Büszke Biki
Ejnye, hadd meséljem el már egyszer, amit tudok Büszke Biki felől. Ott, abban a jó kis földszintes városban, ahol az élet első esztendeit szolgáltam, abban sétált Büszke Biki. Ez igy nem klappol kérem, hogy sétált. Sétálni kérem, a pincér sétál, mikor facér. A gazda-ember, az meg kérem, ballag. A szegény rongy emberek azok császkálnak, mászkálnak. A levélhordó kocog, nem igaz? A zsandár pedig trappol. A doktor ur, az siet, a népbanki könyvvezető ur meg ugy megyen, hogy arra azt illik mondani, hogy sasiroz. Ez kérem, mind közel se jöhet a Büszke Biki járásának a büszkeségéhez. Mert Büszke Biki jártatta magát egyenesen előre, igenis, ezzel mégis a legközelébb bátorkodhatok a Büszke Biki menésének a méltó kifejezéséhez.
A sárgaház felé jártatta magát, mert a járásbiróságnál volt dijnok Büszke Biki. Előtte ment a tajték pipa, igaz, mintha az a kis pipa is a büszkeségtől lett volna oly piros és olyan felfuvalkodott! Annak a pipának a nyakát fogta fél kézzel Büszke Biki s ugy tartotta előre s ugy ment nagy grandezzával ő maga Büszke Biki a tajtékpipa után. A két cuggos cipője ki volt vikszolva, egyik szebben, mint a másik és azoknak a cipőknek dupla talpuk volt. A nadrágja, meg a kabátja sárga posztó volt a mellénye meg kötött barna pruszlik volt és azon az egyik zsebből a másik zsebbe átment egy tág fehér ezüst óralánc és annak az egyik végén lecsüngött egy nagy ezüst lófej, meg egy nehéz arany gyürü vörös kővel. Kockás, csinált nyakkendő feküdt a nyakában, olyan, amilyen az iparosoknak szokott lenni, meg a tanitó uraknak, csakhogy a Büszke Biki nyakkendőjéből egy szerecseny kaszirnő feje bujt ki, két kis piros szemmel meg piros korall fogsorral. A nyakán a gallér, egy alacsony kaucsuk gallér volt. Ugy szorult az azon a nyakon! A két manzsettája meg kék is volt, zöld is volt, de a manzsettája is olyan erősen tudott ragyogni, mert az is kaucsuk volt. Emlékszem, két kis tepsi-forma vas manzsettagombja volt. A fejében pedig egy lekopaszodott veres szőrsipka volt télen, az le volt legényesen huzva a fél szemöldökére s egy kemény barna télirokkja volt Büszke Bikinek, mióta az eszemet tudom, de az is veresebb volt, mint amilyen barna volt és annak a nyakán a bársony is olyan veres volt, mintha mindig kánikula szikkasztotta volna.
Más, ilyen kis köpcös, aki nem büszke, kettőt lépne azzal a vaskos két lábbal, mig egyet lép Büszke Biki. Dehát éppen ez az hogy ő Büszke Biki, kérem! Az arca teli van verve néki, lyukakkal, mint a záporeső után a por, az ilyen himlőhelyes arcon aztán nem venni ki, hogy vénül meg hogy haragszik, meg hogy gondol valamit. Egynéhány szál szurós bajusza van, mint némelyik kutyának. Belé próbálok a két szemébe lesni, hogy hát mi lehet ebben a Büszke Bikiben az a fene nagy büszkeség, de nem néz visza, kérem, az emberre, a fél szeme összébb van huzva s ugy néz srégen, hátraszegett fejjel előre, a sárgaház felé. De feljebb néz, mint ahogy egy ház felé nézni szoktak. Az egyik szeme, aki jobban nyitva van, az is olyan kicsi és mindig pislog s az is olyan hátra fekszik és olyan messzi van már ismét. Már csak a levegőbe spekulálhatok. Büszke Biki felől azt tudja mindenki, hogy ő megjárta Boszniát hetvennyolcba. Ő még ötvenötbeli kérem, vagy legfeljebb ötvenhétbeli! Azt is tudják itt, hogy ő zupás őrmester volt a katonaságnál, ugy jött asztán ide a járásbirósághoz. A jubileumi medáliát, azt láthatták rajta, nem is egyszer már.
Ő a Polgári Olvasóegyletbe van beiratkozva. Ettől van talán a nagy büszkeség? Vagy attól, hogy állami hivatala van, hogy ő királyi ember? Lehet hogy a Teremtő adta belé még azon a másvilágon a büszkeséget, ugy mint a gelencsér egy korsóba zörgőt teszen, hogy az osztán zörögjön! Meglehet kérem, hogy a Teremtőnek tetszett ugy, hogy ez a test, a Büszke Biki teste képviselje a földön a büszkeséget.
Hát instálom, egyszer csak mi történt? Az, hogy Büszke Biki télen egy reggel, mikor jeges volt a kövezet ott a piac-soron, az emberek szeme láttára, meg az asszonyok szeme láttára, j-a-a-aj, kérem, megállott a népség és egy olyan nagy kacagás lett ottan, hogy a harangozás alig hallatszott attól! Kiszaladt az ajtóba a rőfös- meg a patikás-segéd, meg a füszerájos, meg a müasztalos és koporsós. Büszke Biki le volt egyszerre zsupsz, le talált a járdára ülni. A tajtékpipát csak ugy előre tartotta, csak a szopóka ugrott ki a szájából. Ott ült. Az iskolás gyerekek oda szaladtak:
– Ni, Büszke Biki, ni!
Büszke Biki még hátrébb rakta a fejét. Felnézett az égbe. Egyet kapott a fejével, mintha legyet akarna bekapni. Aztán elővette azt a kegyetlen smirgli hangot, akit vitt a hivatalba. Azt kajabálta:
– Te jó isten! Most oszt gyere le. Emelj fel.
Mentek oda, hogy segitsenek felállani néki. De Büszke Biki a pipaszárral az embertársakat elparancsolta.
– Gyere hát, te jó isten, hadd birkózzak meg veled! Mér nem vigyázol rám, ha megteremtettél! Nem emelsz fel innét? Nem?
Nem. Büszke Bikinek magának kellett felállani. Attól a naptól fogva, mintha haragot tartott volna a jó istennel, mert leengedett fejjel ment minden reggel lassan a sárgaházba, egy pillantásra sem méltatta a mennyboltozatot és az a tajtékpipa nem állott ki ugy a hasa előtt, hanem le volt a hasa mentén csuszva s mindig odaverődött a térdéhez Büszke Bikinek.