Dicsőség
Nevelő urnak igazi puska még soha se volt a kezébe. Volt már puskája több mint egy puska, nevelő urnak, az élet egymás után következő szakaszaiban, vagy mondjuk az élet egymás fölé rakódó rétegeiben. Ugymint volt egy puskaforma játékpuskája nevelő urnak, akit négy esztendős korában kapott szelidlelkü nagynénjétől. Ez volt az élet első puskája. Hitvány fenyőfa volt ez a fia-puska, téglaszinre volt mázolva s bádog volt a csöve s fakó forrasztott acél volt a kokasa. Ezt a kokast ha elrántotta nevelő ur mutatóujja, hát az történt hogy a mosolygó friss bádog cső végéből kiugrott az a fadugó aki abba a csőbe bele volt dugva s lecsüngött a levegőbe s ott hintált egy kis darabig, mert a dugót nemzeti szin fonásu spárga tartotta, az nem engedte, hogy a dugó leessen és a porban összepiszkolódjon.
Ez volt az élet első puskája. Az élet második puskája bodzafa-puska volt, nevelő urnak saját gyártmánya, habár nem is saját kitalálása. Második elemista korban készitette nevelő ur a bodzafa-puskát, kivánkozom mondani hogy testületileg, igen, mert körülbelül az egész második osztály egyszerre csinált bodzafa-puskát, kiki magának, a május édes kedves meleg napjaiban. Ha nevelő ur a mellére szoritotta két kézzel a bodzafa-puska agyát és huzta visszafelé erővel a bodzafa-puska csövét, akkor a csőbe behatoló puskavessző előre ugrasztotta a cső mellső végébe dugott nyálas pici rongygolyót, ez a rongygolyó osztán kiugrasztotta a cső külső végébe szoritott második nyálas rongygolyóbist. Amely keményen nekirepült egy másik kis fiu mellének, mert az előzőleg önként jelentkezett és nyitott szemmel, a hencegés mosolyától nyitott szájjal és a kiváncsiságtól dobogó szivvel várta a halált.
Ez volt az élet második puskája. Az élet harmadik puskája gummipuska volt, ezt nevelő ur első gimnazista korban épitette, és pedig azért ilyen későn, mert mint szegénysorsu, csak a középiskola évadának kezdetén engedhette meg magának hogy a szószedetre s a rajzpapirra kicsalt pénzből annyit félretehessen, amennyi a legszerényebb egyágu gummipuska kiépitésére futja. Voltak kevésbbé szegény sorsuak, kik kétágu gummipuskával képviselték magukat, voltak aztán gazdag sorsuak sőt nábob sorsuak, azok három meg négy águ gummipuskával szerepeltek. Igen kérem méltóztathatnak emlékezni azokra az arisztokrata gummipuskákra, melyeknek nem is fából volt a nyelük, hanem sötétkék acéldrótból, azokat a gummipuskanyeleket a helybeli nagy vaskereskedésben készen árulták, csak pénz kelletett hozzá. A verebek, a kis csirkék meg az ablakok szörnyet haltak ha megfelelő nagyságu kavics találta őket. Az idegen kutyák és az ellenséges gyerekek, azok is megemlegették, ha kaptak egy lövedéket a gummipuskából, pláne azokból a három- és négyáguakból!
Az élet negyedik puskája, igen, hát vegyük puskának, hiszen más nevét nem is tudom, csak hogy puska volt. Vergiliushoz, Sallustiushoz, Ovidiushoz, Cicerohoz, Horatiushoz. És azután Homeroshoz. Pardon, hát Cornelius Neposhoz! Persze, negyedikben lőtte legelőször a latin tudományt nevelő ur is a latin puskából. Ez a puska, az élet negyedik puskája, két puska volt, ugymint latin és görög puska.
Az élet ötödik puskája, jog szerint a Flaubert-puska lenne, de azt hiszem, már kijelentettem, hogy nevelő ur szegénysorsu volt, és hát a szegénysors a Flaubert-puskát kiütötte kezéből, akarom mondani ábrándjaiból, igen, a Flaubert-puska urfi-puska, a galambok bizonyára adnak arra valamit, hogy őket tekintetes urfiak lövöldözik, fogadni mernék fájna nékik, ha szegénysorsu tanuló ifjak is lelőnék őket a magtár tetejéről.
Ugorjuk hát át a legitim Flaubert-puskát mint az élet ötödik puskáját, s ugorjuk át ha már benne vagyunk, az érettségit is, az érettségiből egy ugrásra ott vagyunk aztán Patkányos-pusztán, ahol nevelő ur mint első éves tanárjelölt az intéző ur csemetéi mellett nevelősködik. Az élet ötödik puskáját, az igazi srétes puskát a gazdasági irnok ur adta kezébe nevelő urnak, félmeleg őszi délután, mikor intéző ur, irnok ur meg nevelő ur kisétáltak a répaföldre nyulra, fogolyra. Intéző ur nagy hosszu alak, csizmás, Vevey-szivar a szájában, szivarnak oly hosszu mint intéző ur intézőnek amilyen hosszu. Lancaster-puska lóg intéző ur nyakában, vagyis a mellén lóg lefele térdig, a szijj a nyakába simul intéző urnak. Irnok urnak a lábszárán bőrgamásni urizál, ha lovagol, ha biciklizik, ha vadászik. A vállán nehezedik a Lefosé, a puskaszijj derékszögü háromszögben feszül, igen mert irnok ur ugy sétál, hogy a puskacsőre könyököl, a puskacső hátra néz és a puskaagy elől feljebb van mint a puskacső vége hátul. Irnok urnak az ajkáról cigaretli próbál leesni, saját töltés, Kir és Purzicsan barna. Irnok ur nem olyan magos mint intéző ur. De magosabb nevelő urnál. Nevelő ur ott hosszitja lépteit irnok ur mellett, szélen megy, ugy hogy a három alak kicsi, nagyobb, leg-nagyobb. Nevelő ur cipőben van, azt az egycsövü nemtudommiféle puskát, akit orvvadásztól szedtek el egypár éve, azt ugy viszi, ahogy egy illusztrációs Krudy-féle regénykönyvben látta volt egy magányosan andalgó vadásztól, vagyis lezser a jobb vállon a szijj, a puska hátul a földnek irányzott csővel, mindakét kéz hátul a puska csövén, szórakozottan. Nevelő ur szájában szintén saját töltés, hetes tizenhármassal, és a slukkerek közben az első vadászat mély drukkal és magas emelkedettséggel telt sóhajai. Nincs titkom, kiárulom hogy mikor az intéző ur azt kérdezte nevelő urtól: hát volt-e már vadászaton életében? nevelő ur műméltóságot vett a képire s ugy felelt, hogy: c, hogyne kérem szépen!
Intéző ur irnok urral az őszi munka felől témáztak, közben irnok ur perceket hallgatott, megelőzőleg bizonyosan indulatos leckéket nyervén intéző urtól. Intéző ur egyszer másszor lehajolt, répát, krumplit, pipakupakot, szeget mit vett fel a földről, azután behajitotta a táblába. Irnok ur ugy tett mintha rendet tartana az uton és a cipője orrával el és felrugott lécdarabot, fél patkót, rothadt répát, ganéjdarabot miegymást. Nevelő urnak nem volt beosztása, dunsztja sem volt a gazdaság felől, ő ilyenkor a szeme elé tenyerelt és oroszlánt tigrist jegesmedvét és cethalat kutatott a láthatáron.
Hát azután egyszer csak intéző ur a füléhez kapta a puskát és odadörditett egy rettentőt arra a hagymaházi torony fele. Csakugyan, arra osztán látszott hogy egy korpulens öreg nyul mint valami hazai kenguru elkezd vágtázni lustán hangtalan, mintha menni akarna összeszedni az intéző ur kilőtt sörétjeit. Egyszer csak egy másik ilyen nehéz szürke kenguru vagy lajhár is felébredt a föld alól és az is elkezdett zónázni valamerre egy szántás fele, de egészen más irányban.
Akkor intéző ur irnok urral rapid haditanácsot tartott diszkrét hangon, hogy a vadállatok meg ne hallják és azután ott hagyták nevelő urat a répaföld szélén, intéző ur a szántás fele ment előre, irnok ur meg ügetett a répaföld távolába befelé. Nevelő ur levette nyakából a puskát. Ott állott a hervadt göröngyekben, azt hitte köröskörül háboru dörög, s ő abból egy hangot se tud hallani, oly szemtelen hangosan dobog a szive. Nézte merre jár az irnok ur. Irnok ur megállott, állott, a puska a kezében volt, lebocsájtotta a puska dupla csövét, mindakét csőbe belekukucskált lekonyitott fővel és közbe gyorsfelhőket cigaretlizett. Aztán látszott egy ember, messzi császkált a répaföldön tul, igen kicsi volt, irnok ur felcsapta a puska csövét, azután lassan emelte a puskát és odacélzott a felé az ember felé. Nevelő ur is magasra vette a puskát. A puskakedvelő nagyközönség meg fogja bocsájtani nevelő urnak azt a csacsi föltevését, hogy irnok ur netalán most rá fog lőni arra az emberre. A puskakedvelő nagyközönség az irnok ur felől tisztában lehet, hogy az igen jól tudja hogy a vadászengedély emberlövésre nem vonatkozik, viszont rokonszenvesnek találhatja a puskakedvelő nagyközönség az irnok ur sportszerü ábrándját, amelylyel mérlegelte hogy vajon ilyen távolságból el tudná-e találni azt az embert aki amoda megyen? Azután nevelő ur, mint aki még igen messze van az emberlövéstől, hiszen még galambot se lőtt eddigi pályáján, mondom nevelő ur annyira ment csak élő cél hijján, hogy fölvette a puskát az orra mellé jobbfelől és egy helyes kis vadrózsaszin felhőt kezdett célba venni. Az a felhő magában vendégszerepelt azon a berlini-kék egen, kis kiváncsi s elég alkalmas volt arra hogy nevelő urban kedvező impressziót tegyen az ő célzó tehetsége felől.
– Brumm brumm! – vagy hogy imitáljam az intéző ur dupla lövését, amelyet megint valami nyulak kedvéért tett, akik talán várták ezt a jeladást, mert addig nem látszottak seholse, intéző ur tüzelése után szolgálatkészen kezdtek egymás mögött egy bizonyos irányba hömpölyögni. Jó messzire voltak, nevelő urnak kinyilt a szája mikor utánuk bámult, müveletlenül eszmélt a birtok eseményei közepett, de persze helyén valónak találta hogy a nyulak igy tudják az ő teendőjüket, hisz azok már régebben élnek itt a birtokon.
Igen ám, az intéző ur lövései után, valami husz lépéssel nevelő ur előtt egész váratlanul frr! egy tiztizenkét főből álló vagyis repülő fogolycsapat emelkedett a szabad levegőbe. Én már nem tudom hogy találta fel magát nevelő ur oly hirtelen, s hogy hogy vitte véghez a puska kellő fektetésének, a célzásnak és az elsütésnek összetett müveletét, elég az hozzá hogy ugy belelőtt abba a fogolycsapatba mint egy Bársony István. Igen, azt sejtette a durranás alatt hogy valakit rettentően pofonvágtak itt valahol, és látni nem látott semmit, kivéve hogy irnok ur erre fordul, még azt is mintha látta volna, hogy megelőzőleg irnok ur tágasat ásitott és háromszor megcsapta a tenyerével a száját. Aztán mint a bolond megszaladt nevelő ur arrafelé amerre a foglyok elrepültek. Gondolata nem aludt, nem, ébren volt, és az a gondolat számon tartotta, hogy itt most valaki puskával a kezében bukdosik a lyukas puha földben, lélegzik mint kutya a kánikulában és meg akar kapni valamit ami esik lefele az égből, aminek le kell onnan esni, igen, ennek a sötét gyors függőleges foltnak, ami ugy kápráztat az átlátszó világos levegőben. Valami lapda esett föl, annak le kell hullani. A napnak le kell bukni alkonyat után. De hát hol, hol, hol van? A foglyokat elnyelte az ég, mintha a föld nyelte volna el! Az a felhő fog talán leesni! Meg se moccan. Egy kicsit bágyadt lett a szive, tán a puskaportól. Irnok ur kiabált valamit, a fejét kapkodja, kérdez. Mindjárt, rögtön, csak keres valamit nevelő ur, megkeres valamit. Az elveszett, elsülyedt. Macera! Hallatlan valami! Hát hol vergődik az a lelőtt fogoly? A lábával, a puskaagygyal hiába szántja nevelő ur a rongyos répaföldet. Nincs és nincs. Nincs.
Vége lett a vadászatnak. Intéző ur hoz egy nyuszit, csüng a feje, vért köp minden lógázásnál. Borzasztó ránézni szegény nyuszira. Talán meg is halt már.
Irnok urnak nem volt szerencséje.
– Hát nevelő ur mire sütötte ki puskáját?
– Én, kérem szépen, lőttem egy foglyot.
– Ugyan!
– Igenis. A két szememmel láttam hogy leesett. Nem tudtam meglelni. Ugy szeretném még megkeresni.
– Majd holnap reggel. Hát biztos az a fogoly?
– Biztos kérem, intéző ur. Becsületistenemre!
– Nahát jól van.
Következő vasárnap délután intéző ur, irnok ur, nevelő ur a sárga féderes kocsin bekocogtak a laposladányi kaszinóba. Intéző ur bemutatta nevelő urat a laposladányi intelligenciának. Számtartó urnak, doktor urnak, bérlő urnak, jegyző urnak, patikusnak, otthon lődörgő jogoncnak, mindenkinek. Hát mindjárt el is dicsekedett intéző ur avval is hogy már vadászaton is volt nevelő ur, lőtt is egy foglyot. Kerestük másnap, nem leltük meg, biztos bement az a fogoly a váradi kórházba, majd visszajön ha lábra áll. Fő a dicsőség. Ezennel fel lehet szentelni nevelő urat.
Vagyis azonnal lekapták a négy lábáról nevelő urat, felhasaltatták a billiárdasztalra, az egész intelligencia, ahányan voltak, mind csupasz tenyérrel meg dákóval meg pipaszárral felszentelték nevelő urat, a vadászt. Szentelték vagy öt percig. Sok, Sándorkám.
Neked meséltem Sándor, mert Terád találtam gondolni mikor leültem mesélni (nem veszed rossz néven?) és kérlek ha nem volnék profi (sajnos hogy az vagyok) akinek meg kell enni a tárcairó törvényeket, kedvem volna minden komoly szabályhoz illetlenül felnyögni s elnevetni magam: Te, én voltam a nevelő ur, barátom, olyanokat csaptak rám, hogy mikor leszállottam a billiárdasztalról, nem tudtam oda nyulni egy óráig, mert égett! Addig is mig egy kicsit lehült, az arcomat simogattam ott azok közt a kedves falusi karakterek közt, mialatt ismerkedtünk és röhögtünk, mert az arcom is fájt még a puskától.