Defargené sötét szeme követte őt e gyors mozdulata közben és rászegeződött, mikor ezzel elkészült. Miss Pross nem volt szép, az elmuló évek nem enyhitették vad külsejét és nem lágyitották durva megjelenését; de ő is elszánt nő volt a maga módján és végignézett Defargené alakján.
– Külsőd szerint Lucifer felesége lehetnél, – mondá Miss Pross – de azért engem nem gyürsz le. Angol nő vagyok!
Defargené megvetően nézett reá, de ugyanolyan érzelmet sejtett, mint Miss Pross; hogy ők ketten egymás ellen, harcra készen állanak. Szilárd, erős, kérlelhetetlen nőt látott maga előtt, mint ahogyan sok évvel ezelőtt Lorry ebben az alakban egy erős kezü nőt látott. Jól tudta, hogy Miss Pross a családnak hüséges szolgája; Miss Pross jól tudta, hogy Defargené a családnak kérlelhetetlen ellensége.
– Odavivő utamban, – mondá Defargené, kezével a végzetes hely felé mutatva – ahol készen tartják számomra székemet és kötésemet, eljöttem, hogy tisztelegjek nála. Látni óhajtom őt.
– Tudom, hogy szándékaid ördögiek, – mondá Miss Pross – és megbizhatsz abban, hogy én megállom helyemet ezekkel szemben.
Mindegyik a maga anyanyelvén beszélt; egyik sem értette a másik szavát; mind a kettő feszülten figyelt, hogy a tekintetből, a viselkedésből következtesse az érthetetlen szavak értelmét.
– Nem lesz jó neki, ha ebben a pillanatban elrejtőzik előlem, – mondotta Defargené. – Jó hazafiak tudják, hogy az mit jelent. Hadd lássam őt! Mondja meg neki, hogy látni akarom őt. Hallja?
– Még ha a szemed csavarhuzó volna is – válaszolt Miss Pross – és én egy angol mennyezetes ágy volnék, még akkor sem lazitanád meg egy porcikámat sem. Nem, te gonosz idegen nő! Fölveszem a küzdelmet!
Defargené, természetesen, nem értette meg ezeket a megjegyzéseket; de annyit megértett belőlük, hogy dacolni készül vele.
– Ostoba, disznóképü nő! – mondá Defargené homlokát ráncolva. – Nem a te válaszodat akarom. Látnom kell őket! Vagy mondd meg neki, hogy látni akarom őt, vagy pedig távozz az ajtó elől, hadd menjek be! – Ezt jobb karjának fenyegető lengetésével mondotta.
– Nem hittem volna, – mondá Miss Pross – hogy valaha kivánni fogom, hogy ostoba nyelvedet megértsem, de ruhámon kivül, melyet viselek, mindent odaadnék, ha tudnám, hogy sejted-e az igazat, vagy annak részét.
Mind a ketten egy pillanatra sem veszitették el egymást szemük elől. Defargené nem mozdult el arról a helyről, ahol állott, mikor Miss Pross először vette az ő jelenlétét észre; de most egy lépéssel előbbre jött.
– Britt vagyok, – mondá Miss Pross – kétségbeesett vagyok. Két angol pennyt sem törődöm magammal. Tudom, hogy mennél tovább tartóztatlak, annál nagyobb Katicabogaramnak a reménye. Egy maroknyi nem marad fekete hajadból, ha érinteni merészelsz!
Igy beszélt Miss Pross fejét rázva és minden gyors mondat között egyet villámlott a szeme, minden gyors mondata egy lélegzet volt. Igy beszélt Miss Pross, ki életében sohasem ütött meg senkit.
De bátorsága oly izgatott természetü volt, hogy elnyomhatatlan könnyek tolultak szemébe. Defargené ezt a bátorságát annyira nem értette meg, hogy gyöngeségnek tartotta. »Ha, ha! – nevetett. – Te szegény nyomorult! Ugyan mit érsz te? A doktort szólitom most! Azután hangosan kiáltott: – doktor polgár! Evrémonde felesége! Evrémonde gyermeke! Bárki válaszoljon Defarge polgárnőnek, ezt a nyomorult bolondot kivéve!«
Talán a beállott csend, talán Miss Pross arcának valami kifejezése, talán valami hirtelen sejtelem, mely nem függött össze azzal, amit látott, azt suttogta Defargenénak, hogy eltávoztak. Három ajtót gyorsan kinyitott és betekintett.
– Ezek a szobák mind rendetlenségben vannak, ott gyorsan csomagoltak, mindenféle hever a padlón elszórva. Abban a szobában mögötte senki sincs! Hadd nézzem!
– Soha! – mondá Miss Pross, ki a fölszólitást oly teljesen megértette, mint Defargené a választ.
– Ha nincsenek abban a szobában, akkor eltávoztak, de üldözni lehet őket és visszahozni, – mondá Defargené magában.
– Ameddig nem tudod, hogy ebben a szobában vannak-e vagy sem, nem tudod, hogy mit tégy, – mondá Miss Pross magában – és nem fogod megtudni, ha én képes vagyok megakadályozni; és ha tudod, vagy nem tudod, nem távozol innen addig, amig én foghatlak.
– Elejétől kezdve ott voltam az utcákon, semmi sem állitott meg, darabokra téplek, ha nem távozol abból az ajtóból. – mondá Defargené.
– Egyedül vagyunk egy magas háznak legfelső emeletén, magános udvarban, nem valószinü, hogy meghallanak, testi erőért imádkozom, hogy itt foghassalak, mert minden perc, ameddig itt vagy, kedveltemnek százezer guineát ér meg, – mondá Miss Pross.
Defargené az ajtó felé indult. Miss Pross, pillanatnyi ösztön hatása alatt, mindkét karjával dereka körül fogta és szorosan tartotta az asszonyt. Defargené hiába ellenkezett és ütött; Miss Pross, a szeretet élénk kitartásával, mely mindig erősebb, mint a gyülöleté, szorosan fogta és a küzdelemben föl is emelte a földről. Defargené mindkét kezével ütötte és karmolta az arcát; de Miss Pross fejét lehajtva, dereka körül fogta és oly görcsösen tartotta, mint valami vizbefulladó.
Defargené keze gyorsan megszünt ütni és az övét tapogatta.
– Karom alatt van, – mondá Miss Pross fulladó hangon – nem fogod kihuzni. Erősebb vagyok mint te, áldom érte az Eget. Addig foglak, mig egyikünk elszédül vagy meghal!
Defargené keze keblében volt. Miss Pross föltekintett, látta, hogy mi az, feléje ütött, egyet villámlott és durrant és egyedül állott – a füsttől megvakulva.
Mindez egy pillanatig tartott. Rémületes csend állott be, mikor a füst a levegőben elszállt, mint az őrjöngő asszony lelke, akinek teste élettelenül hevert a földön.
Helyzetének első félelmében és aggodalmában Miss Pross annyira távozott a tetemtől, amennyire csak tudott és leszaladt a lépcsőn, hogy eredménytelenül segitségért kiáltson. Szerencsére, még idejében meggondolta cselekedetének lehető következményeit, mást határozott és visszafordult. Borzasztó volt a szobába ismét bemenni, de ő bement, sőt közelébe is ment, hogy kalapját és egyéb holmiját elhozza. A lépcsőházban magára vette, betette és bezárta az ajtót és a kulcsot magával vitte. Azután leült néhány pillanatra a lépcsőre, hogy lélegzetet vegyen és sirjon, majd fölkelt és elsietett.
Szerencsére, fátyol volt a kalapján, különben alig mehetett volna végig az utcán, anélkül, hogy meg ne állitsák. Szerencsére, a megjelenése természettől fogva is oly különös volt, hogy az eltorzitás nem tünt föl rajta annyira, mint más nőn. Mind a két előnyre szüksége volt, mert az arca mélyen össze-vissza volt karmolva, haja borzas volt és (hirtelen és izgatottan rendbehozott) ruhája százfelé volt huzva és rángatva.
Mikor a hidon áthaladt, a kulcsot a folyóba dobta. Néhány perccel előbb ért a nagytemplomhoz, mint kisérője és mialatt várt, azt gondolta, ha a kulcs egy hálóban megakadt, kifogták, felismerték, ha az ajtót kinyitották és a tetemet felfedezték, ha a sorompónál megállitják, börtönbe vetik és gyilkossággal vádolják! Ez izgató gondolatoknak közepette megjelent a kisérője, fölvette a kocsiba és elhajtatott vele.
– Lárma van az utcán? – kérdezte kisérőjét.
– A szokott lárma – válaszolt Cruncher és meglepetten nézett reá, mikor a kérdést hallotta és külsejét meglátta.
– Nem hallom önt – mondá Miss Pross. – Mit mond?
Cruncher hiába ismételte azt, amit mondott; Miss Pross nem volt képes őt meghallani.
– Fejemmel bólintok, – gondolta Cruncher elbámulva – azt mindenesetre meglátja. És ő meglátta.
– Van valami lárma az utcán mostan? – kérdé Miss Pross ismét, rövid idő mulva.
Cruncher ismét fejével bólintott.
– Nem hallom.
– Egy óra alatt megsiketült? – mondá Cruncher elgondolkozva, nyugtalan hangulatban. – Mi történt vele?
– Ugy érzem, – mondá Miss Pross – mintha villámlott és dörgött volna és az a dörgés lett volna az utolsó hang, melyet az életben hallottam volna.
– Átkozott legyek, ha nincsen valami különös állapotban! – mondá Cruncher, mindinkább jobban megzavarodva. – Mit vehetett be, hogy bátorságát megóvja? Hallga! Ime, itt dübörögnek ezek a borzasztó szekerek. Ezt csak hallja, Miss?
– Nem hallok semmit – mondá Miss Pross, látva, hogy ő beszél hozzá. – Ó, jó ember, először nagy dörgés volt és azután nagy csend és ugy látszik, hogy ez a csend maradandó és változhatatlan, sohasem törik meg, ameddig csak élek.
– Ha nem hallja ezeknek a rettenetes szekereknek a gördülését, most, mikor azok utjuk végéhez közel vannak, – mondá Cruncher vállán át arra tekintve – az a véleményem, hogy ebben a világban többet nem fog hallani soha.
15. Fejezet.
A lépések elhalnak örökre.
Tompán és sulyosan dübörögnek a halottas-szekerek Páris utcáin végig. Hat szekér viszi naponta a bort La Guillotine számára. Minden mohó és telhetetlen szörny alakja, melyet emberi képzelet csak kieszelhetett, beleolvadt ebbe az egybe, a guillotineba. És mégis nincsen Franciaországban, klimájának és talajának nagy változatossága mellett is, egy füszál, egy levél, egy gyökér, egy ág, egy borsszem, mely természetesebb körülmények között érett volna meg, mint ez a borzalom. Taposd szét az emberiséget még egyszer hasonló kalapácsütésekkel és az ismét ugyanazt az eltorzult alakot igyekszik fölvenni. Vesd el ismét a sóvár kicsapongás és zsarnokságnak ugyanazt a magvát és bizonyára ismét ugyanazt a gyümölcsöt fogja teremni.
Hat szekér dübörög az utcákon. Idő, hatalmas tündér, változtasd vissza ezeket ismét azzá, amik voltak és ismét korlátlan fejedelmek diszkocsijai, hübérurak fogatai, festett arcu Jezabelek diszruhái, templomok, melyek nem az Ur házai, hanem latrok barlangjai és milliónyi éhező paraszt kunyhóivá változnak ismét! Nem; a hatalmas tündér, aki magasztosan viszi végbe a Teremtő által megállapitott rendet, nem változtatja vissza az alakjukat.
– Ha Isten akarata változtatott erre az alakra, – mondják a bölcs arab mesék jóslói az elvarázsoltnak, – maradj ugy! De ha ezt az alakot csak muló igézet által kaptad, akkor vedd föl ujra előbbi alakodat!
Változatlanul, reménytelenül dübörögnek végig a szekerek.
Mikor ennek a hat szekérnek komor kerekei fordulnak, ugy látszik, mintha hosszu, görbe barázdát vonnának az utcán a nép között. Arcok hantjait veti erre és arra az oldalra és az ekék nyugodtan haladnak előre. A házak rendes lakói annyira megszokták a látványt, hogy némely ablakban nem állanak emberek és másutt a kezek foglalkozása sem szünik meg, mialatt a szekerekben levő arcokat nézik. Néha látogatója van a lakónak, hogy a látványt szemlélje; ilyenkor aztán mint valami gondnok vagy hivatalos magyarázó, ujjával mutat erre, majd arra a szekérre, és ugy látszik, hogy azt mondja el, hogy ki ült benne tegnap vagy tegnapelőtt.
A szekérben ülők közül néhányan ezt és más jelenséget, utolsó utjukban, közönyös, merev szemmel nézik; mások még érdeklődnek az emberek és az élet iránt. Néhányan lehorgasztott fővel ülnek; mások pedig külsejükkel törődnek és ugy tekintenek a tömegre, mint ahogy azt szinházakban vagy képeken látták. Sokan szemüket behunyják és gondolkodnak, vagy kóborló gondolataikat igyekeznek összeszedni. Egy félig őrült külsejü, nyomorult teremtés a halálfélelem és rettegéstől annyira megtörött és megrészegedett, hogy énekel és táncolni akar. Egyetlenegy sem folyamodik a nép részvételéhez sem mozdulattal, sem pillantással.
Néhány lovasból álló őrség veszi körül a szekereket és gyakran fordulnak az arcok feléjük és kérdezősködnek. Ugy látszik, hogy a kérdés mindig ugyanaz; mert a válasz után a nép a harmadik szekér köré tódul. A szekér melletti lovasok kardjukkal gyakran mutatnak egy férfira. Mindenki tudni akarja, hogy melyik az; lehajtott fővel áll a szekér hátuljában és társalog egy leánnyal, aki mellette ül a szekérben és kezét fogja. Nem kiváncsi és nem törődik a körülötte levő jelenettel, csak a leánnyal beszél mindig. A hosszú Saint Honoré-utcában néha kiáltás hallatszik ellene. Ha meg is hatják őt, csupán nyugodt mosolyra késztetik, hajfürteit rázza, hogy kissé lazábban hulljanak arcába. Arcát nem képes érinteni, minthogy karjai meg vannak kötözve.
Egy templom lépcsőjén áll a kém és börtönök báránya, várja a szekereket. Betekint az elsőbe: nincs ott. Betekint a másodikba: nincs ott. Már kérdezi önmagát »föláldozott engem?« Arca kiderül, mikor a harmadikba tekint.
– Melyik Evrémonde? – kérdi egy ember mögötte.
– Az, ott hátul.
– Akinek kezét a leány fogja?
– Igen.
Az ember kiált: »Le Evrémonde-dal! A guillotinehoz mind az arisztokratákat! Le Evrémonde-dal!«
– Csend, csend! – kéri őt a kém félénken.
– És miért nem, polgár?
– Most fizeti meg a betétjét; öt perc mulva befizette. Hadd legyen békében!
– De az ember folytatja a kiabálást:
– Le Evrémondeval!
Evrémonde arca egy pillanatra feléje fordul. Evrémonde akkor meglátja a kémet, figyelmesen néz reá és tovább megy utjában.
Az órák hármat ütnek, és a nép közé vont barázda megfordul, hogy a kivégzés helyére, végéhez jusson. Az erre és arra az oldalra hányt hantok most ismét összehullanak és bezárulnak az utolsó eke mögött, amint az elhaladt, mert mind követik a guillotinehoz. Szemben levő székeken asszonyok ülnek, mint valami nyilvános kertben, szorgalmasan kötnek. A legelől levő székek egyikén áll a Bosszuangyal és barátja után nézelődik.
– Teréz! – kiáltja visitó hangon. – Ki látta őt? Defarge Teréz!
– Még sohasem hiányzott – mondja egy kötögető asszonytestvér.
– Nem. Most sem fog hiányozni! – kiáltja a Bosszuangyal haragosan. – Teréz!
– Hangosabban, – ajánlja neki az asszony.
Igen! Hangosabban, Bosszuangyal, sokkal hangosabban, még akkor is alig hall meg téged. Még hangosabban, Bosszuangyal, szitkozódva, és még az sem hozza őt el. Küldj más asszonyokat minden irányba, hogy keressék őt, hol kóborol; és ámbár küldötteid borzasztó tetteket vittek végbe, kérdéses, vajjon saját akaratukból elég messzire mennek-e, hogy megtalálják őt!
– Mily csapás! – kiáltja a Bosszuangyal, lábával dobbantva székén. – És itt vannak a szekerek! Evrémonde egy pillanat alatt ki lesz végezve és ő nincs itt. Itt a kötése a kezemben és vár reá az üres szék. Sirok haragomban és bosszuságomban.
Mikor a Bosszuangyal leszáll emelvényéről, hogy ezt megtegye, a szekerek kezdik lerakni terhüket. Szent Guillotine papjai fel vannak öltözve és készek. Zuhanás! Egy fejet mutatnak föl és a kötő asszonyok, akik még alig hogy föltekintettek egy pillanat előtt, hogy lássák őt, mikor még gondolkodni és beszélni tudott, egyet számolnak.
A második szekér kiürül és tovább halad, a harmadik közeledik. Zuhanás! – És a kötő asszonyok, akik munkájukban nem zavartatják magukat, és nem szünetelnek, kettőt számolnak.
Az állitólagos Evrémonde leszáll, a varrónőt mindjárt őutána kiemelik. Leszállás közben nem bocsátotta el türelmes kezét, még mindig tartja, amint megigérte. Gyöngéden ugy helyezi el őt, hogy háttal fordul a gépnek, mely folytonosan suhog föl és le. A leány arcába néz és köszöni a gyöngéd figyelmet.
– Nélküled, drága idegen, nem volnék ilyen nyugodt, mert én természettől fogva szegény kis jószág vagyok, remeg a szivem, nem is emelhetném gondolataimat Hozzá, aki a halált szenvedte el, hogy ma itten reményünk és vigaszunk legyen. Azt hiszem, hogy az Ég küldötte nekem.
– Vagy téged nekem – mondja Carton Sydney, – nézz reám, édes gyermekem, és ne gondolj másra.
– Semmire se gondolok, mig kezedet fogom. Semmire se fogok gondolni, ha majd elbocsátom, ha sietnek.
– Sietni fognak. Ne félj!
Ez a kettő az áldozatok mindinkább kisebbedő tömegében áll, de ugy beszélnek, mintha egyedül volnának. Szem a szemben, hang a hangban, kéz a kézben, sziv a szivben, a közös Anyának ez a két gyermeke, egyébként oly távoliak, oly különbözők egymástól, a sötét uton összekerültek, hogy együtt térjenek haza és hogy ott pihenjenek a keblén.
– Bátor és nemeslelkü barátom, megenged nekem egy utolsó kérdést? Tudatlan vagyok és nyugtalanit – egy kissé.
– Mondd meg, mi az?
– Van egy unokatestvérem, egyedüli rokonom, árva mint én, nagyon szeretem őt. Öt évvel fiatalabb, mint én, egy földmives házában él a délvidéken. A szegénység elválasztott minket egymástól és ő nem tud semmit sorsomról – mert nem tudok irni – ha tudnék is, hogyan tudathatnám vele! Jobb ugy, amint van.
– Igen, igen: jobb ugy, amint van.
– Mikor idejöttünk, gondoltam arra és most is arra gondolok, mikor kedves, bátor arcodba nézek, mely engem bátorit; ez az. Ha a köztársaság valóban jót cselekszik a szegényekkel és azoknak majd kevesebbet kell éhezniök és kevesebbet kell szenvedniök, ő akkor sokáig élhet; ő még öreg is lehet.
– Mit gondolsz, – a csendesen szenvedő szemek megtelnek könnyekkel, az ajkak kissé fölnyitódnak és megremegnek – mit gondolsz, hosszunak tetszik-e majd nekem, mig reá várok ott a jobb hazában, ahol, remélem, mi ketten részvéttel teljes védelemre találunk?
– Nem lehet hosszu, gyermekem; ott nincs idő és nincs bánat.
– Annyira vigasztalsz engem! Én oly tudatlan vagyok. Csókoljalak meg most? Itt-e a pillanat?
– Itt.
Megcsókolja ajkát; Carton is az övét; ünnepélyesen megáldják egymást. A sovány kéz nem remeg, mikor elbocsátja; a türelmes arcon csupán kedves, derült állhatatosság látszik. Közvetlenül előtte megy – eltávozott; a kötőasszonyok huszonkettőt számolnak.
– Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Ur, aki bennem hisz, még ha meghalt is, örökké fog élni: és aki itten él és bennem hisz, nem hal meg soha.
Sok hang mormol, sok arc arra fordul, sok lépés előrenyomul a csoport széléről, ugy, hogy a tömeg előre tódul, mint egy nagy vizhullám; minden eltünik. Huszonhárom.
Akkor este azt mondották róla a városban, hogy a legbékésebb ember arca volt, melyet ott valaha láttak. Sokan még azt füzték hozzá, hogy prófétainak, magasztosnak látszott.
Ugyanennek a bárdnak egyik legérdekesebb áldozata – egy nő – nem sokkal azelőtt, ugyanannak a vérpadnak a lábánál engedelmet kért arra, hogy leirhassa a gondolatokat, melyek eltöltik. Ha kinyilvánithatta volna gondolatait – és azok prófétai gondolatok voltak – igy hangzottak volna:
– Látom, hogy Barsad és Cly, Defarge, a Bosszuangyal, az esküdt, a biró, az uj zsarnokok hosszu sora, akik a réginek a kiirtásából támadtak, ugyanettől a megtorló eszköztől pusztulnak el, mielőtt még mostani működését beszüntetné! Látom, hogy egy gyönyörü város, egy ragyogó nép kiemelkedik ebből a mélységből és küzdelmeiben valóban szabaddá válik, diadalaiban és vereségeiben hosszu, hosszu éveken át halad, látom, hogy ennek és az előtte való kornak gonoszsága, melynek ez a természetes sarjadéka, fokozatosan önmagát engeszteli ki és eltünik.
– Látom azoknak az életét, akikért a magamét feláldoztam, békésen, hasznosan, szerencsésen és boldogan abban az Angliában, melyet én már nem fogok látni soha. Látom őt, keblén egy gyermekkel, mely az én nevemet viseli. Látom atyját, öreg és meghajlott, de egyébként helyreállott, mindenkinek hüséges orvosa és önmagával is megbékült. Látom a jó öreg embert, oly hosszu ideig jó barátjukat, tiz év mulva minden vagyonát reájukhagyja örökül és nyugodtan távozik megjutalmaztatása felé!
– Látom, hogy én szentség vagyok a szivökben és utódjaik szivében, még emberöltők után is. Látom őt, idős asszony, sir értem ennek a napnak az évfordulóján. Látom őt és férjét, megfutották pályájukat, egymás mellett pihennek utolsó földi pihenőjükben, és tudom, hogy az egyiknek a lelke nem tisztelte és áldotta jobban a másikat, mint mindkettejük lelke engem.
– Látom azt a gyermeket, aki nevemet viselte, mint férfiut, hogy szerencsésen halad azon az életpályán, mely egykor az enyém volt. Látom, hogy oly sikeresen halad előre, hogy az én nevem hiressé válik az övének a fényénél. Látom, hogy eltünnek a foltok, melyeket én szórtam reá. Látom őt, hogy az első az igazságos birók között és nagyrabecsült a férfiak között, hogy egy fiut, aki az én nevemet viseli, akinek a homlokát és aranyos haját ismerem, idevezet erre a helyre – mely akkor barátságos lesz és megszabadul ennek a napnak torzitó foltjaitól – és hallom, amint a gyermeknek lágy és remegő hangon elmondja történetemet.
– Amit most teszek, az sokkal, sokkal jobb, mint amit valaha cselekedtem; az a nyugalom, melynek elébe megyek, sokkal, sokkal üdvözitőbb, mint amilyet valaha ismertem.