A sánta fiatal ember naplója
Egy kicsit nehéz levelet kaptam. Rá volt ragasztva rézsút a keskeny kis postai cédula, hogy Ajánlott. A borítékban a levél mellett összehajtott papirszeleteket találtam, ugyanebből a levélpapirfajtából. A levélben gyakorlott férfiírás volt, de nőneműen vékony betükből. Azt mondja a levél, bocsássak meg ezért a merényletért, de ő, aki nekem ezt a levelet írja, a mai világban egy megértő lelket keres, amely mint egy fölvevő állomás fölveszi az ő sóhaját. Ő, azt mondja, civil, sánta és bankhivatalnok. Fiatal és magános ember. Van egy szépen bekötött üres könyve, abba egy-egy este, mikor nagyon nehéz a szíve, beleírja az ő életét. Ebből az ő naplójából másolt le nekem annyit, amennyivel gondolja talán nem fáraszt el túlságosan s kér, hogy olvassam el. Az a tudat, hogy elolvasom, amit ő írt, nagyon jól esik neki. Választ nem vár, vissza nem kéri, semmit nem akar egyebet, azt mondja, csak éppen hogy kegyeskedjek elolvasni. A nevét nem írta a levél alá. Csak azt írta: Budapest, 1916 május 24. – N. N.
Elolvastam a levélpapirra leírt naplódarabokat. Én nem tudom kiféle vagyok e földön, költő vagy szerző, vagy iró, vagy munkatárs, vagy tudósító, én nem tudom. Ember vagyok, kaptam valamit, odaadom a többi embernek. Kirakom ezeket a fél levélpapirokat, tessék, úgy ahogy jönnek egymás után.
*
Ma letettem a monoklit, többet nem teszem föl. Délben a váltóosztályról átjött egy fiú traccsolni, rám nézett és elvigyorogta magát: «Mi az, már a szemedre is sánta vagy?» Az egész terem elkezdett röhögni, a dictaphonkisasszony is kacagott. Az első pillanatban neki akartam ugrani a fiúnak, hogy felpofozom. Aztán csak azt nyögtem: hülye! De azt hiszem senki se hallotta. Lehajtottam a fejem és úgy csináltam, mintha dolgoznék. Két hónap óta hordok monoklit, egy kicsit imponáltam is vele. Hetekig készítettem elő a társaságot, hunyorítottam, nyomkodtam és törölgettem a balszememet, azt mondtam, érzem hogy meggyengült. Valaki még mondta is: vegyél monoklit, jól is fog állni neked. Az orrom mellett egy piros bevágás van a monoklitól. Remélem, egy pár nap alatt elmúlik.
*
Herkély és Gross bejöttek ma búcsúzni a tartalékos hadnagyi ruhájukban. Iszonyú rosszúl éreztem magam. Megvetést és szánalmat éreztem magam iránt a szemükből. Nem is néztek rám olyan melegen, mint a többire, úgy láttam. A kezüket is úgy adták ide, csak éppen hogy belelógatták a kezembe és elkapták. Lehet, hogy nem is gondoltak rám semmit, észre se vettek izgalmukban s ez fáj legjobban. Ez azt teszi: te nem is élsz, te féreg, neked semmi közöd az egészhez. Ezt a két kollegát titokban lenéztem mindig, mert teljesen műveletlenek voltak, nem tudtam velük semmiről sem beszélni. Most hősök lesznek és mit ér az, hogy én az Operába jártam és nyelveket tudok? Szegény fiúk, mi lesz velük?
*
Oly petroleum-ízü napjaim vannak! Soha nem éreztem így a nyomorékságot, mint most. Az élet mindig be volt zárva előttem és a halál is olyan, mint egy ünnepély, ahova nem hívtak meg. Mindennek elveszett az értéke. Szégyellek a háborúról beszélni, szégyellek izgulni érte, szégyellem mondani, hogy borzadok tőle, szégyellem mondani, hogy lenézem mint kulturember. Mindig csak a földre nézek és látom a jobblábamon a vastagtalpú és magassarkú cipőmet, ezt az örök cipőt, ezt a drága és undok és hiú orthopéd-munkát.
*
Gross hősi halált halt.
*
Nem tudok szórakozott lenni, az intelligencia a fejemben minden lépésnél eszméleten van, en suite szenvedek. Minden lélekzetem: én, én, én. Nem mehetek a tömegekkel. Úgy szeretnék valakire felnézni haldokolva, azt mondani: isten veled testvér! És úgy meghalni. A háború éppúgy, ahogy az államok bajainak, úgy sok nyomorúlt és boldogtalan egyénnek is egy borzasztó megoldás, de biztos megoldás. Nekem? Itt sétálhatok ezüstfejű botommal és gondolkozhatom. Ezelőtt sokszor jól esett a gondolkozás, mostanában útálok gondolkozni.
*
Ma délután zárás után olyan gyerekességet csináltam. A Szabadságtéren mentem és úgy mentem, hogy a jobblábam a járda szélén volt, a ballábam lenn az úttesten. Végigmentem így a járdán és a botom folyton forgattam a levegőben. Még fütyörésztem is. Teljesen úgy jártam, mint akiknek korrekt lábuk van. Aztán megúntam és leültem egy padra. Nevelőnők stikkeltek a padokon, a virágágyak közt kis pubik és babyk karikát hajtottak, labdáztak, hancuroztak. Egy babynak a labdája elébem gördült, a vastag kis baby szaladt utána, lehajoltam, hogy föladjam neki, a baby éppen a lábam előtt bukott fel, behúnyta a szemeit és úgy sírt, mintha el akarna ájulni, hirtelen kinyitotta a szemét és felnézett a cipőmre és elhallgatott és bámulta. Oly szerencsétlen vagyok és még azzal is kínozom magam, hogy ilyen eseményeket feljegyzek magamnak. Viszont mindig jól esik magamról írni, erre rájöttem.
*
Ha egyenruhában járhatnék legalább, míg háború van. Ha vennék egy tisztított tiszti ruhát a Teleki téren és felvarratnék rá két csillagot, mint főhadnagy és vennék a hadfelszerelési üzletben egy Signum Laudist és sétálnék olyan helyen, ahol abszolute nem találkozhatom ismerősökkel, a Ferencvárosban vagy Újpesten. Sajnálnának és imponálnék és akad nő, aki belemenne egy kalandba velem. Nem, hiszen az igazi tiszteket, akik sántikálnak, szintén nem sajnálják, vagy ha igen, az is mit ér? A nőknek nem érdekes. És azok a szegény sánta tisztek, akikkel velük érzek, nem éreznek velem. Ők katonák. Csak a lábuk sántit, én a lelkemben is sántitok. Még a közkatonák, akik a háborúban megsántultak, még azok se néznek úgy vissza rám, mint barátjukra vagy sorstársukra.
*
Milyen modern műlábak vannak. Apró keresztvassal ellátott vaskarikák, mint a shi-rudak talpa. A katonák szinte vigan látszanak menni. Vannak egész és fél műlábak, német találmány, igen praktikus és könnyed dolgok. Talán egy fél műlábbal én is jobban járhatnék s nem volna ilyen feltünő. A Leipzigerben láttam fotografiákat hadiműlábakról, csoda. Olyan mintha divat lenne, vagy sport, vagy gyerekjáték. Láttam egy német uhlánus-kapitányt műlábbal lóháton. Hogy beleélték magukat az emberek a bajukba, legalább úgy látszik. Mennyien vagyunk már Európában. Mintha az én kedvemért történt volna az egész dolog, hogy vigasztalódjak és ne érezzem magam oly elhagyatottnak ebben a csapásban. De én nem örülök a mások balsorsának és a mások helyzetébe nem tudom magamat beleélni. Néha úgy érzem, hogy nem is igaz, hogy mások is bénák, és csak a magam életén töprengek. Mintha most is csak én egyedül lennék ilyen. És mindig szenvedek és azt hiszem azzal, hogy szenvedek, előkelőbb vagyok ezeknél és a legtöbb ép embernél is.
*
A mai szomorú este. Przemysl elesett és az egész Budapest milyen sivár és csüggedt volt. A Pilseniben vacsoráztam, kevesen voltak, alig beszéltek, mindenkinek a szemében benne volt Przemysl. Még a hölgyek is komolyak voltak. Az üres székeken mintha halottak ültek volna. Az utcán hideg volt és a villamosok oly borzalmasan csikartak a sineken. Elmehettem volna alsózni a fiuk közé, de úgy rám jött, hogy magamban bolyongjak a Duna-parton és hazajöjjek. Lekönyököltem a korlátra és néztem a Dunát. A vizet úgy csavarta a szél. A közhangulatra gondoltam és az ország sorsára, hogy mi jöhet ezután. Hirtelen észrevettem, hogy csak szédítem magam és ez úgy fájt. A szemem megmelegedett és könnyeztem egy kicsit, ami körülbelül két év óta nem fordult elő. Mit érek a legnagyobb szerencsétlenséggel is, ha az enyém még nagyobb. Láttam, hogy akármi történhetik a világon, én a sirig sántikálok és belesántikálok a sírba. Úgy kivántam meghalni. Olyan helyen, ahol nem ismertek s ahol a temetőben az idegenek nem tudják, hogy sánta volt az, aki itt fekszik. Képzelődtem, hogy egy fényes vezérkar előtt állok és diplomaták ülnek köröskörül. Kérdezték a véleményemet és én azt mondtam, hogy mondják meg nekem, miért lettem én sánta és ezen segítsenek, mert én ezt nem értem és én hibátlan akarok lenni, elsősorban ez érdekel, azután majd beszélünk a külpolitikáról és a stratégiai helyzetről. Kivezettek és letaszítottak a lépcsőkön. Lebukdácsoltam, mindenem fájt és kimondhatatlan önutálat vett elő. És közben mintha egy gyermekhang vergődött volna a szivemben: Énmiattam van az egész világ, én boldog akarok lenni!
*
Sabinával ültem mult éjjel a Palais de Danseban. Hercig kis nő, s oly jó leány, órákig elült velem az éjjel is diskurálni. Három koronáért virágot vettem neki, de csak két-két pohár malagát ittunk. Igénytelen velem szemben és igazán szimpatizál. Bizalmasabban beszél velem, mint a titkárral és szereti nekem mesélni az életét. Nácit, a parkettáncost utálja, de oly élvezettel táncol vele. Talán azért vonzódik hozzám, öntudatlanul is mert sejti, hogy aki maga is szerencsétlen, annak több szive van az ő élete iránt. Elérhetném, hogy a barátnőm legyen. De érezhet valaha irántam olyan szerelmet, amit én szerelemnek nevezek? Éjszaka három óra van most is, fenn vagyok a naplómba firkálni, majd leragad a szemem. Mi vonz, hogy szerencsétlenségemről mindig firkáljak? Olyan határozatlan hivatást érzek sokszor, mintha nem is magamnak irnám, mintha jelentést irnék saját életemről valakinek, aki várja ezt és mintha az én nyomorult naplómat is biztosan felfedeznék majd, mint a gyönyörű Baschkirtsheff Máriáét és az egész művelt világ sóhajtozna rajta.
*
Ma megint majd megőrültem, minden ok nélkül, úgy rám jött minden. Miért vagyok a világon? Fáj mindenkinek a halála, a megsebesülése, a gyászruhák és a lapok, rettenetes. Pedig már senkise beszél a háborúról. A korzón ültem egy kicsit délben és nem akartam hinni, hogy tényleg örülnek, akik ott fel- és alá udvaroltak, vicceltek, röhögtek. Úgy csodálkoztam a közönségen és úgy undorodtam mindenkitől. A nap is úgy sütött és a fáknak mintha zöld kontyuk lett volna. Szemtelenség, gondoltam. Csunya roham jött rám hirtelen, élni! élni!! Élni!!! Felugrani egy hadiözvegy után az elrohanó villamosra. Tenniszezni!! Táncolni egy majálison!! Menyasszonyomat délcegen vezetni az orgona harsogásában az oltár elé!! Jaj istenem. Ha költő lennék, vagy nagy irótalentumom volna, hogy leirjam, hogy mi nekem az élet és a világ. Senki nem kiváncsi rá, hogy mi van az én fejemben és lelkemben. Pedig én is ember vagyok és néha lefekvéskor ha eltünődök alvás előtt, úgy vehetem, mintha egyedül én élnék a világon. Ha ezt ki tudnám fejezni, mint a költők! Csak azt irnám talán: én sánta vagyok, én sánta vagyok, én sánta vagyok, én sánta vagyok, ezerszer vagy egy milliószor egymásután irnám le, mert mit mondhatok egyebet?! Mi lenne ha a világra jönne egy nagy költő, olyan mint Dante vagy Shakespeare és egy tragédiát irna énrólam, miután kis koromban ilyen végzetes malheur történt velem. Az irodalmat nagyon szeretem, megint sokat olvasok, ami pénzem ebben a drágaságban jut, könyvekre megy. F. hóban 32.50 koronát adtam ki könyvre. Most lettem kész az Absturz-cal Gontsarofftól, holnap elülről kezdem. A szemem, érzem, romlik. Napról-napra érzem, hogy finomabb ember vagyok és napról-napra reménytelenebb leszek. Nincs kivel beszélnem magamról, csak magammal. És a könyveimmel. Rájöttem lassan, hogy az irodalom nem a gondtalan arisztokraták luxuscikke, hanem a nyomorultak szövetségese. Mi értjük, mindenféle szenvedők és olvasottságunkkal nem leszünk előbbkelőek, csak finomabbak és idegenebbek az emberek közt. Pláne én!
*
Estefelé elvittem a ligetbe egy fiakkeren Sabinát. Egy óráig kocsikáztunk, mindenféle bolondságokat mondott el a Casino nőiről, egy kicsit mulattam rajta. Eperfagylaltszínü selyemharisnyája volt, egyik lábát áttette a másikon, szinte térdig feltakarta magát és úgy ült, dacára hogy kértem, hogy ne csináljon feltünést. Azt mondta: fütyölök az egész tisztességes bandára! – és úgy maradt. Be akart menni a Gerbeaudba, vagy a Kolegerszkybe, én nem akartam kiszállni, én csak kocsizni akartam, csak kocsiban ülnöm esik jól. Mérges lett és ordináré volt hozzám, hazavittem. Nem birom már a társaságát. A mulatóhelyektől is irtózom már. Azt hiszem huszonöt évvel megvénültem.
*
Egy ránc van a homlokomon, végérvényes ránc, ma figyeltem meg a kávéházban a tükörben. A közepén megy, vizszintesen, jobbfelé elhajlik és lefelé halad. Körülbelül annak a folytonos gondolatomnak a nyoma ez, hogy béna vagyok. Oly élénken és végzetesen éreztem ma egész életemet. Kinéztem az utcára és láttam egy pár zászlót, azután nem láttam semmit, csak életemet, mintha egyetlenegy nagyon hosszú és csüggedt nap lenne, az élet és a végén elsötétedik.
*
Tele vagyunk már nőkkel. Nem érdekelnek, félek és unok rájuk nézni. Hedvig kisasszony, aki két hete jött, mindennap észrevesz, megtámad, erőszakolja az ismeretséget. Tulfess leány, energikus, kemény arca van, makacs szemei vannak, nem szép. Különben el nem mozdul a Standardtól, egész nap veri, őrült ambicióval és dühvel dolgozik. Vastag aranygyűrű van az ujján, azt mondja vőlegénye volt, de elesett. Azt hiszem spekulál velem, szegény.