsd fönn számomra szokott székemet. Menj oda egyenesen, mert ma valószinüleg a szokottnál nagyobb csődület lesz.
– Szivesen engedelmeskedem főnököm parancsának, – mondá a Bosszuangyal élénken és arcát megcsókolta.
– Nem fogsz elkésni?
– Ott leszek a kezdet előtt.
– És mielőtt a szekerek megérkeznek. Bizonyosan ott légy, lelkem, – kiáltotta a Bosszuangyal utána, mivel ő már befordult az utcába – mielőtt a szekerek megérkeznek!
Defargené a kezével intett, annak jeléül, hogy hallotta és megbizhatnak abban, hogy idejében ott lesz, azután végigment a sáron és a börtönfal sarka körül befordult. A Bosszuangyal és az esküdt utánanéztek, amint eltávozott és dicsérték szép alakját és kiváló erkölcsi tulajdonságait.
Volt abban az időben sok nő, kiket a kor borzalmasan elcsufitott, de mind között egy sem volt oly félelmetes, mint ez a könyörtelen asszony, aki most az utcákon haladt. Erős és félelem nélküli jellem, éles és gyors felfogás, nagy határozottság olyanfajta szépséggel párosult, mely nem csupán birtokosát látszott szilárdsággal és lelkesedéssel elárasztani, hanem másokban is e tulajdonságok ösztönszerü beismerését idézte elő; olyan jellem volt, melynek ilyen zord időkben minden körülmények között érvényesülni kellett. Gyermekkora óta az elszenvedett jogtalanság keserü érzelmén töprengett és engesztelhetetlen gyülölettel telt el egy rend iránt; az alkalom tigrissé nevelte őt. Részvétet egyáltalán nem ismert. Ha ez az erény benne volt valaha, teljesen kiveszett belőle.
Őneki semmi sem volt az, hogy egy ártatlan ember elődeinek vétkeiért haljon meg; nem őt, hanem azokat látta. Őneki semmi sem volt az, hogy felesége özveggyé, gyermeke árvává váljék; ez nem volt elegendő bünhődés, mert ezek az ő természetes ellenségei és az ő zsákmánya voltak és mint ilyeneknek, nem volt joguk az élethez. Meglágyitani őt teljesen reménytelen volt, mert még önmagával szemben sem ismert részvétet. Ha elpusztult volna a sok utcai zavargás egyikében, melyben résztvett, nem szánta volna önönmagát; ha holnap bárd alá küldötték volna, nem ment volna enyhébb érzelemmel oda, mint azzal a kegyetlen óhajjal, hogy helyet cseréljen azzal az emberrel, aki őt odaküldte.
Ilyen szivet hordott Defargené durva ruhája alatt, mely, bár gondatlanul viselte, bübájosan állott rajta és sötét haja szépnek látszott vörös sapkája alatt. Keblében töltött pisztoly volt elrejtve. Övébe éles tőr volt dugva. Ilyen öltözetben, ilyen jellem önbizalmával és olyan asszony biztosságával, aki gyermekkorában megszokta, hogy mezitláb, mezitelen térddel járjon a tenger partján, haladt Defargené az utcákon végig. Mikor az elmult éjjel az elutazás tervét kieszelték, és a kocsi éppen e pillanatban arra várt, hogy terhe teljes legyen, Lorrynak nagy gondot okozott az a nehézség, melyet Miss Prossnak a magukkal való vitele okozott. Nemcsak az volt kivánatos, hogy a kocsi ne legyen tulterhelve, hanem kiválóan fontos volt az is, hogy a megvizsgálásra és az utasok kikérdezésére szükséges idő a lehető legrövidebbre szoritkozzék, mert menekülésük néhány percnyi időmegtakaritástól is függhetett. Alapos megfontolás után azt ajánlotta, hogy Miss Pross és Jerry, akik bármely pillanatban elhagyhatták a várost, három órakor a lehető legkönnyebb kocsiban utazzanak el. Minthogy podgyász nem akadályozta őket, a fogatot könnyen elérhetik és azután előrehajtanak és az állomásokon a lovakat megrendelhetik. Ilyen módon képesek voltak, a legbecsesebb éjjeli órák alatt, mikor a késés a legveszedelmesebb volt, az utazást lényegesen gyorsitani. Miss Pross azt remélte, hogy a fenyegető veszedelemben ezzel az intézkedéssel értékes szolgálatot tehet és nagy örömmel fogadta azt. Ő és Jerry látták, amint a kocsi elindult, tudták, hogy Salamon kit hozott, a feszült várakozásban tiz percnyi gyötrelmet szenvedtek és most befejezték előkészületeiket, hogy kövessék a kocsit éppen akkor, mikor Defargené az utcákon haladt és mindinkább közeledett a már elhagyatott lakáshoz, amelyben mostan ők tanácskoztak.
– Nos, mit gondol Cruncher ur, – mondá Miss Pross, aki oly izgatott volt, hogy alig volt képes beszélni, állani, mozogni, vagy élni – mi a véleménye arra nézve, hogy ne induljunk ebből az udvarból? Minthogy innen már távozott ma egy másik kocsi, ez gyanut kelthetne.
– Az én véleményem az, – válaszolt Cruncher – hogy önnek igaza van – és hogy én kitartok ön mellett jóban és rosszban egyaránt.
– A mi drága teremtéseinkért való félelem és remény annyira megzavartak, – mondá Miss Pross heves sirás közben – hogy képtelen vagyok valami tervet kieszelni. Képes ön valami tervet kieszelni, édes jó Cruncher?
– Jövő életmódomra vonatkozóan, Miss, – válaszolt Cruncher – remélem, hogy képes vagyok. Arra, hogy ezt az áldott öreg fejemet mostan használjam, azt hiszem, hogy nem vagyok képes. Megtenné-e nekem azt a szivességet, Miss, hogy két igéretemet és fogadalmamat megjegyzi magának, melyet ebben a válságos időben nyilvánitani óhajtok?
– Ó, az Isten szerelmére, – kiáltott Miss Pross még mindig hevesen sirva – mondja el azonnal, hogy gyorsan végezzünk vele.
– Először is – mondá Cruncher egész testeben remegve, arca fakóhalvány és ünnepélyes volt – ha azok a szegény teremtések szerencsésen kijutnak innen, sohasem teszem többé, soha!
– Szentül meg vagyok győződve, Cruncher ur, – válaszolt Miss Pross – hogy sohasem teszi többé, bármi is az és kérem, ne tartsa szükségesnek megmagyarázni, hogy mi az.
– Nem, Miss – válaszolt Jerry – nem mondom meg önnek. Másodszor: ha azok a szegény teremtések szerencsésen kijutnak innen, sohasem mondok majd semmit Cruncherné csuszkálása ellen, soha többé.
– Bármilyen háztartási ügy is az – mondá Miss Pross, szemét száritgatta és megnyugodni igyekezett – nem kételkedem, hogy legjobb, ha teljesen rábizza Cruncherné tetszésére. Ó, én drágám!
– Sőt annyira megyek, hogy azt mondom – folytatta Cruncher nyugtalanitó hajlandósággal, mintha szószékről prédikálna – és jegyezze meg magának szavaimat és közölje azokat Crunchernéval, annyira megyek, hogy azt mondom, hogy a csuszkálásról megváltozott a véleményem és szivből kivánom, bárcsak Cruncherné mostan csuszkálna.
– Igen, igen, igen. Remélem, hogy azt teszi, drága ember – kiáltott Miss Pross magánkivül – és remélem, hogy ő megfelel minden várakozásának.
– Az Ég óvja meg, – folytatta Cruncher még ünnepélyesebben és lassabban és prédikálásra való erősebb hajlammal – az Ég óvja meg ezeket a szegény teremtéseket attól, hogy érettük való kivánságomba betudják azt, amit valaha tettem és mondottam. Az Ég óvja meg őket (ha nem csuszkálunk is mindannyian), hogy megmeneküljenek ebből a rettenetes veszedelemből. Az Ég óvja meg őket, Miss. Amint mondom, óvja meg! – Ez volt Cruncher befejezése, miután hiába gondolkozott azon, hogy jobbat találjon.
Defargené célját követve, mindinkább közeledett az utcákon.
– Ha valaha visszatérünk hazánkba, – mondá Miss Pross – megbizhatik abban, hogy Crunchernénak mindent elmondok, amire emlékezni fogok és amennyit megértettem abból, amit olyan hangsulyozva mondott; és mindenesetre meg lehet győződve arról, hogy tanuskodom amellett, hogy ön milyen komolyan gondolta azt, ebben a rettenetes időben. De most kérem, gondolkozzunk! Nagyrabecsült Cruncher ur, gondolkozzunk!
Defargené folytatva utját, mindinkább közeledett.
– Nem volna a legjobb, – mondá Miss Pross – ha ön előre menne és megelőzné azt, hogy a kocsi idejöjjön, hanem másvalahol várna reánk?
Cruncher azt gondolta, hogy ez a legjobb.
– Hol várhatna reám? – kérdezte Miss Pross.
Cruncher annyira zavarodott volt, hogy nem tudott más helyre gondolni, mint a Temple Bar-ra. O, jaj! A Temple Bar száz mérföldnyire volt és Defargené már valóban közel volt.
– A nagytemplom kapujánál, – mondá Miss Pross. – Nagyon távol esne az utunktól, ha a nagytemplom két tornya közötti kapunál szállanék be?
– Nem, Miss, – válaszolt Cruncher.
– Tehát akkor legyen olyan jó, – mondá Miss Pross – menjen egyenest a postaházhoz és intézze el ezt a változtatást.
– Mint látja, – mondá Cruncher habozva és fejét rázva – nem szivesen hagyom el. Nem tudjuk, hogy mi történhetik.
– Az Ég tudja, hogy nem tudjuk, – válaszolt Miss Pross – de ne féltsen engem. Várjon reám a nagytemplom kapujánál, vagy olyan közel, amennyire lehet, három órakor, bizonyos vagyok, hogy sokkal jobb, mintha innen indulunk. Szentül meg vagyok győződve. Nos! Isten áldja meg, Cruncher! Ne törődjék velem, hanem azoknak az életével, akik tőlünk függhetnek!
Ez a bevezetés és az a körülmény, hogy Miss Pross imára kulcsolt kezét könyörögve nyujtotta feléje, meggyőzte Crunchert. Egy-két biztató bólintással azonnal távozott, hogy megváltoztassa az intézkedést és otthagyta Miss Prosst egyedül, hogy majd követi őt, ugy, amint ajánlotta.
Miss Prossnak vigasztalás volt, hogy az ajánlott óvatosság már a véghezvitel állapotában volt. Más vigasztalás volt az neki, hogy megnyugodott és külsejét rendbe akarta hozni, nehogy izgatottsága az utcán feltünést keltsen. Az órára nézett, két óra mult husz perccel. Nem volt vesziteni való ideje, azonnal el kellett készülnie.
Izgatottságában félelemmel töltötte el az elhagyatott szobák magánya és képzeletében látni vélte, hogy minden nyitott ajtón arcok tekintenek be. Egy tál hideg vizet hozott és szemét mosta, mely vörös és dagadt volt a sirástól. Lázas félelmének izgatottságában nem tudta elviselni, hogy egy-két pillanatig az arcáról lefolyó viz miatt nem láthatott, folyton szünetet tartott és körülnézegetett, hogy nem figyeli-e valaki. Ilyen szünet közben hirtelen megrettent és fölkiáltott: egy alakot látott a szobában állani.
A mosdótál törötten esett a földre és a viz Defargené lába alá folyt. Azok a lábak emlékezetes, durva utakon jártak és sok ontott vért tapostak, mig ahhoz a vizhez jutottak.
Defargené hidegen tekintett reá és kérdezte:
– Hol van Evrémonde felesége?
Miss Prossnak eszébe jutott, hogy az ajtók tárva-nyitva állottak és hogy ez elárulhatja menekülésüket. Először is betette az ajtókat. Négy volt a szobában, mind becsukta. Azután elhelyezkedett annak a szobának az ajtajában, melyet Lucie lakott.