FELVONÁSVÉG.
(Ez itt egy kis tanulmány. Határozottan nagyképűség volna «dramaturgiai vázlatnak» nevezni, pedig nagyon szeretném. Tehát: felvonásvég. Egy vígjáték első felvonásának a vége.
Személyek:
Egy asszony (28–30 éves).
Egy ur (35–36 éves).
Egy ifju (28 éves).
A díszlet egy folyó partját ábrázolja. Túlnan kék hegyek, őszi reggeli párába burkolva. A folyó opálszínű. A falevelek mind sárgák, sárgás-zöldek és pirosak. Kora reggel van.)
XIV. JELENET.
Az asszony, az ur.
Az ur (belép a szinpadra): Hogyan? Ön itt?
Az asszony (kissé dideregve): Itt vagyok, mint láthatja.
Az ur: Ilyen korán kel?
Az asszony: A hotelben kivülről fűtik a kályhámat, s ma úgy zörögtek vele, hogy félhétkor fölébredtem. Nem tudtam aztán már elaludni. Hát gondoltam egyet és felöltöztem. Lejöttem élvezni ezt a hűvös őszi reggeli hangulatot.
Az ur: Én mindig ilyenkor kelek.
Az asszony: (nem felel. Átnéz a tulsó partra).
Az ur: Oly ritkán esik meg, hogy egyedül találom.
Az asszony: Igen?
Az ur: Igen.
(Szünet.)
Az ur: Pedig özvegy asszonyt nem nagy művészet egyedül találni, ha az ember ráadja magát.
Az asszony: Viszont nem nagy művészet özvegy asszonynak egyedül maradnia, ha ráadja magát.
Az ur: Izé… menjek el?
Az asszony: Nem mondom. De tudja… hüvös van, sötét, borus nap van… ilyenkor az emberek hüvösek, sötétek és borusak a gondolatai.
Az ur: Azt látom. De azt hiszem, ezen könnyű segíteni.
Az asszony: Hogyan?
Az ur: Az ember mond egy meleg és fényes szót. Egy szót, a mi fűt. Aztán mindjárt meleg van és süt a nap.
Az asszony: Például.
Az ur: Például: szerelem.
(Szünet.)
Az asszony: Hogy érti ezt?
Az ur: Szeretem magát. Két éve szeretem, két éve titkolom úgy, hogy minden szempillantásban érzi rajtam, hogy minden tekintetemből kiragyog, hogy minden szavamból ordít.
Az asszony: És?
Az ur: És… ez az egész. Most egyedül vagyunk, most mondom. Jól esik mondanom. Szeretem, szeretem, egy érett férfi komoly szerelmével, mely nem szalmalángon melegedett, hanem lassú tűzön pirult.
Az asszony: Ugy beszél, mint egy érzelmes szakács.
Az ur: Tréfál.
Az asszony: Hihetetlenül ostobák maguk, férfiak. Határtalan a maguk ügyetlensége.
Az ur: Miért?
Az asszony (feléje fordul, mosolyogva): Nincs érzéke magának a stilus iránt? Hány óra van most? Hét. Milyen nap van ma? Szeptember huszonkilenczedike. Milyen az idő? Szép, derűs, meleg, melankolikus őszi nap? Ördögöt. Minden csupa hüvösség, minden nyirkos, dideregtető, hideg, szomorú. Valami nagy pinczehangulat ül a lelkemen. Most keltem föl és még nem reggeliztem. Nem aludtam ki magamat, rosszkedvű vagyok, a mosdóvizem kellemetlenűl hideg volt, tehát bosszusan, álmosan, dideregve, éhgyomorra kapom ezt a szerelmi vallomást. Szerencsétlen ember. Egy szerelmi vallomást, a mely két év óta pirul lassú tűzön. Egy szerelmi vallomást, a mely nem illik a meteorologiai viszonyokhoz. Egy vallomást, a melynek valami selymes, szőnyeges, függönyös szoba mélyén kellene elhangzania, mikor alkonyat van s pattog a tűz a kandallóban s mikor én kissé pirultan, lágy kasmir-pongyolában heverek a kereveten, mint ezt utálatos, régi és rossz írók már elcsépelték, de a mint az életben mégis kellemes. Csöndben kellene ennek elhangzania, de lágy, meleg csöndben. Ez a csönd itt hideg és kemény csönd. Érti? Ezt viszont utálatos, új és rossz írók csépelték el, de ez is így van. A mit ön most cselekedett, az stílszerűtlen, az rossz, az ügyetlen. Ön kamatoztatta a tőkéjét két éven át, szépen hallgatott és most az egészért, kamatos kamatokat is beleértve, valami rossz papirost vett. Fucscs az ön tőkéjének. Ön egy pillanat alatt elrontott mindent.
Az ur: De…
Az asszony: És most ne szóljon, mert rettenetesen hasonlít ahhoz az emberhez, a kinek a szél a Margithidról a Dunába viszi a kalapját és a ki utánacsap, lenyul érte a vizbe. Egyike a világon a legnagyobb és legszebb kunsztoknak: ilyenkor nem kapni a kalap után. Brutus megölte az apját; az ókorban ez volt a példa arra, hogy valaki tudott az érzelmein uralkodni. A jövő Brutusa az lesz, a ki nem kap a kalapja után, ha a szél lerántja a fejéről. Apát ölni könnyű. Majd ha egyetlen reflexmozgásuk felett tudnak uralkodni, akkor beszéljenek lelki erőről és lélekjelenlétről, urak. Ne szóljon most. Ne dadogjon. Ne kapkodjon. Ne tegye magát nevetségessé. Hallgasson.
(Szünet.)
Az ur: Tehát stilszerűtlen voltam.
Az asszony: A legnagyobb mértékben.
Az ur: Belátom.
Az asszony: Lássa, ezt szeretem. Legalább tanult valamit, aminek nagy hasznát veheti, ha nők körül jár. Én még azt is bevallom magának, hogy nem tudom: nem járt volna-e sikerrel a kisérlete, ha olyankor tette volna, a mikor meglett volna rá a dispoziczió. Tanulja meg, hogy az igazi asszony ezen az egy ponton fogható meg. Jókor kell jönni. Most legalább elmegy a kedve néhány évre attól, hogy szerelemről beszéljen egy éhes, fázós, rosszkedvű asszonynak csunya időben, a szabadban, a mikor annak az asszonynak minden inkább foglalkoztatja e pillanatban az elméjét, mint a szerelem, a melytől oly távol van ez a helyzet, mint…
Az ur: Spórolja meg ezt a lesujtó hasonlatot. Köszönöm, hogy megtanított valamire. Ugy érzem, hogy még hasznát fogom venni az életben. Kezét csókolom.
(Kalapot emel és balra elmegy. A mely pillanatban balról eltünt, jobbról belép a szinpadra az ifjú.)
XV. JELENET.
Az asszony, az ifju.
Az asszony (az ifjú nyakába borul): No végre, hogy itt vagy!
Az ifju: Te édes.
Az asszony: Csókolj meg… csókolj… Ezen a szép, szomorú őszi reggelen jobban sovárgok az ajkad melege után, mint valaha. Ölelj meg. Most jó, most édes, most boldogság. Soha, csak most.