Összeköttetések
Egyszer egy rémisztő gazdag ismerőssel találkoztam Pesten a Bristol előtt. Hazámbeli volt, nekeresdi, nevét is megmondhatom ha akarom. Első virilista volt Nekeresden, az Uri Casino elnöke, földje Nekeresd körül annyi volt mint egy kis Eszterházynak, ott lakott a református templom mellett abban a kövér kuriában, amelynek a falai oszlopai mindig oly tiszta fehérben voltak mint az emberek csak vasárnap. Odaki szokott ülni ez a nagy gazdag ur az ámbituson olyan délutánokon mikor az orgona virágzik, előtte volt rózsaszin abroszon a dohányos szita s a szájába volt annak a hires nagy tajtékpipájának a szopókája, amelyiken a Zrinyi Miklós kirohanása volt dombormüvileg megörökitve, már mint a tajtékpipán nem a szopókán.
A képe is olyan sötétveres volt akár az a tajtékpipa, tán olyan tüzes is volt az a fej, a nagy gazdag urnak a feje is olyan nagy kiadásu fej volt mint amilyen nagy pipa volt az a tajtékpipa. Kedvesapámat ismerte ez a nagy gazdag ur, mert kedvesapám is bemehetett az Uri Casinoba s egyszer a fülem hallatára kérdezte meg mikor gyalog volt a piacon, kedvesapámat: lessz-i eső tanitó ur? Engem magamat is észre vett személyesen egyszer mikor vakációban otthon billiárdoztam mint vendég az Uri Casino kártya-szobájában, igen, odaállott az asztalhoz és nézte egy kicsit a két diák lökéseit és megkérdezte kinek a fia is vagyok? és azután mikor egy rekuzém az isten különös kegyelméből sikerült, azt kiáltotta: bravó! s kijelentette, hogy csak rajta, prima billiárdista leszek ha kinő majd a pakombartom.
Hát aztán a Bristolnál jön rám egyszer Pesten. Nem sokat fiatalodott a hazai idők óta, csak éppen a bajusszát kaszáltatta tövig, csak az az ezüstös száraz törek látszott az ajkai felett, aki a mezön is látszik ha lekaszálták. Az a nagy kemény veres fej éppen olyan volt, tán még duzzadtabb és simább volt, olyan volt akar az óriás paradicsom. Rögtön megismertem, olyan tisztelettel köszöntem néki mintha itt Pesten is első virilista volna s ő lenne a Nemzeti Casinoban is az elnök. Hogy hogy nem, az a nagy gazdag ur is rám ismert. – Szervusz kedves kisöcsém!-mel tisztelt meg és egészséges délelőtti kacagással emelgette magához a kezemet.
Hát osztán érdeklődött, hogy hogy állunk az alapvizsgákkal? és én nagy nehezen kiköhögtem, hogy nem az egyetemen vagyok, hanem szerkesztőségben lopom a napot. Azt hittem nem fogadja jó szivvel a dolgot, de bizony olyan szépen nézett rám mint akinek imponál ez az eset és azt mondta hogy azt mondja:
– A szép szinésznőket is ismeri már biztos kedves öcsém!
És most is olyan friss hazai kacagást eresztett. Szóval kedves szives volt hozzám, elkisértette magát a szabóhoz a Dorottya-utcába, a kapu előtt kitervelte hogy menjünk el az Orfeumba estére. Ott találkozunk az előcsarnokban pont félkilencre. Odamentem öt perccel félkilenc előtt, egy perc mulva vagyis pont félkilenc előtt négy perccel megőrültem és vettem egy egész páholyt tiz forintért. Volt összesen vagy tizenegy forintom, mert még csak másodika vagy harmadika volt, még nem hágtam a nyakára a fizetésemnek. Megmondom kérem mit gondoltam, miután megőrültem. Ennek a nagy gazdag urnak imponálni fogok avval, hogy vendégemnek tekintem az orfeumban, sejttetem vele, hogy tiszteletbeli páholyt kaptam mint szerkesztő ur, de ha gyanitja hogy kifizettem a páholyt, annál jobb. Látja hogy uri ember vagyok. Ha osztán az éjszaka jobban összemelegszünk ő meg majd a maga részéről felajánl tizezer pengőt hogy éljem világomat mig fiatal vagyok. Huszonkettedik esztendőmet tapsoltam vagy hogy mondják. Az a nagy gazdag ur osztán megköszönte figyelmemet, tényleg igen imponáltam néki, előkelően megvacsoráztatott, a télikertben zenében és pezsgőben hajnalig elbeszélgettünk a szép szinésznőkről meg a nekeresdi dolgokról, azután hazakisértem azt a nagy gazdag urat a Bristolba s többet nem láttam életemben.
*
Hát egyszer meg egy fiatal báró esett a karomba a Váci-utcán és addig cipelt magával mig a legujabb csalódását el nem zokogta, de akkor nem eresztett el, nem, mert volt néki még egy ki nem hült csalódása a közelmultból, azt is töviről-hegyire el akarta regélni, a Gizella-téren fiakkerba ültünk hogy körüljárjuk a Városligetet mert oly szép május van és neki még annyi minden van a szivén. A Fővárosi Pavillon táján kijelentette hogy én vagyok az egyetlen megértő sziv a világon és ha egy ilyen sziv se volna a világon amelyet ő leönthet az ő boldogtalanságával, akkor agyonlőné magát mint a veszett kutyát. Gondoltam magamban proponálni fogom majd hogy menjünk el szépen Afrikába felejteni, majd segitek neki felejteni, a felét én felejtem. S ha Afrikában még nem felejtettünk el mindent, menjünk Kinába, menjünk Japánba s Bombayba s Monte-Carloba, csak felejtsünk felejtsünk! Ó mennyi szép felejtőhely van ezen a nagyon érdekes világon. Ő fizeti majd az én hajómat, az én hotelemet, mindet, hisz ő a báró nem én. Igen. Leszállottunk a fiakkerről valami hét órakor, a fiatal báró huzza kifele a cimeres bőrtárcát, felharapja a monokliját, rovancsol a tárcában, nincs csak százkoronása. A fiakkeres nem tud váltani. Én persze ugrok: kérlek ne fáraszd magad van nekem apróm.
Vagyis volt, mert mikor a fiakkert kifizettem nem volt már sem apróm sem nagyom. A fiatal báró nem ment Afrikába felejteni, remélem itthon is elfelejtette az ő boldogtalanságát, én nem felejtettem el.
*
Jaj hát egyszer nemrégen a nagyvilágon egy eleven gróffal ebédeltem. Gróf és nábob, pazar világitás, legeszméletlenebb tango, szertelen pompa, végtelen! Egy legdrágább hotel előtt találkoztunk, ebédelni ment oda az étterembe, nem jövök én is? hát hogyne, a legmesésebb szerencse közönséges halandóságomra nézve. Az eleven gróf ur annyira eleven volt, hogy meg is volt hülve, a szeme fátyolosan nézett rám mint az őszi reggel, azzal a bizonyos bánattal amellyel az őszi reggel az elzónázott tündérek után mereng. Hangja meghatott, szenvedős, a férfihangnak a féminin kiadása az ilyen, még plebejus férfi is arisztokrata mikor nátás, mert lényénél annyira finomabb lény panaszkodik a hangja mögül. Külömben is Théophile Gautier az a francia az azt mondta hogy nem az az arisztokrata aki annak cimezi magát, hanem az akit ő Théophile Gautier arisztokratának érez. Én is grófot érezhetek a náthás férfiban, ha nem is mondok aztán semmit se. Igen, hát az az eleven gróf emlitette is hogy csunyán meghült és szivogatta eleven orrát mikor az asztalhoz sétáltunk, mikor aztán leültünk, eltüsszentette magát, az eleven grófot és rögtön nyult is a szivarzsebhez a zsebkendőért. De az a kilencágu zsebkendő nem fehérlett ott a zseb fölött. Nem is volt a zsebben. Ejnye bizony az elveszett. Ott maradt egy autóban, igaz, Kellemetlen.
Hamar kaptam ki a zsebkendőmet, vegye magához gróf ur, én nem vagyok náthás. Hálás mosolylyal elkapta, az orrára tette s trombitaszóval üdvözölte. Majd hazaküldi tisztán, hol lakom? Az ebéd őrült drága volt, magam fizettem a magam menujét, szó se volt róla hogy meghivottnak tekintsem magam. Bagatelle! A grófnak eszébe jut egyszer majd unalmában a diplomácia, elmegy Londonba nagykövetnek, Londonban is igy összetalálkozunk, megörül, intim emlékei ébrednek, hiszen egy zsebkendőt fujtunk! meghiv a palotájába mikor estélyt ad, bemutat az udvarnak, az angol király kihallgat és megtesz udvari poétának, jelzem csak azért fogadom el mert érdekelnek az angol udvar hölgyei. Ugy fogok, egyik duchessről a másikra rágyujtani mint a cigarettről a cigarettre, nem fognak megsértődni mikor eldobom őket, tudják hogy mindnyájukat szeretem és engem mindnyájuknak szeretniök kell, velem szemben nem szabad korlátoltnak lenni. Boldogok lesznek hogy nem halnak meg ugy hogy velem nem koccintottak! és egész nap mulattatni fognak hogy meg ne unjam azt az udvart, az angol királyi koronát amely mellesleg India császári koronája is, ha akarom felpróbálhatom, rajongani fognak hogy hogy illik az nekem! én egy darabig melancholiával nézek rájok alóla, azután vidám grimaceokat vágok, olyanokat amilyenekkel a beteg gyermekeket szokta az ember mosolyogtatni. És aztán visszateszem a koronát az öreg V. György fejébe s fölemelkedem a trónon hajadonfővel és a legmagasabb rangu csillagokról fogok trónbeszédet tartani. Megigértem ezt a csillagoknak egy augusztusi éjszakán, és én nem feledkezem meg igéreteimről.
A gróf bizony megfeledkezett a zsebkendőről. Nem küldte vissza. Egy tiszta vászon fehér zsebkendő monogrammal ma száz koronába fáj.
*
Hercegekre, fejedelmekre még idáig semmi kiadásom se volt. Ha valami előadná magát, majd beszámolok.