EGY UTCZA ÉS EGY SZÁM.
(Történik a Dunaparton, a hol az áprilisi nap süt a vasfotelekre, melyek hosszú sorban állanak egymás mellett. Déli tizenkét óra. Két vasfotelben, egymás mellett ül a férfi meg a nő. A férfi ötven éves. A nő sokkal több: negyvenöt éves.)
A férfi: És aztán?
A nő: Aztán rájöttem, hogy árnyoldalai is vannak, ha az asszony ilyen csökönyösen jó az urához, ha minden kedvtelésének szolgálatába áll, szóval, ha túlozza a harmóniát.
A férfi: És?
A nő: És tapasztaltam, hogy az uram únja a boldogságát. Únja ezt a folytonos derűt, ezt a zavartalan egyetértést, ezt az állandóan csöndes, megelégedett hangot. Mert így éltünk. Mindennap a kedvencz ételeit találta az asztalon. Ha sétálni volt kedve, mentem vele sétálni. Ha már megvolt a páholyjegyünk és este azzal jött haza, hogy: «édesem, nagyon szeretnék nem elmenni a szinházba, mert fáj a fejem» – minden sóhajtás nélkül, vígan, kedvesen vetettem le a selyemblúzt s öltöztem slafrokba. És fejfájási estét rendeztem: hideg borogatás, hideg vacsora, kevés beszéd, korai lefekvés.
A férfi: Szóval boldog nyugalom.
A nő: Boldog nyugalom. És rájöttem, hogy az uram kezdi ezt megúnni. Ez csak természetes. Szép lassan, únott szárnycsapásokkal jött a csömör. Mindene megvolt. Soha semmi hiány. Semmi ellentállás. És éreztem, hogy a boldogsággal együtt kezdi megúnni a boldogság okozóját is. Nem törődött velem. Hiába vettem a legszebb ruhákat, vagy mint már nem szokás mondani: a legigézőbb pongyolákat, nem is hederített rá. Néha eszembe jutott, hogy talán jó volna elővenni valami piszkos, kopott barna slafrokkot, ez talán ujdonság volna a szemében… Mondom: nem törődött velem. Annyira egyforma voltam mindig a szépségemben és jóságomban, hogy másfelé keresett izgalmakat. Nem nőkben kereste, ezzel a kijelentéssel tartozom neki. De játszani kezdett a tőzsdén, politikai karriért akart csinálni, egyszóval: kereste az emóciót. Hiszen még emlékeznek rá sokan, akkoriban képviselőjelölt is volt.
A férfi: Emlékszem.
A nő: Nohát – gondoltam magamban – ha csak izgalom kell, majd adok én neked izgalmat. Tudtam róla, hogy kiváncsi természetű ember. Hát egyszer elővettem a háztartási könyvemet s a kemény kötésének a belső oldalára czeruzával ráírtam ezt a czímet: Serfőző-utcza 17.
A férfi: Serfőző-utcza?…
A nő: Ne szégyeljük, emlékszünk még mind a ketten arra az időre, mikor a József-körutat még Serfőző-utczának hívták.
A férfi: Igen… igen.
A nő: Ha én asszony létemre bevallom, hogy akkor már éltem, a férfi is bevallhatja.
A férfi: (némán lenyeli ezt a szemrehányást.)
A nő: A mit sejtettem, bekövetkezett. Egy napon, mikor unalmában a háztartási könyvben lapozott, meglátta a czímet. De nem szólt semmit. Csak azt figyeltem meg, hogy másnap megint előkotorászta a könyvet és megnézte benne a czímet: Serfőző-utcza 17. Én a másik szobából lestem, hogy nézi.
A férfi: Kezd érdekes lenni a helyzet.
A nő: Magam gondoskodtam róla, hogy a helyzet még érdekesebb is legyen. Ugyanis még aznap este elővettem az óralánczomon függő kis arany medaillont, melyben kis fehér lap volt, s erre a kis fehér lapra is fölírtam a rejtélyes czímet: Serfőző-utcza 17.
A férfi: Mi volt ott:
A nő: Semmi. Ez a czím véletlenül jutott eszembe. Éppúgy írhattam volna azt is, hogy Váczi-utcza 32, vagy Ősz-utcza 4, tudom is én. Eszembe jutott. És az uram egyszer a medaillonban is megtalálta ezt a czímet. Akkor hirtelen megváltozott.
A férfi: Hogy-hogy?
A nő: Furcsán kezdett viselkedni. Minden szavamat fürkésző figyelemmel hallgatta. Ha elmentem hazulról, megkérdezte: «Hová mégy?» Ha hazajöttem valahonnan, megkérdezte: «Honnan jösz?» És én úgy tettem, mintha ezt a viselkedését természetesnek találnám s borzasztó boldog voltam, mikor láttam, hogy a lelkiélete újra tele van velem, hogy gondolkozik, gyanakszik, nyugtalankodik, érdeklődik, de – borotválkozik, új nyakkendőket vásárol és korán rohan haza az irodából. Most megint foglalkozott velem, most megint hálás volt minden kedvencz ételéért, most megint tetszett neki minden új igéző pongyola.
A férfi: Mindez azért, mert egy czímet látott. Egy utczanevet és egy házszámot. Ilyenek vagyunk mi, férfiak.
A nő: De ez még semmi. Egy napon valamivel későbben jött haza, mint szokott. Dudolt, úgy tett, mintha jó kedve lett volna, de csak úgy ordított róla az a tény, az a kétségbevonhatatlan történelmi faktum, hogy aznap délután a Serfőző-utczában volt, a tizenhetedik szám alatt és jól megbámulta azt a sárga házat és annak minden ablakát.
A férfi: Sárga volt a ház?
A nő: Igen. Nem volt érdemes ily gúnyosan kérdezni ezt. Nem véletlenül árultam el, hogy ismertem a színét. Mert azontúl folyton-folyvást rendetlenül járt haza. Déligyümölcsöt hozott, fejfájással is elvitt a szinházba, de most már éreztem rajta, hogy mindennap elmegy a Serfőző-utczába. Hihetetlenül gyöngéd lett, leste a gondolatomat s én ezt annyira élveztem, hogy néha meg is szekiroztam szegényt. Most nekem fájt a fejem.
A férfi: Brávó.
A nő: Megérdemlem ezt az éljenzést, mert még most is el vagyok ragadtatva magamtól, ha visszagondolok arra, hogy milyen jól csináltam. Egy egyszerű adreszszel az unatkozó, megcsömörlött férjből előzékeny, izgatott udvarlót csináltam. De most jön a java. Majd hogy meg nem jártam.
A férfi: Hogy-hogy?
A nő: Hiába tisztességes asszony az ember, mikor ilyen kisérleteket csinál, valami furcsa, csiklandó érzés kezd motoszkálni a fejében: «ejnye, de furcsa volna, ha ez igaz volna…» És elkezdett kínozni a vágy, hogy megnézzem, milyen is lehet az a ház ott a Serfőző-utcza tizenhetedik szám alatt, a hová ő eljár lesni. Tudtam, milyen veszedelemmel járna az, ha meglátna abban az utczában, de éppen ez a veszedelem, meg az ártatlanságom érzete buzdított, unszolt arra, hogy mégis elmenjek egyszer legalább megnézni azt a házat.
A férfi: És?
A nő: És el is mentem. Dobogó szívvel, sűrűn lefátyolozva, mintha valóban lakott volna ott valaki. Kocsin mentem végig a szűk, piszkos kis utczán, s mikor a tizenhetes szám előtt döczögtünk el, majd hogy el nem állott a szívem verése. Ott állott az uram és várt. Innen tudom, hogy a ház sárga volt. Azóta se láttam. De egy pillanatra éreztem azt a tisztességes asszony szemében rettenetes és mégis nagyszerű érzést, hogy milyen lehet az, mikor egy asszonyt rajtakap az ura.
A férfi: Engem csak az érdekel, hogy miért volt az a czím éppen Serfőző-utcza… és éppen tizenhét… a legsötétebb Józsefváros…
A nő: Mondtam már: véletlenül jutott eszembe. Meg aztán Józsefváros volt, a legsötétebb Józsefváros… és ezzel szemben…
A férfi: Nos?
A nő: … te akkor Budán laktál.
(Elhallgatnak. Most félegy van. Ott ülnek negyedkettőig, de már egyik sem szól egy szót se.)