GYUFAOLDAT.
(Esti hét óra. A gyerek most jött haza a Városligetből a kisasszonynyal. A ház urnője az erkélyen ül és a Lloyd estilapját olvassa.)
A cseléd (berohan): Nagysága, az Istenért, tessék hamar jönni.
Az urnő: Mi az?
A cseléd: A kisasszony gyufát kever.
Az urnő: Mit csinál?
A cseléd: Tessék jönni…
(Előre szalad, az urnő utána. Benyitnak a kisasszony szobájába. A kisasszony az asztalnál ül és egy pohár meleg vízbe gyufafejeket aprit, mint kiflit a kávéba. Közben csöndesen sír.)
Az urnő: Mit csinál, kisasszony?
A kisasszony: Én?
(Hirtelen az asztalra borul és zokogásban tör ki. A cseléd hamar elszedi előle a poharat meg a krajczáros gyufát.)
Az urnő: Menjen ki, Eszti.
Az urnő: Mi ez, kisasszony? Beszéljen.
(A kisasszony nem felel, csak sír. Ez így megy tiz perczig.)
Az urnő (kikiált): Pista, gyere be.
(Bejön a gyerek és merőn néz.)
Az urnő: Hol voltatok délután a kisasszonynyal?
A fiu: A ligetben.
Az urnő: És… mi baja most a kisasszonynak?
A fiu: Nem tudom. Talán a főhadnagy megsértette.
Az urnő: Micsoda főhadnagy?
A fiu: Van nekünk egy főhadnagyunk. Mindig vár minket a Zserbó mögött.
Az urnő: Szép. És ma is várt?
A fiu: Ma mink voltunk ott előbb. Aztán csak később jött a főhadnagy és veszekedtek.
Az urnő: Veszekedtek?
A fiu: Nem mindjárt, csak aztán.
Az urnő: Hát hogy volt, mondd el szépen az egészet, mondd el, mit hallottál.
A fiu: Hát jöttünk és vártunk és aztán jött a főhadnagy. Nem huszár, csak gyalog-katona. És a kisasszony üdvözölte a szájával és a főhadnagy visszaüdvözölte a szájával, még a fülibe is beleüdvözölt. Jaj, maga kiczliz, jaj, maga kiczliz. Ezt mondta a kisasszony. Jaj, maga kiczliz.
Az urnő: Tovább.
A fiu: Hát mondta neki, hogy ő egy kiczliz és aztán leültek a padra. Akkor valamit beszéltek és a főhadnagy mondta, hogy áthelyezik Horvátországba. De a kisasszony mondta, hogy: ez nem igaz, még tőlem is kérdezte, hogy: «úgy-e, Pista, nem igaz?» Én mondtam is, hogy nem igaz. Aztán lassan a kisasszony szomorú lett és sírt és szidta a főhadnagyot, de a főhadnagy vigasztalta és üdvözölte a szájával a nyakát és az egész arczát összeüdvözölte. Ezt tudsz, ezt tudsz. Ezt mondta a kisasszony. Ezt tudsz, egyebet se tudsz.
Az urnő: Tovább.
A fiu: De aztán csak sírás volt és üdvözlés volt és a kisasszony azt mondta, hazugság az egész, te csak a faképnél akarsz hagyni, tik tisztek mind ilyenek vagytok, mér is adtam oficzirnak a szerelmemet.
Az urnő: Nem szégyelli magát kisasszony, a gyerek előtt ilyeneket mondani?
(A kisasszony mozdulatlanul sir tovább kis tócsákat az asztalra.)
A fiu: Akkor a főhadnagy németül esküdött és azt mondta a kisasszonynak németül, hogy szereti őtet. Nicht wahr, nicht wahr, ezt mondta a kisasszony, hogy én ne értsem. Nicht wahr. Hogy nem igaz.
Az urnő: Tovább.
A fiu: Akkor egyszerre nagyon dühbe gyött a kisasszony és azt mondta: «nahát, ha éppen tudni akarod, most hagysz el, a mikor szerencsétlenné teszel.»
Az urnő: Jó, jó. Aztán mi volt.
A fiu: Hát hogy szerencsétlenné teszi, meg hogy megöli magát, mert anya lesz.
Az urnő: Kisasszony, kisasszony, hallja ezt, szemtelen disznó? Ilyenre bízom a kis fiamat.
(Semmi válasz.)
A fiu: Hogy hát megöli magát mert fél a szégyentől és hogy hát könnyű neked, mert te oficzir vagy, de mit csinálok én, mert szembeköp az egész világ és a főhadnagy üdvözölni akarta, de a kisasszony eltolta őtet és kérdezte tőlem: «ugy-e, Pista, aljas ember a főhadnagy bácsi?» én mondtam, hogy aljas és a főhadnagy kupán vágott és megint akarta megölelni a kisasszonyt és mondta, hogy Horvátországba megy, majd onnan küld nyolcz forintot.
(A kisasszony felzokog.)
Az urnő (ridegen): Tovább.
A fiu: Aztán elment a főhadnagy és a kisasszonnyal utána szaladtunk és a kisasszony kérdezte: legalább az adresszedet mondd meg és a főhadnagy mondta: majd megírom levélben és akkor mentünk az Aréna-kávéházba és a kisasszony sokáig telefonált és kijött és mondta: «látod, Pista, milyen aljas, nem is helyezték át Horvátországba.» Aztán hazajöttünk.
Az urnő: Jól van, fiam, kimehetsz.
A fiu: Kezit csókolom. (Kimegy.)
(Nagy szünet.)
Az urnő: Kisasszony!
A kisasszony (fölkel az asztaltól és alázatosan áll meg az urnő előtt): Nagyságos asszony kérem…
Az urnő: Fogja be a száját.
A kisasszony: De igazolásomra…
Az urnő: Arra fütyülök. Semmi közöm hozzá. Ön… ön…
A kisasszony: Nagyságos asszony kérem, egy szó sem igaz… már mint abból, a mit én a főhadnagynak mondtam. Csak szerelmét akartam visszanyerni.
Az urnő: Nem igaz?
A kisasszony: Persze hogy nem. Csak ki akartam próbálni, hogy ha ezt mondom, van-e pofája elhagyni engem.
Az urnő: És?
A kisasszony: Hát tetszik látni, volt pofája.
Az urnő: És ez a komédia itt a gyufával?
A kisasszony: Még egyszer próbára akartam tenni szerelmét… ha kiiszom a gyufát és benne van az ujságban… Hogy eljött volna-e hozzám? Hogy lett volna-e pofája hagyni engem a kórházban.
Az urnő: Lett volna nyugodt lehet.
A kisasszony: De most már nem iszom meg.
Az urnő: Jól teszi. És minthogy hála Istennek, sem anyának nem érzi magát, sem gyufát nem ivott, most nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy ki van dobva tőlünk és ha még egy óra mulva itt látom, a férjem dobja ki. Szedje össze azonnal a czókmókját és mars.
A kisasszony: Csak az én Pistikémtől bucsuzhassam el.
Az urnő: Attól elbucsuzhatik, maga szemtelen. Nézze meg az ember. Főhadnagyok, meg hazugságok, meg gyufák… ilyen hallatlan szemtelenséget még életemben nem hallottam. Örüljön, hogy a férjemnek nem szólok, mert ha szólnék neki, tudja Isten, mit csinálna magával! Mars ki a házamból!
(Kimegy, becsapja az ajtót és tovább olvassa a Lloyd estilapját. Benn a kisasszony csomagolni kezd és énekel. Az énekből erősen kihallatszik fájó rezgéssel ez a sor: «szegény szivem majd megreped utánad.»)