WeRead Powered by ReaderPub
Ketten beszélnek cover

Ketten beszélnek

Chapter 16: A LEGGONOSZABB NŐ.
Open in WeRead

About This Book

A series of short, conversational sketches stages intimate exchanges between pairs who confide, scheme, and test one another within domestic and urban settings. Through economical, ironic dialogue the pieces probe boredom, jealousy, desire, and the small artifices people use to revive or unsettle relationships. Each vignette focuses on social maneuvers and emotional undercurrents, privileging precise observation of manners and the shifting power of speech in everyday interactions.

A LEGGONOSZABB NŐ.

(Egy éltesebb ur – valamikor régen azt mondták volna: «nyugalmazott donzsuán» – nagy fotelben ül és több fiatal hölgynek előadást tart. Fiatal koráról beszél, most már megöregedett asszonyokról beszél és számozza őket. Ilyenformán):

Az ur: A tizenegyedik után következik a tizenkettedik.

A hölgy: Milyen volt?

Az ur: Ez volt a leggonoszabb nő, a kivel bűnös életemben találkoztam.

A hölgy: Mit tett szegény?

Az ur: A legnagyobb gonoszságot követte el, a mit asszony férfival elkövethet. A költő szerint a legnagyobb bűn a hazaárulás, erre nincs is bűnbocsánat. De ezt férfiak szokták elkövetni. Ő azonban elkövette a legnagyobb asszonyi bűnt.

A hölgy: Mit tett? Mit tett?

Az ur: Igazat mondott.

A hölgy (rábámul, jelezve, hogy nem érti).

Az ur: A nőnél az igazmondás olyan, mint a férfinél a hazaárulás. A nő hazája a hazugság. Ha ettől elpártol, az én szememben vége.

A hölgy: Hát hogy történt?

Az ur: Mondtam, hogy ő volt a tizenkettedik. Én gazdag ember voltam s megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy ne törődjem semmi mással, csak a nőkkel. Mialatt a többieket a nép nyomora, a gazdasági helyzet, a művészet, a politika érdekelte, azalatt én úgy éltem itt Pesten, mint egy feketekabátos ur, a ki az ifjabb Dumas valamelyik darabjából elevenedett ki. Selymek és bársonyok közt éltem, nyakak, vállak, fehér arcok közt. És eljutottam oda, a hová a többi férfiak nem érnek rá eljutni: harmincznégyéves koromban tisztában voltam a nők hazugsági technikájával. A nő tizenötéves korában már kész hazug, húsz éves korában zseniális hazug, harminczéves korában tökéletes hazug. Én harmincznégyéves koromban utólértem a húszéves nőket. Minden dicsekvés nélkül mondhatom, hogy zseniális hazug voltam.

A hölgy: Maga is hazudott?

Az ur: Soha.

A hölgy: Hát?

Az ur: Ők hiába hazudtak nekem. És ez nagy szó. Minden ott kezdődik, hogy az ember megkérdezi a nőtől: «szeret?» – A nő erre azt feleli: «nem.» Vagy ezt: «igen.» Harmincznégyéves lettem, mikor sikerült elérnem azt, hogy értettem nemcsak a női nemet, de a női igent is. A nő azt mondja: «az Andrássy-útról jövök.» Húsz évig kell köztük élni, mig az ember rájön, hogy ez azt is jelentheti: «nem voltam Budán.» Mi sem természetesebb, mint hogy ebből viszont az következik, hogy Budán volt. Azaz: el akarja hitetni velem, hogy Budán volt. Tehát nem volt Budán. Érti?

A hölgy: Nem.

Az ur: Örülök, hogy rögtön megértette.

A hölgy: De mondom, hogy nem értem.

Az ur: Mondom, mondom: szép, hogy megértette. (Szünet.)

A hölgy: Hát mit csinált a gonosz nő?

Az ur: A gonosz nő a megismerkedésünk perczét követő félórában tisztában volt velem. Látta, hogy nem szorongó ifjúval van dolga, látta, hogy nem daczos férfival van dolga – mert ezt szeretik legjobban – hanem megérezte, hogy engem kineveltek a nők, és velem nem lehet Budát elhitetni.

A hölgy: Tehát?

Az ur: Tehát lefőzött. A barátságunk első hónapjaiban hazudott, mint a pinty. Gyönyörűen hazudott. «Ki volt az a tiszt, a ki tegnap kisérte az utcán?» – kérdeztem. Azt felelte: «Az uram főnökének az öcscse.» Kisült, hogy az ura főnökének nincs is öcscse. Kis jelenet volt köztünk. Végre azt mondta: «Ne kinozzon, ne kinozzon, megmondom, ki volt: a szeretőm volt!»

A hölgy: És maga?

Az ur: Én nevettem és megnyugodtam. Pedig tényleg a szeretője volt, mint utóbb kisült. De a nő sokat tanult ebből. Rájött, hogy legjobban teszi, ha igazat mond nekem. Bizonyos tapasztalatok után a férfi kezdi kilesni az eszük járását, ezt érzik. Hát akkor elkezdenek igazat mondani. És ez az, a mitől Isten mentse meg az embert. Ez a legnagyobb romlottság, a mire képesek.

A hölgy: Nos, és?

Az ur: Megszédültem egy kicsit. Egy napon soká vártam rá. Végre eljött. «Hol késett annyit?» – kérdem. Azt mondja: «Doktor Sósnál voltam, megnéztem a lakását.» És tudják, hol volt?

A hölgy: Hol?

Az ur: Doktor Sósnál. És tudják, mit csinált ott?

A hölgy: Mit?

Az ur: Megnézte a lakását.

(Sóhajt.)

A hölgy: Aztán?

Az ur: Aztán egészen megzavarodtam. Mert egy nap azzal jött, hogy ma délután két úriembernél tett látogatást. Nevettem. Ohó – gondoltam – ez már elbizta magát. Addig mondta folyton az igazságot, a mig rá nem jött, hogy elhiszem. És most hébe-hóba hazudik egyet-kettőt, hogy nyomot veszítsek. De nem. Utóbb megtudtam, hogy aznap valóban két úriembert tisztelt meg azzal, hogy besurrant az ajtójukon.

A hölgy: Finom nő lehetett.

Az ur: Nagyon finom nő volt. Az idén a legjobb bálokon volt lady patroness és három miniszter csókolt neki kezet.

A hölgy: És az ur?

Az ur: Az volt a legokosabb mindnyájunk között. Olyat tett, a mi igazán az egyetlen férfias eljárás ilyen nővel szemben.

A hölgy: Mit tett?

Az ur: Meghalt. Sokat gondolkoztam ezen és rájöttem, hogy ennél ravaszabbul és önzőbben nem is cselekedhetett volna.

A hölgy: Hallatlan. És mi lett az igazmondás vége?

Az ur: Az, hogy azontúl szépen visszaférfiasodtam, visszagyerekesedtem. Meg voltam zavarodva. Szégyeltem az elbizakodottságomat, a melylyel addig azt hittem, hogy tisztában vagyok a nőkkel. Mert a mikor már a legjobban értettem a hazugságaikat, akkor azt hittem, hogy ez náluk rendszer.

A hölgy: Holott?

Az ur: Holott náluk nincs rendszer. De igazán nincs. Mert ha csak olyanok volnának, mintegy rendszertelen, következetlen férfi, akkor ki lehetne őket tanulni. De nem olyanok. Olyanok, mint a rendszeres nők. Szépen elvesztettem magam alól a talajt és azontul minden nőnél, a tizenharmadiknál is, meg a tizennegyediknél, meg az összes azután következőknél sorra megbuktam az okosságommal. Az egyetlen nő, a ki igazat mondott nekem, utat csinált a többi hazugságainak. De azért mégis megokosodtam.

A hölgy: Hogyan?

Az ur: Úgy, hogy rájöttem: a legnagyobb szamárság, ha valaki ki akarja tanulni őket. Ők soha nem követik el azt az ostobaságot, hogy általánosítanak, mondván: «a férfi ilyen, a férfi olyan, tehát a férfival így kell bánni.» Nem. Ők olyanok, mint a kocsisok.

A hölgy:???

Az ur: Nem kell megijedni a szótól. Előttem a városi kocsis az ideálja annak az embernek, a ki hirtelen támadt helyzetet hirtelen a legjobban kénytelen megoldani. Kerülni, fordulni, megállani, sietni, lassítani, aztán a következő utczasarkon megint kombinálni a villamossal, a szembejövőkkel, a mögötte haladókkal és az oldalt kibukkanókkal. A nők is így dolgoznak. Pillanatról-pillanatra oldják meg a helyzeteket, nem gondolkoznak előre, hanem az adott perczben rögtönözve vágják ki magukat. Az én nőm, a kit a leggonoszabb nőnek neveztem, úgy tett, mint az a kocsis, a ki a kerepesi-út és a körút sarkán a nagy forgatagban egyszerre csak hirtelen rájön, hogy úgy mehet át legjobban a zavaroson, ha egyenesen, előre hajt. Ha nem kerül, nem üti meg a lovat, nem kiált és nem int. Az én nőm egy adott pillanatban a bajból az egyszerű igazsággal vágta ki magát. És én voltam a szamár, mert azt hittem, hogy ez rendszer. Ennél már a kocsisnak is több esze van, mert tudja, hogyha esetleg holnap is egyenesen vág át a forgatagon, oldalba vágja a villamos.

A hölgy: Hát akkor miért mondta róla, hogy gonosz volt?

Az ur? Mert nem az a gonosz nő, a ki bánt, kinoz, megcsal, kifoszt, megsebez, legyilkol. A gonosz nő az, a ki megmutatja nekem, hogy szamár vagyok.

(Fölkel és búsan megy el.)