Bözsi kisasszony
Egy szép őszi délután három óra felé ment egy Bözsi kisasszony a körúton. A köruton. Ez a Bözsi kisasszony az irodába ment. Az iroda az Aradi-utcában volt. Ügyvédi iroda volt. Ott kellett lenni Bözsi kisasszonynak délelőtt kilenctől egyig és délután háromtól fél hétig. Bözsi kisasszony ment szivesen, csak minden harmadik lépésnél meg kellett állani neki, mert a harisnyáját kellett neki megigazitani. A szoknyán keresztül fel kellett neki kaparászni a harisnyát a két térdéről, mert a harisnya mindig csuszott lefele, mert a harisnyakötő nem tudta szoritani a harisnyát, mert a harisnyakötő gumija ki volt tágulva. Bözsi kisasszony grimaszt vett az arcára mindig a hányszor le kellett nyulni a harisnyakötőhöz. C, jaj.
Tegnap már észrevette Bözsi kisasszony hogy tágul a gumi s két szantimetterrel szükebbre varrta még az este. És megint engedni kezd már. Bözsi kisasszony kapkodott menés közben a térdéhez és ugy nézett körül, mintha panaszkodni szeretne valakinek, hogy az egész fizetése száztiz korona s azt mind haza kell adni a beszerzéshez és négy korona nyolcvanat kérnek hatvan szantimetter gumiért, egy ilyen rongy gumiért és most tessék megint vehet másikat.
Az utcán 1917 volt. A hirdetőoszlop mellett egy suhanc állott, egy pár skatulya cigarettet tartott ki s azt mondta Bözsi kisasszonyak:
– Elfte ármé. Elfte ármé.
Bözsi kisasszony egyszer csak érezte hogy az egyik harisnya szalad a lábán lefele. Megkapta a lábaszárát és bebujt egy kapu alá. Lehajolt, a szoknyát felrántotta, visszahuzta a térdére a harisnyáját. A gumi leesett a bokájára. Jaj ez a vacak. Bözsi kisasszony felhuzta a gumit a térde fölé, jó magosra hogy a husa megtartsa. Egy ur jött lefele a lépcsőházban. Észrevette mivel van elfoglalva Bözsi kisasszony. Megállott. Bözsi kisasszony elengedte a szoknyáját a térdéről és fölegyenesedett. Az ur szembe nézett Bözsi kisasszonnyal. Bözsi kisasszony elpirult. Az urnak kinyilt a szája:
– De szép lába van nagysád.
Bözsi kisasszony már kivül is volt a kapun. Az ur vagy micsoda utána ment. Azt mondta a Bözsi kisasszony hátának:
– Becsületszavamra gyönyörü lába van nagysád.
Bözsi kisasszony nem birt jobban sietni mint a hogy sietett, mert a gumi megint fészkelődött. Az ur köhögött a háta mögött, mintha gégekatarrhusa lenne neki. Pedig kutya baja volt az urnak. Jó husba volt, vad uj ruha volt a testén, háromszáz koronás boxcipő a lábán, erőszakos brilliáns a kisujjában. Bözsi kisasszony nem tudta hogy kell neki most viselkedni. Az egész olyan ujság volt neki. Hátra kell fordulni: kikérem magamnak? Némán tovább kell menni? A rendőrnek kell szólni? Jaj borzasztó. Megint a harisnyakötőjéhez kellett kapni. Bözsi kisasszony megszédült egy picikét, csak mintha egy gyüszü tokajit ivott volna. A meztelen lábára gondolt. Látták. Szép lába van. Szép lába van. Az ur jött, köhögött, morgott.
Bözsi kisasszonyak meleg volt a feje s a szive felcsuszott és szúrósan vert. Bözsi kisasszony összevissza gongolkozott ott a kőruton 1917-ben. Gondolt a cipőjére, melynek a talpára bőrdarabok voltak verve. Az irodára, hol gázszag van. Haza, hol egész nap veszekednek. 1914-re, mikor a vőlegénye kiütéses tifuszban elesett. A császárokra, Kerenszkire s a kezetlen-lábatlan emberekre s a füszerkereskedésekre s az irógépre, az összes irógépekre az egész világon, a melyek egymás mellett kelepelnek végtelen, őrület! Az urra, ki a háta mögött lélegzett. S az egész életre s az egész halálra. Egyszer csak egy millióra gondolt, ugy a hogy a sorsjegyhirdetésen van azon a kerek zacskón körbe nyomtatva: 100,000.000. Az ur nem maradt el a háta mögül. Én nem tudom meddig követte. Én nem tudom hogy végződött, vagy hogy hogy kezdődött. Én nem felelek semmiért. Rossz volt a gumi. Minden rossz volt akkor. A gumi is rossz volt.