A KOCSI.
(Ennek a beszélgetésnek személyei: egy úrnő és egy férfi. Azért nem mondom: asszony, nő, vagy hölgy, mert szeretném az «úrnő» szóval az életkorát is jelezni. Úrnőnek csak az élet meghatározott öt esztendejében hívják az asszonyt. A férfi pedig – férfi. Tudniillik ő is férfikorban van.)
Az urnő: Száz éve nem láttam.
A férfi: Ezt én sajnálom a legjobban.
Az urnő: De örülök, hogy most látom, mert elbeszélgethetünk régi dolgokról. Nagyon régi dolgokról, olyan régiekről, hogy talán már nem is emlékszik rájuk.
A férfi: Furcsa, hogy maga most már másodszor szólít meg úgy, mintha mind a ketten hatvan évesek volnának. Előbb azt mondta, hogy száz éve nem látott. Most meg nagyon régi dolgokat említ.
Az urnő: Nos?
A férfi: Asszonyok csak olyankor szokták a multat régmultnak tekinteni, mikor el akarnak mesélni valami olyat, a mi mentségre szorul. És egyelőre jobb mentség nincs, mint az idő.
Az urnő: Érdekes. Nagyon érdekes.
A férfi: Micsoda?
Az urnő: Hogy kitalálta. Hogy kitalálta az igazat. Valóban, el akarok mondani valamit. És ezt a férfiak csak akkor szokták kitalálni, ha az asszony meséjében ők maguk fordulnak elő.
A férfi: Hogyan? Előfordulok benne?
Az urnő: Nagyon.
(Szünet. A férfi nagyon töri a fejét.)
A férfi: Nem jut eszembe semmi.
Az urnő: Majd én segítek. Elmondom, de diszkrécziót kérek.
A férfi: Ugyan, ugyan…
Az urnő: Nem a történetre vonatkozik a kérésem. Azt elmesélheti bárkinek. De az időpontra nézve adja a becsületszavát.
A férfi (némán kezet nyujt.)
Az urnő: Tudniillik tíz évvel ezelőtt történt. Itt, Pesten. Októberben.
A férfi: Nem emlékszem.
Az urnő: Tíz évvel ezelőtt októberben együtt voltunk egy estélyen. Magának barna volt a haja, mint a gesztenye. Én meg sokkal szőkébb lettem azóta. Künn vacsoráztunk a Városligetben. Az uram akkor két hétre Berlinbe utazott és én egymagam mentem el az estélyre. Éjfél után egy órakor megúntam a mulatságot és jelentettem a háziasszonynak, hogy haza fogok menni. Maga ott állt a háziasszony mellett és nagyon a szemembe nézett.
A férfi: Ez… ez… ez már kezd eszembe jutni.
Az urnő: Egész este nagyon kínozott. Akkor három hétig szerelmes volt belém. Nem beszélt róla, de azokkal a bizonyos néma grimaszokkal kínozott. Meg mozdulatokkal: kiment, bejött, felkelt, leült, szóval úgy viselkedett, mint a hogy nagyon ügyetlen, fiatal szerelmesek szoktak viselkedni.
A férfi: Aha… aha.
Az urnő: És mikor a háziasszonynak azt mondtam: «na Teréz, most elmegyek haza», akkor maga elsompolygott a háziasszony mellől és mikor a vesztibülből kiléptem az utczára, hogy kocsiba üljek, maga egyszerre csak ott termett.
A férfi: Igen.
Az urnő: És azt mondta, hogy haza akar kisérni.
A férfi: Igen.
Az urnő: Én nevettem ezen az őrültségen, határtalanul illetlennek tartottam az ajánlkozását, de aztán beleegyeztem, még pedig két okból. Először, mert oly ártatlanul, oly naivul ajánlkozott, hogy azt gondoltam: «nini, ez nem is tudja, milyen borzalmas dolgot kér.» Másodszor pedig, mert… majdnem szerelmes voltam magába.
(Nagy szünet.)
A férfi: Miiiiiii? Micsoda?
Az urnő: Igen, igen.
A férfi (nagyranyitott szemmel): Szerelmes volt?
Az urnő: Nem. De majdnem. Tudja, azon a ponton voltam, a hol a többi kezd a férfitől függeni. Az asszony bizonyos ideig nyugodtan tűri a dolgot, aztány egyszerre csak érzi, hogy «na most már a többi az ő dolga».
A férfi: És maga ezt érezte?
Az urnő: Ezt.
A férfi: Miért nem mondta?
Az urnő: Mert ennek az egész dolognak éppen az a természetrajza, hogy az asszony nem mondja. A férfi dolga: megkülönböztetni azt az időt, mikor az asszony nem érzi, attól az időtől, mikor már nem mondja.
A férfi: Oh, én szamár.
Az urnő (sóhajtva): Hagyjuk ezt. Folytassuk az esetet. Mikor ajánlkozott, hamarjában nem tudtam, mit csináljak. Aztán valami bolond láz szaladt végig rajtam és azt mondtam: jó. És akkor maga hirtelen felkiáltott: «Kocsiért megyek?» És ez volt az első hibája.
A férfi: Micsoda.
Az urnő: Hogy elment kocsiért és magamra hagyott két perczre. Képzelheti, mennyire tetszett maga nekem, ha még ezt is eltűrtem. Pedig az asszony semmiért nem haragszik úgy, mint azért, hogy valaki ki hagyja hűlni. Aztán megjött a kocsi.
A férfi: Konflis.
Az urnő: Úgy van. Szép magától, hogy emlékezik még a műfajra. Mert ezen fordul meg minden. Konflis volt, nem pedig fiakker, egyfogatú és nem kétfogatú.
A férfi: Nem kaptam mást.
Az urnő: Kapnia kellett volna. Mert mi történt?
A férfi: Beültünk a konflisba.
Az urnő: Úgy van. És huszonöt perczig mentünk hazafelé. Tudja, mi a különbség konflis és fiakker közt?
A férfi: Nem. Nem. Nem.
Az urnő: Először is a konflisnak zörög az ablaka és az ember nem hallja, hogy mit beszél az, a ki mellette ül. Aztán a konflis októberben nyirkos és kietlen. A fiakkernek sem a kereke, sem az ablaka nem zörög. A kereke gummival van bevonva, az ablakrámák pedig posztóval. A fiakkerben tehát kellemes, tompa csönd van, ott lehe finom nüánszokat mondani. Ott lehet közömbös szavakat különös hangsúlylyal ejteni. Ön azt kérdezte tőlem: «Hogy érzi magát?» Nagyon szellemes kérdés volt és én azt feleltem rá, hogy: «jól». Az ablak csörgött, a kerék zörgött, a kocsi rázott és így nekem kiáltanom kellett: «jól, jól, johól!» Holott a puha és csöndes fiakkerben lesüthettem volna a szememet és halkan mondhattam volna: «jól». És a hangomba vegyíthettem volna valami szemérmes biztatást, valami csöndes szégyenkezést, a miből maga rögtön kiérezte volna, hogy jól érzem magam az ön társaságában, hogy egy kicsit félek, de ez jól esik… satöbbi, satöbbi, satöbbi. Az a «jól», ha csöndesen mondhattam volna, az én saját külön nüánszaimmal, valóságos biztatás lett volna az ön számára. De így, hogy nagyon hangosan mondtam, azt jelentette: «jól érzem magam, jól, jól, hagyjon már békében?» És akkor hallgattunk vagy öt perczig a kocsiban. És konflisban még hallgatni se lehet. Mert a csöndes, puha fiakkerben feltünt volna a hallgatásom és maga azt kérdezte volna: «Miért hallgat?» – És akkor én talán sírni kezdtem volna.
Az urnő: De a konflisban nem tűnik fel a hallgatás. Mert természetes, hogy abban a nagy zörgésben nincs kedve beszélni az embernek. Hogy finoman fejezzem ki magamat: a konflisban nem hallani a csöndet. Tehát ez is kútba esett. És aztán szépen, sorjában kútba esett minden, mert elvégre azt még szerelmes nőtől sem kívánhatja a férfi, hogy mindent bevalljon brutális érthetőséggel, – hogyan kívánhatná tehát olyantól, a ki még csak majdnem szerelmes és a ki igazán csak apró sóhajtásokkal, furcsább hangsulyozásokkal értetheti meg magát…
A férfi: Úgy van, óh én szamár, úgy van, óh én szamár.
Az urnő: És azontúl, hogy én kiszálltam a kocsiból és maga elbúcsúzott tőlem, nem is láttam. Jól tette, hogy elkerült, mert hiszen semmi bátorítást nem kapott tőlem. Most látom azóta először. Hát vegye tudomásul, hogy ha akkor fiakkert hozott volna…
Az urnő: Ilyen semmiségeken múlnak a legszebb dolgok. És most ne is feleljen, se magát ne sajnálja, se engem ne sajnáljon. És most büntetésből kisérjen haza az uramhoz.
A férfi: Megyek kocsiért.
Az urnő: Jó lesz, mert esik az eső.
A férfi: De most már… most már öntudatosan, tiszteletből hozom a konflist.
Az urnő: Nem, nem. Tiszteletből hozzon fiakkert, mutassa ezzel, mint a hogy én is meg fogom mutatni, hogy most már hiába a fiakker is. Rettenetes, hogy maguk férfiak sohse találják el. Menjen. Menjen és jegyezze meg, hogy ha asszonyt kisér haza, mindig azt a kocsit válaszsza, a melyikbe a lehető legtöbb ló van fogva. Menjen.
(A férfi búsan megy kocsiért. Régi szamárságok fanyar emléke húzza mosolyra az arczát. És az eső esik, csöndesen.)