VASUTI KALAND.
(A történet színhelye a fiumei kikötő ama része, a honnan Abbáziába indul a hajó. Friss, hűvös nyári reggel. Személyek: egy harminczöt – usque harminczéves, jobb napokon pláne huszonnyolcz éves asszony. Ma, miután nem aludta jól ki magát a hálókocsiban, harmincznégy éves. Egy férfi, negyvenéves. Tekintettel arra, hogy a férfiak minden évben egy évvel öregszenek, kivéve a harminczkilenczedik évet, melynél két-három esztendeig szoktak vesztegelni, ez a negyven testvérek közt is megér negyvenkettőt).
Az asszony: Nagyon örülök, hogy itt találom. Abbáziába megy?
A férfi: Oda.
Az asszony: Akkor még együtt töltünk egy órát. Nagyon szeretek magával beszélgetni. Mindössze csak két hete, hogy az uram jóvoltából ismerem, de már úgy érzem, mintha ezer esztendeje volnánk jóbarátok.
Ez ugyan egy gyalázatos közhely, de ha én ezt szebben tudnám kifejezni, akkor tárczákat irnék.
A férfi: (mosolyogva hajol meg).
Az asszony: Annyi finom lélektant tanultam magától, hogy szinte megváltoztatta az eszem járását. És az a szép, okos kis történet, a mit tegnap elmondott…
A férfi (szerényen): Oh.
Az asszony: Már ekkor föltettem magamban, hogy cserébe én is elmondok magának egy nagyon szép, nagyon finom, nagyon előkelő kis történetet…
A férfi: Tiszteljen meg vele.
Az asszony: A mely velem történt meg. Nagyon régen; van már tíz éve. De él bennem, eleven, de csöndes életet él a szivemben.
(Felszállnak a fehér hajóra.)
A férfi: Hát halljuk.
Az asszony: Mondom, van már vagy tíz éve. Abbáziában töltöttem egy hónapot, tavaszszal. Az uramat vártam, a ki megígérte, hogy értem jön s hazavisz Pestre, de csak távirat jött helyette, hogy nem jöhet, utazzam egyedül. Fogtam tehát magamat, beültem egy elsőosztályú kupéba és elindultam Pest felé!
(Szünet.)
A férfi: Nos?
Az asszony: Itt egy kicsit törnöm kell a fejemet. Tudniillik Fiumén túl egy hadnagy szállt be a kupéba, csak azt nem tudtam, Plasenál vagy Lokvénél. Valamelyik kis állomáson.
A férfi: Mindegy.
Az asszony: Igaza van. Elég az hozzá, hogy beszállott. Ketten ültünk a kupéban, ő meg én. Egy fiatal, serkedő bajuszú katonatiszt, meg egy üde, friss, szép fiatal asszony. Ez utóbbi én voltam. Azzal, hogy megmondtam, hogy ennek már tíz éve, jogot váltottam arra, hogy szépnek nevezzem magamat.
A férfi (az ilyenkor szokásos bókokat ebbe az egy hangba sűríti): Oh!
Az asszony: A hadnagy eleinte a tájat nézte, de aztán elkezdett irántam érdeklődni. Érdemes is volt. Édes kis ruha volt rajtam, tudja egy sötétkék izé… de az mellékes. Sandítani kezdett felém. Én is úgy tettem, mintha az ujságot olvastam volna, de figyeltem. Hosszú, egész napos út állott előttem, be voltam zárva egy napra ezzel a katonával egy mozgóczellába, hát érdekelt a helyzet. Ezt nem lehet rossz néven venni tőlem.
A férfi: Nem.
Az asszony: Na és aztán különféle változatok állottak be. A vonat fordult és a nap a hadnagyra kezdett sütni. Fölkelt s helyet változtatott. Szembeült velem. És azontúl nézett. De nagyon beszédes szeme volt. Előbb mintha kérdezte volna a szemével: «Nagyságos asszonyom, megengedi-e, hogy nézzem?» Aztán könyörgőre fogta. Ezt nézte: «Észreveszi-e, hogy szerelmesen bámulom? Érzi-e, hogy e röpke pillanat olthatatlan vágyak szikráját pattantotta katonaszívem taplójába? Könyörüljön meg rajtam asszonyom!»
A férfi: És ön?
Az asszony: Én letettem az ujságot. Ezzel azt mondtam: «Hajlandó vagyok a dolgot így folytatni. Ime, leteszem a spanyolfalat, mely bennünket elválasztott, állom a nézést.» – Hálaadó pillantással válaszolt. Majd igéretet olvastam ki szeméből: «Hálából asszonyom, uriember maradok és nem mozdulok el a szemmel való beszélgetés teréről.» Egy tekintettel megköszöntem ezt neki.
A férfi: És beváltotta igéretét?
Az asszony: Ne türelmetlenkedjék. Gyerünk szép sorjába. Hosszú ideig nézett szerényen, tisztelettel, álmodozva. Az arczomat áhítattal nézte. Azután a kezemre bámult, valami nagyon finom, csodálkozó mosolylyal, mintha ezt mondaná: «Micsoda szép kis fehér kéz!» Aztán a czipőmre nézett, szemérmesen, komolyan, a hogy csak az igazi férfiak tudnak nézni olyasmit, a mi nem az övék. Végigmért, végigsimogatott a pillantásával, beburkolt, megölelt vele. Ekkor ezt pillantottam: Ah!…
A férfi: Mit pillantott?
Az asszony: Azt, hogy: «Ah.» Ez olyan bágyadozó, jóleső, némi igen kis szemrehányással spékelt «ah», a mit azoknak mondunk, a kik nagyon erősen ölelnek meg bennünket. De nem mondtam, csak pillantottam.
A férfi: S a katona?
Az asszony: A katona gyönyörűen viselkedett. Nem élt vissza ezzel. Mélyen, szomorúan nézett rám, mintha ezt mondaná: «Milyen kár, hogy soha, soha nem ismerhetjük egymást mi ketten, a kik így összeillünk, a kik egymás tekintetét megértjük.» És bucsuzott.
A férfi: Hogyan?
Az asszony: A szemével. Komoly, szép, érzékiségtől mentes búcsúcsókot nyomott a homlokomra, persze a tekintetével. Aztán búsan nézett, mintha mondaná: «Nevermore… Nevermore…»
A férfi: Nevermore?
Az asszony: Igen. «Soha… Soha…» Majd Zágrábban kiszállt, nagy fájdalmas sóhajtással utána néztem. Finom, előkelő lélek volt, nem nézett vissza a vonatra. Elment. Eltünt. Azóta se láttam. De mindvégig meg fogom őrizni emlékét, olyan költői, oly szép együttlét volt ez. Becsülöm, szeretem ezt a katonát s ha valami bánatom van, ő reá gondolok. Ez volt a legkülömb férfi, a kivel életemben találkoztam. Azt is merem mondani: ez szeretett engem legjobban ezen a világon. Becsületesen, szenvedélyesen, önfeláldozóan, férfiasan. Majd, hogy szerelmes nem lettem belé utóbb. Mindegy, na. Elmúlt. Szép kaland volt s ő egy igazi férfi.
A férfi: Köszönöm.
(Nagy csönd.)
Az asszony: Tessék?
A férfi: Köszönöm. Köszönöm szépen.
Az asszony: Mit köszön?
A férfi: Ezt a szép kritikát, a mit rólam mondott.
Az asszony: Hogyan?… Magáról?
A férfi: Rólam, rólam. Az a hadnagy én voltam.
(Nagy csönd. Az asszony elsáppad. A férfi a zsebébe nyúl, kiveszi a tárczáját, kivesz a tárczájából egy darab kék papirt s azt a továbbiak alatt görcsösen a kezében tartja.)
Az asszony: Mi az a papir?
A férfi: Semmi. Majd megmutatom később… talán.
Az asszony: Hát maga volt a hadnagy?
A férfi: Én. Négy éve, hogy kiléptem a hadseregből. Én voltam. Plasenél szálltam fel és Zágrábnál szálltam le. Narancssárga hajtókám volt.
Az asszony (rémülten): Igen!
A férfi: No látja.
(Nagyon hosszú szünet.)
Az asszony: Szóval maga volt. Ez borzasztó.
A férfi: Csöppet sem borzasztó. Engem legalább nem borzaszt.
Az asszony: Mindjárt… mindjárt olyan… olyan ismerős volt a tekintete…
A férfi: Ugy-e? Óh, nagyon jól emlékszem. De csak most kezdek nagyon jól emlékezni. Én tudniillik rég elfelejtettem az egészet.
Az asszony: (Szomorú).
A férfi: Mert… mert nekem nem volt nagy okom arra, hogy emlékezzem rá. Én ugyanis a menyasszonyomhoz utaztam Zágrábba.
Az asszony: Jesszus!
A férfi: És… én… nem úgy értettem ezeket a pillantásokat. Mikor a kezére néztem, arra gondoltam, hogy a menyasszonyom apja smuczig ember. Mindenféle bajokat csinált a kauczió körül. Keserűen mosolyogtam. Ön azt hitte, a keze kicsiségén mosolygok…
Az asszony: Azt.
A férfi: Hogy miért néztem a kezére, a czipőjére? Ha az ember nagyon elgondolkodik, megakad a szeme valamin. Éppúgy nézhettem volna a lámpára is. Mikor a czipőjére néztem, elkomolyodtam, de ebben nem volt tisztelet vagy férfiasság. Akkor arra gondoltam, hogy ha az apa továbbra is fösvény marad, komoly akadályai lesznek a házasságomnak. «Hát akkor mi lesz velem?» – kérdeztem magamban s tétován néztem végig önt tetőtől-talpig, mint a ki töri a fejét. Ez akkor volt, mikor ön azt pillantotta, hogy: «ah». De beláttam, hogy kauczió nélkül nincs boldogság, hogy mindennek vége, ha ma nem leszek erős és erélyes. Sóhajtottam egyet, összeszedtem magamat és ezt gondoltam: «Lesz, a hogy lesz.» Erről hitte ön, hogy búcsúzom. Erről hitte ön, hogy azt mondom: «Milyen kár, hogy nem lehetünk egymáséi.»
Az asszony: Istenem, istenem…
A férfi: A vonat tovább robogott és én arra gondoltam, hogy ha az apa akart volna pénzt adni, már adott volna. Tehát ha eddig nem adott, nem is fog adni. Búsan néztem magam elé. Ez volt a «nevermore, nevermore.» A «soha». De a «soha» a kauczióra vonatkozott.
Az asszony: Kétségbeejtő.
A férfi: Aztán Zágrábnál, mielőtt kiszállottam, ezt mondtam magamban: «Itt vagyunk, most dől el: enyém lesz-e a leány vagy sem. Gyerünk hát, előre, fel a harczra!» És sóhajtottam egy nagyot. Kiszálltam, elmentem, vissza se néztem. Ez volt az a sóhaj, a mely önben még ma is visszhangzik s ez volt az a vissza sem nézés, a mi önt annyira meghatotta.
Az asszony: Rettenetes.
A férfi: Nem lepleztem volna le magamat, mert nem tartom humánus dolognak a mások illuzióit összetörni. De mégis megkellett tennem, mert nem tűrhetem, hogy meg nem érdemelt tiszteletet, becsülést, szeretetet és emlékezést élvezzek egy derék, okos uriaszszony részéről.
(Nagy pózzal, elhallgat.)
Az asszony: Na hát ez siralmas. Hát maga volt a katona.
A férfi: Én. Narancsszínű hajtóka, egy arany csillag. Plasetól Zágrábig.
Az asszony: Úgy van. És kár, hogy így van. Olyan jó volt ezt a katonát szeretni…
A férfi: Sajnálom, nagyságos asszony.
(A hajó már az abbáziai kikötő közelében jár.)
Az asszony: Szomorú. Az asszonyok ilyenkor tanulják meg, hogy a férfi csak akkor érdemes a szerelemre, ha mindenféle szép tulajdonságot képzelünk bele. Befestjük szép színesre, aztán beleszeretünk. Belőlünk fakad minden, a mit meg tudunk szeretni. Besugározzuk magukat a lelkünk fényével, aztán melegszünk ennél a fénynél. Ez a mai fölsülésem borzasztó. Csak egy vigasztaló momentum van benne.
A férfi: És mi az?
Az asszony (nyugodtan): Az az, hogy az egész történetből egy árva szó sem igaz.
A férfi: Tessék?
Az asszony: Egy árva szót se. Holnapután megérkezik az uram, attól megtudhatja, hogy soha életemben nem utaztam még Fiume és Pest közt, tegnap tettem meg először ezt az utat.
A férfi: Hát… akkor…
Az asszony: Ne dadogjon. Ma láttam először Fiumét. Az egész hadnagy-história hazugság. Tanúm az uram, a kivel tizenhat év óta mindig együtt utazom. Ön felsült. Majd adok én magának illuziókat rombolni.
A férfi: Hm. Most le volnék főzve. Lefőzött volna egy hazugsággal, ha nem vigyáztam volna magamra. De szerencsére vigyáztam. (A kék papirt, a mit eddig a markában tartott kihajtogatja): Ezt a papirt itt tartom a kezemben, mióta beszélek.
Az asszony: Mi az a papir?
A férfi: Ez a papir a bizonyítéka annak, hogy én rögtön tudtam, hogy hazudni méltóztatik. Tegnap, mielőtt elutaztam Pestről, elrendeztem az ügyeimet és többek közt kifizettem a… a hadmentességi adómat is. És ez itt az írás róla. (Átadja.)
Az asszony: Mi ez?
A férfi: Ez nyugta tizenöt korona hadmentességi díjról, az én nevemre kiállítva. Ez bizonyítja, hogy soha életemben nem voltam katona, tehát hadnagy sem, se narancsszínű, se czitromszínű.
Az asszony: Tehát hazudott.
A férfi: Igen. De a mint hazudni kezdtem, rögtön a kezembe vettem ezt a papirost, s ezzel bizonyítom: nem azért hazudtam, hogy érdekessé tegyem magam, hanem azért, hogy önből kicsaljam a hadnagy-mese czáfolatát. Most megkaptam. Köszönöm. Így kell elbánni az asszonyi hazugságokkal.
Az asszony: Ez az írás kétségkívül bizonyítja, hogy maga nem volt katona?
A férfi: Természetesen. (Diadalmasan néz.)
Az asszony: Köszönöm. Mily szerencse, hogy minden kéznél van. Kérem, adja ide a táskámat, lenn van a többi közt.
A férfi (felhozza): Ez az?
Az asszony: Igen. (Kinyitja. Vastag könyvet vesz ki belőle): Tessék. Mi ennek a czíme?
A férfi (elolvassa): «Naplóm.»
Az asszony: Ezt tudniillik mindig magammal viszem, hogy avatatlan kezekbe ne kerüljön. (Fellapozza.) Ezernyolczszáz… kilenczvenhat… itt van. Tessék. Megengedem, hogy ezt az egy oldalt elolvassa. Itt részletesen le van írva a hadnagy története, úgy, a hogy elmondtam.
A férfi (megnézi): Hát mégis igaz?
Az asszony: Ott a bizonyíték.
A férfi (elolvassa): Valóban. Most megint le vagyok főzve. Hát miért tagadta le az előbb?
Az asszony: Mert a nélkül sohse sült volna ki, hogy maga hazudott. De kicsikartam magából a hadmentességi vallomást és igy most megint ép az illuzióm. Csak egyet mondjon meg: véletlenül jutott eszébe a narancssárga hajtóka? Mert mint a naplómból is láthatja, a hadnagy narancsszínű hajtókát viselt.
A férfi: Tíz év előtt az az ezred feküdt Fiuméban, a melynek ilyen hajtókája volt. Azért mondtam.
Az asszony: Köszönöm. (A hajó kiköt.)
A férfi: Kezét csókolom. (El akar illanni.)
Az asszony (megfogja): Várjon csak. Még csak kettőt mondok. Sohse akarjon hazugsággal operálni egy asszonynál. Ez egyértelmű azzal, hogy kiszolgáltatja magát neki. És soha ne bántsa többé az illuzióimat. Mert láthatja, ezeket nem engedem. A végletekig elmegyünk, ha az illuzióinkat bántják. S miután az illuzió alapjában véve nem egyéb, mint egy kellemes hazugság, hajlandók vagyunk akár tíz kellemetlent is hazudni, csakhogy ez az egy kellemes megmaradjon. Hazugságból élünk és hazugsággal védekezünk. «Tout est mensonge», mondja a költő s mikor ezt mondja, szintén hazudik. Most mehet. Isten áldja meg. És hagyja békén a mi szakmáinkat.
(Nekivág a tengerparti útnak. A férfi utána bámúl és keserű pofát vág.)