A SÚLHÓF.
(A hölgyek, a kikről itt szó van, életkorukra nézve tíz és tizenegy év közt ingadoznak. A férfi, a kiről szó van, tizenkét éves. A történet színhelye Abbázia. Tehát jómódú pesti gyerekekről szól. Szép tavaszi ebédután, tengerpart. Amália és Erzsébet egy sziklán ül. Amália tíz éves, Erzsébet tíz és fél.)
Amália: Te miért ülsz itt?
Erzsébet: Hát te mért ülsz itt?
Amália: Én itt ülök.
Erzsébet: Hát én is itt ülök.
(Sokáig hallgatnak.)
Amália: Jó, jó, hát én itt ülök, én tudom mért ülök itt, de mért ülsz itt te, mikor nem tudod, mért ülsz itt?
Erzsébet: Nekem is szabad itt ülni és én itt ülök, mert játszok a tengerrel.
Amália: Az nem játszás a tengerrel, ha te itt ülsz és belelógatod a lábadat. Lógasd a lábadat a lavórba.
Erzsébet: De nekem a tengerbe tetszik és ha neked nem tetszik, mégis belelógatom, de az egész beszéd úgy is a súlhóf miatt van, hát juszt’se megyek el.
Amália: Micsoda súlhóf miatt van? Mi van a súlhóf miatt? És egyáltalán micsoda súlhóf?
Erzsébet: A Jenő, a Jenő, tudod te, ne járjon a szád. Tudod te jól, ki az a súlhóf.
Amália: Ezt megmondom a zanyádnak, hogy heczczűsz engemet a súlhóffal. Majd ad neked két pofont és majd csöndes leszel te kofa.
Erzsébet: Itt mingyár hajhúzás lesz.
(Sötéten néznek egymásra.)
Erzsébet: Itt mingyár olyan hajhúzás lesz, mint még nem volt.
Amália: Nekem kihúzhatod a fejemet is, mert erősebb vagy, én sovány lány vagyok, te meg kövér lány vagy, hát henczeghetsz, de mégse hagyom magamat szekálni a súlhóffal.
(Most mind a ketten felnéznek a parti útra, a hol fütyörészve jelenik meg a súlhóf, rövid kék nadrágban, meztelen lábszárakkal, kis sapkával a fején, halászbottal a kezében.)
Erzsébet: Úgy-e most hallgatsz?
Amália: Nem is hallgatok.
Erzsébet: Ott megy a súlhóf.
(Nézik mind a ketten. A súlhóf rájuk vigyorog és eltünik a fordulónál.)
Erzsébet: Szépen idegyött.
Amália: Mét hogy szépen idegyött. Nem is kellett idegyönni, hát nem is gyött ide.
Erzsébet: Nekem ne beszélj! Azért nem gyött ide, mert engemet látott. Ha te egyedül lettél volna itt, akkor idegyött volna. Tudom jól, hogy őtet vártad. De nem gyött, hanem lesajnált téged. Most meg mért bőgsz?
Amália: (sírva): Mindig… heczczűsz…
(Fenn a parti úton végigszáguld a súlhóf, mint egy automobil. Hirtelen eltünik.)
Erzsébet: Kaczérkodik veled.
Amália: (nem sírva) Nagyon kaczér ember.
(Szünet.)
Erzsébet: Én mondhatom neked, hogy nagyon gyönyörű és szemtelen fiú. De én azt hittem, hogy te beléd szerelmes.
Erzsébet: Hát te?
Amália: Hát te?
(Komolyan, égő szemmel nézik egymást.)
Erzsébet: Én igen. De azt hittem, hogy ő téged…
Amália: Pedíg nem. (Sír.)
Erzsébet: Pedig mindenki azt hiszi és az Elza is azt hiszi és a Jánosék mind azt hiszik és németűl mondják, mikor a súlhóf téged pofoz: «vaszich lip dasz nekcich». És hagynak előremenni.
Amália: Egyszer hagytak előremenni.
Erzsébet: Engem egyszer se hagytak vele előremenni, pedig tudod, hogy csak az a szerelem, ha előremenés van, mikor mongyák: gyerekek, menjetek előre, a kit akarják, hogy szeressen az ember, avval hagyják előremenni.
Amália: Te egy szamár vagy, mert engem előreküldött a nővérem a súlhóffal, mer a nővérem a Rétivel gyött hátul, az is szerelem.
Erzsébet: Pedig mind a lányok irigykednek rád, mert azt mondják, a súlhóf téged szeret és a súlhóf a legszebb.
Amália: Nincs is szebb.
Erzsébet: Nincs is.
Amália: Bizony.
Erzsébet: Nincs is.
(A súlhóf megáll fönt a parton.)
Amália: Vigyázz!
(Nagy csönd.)
A súlhóf: Hé! Hé! Halló! Marhák!
Erzsébet (súgva): Egy szót se szólj.
A súlhóf (férfiasan): Két marha, gyertek föl.
Erzsébet: Ne felelj.
(A súlhóf egy kavicsot fog és hozzájuk vágja. A kis kavics az Amália koponyáján koppan.)
Erzsébet: Téged szeret.
Amália (mozdulatlanul): Nem. Csak hozzám vág.
Erzsébet: Mért nem vág hozzám?
(E pillanatban az ő fején is koppan egy kavics.)
Amália: Látod?
Erzsébet: Csupa kaczérságból teszi.
(A súlhóf lemászik közéjük a sziklára.)
Amália: Szerbusz.
Erzsébet: Szerbusz.
A súlhóf: Nem tudtok felelni, ha kavicsot vágok a fejetekhez? Pofont akartok?
Amália: Én feleltem, csak te nem hallottad.
A súlhóf: Most büntetésből nem maradok itt nálatok, hanem elmegyek halászni. Ha nem viczczeltetek volna velem, itt maradtam volna és megvertelek volna benneteket. De mert szemtelenek voltatok és úgy tettetek, mintha nem hallottátok volna, mikor kiabáltam, most elmegyek halászni. Majd adok én nektek.
(Elmegy.)
Amália: Mért mondtad, hogy ne feleljek?
Erzsébet: Csak.
Amália: Most elment. Láttad, milyen szép volt a matrózgallérban?
Erzsébet: Szép ferdén volt a fején a sapka.
Amália (utána néz).
Erzsébet: Most már én is boldog vagyok.
Amália: Miért?
Erzsébet: Mert látom, hogy nem szeret téged a súlhóf. Sokat sírtam, mert azt hittem, téged szeret.
Amália: Pedig nem.
Erzsébet: Ezért nem kell adni arra, a mit a világ beszél.
Amália: A súlhóf senkit se szeret. Nincs annak szíve.
Erzsébet: Csak úgy gyön és megy.
Amália: Csak úgy gyön, elszalad, ad egy pofont, megint gyön, megint elszalad, megint ad egy boxot, megy a fiúk közé, megint gyön, megint megy.
Erzsébet: És szép neve van. Súlhóf.
Amália: És pedig nem is zsidó.
Erzsébet: És pedig katolikus keresztény. De csak úgy gyön és megy. Nem beszél egy perczig se az emberrel hosszasan.
Amália: Pedig mind a lányok szeretik.
Erzsébet: Én azt hiszem, a nagy lányokat jobban szereti. Leszünk mink is nagyok, nagyszerű.
Amália: De akkor ő is nagyobb lesz. Ez már mindig így marad. Ez egy gazember, ez a súlhóf.
Erzsébet: Pedig tudja, hogy szép.
Amália: Pedig tudja.
(Elnéznek messze a parton. Valahol a távolban egy napsütötte fekete sziklán megjelenik a súlhóf alakja a hosszú halászbottal. Leül a szikla csúcsára és beleereszti a horgot a tengerbe.)
Erzsébet: Biztos, hogy egy halat se fog.
Amália: Sohase fog.
(Nevetnek.)
Erzsébet: Ott ül hiába mindig, néha egész délelőtt. Pedig mink csókot adnánk neki.
Amália: De ő inkább halász.
Erzsébet: Pedig semmit se fog.
Amália: Pedig mégis halász.
(Összebujnak, úgy nézik és nevetnek.)
Erzsébet: Milyen szép csinos a feje a ferde sapkával. Mégse nem kellenek neki a lányok.
Amália: Csak halász, csak halász.
Erzsébet: Mert egy marha. Gyere, szaladjunk, ott gyön a hajó, integessünk az embereknek. Van zsebkendőd?
Amália: Nincs.
Erzsébet: Nekem sincs.
(Összefogózva másznak föl a parti útra és elszaladnak. Porzik utánuk az út. Eltünnek. Csak a nagy, kedves tengerparti csönd marad ott a súlhóffal, a ki mozdulatlanul ül a fekete sziklán és halászik.)