Megfizették borukat és eltávoztak. Defarge felesége kötését figyelte, mikor az időses ur előjött a sarokból és őt néhány szóra kérte.
– Szivesen, uram – mondta Defarge és nyugodtan az ajtóhoz lépett vele. Beszélgetésük rövid, de határozott volt. Már az első szónál Defarge fölriadt és nagyon figyelmessé vált. Egy percig sem tartott, egyet bólintott és kiment. Az ur intett azután a fiatal hölgynek és ők is kimentek. Defargené gyors ujjakkal kötött, szemöldökei nem mozdultak, nem látott semmit.
Mikor Lorry Jarvis és Miss Manette igy elhagyták a kocsmát, Defargehoz csatlakoztak a kapualjban, ahová ő éppen az imént utasitotta a másik társaságot. Ez egy kicsiny, büzös, sötét udvarnak volt a kijárata és nagy háztömeghez vezető közös bejárás, ahol nagyon sokan laktak. A sötét téglázott bejáratban, amely a homályos, téglázott lépcsőházba vezetett, Defarge letérdelt öreg gazdája gyermeke előtt és kezét ajkához emelte. Gyöngéd cselekedet volt, de a kivitel módja nem volt gyengédnek mondható; arca nehány másodperc alatt csodálatos változáson ment keresztül. Nem volt már kedélyes, nyilt a tekintete, titkolódzó, dühös, veszedelmes emberré változott.
– Nagyon magas; kissé nehéz fölmenni. Jobb, ha lassan kezdjük – szólt Defarge kemény hangon Lorryhoz, amint a lépcsőn fölfelé kezdtek menni.
– Magában van? – suttogta az utóbbi.
– Egyedül! Isten segitse őt, ki legyen vele! – válaszolt a másik halkitott hangon.
– Tehát mindig egyedül van?
– Igen.
– Saját kivánságára?
– Saját kényszere folytán. Ugy van még mostan is, ahogyan akkor volt, amikor először láttam őt, mikor engem megtaláltak és megkérdeztek, hogy magamhoz veszem-e őt? Megmondották, hogy biztonságom érdekében tartsam titokban az ő ittlétét.
– Nagyon megváltozott?
A korcsmáros megállott, kezével a falra ütött és iszonyuat káromkodott. Egyenes válasznak nem lett volna ilyen hatása. Lorry kedélye mindinkább nyomottabbá vált, mennél magasabbra jutott két társával.
Ilyen lépcső, az ő járulékaival a régebbi Páris sürün lakott részében mostan elég kellemetlen volna; de akkor undoritó volt arra nézve, aki ehhez nem szokott hozzá és érzékei nem fásultak el. Ebben a nagy piszoktól duzzadó háztömegben minden kicsiny lakás hulladékait a lépcsőn hagyta, kivévén azt, amit az ablakon át kidobtak. Az ezáltal keletkezett rothadás megfertőzte a levegőt, melyhez még hozzájárult a szegénység- és szükségnek megmagyarázhatatlan szennyessége. Ez a két forrás egyesülve, a levegőt türhetetlenné változtatta. Ilyen légkörben, meredek, sötét méreggel és piszokkal telitett aknán vezetett az ut. Lorry a saját, valamint ifju kisérője folyton növekedett izgalmainak hatása alatt kétszer megállt, hogy pihenjen. Minden ilyen pihenőnél egy szük ablakrostély nyilott, amelyen az a kevés, talán még meg nem romlott levegő is elillanni látszott és az undoritó párák beáradtak. A rozsdás lemezek között a vad rendetlenségben össze-vissza halmozott házak tömkelegét lehetett megpillantani; semmi, ami közelebb vagy távolabb volt a szemhatárhoz, nem mutatta egészséges életnek, fejlődő jövőnek nyomát.
Végre elérték az utolsó lépcsőt és harmadszor is megpihentek. Még egy lépcsőn kellett felkapaszkodni, amely még meredekebb és szükebb volt, mielőtt a padlásszobákhoz jutottak. A korcsmáros, aki kissé előrement és mindig Lorry oldalán haladt, mintha attól tartana, hogy a fiatal hölgy kérdést találna hozzá intézni, itt megfordult, kabátja zsebeit tapogatta, melyet vállára vetve viselt és kulcsot vett elő.
– Az ajtó tehát zárva van, barátom, – mondá Lorry meglepődve.
– Igen – volt Defarge válasza.
– Szükségesnek tartja, hogy a szerencsétlen uriember ilyen magányban tartassék?
– Szükségesnek tartom, hogy zár alatt legyen. – Defarge ezt fülébe suttogta, miközben egészen odahajolt hozzá és homlokán komor ráncok jelentkeztek.
– Miért?
– Miért? Mert olyan sokáig élt bezárva, hogy félne, dühöngne, darabokra tépné önmagát, meghalna, vagy nem tudom, hogy micsoda veszedelembe kerülne, ha ajtaja nyitva maradna.
– Lehetséges ez? – kiáltott föl Lorry.
– Lehetséges! – ismételte Defarge keserüen.
– Igen! Szép világot élünk, ha ez lehetséges, és sok más ilyen dolog is lehetséges, nemcsak lehetséges, de meg is történik ez alatt az ég alatt mindennap. Az ördög sokáig él. De menjünk.
Ez a párbeszéd oly halk hangon folyt, hogy egy szó sem érte az ifju hölgy fülét. Azonban ő a heves felindulástól ugy remegett, arcán oly rettenetes gyötrelem, rémület és borzalom fejeződött ki, hogy Lorry szükségesnek látta, hogy egy-két nyugtató szót szóljon hozzá.
– Bátorság, drága Miss! Bátorság! Üzlet! A legrosszabb elmulik egy perc alatt; csak a szoba ajtaján kell áthatolni és a legrosszabb elmult. Akkor aztán kezdődik mindaz a jó, vigasz, szerencse, amit hoz neki. A mi jó barátunk támogatni fogja a másik oldalon. Ez helyes, Defarge barátom! Jöjjön most! Üzlet! Üzlet!
Lassan és óvatosan haladtak fölfelé. A lépcső rövid volt és hamar elérték utolsó fokát. Minthogy ott hirtelen megfordult, egyszerre a három férfi előtt állottak, ezeknek a feje egymáshoz közel hajolt és néhány hasadékon és a falban lévő lyukon keresztül feszült figyelemmel néztek a szobába, amelyhez az ajtó tartozott. Mikor lépéseket hallottak maguk mögött, megfordultak. A három egynevü ember volt, aki a korcsmában iddogált.
– Látogatásán való meglepetésemben megfeledkeztem róluk – magyarázta Defarge. – Menjetek, jó fiuk, dolgunk van itt.
A három ember elsiklott mellettük és csöndben lefelé ment. Más ajtó azon az emeleten nem volt és a korcsmáros éppen e felé az ajtó felé közeledett. Mikor ismét egyedül maradtak, Lorry félig halkan, szemrehányóan kérdezte tőle:
– Ön Manette urat mutogatja?
– Megmutatom őt, ugy, amint látta, néhány kiválasztott egyénnek.
– Helyes ez?
– Azt hiszem, hogy az.
– Ki az a néhány? Hogy válogatja ki őket?
– Valódi férfiakat választok ki, akik az én nevemet viselik, – Jacques a nevem – akikre ez a látvány hasznos lesz. De elég! Ön angol; ez nem tartozik ide; kérem, várjon itten egy pillanatig.
Visszamaradást jelző kézmozdulattal lehajolt és a falon levő repedésen benézett. Majd kiegyenesedett, kétszer-háromszor az ajtóra ütött – nyilván azzal a céllal, hogy zajt üssön. Ugyanazzal a célzattal a kulcsot három- vagy négyszer végighuzta az ajtón, mielőtt ügyetlenül a zárba dugta és a lehető legnagyobb zaj kiséretében felnyitotta.
Az ajtó lassan nyilt befelé. Defarge benézett és valamit mondott. Gyönge hang válaszolt valamit. Nem igen beszélhettek többet egy szótagnál, mindkét részről.
Defarge vállán keresztül visszanézett és intett nekik, hogy lépjenek be. Lorry átkarolta a leány derekát és szorosan fogta őt, mert érezte, hogy összeesik.
– Ü… ü… üzlet, üzlet! – biztatta őt, s nedvesség volt az arcán, mely nem látszott üzletszerünek…
– Jöjjön be, jöjjön be!
– Félek – válaszolta remegve.
– Mitől? Kitől?
– Tőle. Atyámtól.
Lorry szinte kétségbeesetten fonta nyaka köré a vállán remegő kart, fölemelte a leányt és ugy vitte a szobába. Az ajtó mellett letette és tartotta, mialatt a leány beléjekapaszkodott.
Defarge kihuzta a kulcsot, betette az ajtót és belülről bezárta, a kulcsot aztán ismét kihuzta és kezében tartotta. Mindezt rendszeresen végezte, oly zaj kiséretében, amilyet csak ütni képes volt. Végül sulyos lépésekkel a szobán végigment az ablakhoz. Ott megállt és megfordult.
A padláskamra, mely arra a célra épült, hogy tüzifának legyen a lerakóhelye, szük és sötét volt. Ablaka tulajdonképpen ajtó volt, fölötte emelődaru, hogy az utcáról a fát felhuzzák; üveg nem volt rajta, közepén két szárnnyal záródott, mint más francia szerkezetü ajtó. Hogy a hideg levegő ne tóduljon be, az ajtó egyik szárnya be volt téve, a másik kissé nyitva állott. Ilyen módon olyan kevés világosság jutott a kamrába, hogy belépéskor nehezen lehetett valamit is látni és csak hosszas megszokás képesitett arra, hogy ebben a homályban csinosságot igényelő munkát lehessen végezni. És mégis ilyen munkát végeztek a padlásszobában; u. i. háttal az ajtónak és arccal az ablak felé fordulva, ahonnan a korcsmáros nézte őt, őszhaju férfi ült alacsony padon, előrehajolva és szorgalmasan cipőket készitett.
6. Fejezet.
A cipész.
– Jó napot! – mondá Defarge – és az ősz fejre letekintett, mely mélyen ráhajolt a cipőkészitésre.
A fej egy pillanatra fölemelkedett és gyönge hang válaszolt a köszöntésre, mintha távolról jönne.
– Jó napot!
– Látom, hogy még mindig keményen dolgozik.
Nagy szünet után a fej ismét felemelkedett egy pillanatra és a hang válaszolta:
– Igen, dolgozom.
Ezuttal zavart szempár tekintett a kérdezőre, majd az arc ismét lehajolt.
A hangnak szintelensége részvétet keltő és rettenetes volt. Nem fizikai gyöngeség okozta, ámbár a hosszas bebörtönözésnek és sovány élelmezésnek is része volt benne. Sajnálni való sajátosságát az egyedüllét és a nem használás eredményezte. Olyan volt, mint gyönge visszhangja a régen elhangzott szónak. Teljesen elvesztette az emberi hang életerejét és hangzóképességét, és az érzékekben olyan benyomást keltett, mint valami egykori szép szin, amely alig látható halvány folttá fakult. Nyomott és tompa volt, hogy földalatti hangnak tünt föl. Oly kifejezően beszélt egy reménytelen, elveszett teremtményről, hogy valami éhező vándor, aki kimerült a pusztában való magános vándorlástól, hazáját és barátait ilyen hangon emlithette, mielőtt lefeküdt, hogy meghaljon.
Néhány perc csendes munkában telt el és a fakó szemek ismét fölpillantottak, nem érdeklődés vagy kiváncsisággal, hanem tompán, gépiesen észlelték, hogy az a hely, amelyen az egyedül észrevett látogató állott, nem volt még üres.
– Szeretnék több világosságot ide bebocsátani. El tud viselni egy kissé többet? – mondá Defarge, aki nem forditotta el tekintetét a cipésztől.
A cipész megállott munkájában, üres tekintettel nézett maga mellett a földre először az egyik, azután a másik oldalra és végül föltekintett a beszélőre.
– Mit mondott?
– El tud viselni kissé több világosságot?
– El kell viselnem, ha beereszti. (A második szót alig észrevehetően hangsulyozta.)
A nyitva levő ajtó szárnyát kissé jobban kinyitották és kapoccsal megerősitették. Széles fénysugár ömlött be a padlásszobába és látni engedte a munkást félig kész cipővel az ölében, szünetelve munkájában. Néhány közönséges szerszám, különböző bőrdarab feküdt lábainál és a padon. Fehér volt a szakálla, rendezetlenül nyirott, de nem hosszu, beesett az arca és különösen fényes a szeme. Beesett, sovány arca szemét nagyobbnak tüntette volna föl még most is fekete szemöldöke és kuszált, fehér haja alatt abban az esetben is, ha nem lett volna nagy, de természeténél fogva olyan volt és mostan természetellenesen nagynak látszott, sárga, rongyos, mellén nyitott inge mutatta kiaszott és lesorvadt testét. Ő maga, ócska vászonkabátja, lógó harisnyája, szegényes, rongyos ruhája, a napvilágtól és levegőtől való hosszas távoltartás következtében egyformán tompa, sárga pergament szinüvé fakult, ugy hogy nehéz volt egyiket a másiktól megkülönböztetni.
Egyik kezét szeme és a napvilág közé tartotta, még csontjai is átlátszóknak tüntek fel, amint ott ült merev, üres tekintettel, szünetelve munkájában. Nem nézett rá az előtte álló alakra, anélkül, hogy előbb ne tekintett volna maga elé a földre, előbb az egyik, majd a másik oldalra, mintha elvesztette volna azt a szokást, hogy helyet és hangot egymással összeköttetésbe hozzon; sohasem beszélt anélkül, hogy előbb ilyen módon ne tétovázott volna.
– Be akarja ma fejezni azt a pár cipőt? – kérdezte Defarge és intett Lorrynak, hogy jöjjön előre.
– Mit mondott?
– Be akarja ma végezni azt a pár cipőt?
– Nem mondhatom, hogy akarom. Azt hiszem. Nem tudom.
De a kérdés munkájára figyelmeztette őt és ujra föléje hajolt.
Lorry csendesen előrejött, a leányt otthagyta az ajtó mellett. Mikor már egy-két perc óta Defarge oldala mellett állott, a cipész föltekintett. Nem csodálkozott azon, hogy egy másik alakot is látott, egyik kezének nyugtalan ujjai ajka fölé tévedtek, mikor rájuk nézett (ajka és körmei egyformán sápadt ólomszinüek voltak), a keze aztán munkájára siklott és ő ismét a cipő fölé hajolt. A nézés és a cselekvés csak egy pillanatot igényelt.
– Vendége van, mint látja – mondá Defarge.
– Mit mondott?
– Vendége van.
A cipész föltekintett, mint az imént, de anélkül, hogy kezét munkájától eltávolitaná.
– Hallja! – mondá Defarge – itt van ez az ur, ki a jól elkészitett cipőt meg tudja birálni. Mutassa meg neki a cipőt, amelyen dolgozik. Fogja, uram!
Lorry kezébe vette.
– Mondja meg az urnak, hogy micsoda fajta ez a cipő, és a készitője nevét is!
A szokottnál hosszabb szünet állott be, mielőtt a cipész válaszolt:
– Elfelejtettem, hogy mit kérdezett. Mit mondott?
– Azt mondottam, hogy képes volna-e ennek az urnak megmondani, hogy miféle az a cipő.
– Női cipő. Sétacipő fiatal hölgy számára. Legujabb divatu. Sohasem láttam a divatot. Egy minta volt a kezemben. – Rátekintett a cipőre, kissé büszke tekintettel.
– Mi a készitő neve? – kérdezte Defarge.
Most, hogy keze nem volt munkával elfoglalva, jobbkezének bütykeit baljának mélyedéseibe illesztette és azután a balkéz bütykeit a jobbkéz mélyedéseibe, majd egyik kezével szakállát simogatta; ezt tette folytonos egymásutánban, pillanatnyi megszakitás nélkül. Az a feladat, hogy őt kiszólitsák abból a gondolatnélküliségből, melybe minden beszélgetés után jutott, körülbelől olyan lehetett, mint mikor gyönge embert aléltságból kell eszméletre hozni; vagy mintha valaki arra igyekeznék, hogy egy haldokló lelkét föltartóztassa, abban a reményben, hogy még valamit megtudhat tőle.
– Nevemet kérdezte?
– Természetesen.
– Százöt, Északi Torony.
– Ez minden?
– Százöt, Északi Torony.
Tompa hanggal, mely sem sóhaj, sem nyögés nem volt, munkája fölé hajolt ismét, mig a csendet ujból meg nem törték.
– Ön nem hivatásos cipész? – kérdezte Lorry, miközben szilárdan rátekintett.
Üres szeme Defarge felé nézett, mintha azt akarná, hogy ő vegye át a kérdezést; minthogy azonban nem kapott segitséget, a kérdező felé fordult ismét, megelőzőleg azonban a földet kereste.
– Hogy hivatásos cipész vagyok-e? Nem, nem voltam hivatásos cipész. Itt – itt tanultam. Magamtól. Engedelmet kértem…
Ismét szórakozott lett néhány percre, kezével játszott az egész idő alatt. Szeme végre lassan visszatért az archoz, ahonnan letévedt; mikor ismét rajta pihent, összerezzent és ujra beszédbe fogott olyan módon, mint mikor az álmából hirtelen felébredő az elmult éjszaka egy tárgyára tér vissza.
– Engedelmet kértem arra, hogy megtanulhassam, és hosszu idő után, nagy fáradsággal megkaptam, azóta folyton cipőt csinálok.
Mikor kezét a cipő felé kinyujtotta, amelyet elvettek tőle, Lorry igy szólt hozzá, miközben mereven nézett az arcába:
– Manette ur, nem emlékszik reám?
A cipő a földre hullott és ő tompán nézett a kérdező arcába.
– Manette ur! – Lorry kezét Defarge karjára tette – emlékszik-e erre az emberre? Nézzen reá! Nézzen reám! Nem dereng-e emlékében egy öreg bankár, egy régi üzlet, egy öreg szolga, egy régi kor képe, Manette ur!
A hosszu ideig fogságban sinylődött merev tekintettel fölváltva Lorryra, majd Defargera nézett, a lelkére boruló sötét ködön keresztül lassankint egy élénken gondolkodó elmének régen elmosódott vonásai tolultak homloka közepére. A homlok elborult ismét, a vonások gyöngültek, eltüntek; de megjelentek. Éppen ugy megismétlődött ez a kifejezés leányának szép fiatal arcán, aki a fal mellett egy helyre kuszott, ahonnan láthatta őt; ott állott most és őt nézte, kezét eleinte rémült szánalommal tartotta maga elé hogy távol tartsa őt magától, hogy megóvja magát a reátekintéstől; de most feléje nyult remegő vággyal, hogy a kisérteties arcot meleg keblére ölelje, hogy szeretetével az életnek, a reménynek visszaadja – oly pontosan ismétlődött meg ez a kifejezés (erősebb vonásokban) ifju szép arcán, hogy mozgó fénynek látszott, mely róla a leány arcára került.
Azonban őreá sötétség borult ismét. Mindinkább csökkenő figyelemmel nézte a két férfit, homályos zavarában szeme a földet kereste és a szokott módon tekintett maga körül. Végül hosszu, mély sóhajjal elővette ujra a cipőt és munkájához látott.
– Fölismerte őt uram? – kérdezte Defarge suttogva.
– Igen, egy pillanatra. Eleinte teljesen reménytelennek hittem, de minden kétséget kizáróan, egyetlen egy pillanatig csupán, láttam azt az arcot, amelyet olyan jól ismertem azelőtt. Ss! Lépjünk hátrább! Ss!
A leány a padlásszoba falától egészen a pad közelébe jött, amelyen ő ült. Valami irtóztató nyilatkozott meg abban, hogy ő nem tudott semmit arról az alakról, mely kezét kinyujthatta, megérinthette volna őt, amint munkája fölé volt hajolva.
Egy szót sem szólottak, egy hang sem hallatszott. A leány szellemként állott mögötte, ő pedig munkája fölé hajolt.
Végül véletlenül ugy történt, hogy neki a kezében levő szerszámot a vágókéssel kellett felcserélni. A kés nem azon az oldalon feküdt, ahol a leány állott. Felvette és éppen munkája fölé akart hajolni, mikor a leány ruháját megpillantotta. Fölnézett és meglátta arcát. A két szemlélő oda akart lépni, de a leány kezével visszatartotta őket. Nem félt attól, hogy a késsel feléje döfhet; amazok attól féltek.
Rettegő tekintettel nézett a leányra, egy idő mulva ajka szavakat képezett, ámbár hang nem hallatszott. Nehéz, gyors lélegzése szüneteiben, lassankint hallani lehetett, amint mondta:
– Mi ez?
A leány, arcán lefolyó könnyek árjában, kezét ajkához szoritotta és csókot intett feléje, majd kezét mellére fektette, mintha az ő gyöngült fejét hajtaná oda.
– Nem a börtönőr leánya?
A leány tagadó mozdulatot tett:
– Nem.
A leány nem bizott még szava hangzásában, melléje ült a padra. Ő visszahuzódott; a leány azonban kezét karjára fektette. Különös borzongás érte őt, mikor a leány ezt tette, és látható volt, amint testén végigfutott; gyengéden letette a kést, amint mereven nézett reá.
A leány aranyos haját, melyet fürtökben hordott, hirtelen visszahajtotta ugy, hogy az válláról omlott le. Ő félénken, habozva nyujtotta ki kezét feléje, néhány fürtöt megfogott és nézte. Ezenközben ujra visszaesett zavarába és ujabb mély sóhajtással cipőjén dolgozni kezdett.
De nem sokáig. A leány eleresztette karját és kezét az ő vállára fektette. Mikor ő kétszer-háromszor kétkedően pillantott oda, mintha meg akarna bizonyosodni afelől, hogy tényleg a vállán van, félretette munkáját, nyakához nyult és levett onnan egy megfeketedett, zsinórral körültekert összehajtott lapot. A kis csomagot térdén óvatosan kibontotta és tartalmát, egy kevés hajat, előszedte, csak egy-két hosszu aranyos hajszál volt, melyet hosszu idővel ezelőtt ujjára tekert.
A leány haját ismét kezébe vette és figyelmesen vizsgálta.
– Ugyanaz. Hogyan lehetséges ez? Mikor volt? Hogyan történt?
Mikor ez a koncentráló kifejezés homlokára visszatért, ugy látszott, hogy tudatára jött annak, hogy ez a kifejezés a leány arcán is ott van. A világosság felé forditotta őt és reánézett.
– Azon az estén, mikor engem kihivtak, ő fejét vállamra hajtotta… busult azon, hogy elmegyek, ámbár én nem busultam; és mikor az Éjszaki Toronyba hoztak, ott találták ezt a kabátom ujján.
– Hagyjátok ezt nekem. Ez nem segitheti elő testem menekülését, csupán a lelkemét. Ezeket a szavakat mondtam akkor. Nagyon jól emlékszem.
Ennek a beszédnek a szavait ajkával sokszor alakitgatta, mielőtt elmondani képes volt. Mikor aztán ugytalálta, hogy azok hangzanak, összefüggően, de lassan beszélt.
– Hogyan történt ez? Te vagy az?
A két szemlélő ismét előre akart rohanni, amint ijesztő hirtelenséggel a leány felé fordult. A leány azonban nyugodtan ült, mialatt ő megragadta őt, és halk hangon mondotta:
– Kérlek, jó uraim, ne jöjjetek közelünkbe, ne beszéljetek, ne mozduljatok.
– Hallga! – kiáltott ő – Kinek a hangja volt ez?
Keze elengedte a leányt, amint ezt kiáltotta és fehér hajába markolt és tépte vad dühvel. A kiáltás elhangzott, elveszett, mint minden elveszett belőle a cipőkészitést kivéve; a kis csomagot ujra összehajtotta és nyakán biztonságba helyezni igyekezett, de még mindig a leányra nézett és zavartan rázta fejét.
– Nem, nem, nem, nagyon is fiatal, nagyon is viruló vagy. Nem lehet. Nézd mi lett a fogolyból. Ez nem az a kéz, ez nem az az arc, melyet ő ismert, ezt a hangot ő nem hallotta. Nem, nem. Ő is és én is – az Éjszaki Torony lassu évei előtt voltunk – századokkal ezelőtt. Mi a neved, bájos angyalom?
Gyengéd hangját és enyhülő viselkedését kedvező jelként üdvözölve, leánya letérdelt előtte és könyörgő kezét mellére fektette.
– Ó uram, más alkalommal megtudod majd nevemet, hogy ki volt anyám, ki volt atyám és hogy hogyan volt az, hogy sohasem ismertem az ő szomoru történetüket. Most nem mondhatom, itt nem tehetem. Amit itt és most mondhatok, csak az, kérlek, tedd kezedet fejemre és áldj meg. Csókolj, ölelj meg! Ó, drágám!
Az ő télies, fehér feje elvegyült a leány aranyos fürteiben, meleg ragyogással övezte, mintha a szabadság napja fénylene rajta.
– Ha hangom, – nem tudom, hogy ugy van-e, de remélem – ha hangom azéra emlékeztet, akinek hangja lágy muzsikaként zengett füledben, sirasd, sirasd! Ha hajam tapintása kedves főre emlékeztet, mely kebledre hajolt, mig fiatal és szabad voltál, sirasd, sirasd! Ha otthonra célzok, mely előttünk áll, melyben hü leszek hozzád, szivem minden szeretetével, minden kötelességével, ha ez otthonra emlékeztet, mely már régen elhagyatott maradt, mialatt szegény szived elepedt érette, sirasd, sirasd!
Nyakát átkarolta és mint gyermeket, keblén ringatta.
– Ha azt mondom, neked, egyetlenem, hogy kínjaid véget értek, hogy azért jöttem, hogy innen elvigyelek és hogy Angliába megyünk, hogy békében és nyugalomban éljünk, ha emlékeztetlek arra, hogy hasznos életedet bünös kézzel tétlenségre kárhoztatták, hogy szülőhazád, Franciaország, volt oly kegyetlen hozzád, sirasd, sirasd! Ha megmondom, hogy mi a nevem, ha még élő atyámról, meghalt anyámról beszélek, ha megtudod, hogy imádott atyám előtt térdelnem kell, hogy bocsásson meg azért, hogy őérette nappal soha nem küzdöttem, éjjel nem virrasztottam, mert szegény anyám szeretete ezt a kínt eltitkolta előttem, sirj, sirasd őt, sirass engem! Adjatok hálát az Istennek, ti jó urak! Szent könnyeit érzem arcomon, zokogása szivemet éri. Nézzétek! Adjatok Istennek hálát érettünk, adjatok hálát.
Manette leánya karjaiba hanyatlott, arcát keblébe rejtette. Ez a látvány megható és mégis rettenetes volt. A két szemlélő elfödte arcát. Arra a kimondhatatlan szenvedésre és jogtalanságra emlékezett, amely ezt a jelenetet megelőzte.
A padlásszoba nyugalma sokáig zavartalan maradt és viharos keble, megrendült alakja végre megnyugodott, hisz minden vihart nyugalom követ – az emberiség szempontjából a nyugalom és csendnek jelképe, melyben végül az életnek mondott vihar is elcsendesül – a két férfi előjött, hogy az atyát és leányát a földről fölemelje. Ő fokonkint a padlóra csuszott és fáradt lethargiában feküdt ott. Leánya melléje ült, feje az ő karján pihent és hosszu fürtjei mint valami függöny a napfénytől megvédték.
– Ha – szólt a leány, kezét nyujtva Lorrynak, aki föléjük hajolt és több izben orrát fujta, – ha ugy lehetne intézni, hogy anélkül, hogy őt zavarnók, Párist azonnal elhagyjuk, ugy hogy őt innen a kapuból egyenest elvigyük…
– De fontolja meg, képes-e ő utazni? – kérdezte Lorry.
– Sokkal jobb ránézve, azt hiszem, minthogy itt maradjon ebben a városban, mely oly borzasztó reá.
– Igaz! – mondá Defarge, aki ott térdelt és figyelve hallgatózott.
– Több mint igaz: különböző okból legjobb, ha Manette ur kivül van Franciaországon. Béreljek kocsit és postalovakat?
– Ez üzlet, – mondá Lorry és azonnal rendszeres modorát öltötte föl – és ha üzleti ügyet kell elintézni, legjobb, ha én végzem.
– Akkor legyen szives, hagyjon magunkra, – sürgette Miss Manette. – Látja, hogy mily nyugodt lett, nem kell félni mostan attól, hogy őt velem egyedül hagyja. De miért is? Ha bezárja az ajtót, hogy ne háborgassanak, nem kétlem, hogy visszatértekor oly nyugodtnak fogja találni, mint amilyen volt, amikor elhagyta. Mindenesetre gondjaimba veszem őt, mig visszatér, és azután azonnal elvisszük innen.
Mindketten, Lorry is és Defarge is, nem nagyon voltak hajlandók, hogy ezt a tanácsot kövessék, és szivesen látták volna, ha közülök egyik ottmarad. De minthogy nemcsak kocsit és lovat, hanem utileveleket is kellett szerezni, és az idő is sürgetett, minthogy a nap már nyugovó félben volt, végre aztán ugy egyeztek meg, hogy az elintézendő dolgokat megosztják és elsiettek, hogy el is végezzék.
Mikor az este beköszöntött, a leány fejét atyjáé mellé hajtotta a kemény padlóra és őt figyelte. A homály mindinkább sötétült, mindketten nyugodtan feküdtek ottan, mig fény nem hatolt be a fal repedésein.
Lorry és Defarge mindent elkészitettek az utazáshoz és utiköpenyeken, takarókon, kenyér és huson kivül borról és forró kávéról is gondoskodtak. Defarge az ételt, italt és a lámpát, melyet magával hozott, a padra helyezte (a padlásszobában nem volt más egyéb, mint egy szalmazsák), és Lorry segitségével a foglyot talpra állitották.
Emberi ész nem lett volna képes arra, hogy arcának tétova, üres tekintetéből lelke titkaiban olvasson. Vajjon tudta-e, hogy mi történt, emlékezett-e arra, amit neki mondottak, tudta-e, hogy szabad, oly kérdések voltak, melyekre még a legélesebb elme sem lett volna képes válaszolni. Megszólitották, de válaszai oly zavartak és lassuak voltak, hogy zavarodottsága aggodalmat keltett bennük és megegyeztek abban, hogy egyelőre tovább nem kisérleteznek vele. Rettegő, néha heves módon fejét keze közé fogta, ezt a szokását előbb nem vették észre; de leánya szavainak a hangja gyönyörködtette és valahányszor beszélt, mindig feléje fordult.
Az olyan ember alázatos módjával, aki hosszu idő óta megszokta, hogy a kényszernek engedjen, megevett és megivott mindent, amit eléje tettek, felvette a köpenyt és takarókat, melyet neki nyujtottak. Szivesen vette, hogy leánya karját az övébe füzte, és kezét mindkét keze közé fogta.
Lassan leszállottak; Defarge elől ment a lámpával, Lorry zárta be a kis menetet. Néhány foknyit mentek csak a hosszu lépcsőn, mikor ő megállott és a tetőt és a környező falakat bámulta.
– Emlékszel a helyre, atyám? Emlékszel arra, hogy ide jöttél?
– Mit mondottál?
De még mielőtt megismételhette volna a kérdést, ő választ mormolt, mintha a leányát ismételte volna.
– Emlékszem-e? Nem, nem emlékszem. Nagyon régen volt.
Nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy börtönéből ebbe a házba hozták. Hallották, amint maga elé mormolta: »Százöt, Északi Torony«, és mikor körültekintett, láthatóan kereste az erős várfalakat, melyek oly hosszu ideig fogva tartották. Mikor az udvarba jutottak, ösztönszerüen megváltoztatta lépését, mintha azt várná, hogy felvonóhidra lépnek; minthogy felvonóhid nem volt és megpillantotta a nyilt utcán várakozó kocsit, elengedte leánya kezét és ismét fejéhez kapott.
A kapu előtt nem volt tolongás; senkit sem lehetett a sok ablakban látni; még véletlenül arra menő sem volt az utcán. Természetellenes csend és elhagyatottság uralkodott; csak egy lélek volt látható, Madame Defarge, aki az ajtófélfának támaszkodott, kötött és semmit sem látott.
A fogoly a kocsiba szállott, leánya követte, Lorry már a lépcsőn állott, mikor szánalmas hangon kérte őt, hogy szerszámait és a befejezetlen cipőket hozza magával. Defargené rögtön odaszólt urához, hogy ő elhozza és kötésén dolgozva ment az udvaron keresztül. Gyorsan lehozott mindent és a kocsiba nyujtotta. – Közvetlenül azután ismét nekitámaszkodott az ajtófélfának, kötött és semmit sem látott.
Defarge a bakra szállott és odaszólott a postakocsishoz:
A kocsis ostorával pattantott és elrobogtak a pislogó, fölöttük ingó lámpák alatt.
A lámpák alatt, – melyek a jobb utcákban világosabban, a rosszabbakban homályosabban imbolyogtak – fényesen megvilágitott üzletek és kávéházak, vidám embertömegek, szinházak bejárata mellett a nagy város egyik kapujához. Katonák álltak ottan őrt, lámpával fölszerelve.
– Uti leveleiket, utasok!
– Itt vannak, tiszt ur – mondá Defarge, leszállott és félrevezette őt.
– Ezek az őszfejü urnak az utilevelei. Velem adták a… – hangját halkitotta. A katonák lámpái izgatottan mozogtak, az egyik egyenruhás kar benyult a kocsiba és a karhoz tartozó szem nem mindennapi vagy minden éjjeli pillantással nézte meg az őszhaju urat.
– Rendben van!
– Előre! – hangzott az egyenruhás szava.
– Adieu! – mondá Defarge. Igy haladtak mindig homályosabban égő és imbolygó lámpások alatt ki a csillagos ég alá.
A mozdulatlan és örökös napok boltozata alatt (ezek közül némelyik oly távolságra van ettől a kicsiny földtekétől, hogy a tudósok állitása szerint kétes, vajjon sugarai fölfedezték-e már a világürnek ezt a pontját, ahol cselekvés, vagy szenvedés van folyamatban) az éjszaka árnyai szélesen feketéltek. A virradatig terjedő hideg, nyugalomnélküli hosszu időközben ismét susogták Lorry Jarvis fülébe – aki szemben ült az eltemetett és kiásott emberrel és azon tépelődött, hogy milyen szellemi ereje veszett el mindörökre, és hogy milyen erők lesznek képesek őt ismét helyreállitani – a régi kérdést:
– Remélem, hogy szivesen lép ismét az életbe?
És a régi választ:
– Nem tudom.