Emlék
Éppen nagykoru lettem, soha boldogtalanabb évadom nem volt. Lent voltam T. Valentin barátom birtokán, cséplés idején. Jókor reggel lóháton kimentünk a «hegybe», ahol a cséplés zugott, Valentin ott lógott délig a masina körül a bikacsekkel pihenés nélkül csapkodva lágy csizmaszárát. Ezt hallgattam egy messzebb kazal alatt hevertemben, meg a vakon bugó gőzgépet meg az izgága rostát meg azt a sóhajtozást amivel a keresztek a rostába hajoltak. A pitypalattyot és a tücsköt tán nem is hallottam, mert csak szomoru hangokat kivántam hallgatni. Be volt a szemem téve, a lángoló levegőt, meg az őrült szalmafényt nem tudtam elszenvedni. Ott hevertem délig, egy-két tucat szalmaszálat végig harapdálva, mig émelyt nem kaptam a szalma izétől. Délben usztunk egyet a Tiszán, mert a Tisza partján volt ez a föld. Azután visszaügettünk a község alá, az ugynevezett kastélyba. Ebédig rendesen egy kis nyomorék fia-szarvassal barátkoztam, aki az istállóban lakott a lovakkal, ennek a szegénykének a bal hátulsó lába meg volt törve, elmaradt fejlődésében a többi három láb mellett, ezt az árva lábacskát fölhuzta a szép kis állat és lógatta, mig három lábán bánatosan sétált az udvarban vagy, néha, futni próbált. Ugy hitták: Albert. Az állatorvos kezelte, de nem ment vele semmire. Igy élt Albert fogságban, szeretetből és irgalomból.
Délutánonként az erdőre sétálunk egy-egy angol puskával őzlesre. Egyszer-másszor láttam az állatot keresztuton vagy fák közt átinalni mint valami álmot. Egyetlenegyszer kiséreltem meg a merényletet egy őz élete ellen; nem találtam, de azt a pofont akit akkor a fegyvertől kaptam, azt megérdemeltem. Este rendesen két uhlánus tiszt vendégünk volt. Azok biciklin szerettek járni. Az egyik fiu mindig elhozta felolvasni az aznap érkezett postáját. Harminc darab nővel levelezett, mindet apróhirdetéssel fogta. Nagy nevetés volt a levelek fölött, magam is nevettem pedig boldogtalan voltam. A szerelmes levekhez jó hideg bort ittunk.
Egyszer ebéd után Valentin a kocsist elküldte Pepiért. Pepi abban a községben szerző volt, különben pedig felesége volt a második banda cimbalmosának. Félóra mulva Pepi ott állott előttünk a tornácon. A hencseren hevertem a vadszőllős árnyékban. Pepi megnézett, magam is megnéztem Pepit, emlékszem az ajkán egy sötétkék gubó volt. Valami hatvan esztendős testes ember volt, piros pamut botos volt a lábán és hangos papucs. Valentin ott ült a karszékben, egyik lába a másiknak a térden. Nem engedte Pepit kezet csókolni, magam is ellenállottam Pepi kisérletének. Valentin elkezdte a kihallgatást:
– Hát mi van Pepi?
– Hát vóna kezitcsókolom a suszterné, a Kunffy nagyságos urék uj szobalánya, a doktorék szakácsnéja, különben azt ma estére már az ulánkaszárnyába igértem, vóna még urfi kérem a Csordás ügyvéd urék nevelőnéje, most jött ide négy napja. Német.
– Hogy néz ki?
– C, gyönyörü szép szőke. Olyan dereka van akar a hegedünek. Igaz. Az uristen vegye ki a két szememet. Ide hozom legelőször is magoknak urfikám. Jaj de büszke nő, egyem a száját. Nem is mondom senkinek mig ide nem hoztam el. Öt forint dukál érte az én három pengőmön kivül. Micsoda szép piros szája van. Arany foga is van, itt ni. Nahát ezt meg fogja köszönni az urfi. Igaz.
– Hát más nincs?
– Hát kit adjak ha ez se jó az urfinak? A Kunffyféle szobalány nem kell? A szép kövér suszterné se jó már? Talán magának tekintetes urfikám, olyan fehér az a szép suszterné mint a zsemlye. Most voltam nála, alszik. Ha kell felköltöm, hozom.
– Hagyja csak aludni.
– Hát semmi más nincs? – azt mondja neki Valentin – hát szüzed nincs egy se?
– Jaj volna egy ártatlan gyenge jószágom, most kezdtem gondját viselni, c, nyalom a szeme bogarát, de szeretem a kis ártatlan szivecskémet. Ott van az is a Kunffy-konyhán.
– Ki az apja?
– Nincs annak mert kis árva. Nincs annak senkije csak a jó isten. Ó be hamis kis szeme van, egyem meg. Tizenöt esztendős, urfikám, ó mit mondok, most jár tizennégybe. Ilyen két kicsi szilvája van ni.
Pepi föltette a két öklét az ő felszakadt keblei fölé a mellére, hogy ott van az a két kicsi szilva.
– Hozd el vacsora után. Megfüröszd, mert kihajitalak benneteket.
– Meg, megfürösztöm az árvámat. Hat forint lesz urfikám, három magamnak, három a kis ártatlan bogaramnak. Jaj nem adnám sehova, csak magának aranyos urfikám. Egy kis rágott szivar lesz a cimbalmosnak kezit csókolom?
Kapott szivarvéget egy tucatot, elment. Valentin fölvilágositott, hogy ez a bestia soha nem ad a cimbalmosnak a szivarvégből, mind maga eszi meg.
Este tiz óra felé beadta Pepi a szüzecskét. Az átvételnél nem voltam jelen, odabent a vendégszobában olvastam. Egyszer csak tereli befele Valentin a kis áldozatot maga előtt. Még a gangról a nyitott ablakon át bebucsuzott Pepi s a hangján hallani lehetett, hogy a szájában van a bagó. Nagy jóakarattal ajánlotta hogy csendbe legyünk és vigyázattal küldjük haza a kis ártatlant, mert ő fél a csendőrségtől, a mult hónapban is befogták egyszer a csendőrök és megpofozták. Valentin rácsukta az ablakot a Pepi hosszas suttogásaira.
Én mikor a kis leányt megláttam, elkacagtam magam. Megállott, nem mert sehova nézni, a kék paraszt rokolyája térden alig ért alul, ellenben a fehér pendelye bokáig volt leesve. Sovány gyermek volt, tizenöt éves forma. Se nem szép, se nem csunya, én már nem tudom, milyen. Egy kis árva. Mezitláb volt, piros és kék volt a lába még a friss lábmosástól. Sárga keszkenő volt a fejében, homlokára huzva öregesen és egy kezében összepréselt zsebkendőt tartott, mint mikor vasárnap kimennek a parasztleánykák. Valentin is elnevette magát a hosszu pendelyt meggusztálva.
– Na hékás, tebelőled meg miféle maskurát csinált ez a gazember Pepi?
A kis lány lesütötte a fejét, különben ugyis le volt már az sütve. Elkezdett a siráshoz készülődni. A válla már egyet-kettőt ugrott és a zsebkendős kezének a mutatóujjával a másik sötét kezének ujjacskáit pattintotta.
Valentin franciául megmagyarázta, hogy ezt a pendelyt Pepi adta a kis leányra, mert bizonyosan nem találta elég finomnak a kis lány ingét. Ezt a pendelyt Pepi ilyen célra tartja, ebben a városi ingben szokta beadni az uraknak a nép egyszerü gyermekeit. Mielőtt az urakhoz mennének, sötét este először Pepihez kell menniök pendelyt cserélni.
Hát aztán Valentin elkezdte kinozni a kis lányt, hogy hány esztendős vagy, hogy hinak, gyere közelebb stb. A kis leányból egy szó se tudott kijönni, meg volt ijedve s a sirás szinte már hallatszott, mielőtt rákezdett volna. Néztem, azt vártam hogy a válla fölött kétfelől a két szárnya is kibuvik, olyan szinüek, mint a pendelye s fel fog emelkedni vadságában, félelmében, butaságában szegényke s áttörve nesztelen a mennyezetet, a sötét égbe fog menekülni.
Valentin leült a diványra:
– Gyere hát ide hozzám – azt mondja a kis lánynak.
Akkor aztán robbant a kis lány. Egy hosszu sóhajt szippantott, a sóhaj felhuzta a fejét, avval máris a közepében volt a bőgésnek. De ugy bőgött, mintha nagy verést kapott volna.
– Pssz. Pssz. Nem hallgatsz! Mit orditol itt! Tee. Hogy hivnak. Hallgass hát, mi lelt. Tee. Ni csak. Mit akarsz? Bántott valaki? Cs sss! Fogod be a szádat rögtön! Nem hallottad?
Ezek közt a kérdések közt a kis ismeretlen folyton hápogott, kapkodta a fejét, szédülve lépett jobbra meg balra, a zsebkendőt a homlokára meg a fülére kapkodta fel a szeme helyett, csunyán nyivákolt, huzta meg harapta a sirását éz közbe mindig: jahahaj! és azt is ki akarta mondani: istenem, de nem sikerült néki.
Valentin felállott, odament érte, a kis lány a kályhához esett menekülésében. Valentin fölszedte s odahuzta a diványhoz. Visszaült, a két térde közé fogta a kis leányt, lehuzta a kezét a siró szeméről és megrángatta egy kicsit. Dühös volt:
– Hát mi lelt te taknyos. Megraklak ha lármát csinálsz itt. Hallgatsz el?
A kis lány csak az orrán sirt.
– Hát mi kell? Mért jöttél ide?
– Se he he.
– Ide nézz a szemembe. No! Ide nézz. Vedd fel a fejed. Igy. Jaj de csunya vagy. Mért jöttél ide? Nem tudod?
– Ne he he.
– Mit mondott neked Pepi? Nyisd ki már a szádat!
Megint bőgni kezdett.
– Sss. Hát nem tudod mért hozott ide Pepi? Hogy mertél eljönni? Nem tudsz beszélni?
Nem tudott beszélni. Csak rini tudott, a száját tudta reszkettetni, meg a vállát, meg az orrát tudta szini. Valentin megtapogatta térdig, aztán kiengedte a két csizmaszára közül.
– Mondjad, te pondró, még nem voltál senkivel?
– E he he. – Lehet azt akarta beszélni hogy: nem.
– Miféle szemtelenség hogy el mertél jönni Pepivel. Nem sül ki a szemed? Hol van édesanyád? Ne félj, megmondjuk neki, hogy az urakhoz jársz Pepivel.
Kacagott egyet Valentin a kis lány feje fölött és lehuzta a sárga vasalt keszkenőt az orrára. Olyan lett mint egy nagyfejü sárgaszáju fia-veréb.
No s aztán Valentin Englert gyömöszölt a szájába, meg is rakta bonbonnal a kis árva szoknyája zsebét és aztán becsöngette a szolgáló legényt és átadta neki a névtelen gyermeket, hogy kisérje el a Kunffy-portáig. Azután szomoruságba esett és megmutatta annak a nőnek a fényképét akibe szerelmes volt és akibe most is szerelmes és akibe halála után is szerelmes lesz, mint ahogy kifejezte magát. És elmesélte a történetét.
Igaz. Másnap Valentin szegény kis Albertünket kihozta az udvarba, lefotografálta s aztán mert azt mondja nem lehet rajta segiteni, a vadászfegyver agyát a jobb füléhez illesztette s meglőtte Albertet.