Első föllépésem
Még az első föllépés lázában irom e sorokat. Fölléptem.
Régen szerettem volna már föllépni. Dehát tudja a szösz, az ember csak röstelli magát. Pesten sose mertem föllépni. Ott ahol az embernek annyi ismerőse van, a szemérem legyőzi a vágyat. Bécsben is gyáva voltam. Hisz itt is annyi a magyar. Bécs ugy fest mintha magyar megszállás alatt lenne. Sokszor biztattam magam a föllépésre. Az ugynevezett társadalom két véglete nem lép föl, grófnők és napszámosok nem szoktak föllépni. De rajtuk kivül annyi minden népet láttam föllépni. Gentryt, nagyságos asszonyt, magasrangu hivatalnokot, kereskedő urat, közkatonát és ezredest, tanitónőt, fináncot, iparossegédet, csizmás gazdát, iskolás leányt, bolti kisasszonyt, zenetanárt, hivatásos táncost sőt szinésznőt is láttam már föllépni az egész világ szeme előtt, egy csöppet se szégyelve magát. Hát mondom, végre megembereltem magam és fölléptem. A cipőm éppen elég poros volt ma is, mint már évek óta, mióta abbahagyták a város locsolását, mert a mezőt kellett locsolni, vérrel. A jobb cipőmmel léptem föl először a zsámolyra. Közvetlenűl elöttem egy zöld gunyába s piros bajuszba öltözött stájer férfi állott a közönség előtt, két Góliát-cipőjével tündökölve távozott az Opera irányába. Szegény rokkant azt hiszem három pasasra való suvikszot és időt kent ennek a stájernek a lábára. Igen, ott léptem föl Bécs legforgalmasabb pontján, a Gyürü- és a Karinthy-utca sarkán (az utak nevét már magyarositják), a Bristol közelében. Valami harminc főnyi publikum előtt léptem föl jobblábbal a rokkant cipőfénynök zsámolyára. Két lépéssel odébb a nevezetes arab müködik, annál száz koronába jön a cipőfényesités, körülötte legalább száz főből álló közönség szorong, annál várni kell sokáig, mig az ember sorra kerül, s ilyen nagy közönség előtt föllépni bevallom nem is lett volna elég lélekjelenlétem. Ez a rokkant nemrégen ütötte fel a zsámolyát itt az arab árnyékában, ő harminc koronáért dolgozik és azokból él akik sokallják az arab taksát és akik nem győznek várni mig az arab fogadja őket. Ez a rokkant fiatal a plakátoszlop tövében él, feje fölött magasan sápadt városi szilfa tartja lombtenyereit, hogy árnyékot adjon néki munkája közben. A plakátoszlop és a szilfa közt még egy egszisztencia állomásoz, egy középkoru kutyakereskedő, igen választékosan öltözőtt férfi, nadrágja fekete, mellénye kék, kabátja világos sárga, nyakkendője piros, inge sötétszürke, kalapja krémszin bársony, óralánca sárgaréz. Kezdő vizslát árul a fehér és barna vizsla a földön ül, kis könnyes szemeit hunyorgatja a napon.
Amint fölléptem a zsámolyra, a rokkant cipőfénynök először is ruhakefét vett elő, lekefélte nadrágom alját és felgyürte köröskörül, aztán letette a ruhakefét, subickoskefét vett fel és azzal a cipőmet kefélte meg. Azután letette a subickoskefét és fölvett egy hosszu pemzlit, azt bemártotta egy bádogedénybe, mely szinültig volt sárga lével. A sárga leveses edény mellett még vagy féltucat kisebb nagyobb bádogedény áll, fekete, fehér, vörös és sárga festékekkel, melyek mind szenvedve ragyognak a tüzes nap alatt. Jobbfelől is, balfelől is ilyen csapat festékes edény áll a rokkant fénynök mellett, azonkivül kefék és törlőrongyok és bársonydarabok halmaza festői rendben várakozik a fénynök lába előtt.
Hát nagy darab elő kezével, mely olyan mint a fekete kenyér, elkezdi pemzlizni a rokkant a jobb cipőmet. A cipőm elsápad és nedves lesz. Érzem a cipő bőrén belül a lábamon a hideget és érzem a rokkant kezének izmos huzásait. Körülnézek, mondom vagy harmincfőnyi hallgatóság áll köröskörül, senki egy betüt nem szól, sem a közönség, sem a fénynök, sem magam, sem a kis vizsla, mert az is idenéz. Megvallom dobog a szivem, most először lépek föl és nem tudom a lámpalázat leküzdeni. A plakátra meredek, mert röstellek a hallgatóság arcába nézni. A plakátról Szőke Szakáll mosolyog rám cvikkeresen, oly gunyos! mintha azt mondaná: megcsiptelek, mindenkinek elmesélem! Lesütöm a fejem. A fénynök kezét figyelem. A keze ki van fényesitve barnával, sárgával, fehérrel és mégis fekete. A cipője nincs kifényesitve. Egy cipője van csak, katonabakkancs, a párját ott felejtette az északkeleti harctéren vagy a délnyugatin. Igen a jobblába csak térdig tart, be van varrva abba a zöld csalánszövetnadrágba, s rázódik, rezeg a kurta lábszár, amint a rokkant keze surolja a cipőmet, ugy ahogy a manicure-ös lányoknak meg a keblök szokott rezegni munkájok közben. Az ezüst vitézségi érem is jobbrabalra inog a rokkant bluzán, a nagy ezüst, akire rá van irva: Für Tapferkeit. A lábomat megigazitja a zsámolyon, mert a lábom az erős dörzsölés alatt elmozdul a helyéből. A lábom egy talpforma kis fatalapzatra kellett tennem, amely a zsámolyra fel van szegezve. Már háromszor megigazitotta a rokkant a lábomat. Röstellem magam, ügyetlen vagyok, mondom még sose léptem föl. Már letette az első pemzlit a rokkant, másikkal dolgozik, kisebbel, ezzel pirosabb sárga festéket huz a cipőmre. Aztán két kezével két kefére kap, s előre-hátra rángatja a két nagy kefével a cipőt, a két kefe ellenkező irányban szaladgál. A haját is látom hogy rezeg és reng a rokkant fején. Nagy erős piszkos szürke haja van, vizes kefével volt reggel megagyusztálva, de már felbomlott és szabadon rosszalkodik. Ezek a rokkantak, ezek a fiatal bénák, ezek szeretik a frizurát, annyit vettem már észre cigaretli kereskedőt, cipőzsinórost, gyufást, meg ilyen cipőfényistát, hogy a frizurájukkal élnek, urizálnak, hencegnek, dalolnak, szerelmet vallanak.
A Bristol előtt jön-megy, ácsorog, forog az idegen világ. Autók sisteregnek, farolnak, indulnak. Jaj csak az a makacs hercegnő meg ne lásson most, aki belébomlott hirnevembe s jár utánam a világon, csak ne most szálljon ki az autójából, meg ne lássa, hogy éppen cipőt tisztittatok, micsoda nem illő találkozas lenne ez! Majom fővel a cipőket nézem én is, amint az én publikumom az én cipőmet nézi. Az aszfalton csusznak, usznak a gazdag cipők, női s férfi gazdagokéi sárgák, fehérek, arany, barna antilop, sőt kék antilop. Sok poros és kopott sárga cipőt veszek észre. Ezek mért nem jönnek ide fényesittetni? Hát emezek, ezek itt ni, a hallgatóság cipői! Micsoda cipők! Micsoda szörnyetegek, micsoda korcsok, micsoda nyomorékok! Kik ezek, akik itt állanak, akik hallgatnak, egyet-egyet köpnek, a kezökkel néha légy után kapnak, vagy dohányport kaparnak a mellényzsebből a cigaretlipapirosra. Min merengenek ezek? Szeretnének az én helyemben állani, cipőt fényeztetni vagy a rokkant helyében ülni, cipőt kenni, rokkantnak lenni, engedélyt kapni, pénzt keresni, ilyen nyilvánosan élni, ilyen müvésznek lenni!
A vizslácska idemászott, szaglássza a rokkant tarisznyáját, mert egy tarisznya is oda van rogyva a rokkant mellé. A rokkant ideges lesz, hátrakiabál a kutyakereskedőnek. A kutyakereskedő a szijjánál fogva visszahuzza a kutyát és utálattal néz a rokkant fényes hajára. A rokkantnak a feje sürün rezeg keresztbe, ugy dolgozik, olyan erőszakosan, olyan önfeledten, olyan mámorosan.
A másik cipőm most lép föl. A jobbcipőm aranyosan, kábitóan fénylik, szemtelenül. Kómikus. Már egy esztendeje állok itt, ugy érzem. Meg vagyok fogva. Ez a közönség, ez a kis emberiség nem tágit, a cipőmet nézik, az öltözetemet nézik, nézik, hogy teszem a fogam közé a cigarette-et, nézik a botomat, a szememet, nézik, hogy valjon hova nézek, mit gondolok, ki vagyok én, honnan jöttem, hova megyek, honnan van pénzem a cipőm fényesittetni? Mintha száz légy járna az arcomon s nem birom elhajtani őket, ugy szenvedek! Bárcsak vége volna már. Még hátra van a második festés, a két kefe, a rongy és még egy kefe s aztán még a bársony, az utolsó hatalmas, dicsőséges, végérvényes simitás, a fényes végső győzelem.
A gyermekvizsla megint itt van, az orrát beledugta egy festékes bádogba. A rokkant a kefével arra csap, a vizsla visszavonul, a kutyakereskedő megráncigálja a szijjat, a vizsla nyiszog, a kutyakereskedő mond valami németet, olyasmit, hogy az ő kutyája nem festékkel él, nem kell félni! s a publikumból egyenketten elröhentik magukat. Rémes csend van körülöttem, most engem rögtön elővesznek, hangot kell adnom e rongyos ácsorgók előtt, nyilatkoznom kell! Igen, beszámolót kérnek tőlem ezek a véletlenül születettek, e be nem osztott számfelettiek, ezek akiket az isten elejtett és akiket semmi politika föl nem vesz, ezek akiknek nincs naptárjuk, nincs órájuk, ezek, akiket Einstein nem érdekel, ezek akik csak a Halál góthai almanachjába vannak bevezetve, ezek előtt szint kell vallanom végre, nem bujkálhatok tovább, s szivemet mely gyáván bezárkózott a mellembe, ki kell vennem és oda kell tartanom a szemük elé hogy nézzék meg a próbát rajta, hogy nem hamis-e? Meg kell rögtön szólalnom és meg fogok fulladni, mielőtt egy szó kijönne a számon.
Vége. Kész. Harminc K. A két cipőm meleg. Ugy ragyognak, mint a szalma, mint a vér, mint az indián csókolózás. Majd megvakulok. Az egész világ az én lábamat nézi, a forgalom megáll, tüzoltótrombiták harsannak ragyogva felém, a nap eltakarja a képét, a föld alá sülyedek és elnyel a tűz. Csak nézem hogy megőrült cipőim merre indulnak velem?
(1921)