A Szakáll gyerek
Ó nem tudod mi az hogyha valakit üldöz a szerencse. Ha a Szakáll gyereket ismerted volna. Az, az aztán klasszikus. Én még az életben nem láttam senkinél hogy olyan buta disznója legyen mindennel mint annak a gyereknek a milyen volt. Legelőször is kérlek szerették a tanárok. Miért? Se prima tanuló nem volt, se valami különös nagy esze nem volt, se valami olyan szelid viselkedésü nem volt mintha egy bárány vagy liliom ülne ott köztünk az osztályban. A Segélyzőtől megkapta mind a könyveket és egésztandijmentes volt, dacára annak hogy az édesapjának földje is volt. Csuda a szerencse. A Szakáll gyerek magával hozta a tolltartóban vagy hol mikor tiz éves korában az intézetbe beiratták. Mi az a szerencse? Az hogy Magi tanár ur bejön órára, felhág a katedrára, de mikor le akar ülni, odacsap a homlokára:
– Az ördög vinné el, otthon hagytam a füzeteket.
Álmosan és boszusággal kinéz az ablakon, a nadrágzsebében zörög, kivesz egy kis kulcsot. Lejön a kathedráról:
– Valaki – azt mondja és nézi a fiukat – valaki lesz szives a füzeteket elhozni. Talán menjen el maga Szakáll, tudja hol lakom? Az iróasztalomban vannak a bal fiókban.
Mért éppen Szakállt küldte? Szakáll elhozza a füzeteket: Köszönöm kedves fiam. Persze két hétig nem felel latinból és egyáltalában kegyenc lesz Magi előtt. Másodikban egyszer a kályhára gumit tettünk. Láng tanár ur majd megőrült a dühtől:
– Majd elbánok én evvel az osztálylyal. Majd megkinozlak én benneteket. Ezt meg fogjátok emlegetni. Szakáll, nyisd ki az ablakokat.
Jelzem Szakáll benne volt a tanácsban, mikor el lett határozva hogy a kályhára gumit kell tenni. Hát az nem végtelen szerencse, az hogy algebra-órán magyaráznak egy uj dolgot és a tábla teli van mindenféle butasággal és a tanár ur a krétával erre fordul:
– Na és most mit kell behelyettesitenem. Ki mondja meg?
Zugnak a jó tanulók, nekikönyökölnek, nézik a táblát dagadt szemekkel, felgörbülnek a padban, mutogatnak, mozognak, a tanár ur vár és mindig csak mondja: na? na?
– Iksz plusz er!
Ki volt ez? Szakáll. Azt hiszed érti az algebrát? Á. Mikor óra után kérdeztük hogy tudta, röhögött és azt mondta:
– Girigáré.
Mert már akkor, negyedikben, billiárdozni jártunk a vasuti vendéglőbe.
De a Szakáll gyereket se a vendéglőben soha meg nem csipték, se semmi csavargáson, se verekedésben, se dohányzásban. Egyszer pálcával ment este a piacon és cigarettázott. Jön Kövér tanár ur, az osztályfőnök, a ki az egész országban hires volt hogy milyen kegyetlen ember. A Szakáll gyerek megijed, köszön. Kérlek semmi baja se lett. Kövér nem vette észre. Olyan csodálatosan szórakozott volt akkor hogy elnézte a cigarettát is, a pálcát is. A Szakáll-gyerek maga mesélte nekünk hogy biztosra vette a konzilium abeundit.
Hallatlan szerencséje volt mindig, hallatlan. Emlékszem milyen szemtelenül ugrott és szaladt a kathedrára, mikor kiszólitották. Mintha teli volna a feje tudománynyal. Olyan disznaja volt hogy rendesen a tanárok feleltek helyette. Olyankor jött rájok hogy elkezdjenek belemagyarázni a felelésbe s végre csak ők beszéltek és a Szakáll-gyerek ott állott megmentve s grimaszokkal mulattatta az osztályt.
De csak ezt hallgasd meg kérlek. Ekkor ötödikbe jártunk. Azon a télen azt a divatot hoztuk be hogy a ki reggel tizenharmadiknak érkezett, azt agyonvertük. Mikor tizenketten együtt voltunk, az ajtóhoz állottunk félkörbe, vártunk. Egypár fiu a télikabátját tartotta két kézzel, rögtön a fejébe dobni annak a ki benyit, aztán huztuk fel a pasast a padra s léniával, könyvvel, rajztáblával meg puszta kézzel agyonvertük. Képzelheted kérlek hogy vigyázott mindenki hogy tizenharmadik ne legyen. Sokszor sétált és bujkált az ember a folyosón tiz percig is mert olyan gyanus csend volt odabent, mikor az ember az ajtóra tette a fülét óvatosan. Mégis beleestem háromszor vagy négyszer hogy tizenharmadiknak mentem be. Rettenetes, mennyire agyonverték olyankor az embert.
Egy reggel is ugy állottunk már tizenketten az ajtónál és vérszomjasan lestük az áldozatot. Hát bátran kinyilik az ajtó s az igazgató ur áll előttünk. Nohát az isten őrzött hogy hirtelen nem dobtunk egy pár télirokkot a fejébe s hogy valamelyik mohó már rá nem huzott egyet a szögletes léniával. Emlékszem ugrottunk mikor az ajtó nyilt, de csak egy kicsit, az örvény széléig. Hát nagyon kinos ügy volt kimagyarázni mit állunk igy az ajtónál. Az igazgató ur igen szigoruan szemlélt bennünket. Valahogy kezdtük bevallani, miben sántikáltunk. Hogy képzelje az ember hogy ilyenkor egyszer az igazgató ur nézzen be az osztályba! S hát tessék, roppant finoman nyilik az igazgató ur mögött megint az ajtó s ki dugja be más azt a huncut szőke fejét, mint a Szakáll gyerek!
No akkor az igazgató ur is megmondta:
– Maga fiam igazán szerencsés gyerek. Bezzeg jajgatna most ha én itt nem volnék.