A LEGGONOSZABB NŐ.
(Egy éltesebb ur – valamikor régen azt mondták volna: «nyugalmazott donzsuán» – nagy fotelben ül és több fiatal hölgynek előadást tart. Fiatal koráról beszél, most már megöregedett asszonyokról beszél és számozza őket. Ilyenformán):
Az ur: A tizenegyedik után következik a tizenkettedik.
A hölgy: Milyen volt?
Az ur: Ez volt a leggonoszabb nő, a kivel bűnös életemben találkoztam.
A hölgy: Mit tett szegény?
Az ur: A legnagyobb gonoszságot követte el, a mit asszony férfival elkövethet. A költő szerint a legnagyobb bűn a hazaárulás, erre nincs is bűnbocsánat. De ezt férfiak szokták elkövetni. Ő azonban elkövette a legnagyobb asszonyi bűnt.
A hölgy: Mit tett? Mit tett?
A hölgy (rábámul, jelezve, hogy nem érti).
Az ur: A nőnél az igazmondás olyan, mint a férfinél a hazaárulás. A nő hazája a hazugság. Ha ettől elpártol, az én szememben vége.
A hölgy: Hát hogy történt?
Az ur: Mondtam, hogy ő volt a tizenkettedik. Én gazdag ember voltam s megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy ne törődjem semmi mással, csak a nőkkel. Mialatt a többieket a nép nyomora, a gazdasági helyzet, a művészet, a politika érdekelte, azalatt én úgy éltem itt Pesten, mint egy feketekabátos ur, a ki az ifjabb Dumas valamelyik darabjából elevenedett ki. Selymek és bársonyok közt éltem, nyakak, vállak, fehér arcok közt. És eljutottam oda, a hová a többi férfiak nem érnek rá eljutni: harmincznégyéves koromban tisztában voltam a nők hazugsági technikájával. A nő tizenötéves korában már kész hazug, húsz éves korában zseniális hazug, harminczéves korában tökéletes hazug. Én harmincznégyéves koromban utólértem a húszéves nőket. Minden dicsekvés nélkül mondhatom, hogy zseniális hazug voltam.
A hölgy: Maga is hazudott?
Az ur: Soha.
A hölgy: Hát?
Az ur: Ők hiába hazudtak nekem. És ez nagy szó. Minden ott kezdődik, hogy az ember megkérdezi a nőtől: «szeret?» – A nő erre azt feleli: «nem.» Vagy ezt: «igen.» Harmincznégyéves lettem, mikor sikerült elérnem azt, hogy értettem nemcsak a női nemet, de a női igent is. A nő azt mondja: «az Andrássy-útról jövök.» Húsz évig kell köztük élni, mig az ember rájön, hogy ez azt is jelentheti: «nem voltam Budán.» Mi sem természetesebb, mint hogy ebből viszont az következik, hogy Budán volt. Azaz: el akarja hitetni velem, hogy Budán volt. Tehát nem volt Budán. Érti?
A hölgy: Nem.
Az ur: Örülök, hogy rögtön megértette.
A hölgy: De mondom, hogy nem értem.
Az ur: Mondom, mondom: szép, hogy megértette. (Szünet.)
A hölgy: Hát mit csinált a gonosz nő?
Az ur: A gonosz nő a megismerkedésünk perczét követő félórában tisztában volt velem. Látta, hogy nem szorongó ifjúval van dolga, látta, hogy nem daczos férfival van dolga – mert ezt szeretik legjobban – hanem megérezte, hogy engem kineveltek a nők, és velem nem lehet Budát elhitetni.
A hölgy: Tehát?
Az ur: Tehát lefőzött. A barátságunk első hónapjaiban hazudott, mint a pinty. Gyönyörűen hazudott. «Ki volt az a tiszt, a ki tegnap kisérte az utcán?» – kérdeztem. Azt felelte: «Az uram főnökének az öcscse.» Kisült, hogy az ura főnökének nincs is öcscse. Kis jelenet volt köztünk. Végre azt mondta: «Ne kinozzon, ne kinozzon, megmondom, ki volt: a szeretőm volt!»
A hölgy: És maga?
Az ur: Én nevettem és megnyugodtam. Pedig tényleg a szeretője volt, mint utóbb kisült. De a nő sokat tanult ebből. Rájött, hogy legjobban teszi, ha igazat mond nekem. Bizonyos tapasztalatok után a férfi kezdi kilesni az eszük járását, ezt érzik. Hát akkor elkezdenek igazat mondani. És ez az, a mitől Isten mentse meg az embert. Ez a legnagyobb romlottság, a mire képesek.
A hölgy: Nos, és?
Az ur: Megszédültem egy kicsit. Egy napon soká vártam rá. Végre eljött. «Hol késett annyit?» – kérdem. Azt mondja: «Doktor Sósnál voltam, megnéztem a lakását.» És tudják, hol volt?
A hölgy: Hol?
Az ur: Doktor Sósnál. És tudják, mit csinált ott?
A hölgy: Mit?
Az ur: Megnézte a lakását.
(Sóhajt.)
A hölgy: Aztán?
Az ur: Aztán egészen megzavarodtam. Mert egy nap azzal jött, hogy ma délután két úriembernél tett látogatást. Nevettem. Ohó – gondoltam – ez már elbizta magát. Addig mondta folyton az igazságot, a mig rá nem jött, hogy elhiszem. És most hébe-hóba hazudik egyet-kettőt, hogy nyomot veszítsek. De nem. Utóbb megtudtam, hogy aznap valóban két úriembert tisztelt meg azzal, hogy besurrant az ajtójukon.
A hölgy: Finom nő lehetett.
Az ur: Nagyon finom nő volt. Az idén a legjobb bálokon volt lady patroness és három miniszter csókolt neki kezet.
A hölgy: És az ur?
Az ur: Az volt a legokosabb mindnyájunk között. Olyat tett, a mi igazán az egyetlen férfias eljárás ilyen nővel szemben.
A hölgy: Mit tett?
Az ur: Meghalt. Sokat gondolkoztam ezen és rájöttem, hogy ennél ravaszabbul és önzőbben nem is cselekedhetett volna.
A hölgy: Hallatlan. És mi lett az igazmondás vége?
Az ur: Az, hogy azontúl szépen visszaférfiasodtam, visszagyerekesedtem. Meg voltam zavarodva. Szégyeltem az elbizakodottságomat, a melylyel addig azt hittem, hogy tisztában vagyok a nőkkel. Mert a mikor már a legjobban értettem a hazugságaikat, akkor azt hittem, hogy ez náluk rendszer.
A hölgy: Holott?
Az ur: Holott náluk nincs rendszer. De igazán nincs. Mert ha csak olyanok volnának, mintegy rendszertelen, következetlen férfi, akkor ki lehetne őket tanulni. De nem olyanok. Olyanok, mint a rendszeres nők. Szépen elvesztettem magam alól a talajt és azontul minden nőnél, a tizenharmadiknál is, meg a tizennegyediknél, meg az összes azután következőknél sorra megbuktam az okosságommal. Az egyetlen nő, a ki igazat mondott nekem, utat csinált a többi hazugságainak. De azért mégis megokosodtam.
A hölgy: Hogyan?
Az ur: Úgy, hogy rájöttem: a legnagyobb szamárság, ha valaki ki akarja tanulni őket. Ők soha nem követik el azt az ostobaságot, hogy általánosítanak, mondván: «a férfi ilyen, a férfi olyan, tehát a férfival így kell bánni.» Nem. Ők olyanok, mint a kocsisok.
A hölgy:???
Az ur: Nem kell megijedni a szótól. Előttem a városi kocsis az ideálja annak az embernek, a ki hirtelen támadt helyzetet hirtelen a legjobban kénytelen megoldani. Kerülni, fordulni, megállani, sietni, lassítani, aztán a következő utczasarkon megint kombinálni a villamossal, a szembejövőkkel, a mögötte haladókkal és az oldalt kibukkanókkal. A nők is így dolgoznak. Pillanatról-pillanatra oldják meg a helyzeteket, nem gondolkoznak előre, hanem az adott perczben rögtönözve vágják ki magukat. Az én nőm, a kit a leggonoszabb nőnek neveztem, úgy tett, mint az a kocsis, a ki a kerepesi-út és a körút sarkán a nagy forgatagban egyszerre csak hirtelen rájön, hogy úgy mehet át legjobban a zavaroson, ha egyenesen, előre hajt. Ha nem kerül, nem üti meg a lovat, nem kiált és nem int. Az én nőm egy adott pillanatban a bajból az egyszerű igazsággal vágta ki magát. És én voltam a szamár, mert azt hittem, hogy ez rendszer. Ennél már a kocsisnak is több esze van, mert tudja, hogyha esetleg holnap is egyenesen vág át a forgatagon, oldalba vágja a villamos.
A hölgy: Hát akkor miért mondta róla, hogy gonosz volt?
Az ur? Mert nem az a gonosz nő, a ki bánt, kinoz, megcsal, kifoszt, megsebez, legyilkol. A gonosz nő az, a ki megmutatja nekem, hogy szamár vagyok.