A NAGYON ELŐKELŐ FIU.
(Szinhely: bárhol, ahol egy asztal és két szék van. Személyek: a művésznő és a fiu. A művésznő valamivel öregebb mint a fiu. A fiu sokkal fiatalabb mint a művésznő. Az asztal a középen áll, a művésznő az egyik széken ül, a fiu a művésznő mellett áll és a másik szék üres. Majd később ül le rá a fiu.)
A művésznő: No, magyarázza meg.
A fiu: De nem fog haragudni.
A művésznő: Nem.
A fiu: Hát pontosan hogy volt? Úgy volt, hogy Erdélyben volt egy hangverseny, a melyen maga énekelt. Maga Bécsből jött, a pályaudvaron reggelizett és azonnal utazott tovább Erdély felé. Én magát nem ismertem, nekem a hangverseny rendezősége azt írta, hogy ott a helyszínén tartunk egy próbát és este a konczerten én kisérem magát. Így hát egy vonaton utaztunk és ott ismerkedtünk meg a Sas-szállodában.
A művésznő: Úgy van.
A fiu: Konczert után nem beszéltünk, s megint csak a vonatnál találkoztunk reggel.
A művésznő: Igen.
A fiu: A rendezők, a kik le sem feküdtek, amúgy frakkosan kísértek ki minket a vonathoz, magának átadtak borítékban ötszáz koronát, nekem átadtak borítékban százötven koronát. Azzal beültünk ketten egy kupéba…
A művésznő: A mely rosszúl volt fűtve.
A fiu: A mely egyáltalán nem volt fűtve, a mi szintén nagy baj volt, de a mely körülményre egyelőre nem óhajtok kiterjeszkedni.
A művésznő: Gyerünk tovább.
A fiu: Gyerünk tovább. Hideg volt, tehát keztyüt húztam, és tudja Isten, ha én keztyüt húzok, mindjárt megszállja egész lényemet valami előkelőség. Maguk hölgyek ezt nem értik, de minden egyszerű polgár, a ki nem sokszor húz keztyüt, igazat fog nekem adni abban, hogy a keztyü nagy hatással van az emberre.
A fiu: Kérem, ne nézze le a fontos részleteket. Ez a keztyü-dolog például igen fontos volt. Mert aztán már olyan keztyühangon kezdtem önnel beszélni.
A művésznő: Nem vettem észre. Egyszerűen udvariasan, kedvesen beszélt, mint akárki más beszélt volna az ön helyén.
A fiu: Ezért mondom, hogy ez keztyühang volt, mert én az én zeneszerző-barátaim közt arról vagyok híres, hogy én vagyok a legnagyobb csibész. Goromba és gúnyos vagyok a nőkkel, nálam a hölgy olyanokat pirul, a milyeneket csak akar, engem a nők előbb megutálnak, meggyűlölnek, aztán megirigyelnek, meg akarnak maguknak szerezni, uralkodni akarnak rajtam, mire én egyre gorombább és egyre malicziózusabb vagyok velük, mire látván a sikertelen küzdelmet, kezdenek belém szeretni.
A művésznő: Szép kis ostobaságot szavalt most itt.
A fiu: Nem is olyan ostobaság ez, a milyennek látszik. Ha a férfi nehezen megszerezhetőnek mutatkozik a nő előtt, ez már jó befektetés. A német bakfisregények «hideg» emberekről beszélnek. Ez volt a régi módszer. De az uj módszer szerint a fiu meleg, temperamentumos, de úgy tesz, mintha utálná az illető hölgyet, őrülten rajong és lelkesedik például a repülőgépért, úgy, hogy a hölgy végre is azt mondja magában: «miért a repülőgép és miért nem én?» A hölgy azt gondolja: «ha ez nem nézne le engem, rólam is tudna ilyen szépeket mondani», és végül észreveszi magát a hölgy azon, hogy irigyli a fiunak a kalapját azért, mert a kalap a fiuval együtt megy haza.
A művésznő: Aztán?
A fiu: Aztán ez az egész.
A művésznő: Ez az egész módszere?
A fiu: Ez.
A művésznő: Gyönyörű.
(Hallgatnak.)
A fiu: Könnyű ezt most megkritizálni. Hanem kiállani, az nehéz. Maga most nevet rajta.
A művésznő: Persze, hogy nevetek.
A fiu: Hiszen épp erről van szó. Most már elmondtam a módszeremet, mert a kolozsvári gyorsvonaton elmulasztottam kipróbálni. Ez most már csak bonczolás.
A művésznő: Bonczolás?
A fiu: Az. Ha magam feküdném a klinikán a bonczasztalon néhány darabra vágva, nem tudná könnyen elképzelni, hogy valaha is belém lehetett szeretni. Ugy-e? Hát az én csibészségemnek, az én felületes, fölényes, léhán kedves, gyermekesen daczos, elbizakodott és mégis oly kezes, szimpatikus hódítómodoromnak ez, a mit most itt elmondtam, már csak a hullája. Ezen ugyan nincs mit imádni, ezt magam is tudom.
A művésznő: Tehát?
A fiu: Tehát ezt gyilkolta meg részint a keztyü, a mi igazán nem csibész-kellék, részint pedig a kupéban érezhető hideg, a mely minden könnyed csevegésnek, mozgékonyságra alapított modornak ellensége. Gubbasztva ültünk a sarokban és a repülőgépről volt szó. Bizonyos undorral beszéltem a repülőgépről, valami előkelő fanyarsággal, a mi magának nagyon tetszett.
A művésznő: Úgy van.
A fiu: Pedig nekem az kellett volna, hogy ne tessék önnek. Azt a kis ellenszenvet nem tudtam magában fölkelteni, a miből én a szerelmet csinálom, a mivel én magamból az idomíthatatlan, meghódíthatatlan csikót formálom a nő szemében, mert a nőnek minél idomíthatatlanabbnak tünik fel valaki, annál jobban szeretné idomítani és szelidíteni. De a szelid unalom és udvarias modor, a melylyel a diskurzust kezeltem, szimpátiát ébresztett magában és én szimpátiával nem érek semmit, mert azzal nem tudok mit kezdeni.
A művésznő: De kedves, udvarias volt.
A fiu: Mert akkor már lemondtam magáról, Akkor már eunuchnak éreztem magamat, a ki lemondott a nőről, s a kinek most már csak egy gondja van: igyekezni azon, hogy a nő jól érezze magát. Mert ha ott be lett volna fűtve és rajtam nem lett volna keztyü, akkor azon igyekeztem volna, hogy a nő rosszul érezze magát.
A művésznő: Szép.
A fiu: És így egyre előkelőbbé váltam. Gondosan betakartam önt a plédemmel, a mi megnyugtató hatást tett önre. Ebben sok minden van, benne van az, hogy mozdulatlanná tettem önt, nem voltam kiváncsi a lábára, karcsu alakját bebugyolált tömeggé csúfitottam, szinte megrögzítettem a kupé sarkában, szinte nem is akartam, hogy mozduljon, felém hajoljon. És ehhez illő dolgokat is mondtam: adtam a pedáns, rendes, gondos, családi embert, más emberekről kezdtem kaszinói hangon beszélni, dicsértem a korrekt urakat, holott imádom a csirkefogókat, de észleltem, hogy ön így érzi jól magát és semmi okom nem volt arra, hogy önt nyugtalanná tegyem egy uj világfelfogással.
A művésznő: Tehát ezért volt előkelő?
A fiu: Ezért.
A művésznő: Ezért volt finom, kedves, okos, udvarias?
A fiu: Ezért.
A művésznő: Ezért tetszett nekem, ezért mondtam én magamban: «érdekes, ez a semmi kis muzsikus milyen nobilis, előkelő, komoly kis fiu»?
A fiu: Ezért.
A művésznő: És ez mind azért volt, mert ön unt engem, lusta volt a meghódításomra vállalkozni, mert hideg volt és mert már keztyüt húzott.
A fiu: Úgy van. Egyik dolog vonzotta a másikat. A hideg a keztyüt, a keztyü a plédet, a pléd a baráti gondoskodást, a baráti gondoskodás az udvariasságot, a finom hangot, a köznapi kaszinó-felfogást és a vígjátéki szalontónust.
A művésznő: Szóval lenézett.
A fiu: Le.
A művésznő: Nem látta bennem az asszonyt, csak a nőt.
A fiu: Csak a nőt.
A művésznő: Nem érdekeltem.
A fiu: Nem.
A művésznő: Nem érdeklem most sem?
A fiu: Most sem.
A művésznő: Jelentéktelen kis operettnő vagyok a maga szemében, a ki néhány száz koronáért utazik és énekel.
A művésznő: Nem is énekelek olyan jól?
A fiu: Nem.
A művésznő: Nem is vagyok olyan szép?
A fiu: Nem.
A művésznő: Isten áldja meg.
(Fölkel.)
A fiu: Hova megy?
A művésznő: Innen el. Mert látom, hogy kezdődik a maga módszere. Kezdődik a csirkefogó-hang.
A fiu: Maradjon itt.
(Most ül le a másik székre.)
A művésznő: Köszönöm, nem. Most már ugyis hiába próbálná ki rajtam a módszert. Akármit mondana, folyton arra gondolnék, hogy ez most módszer.
A fiu: Vagyis: nem szabad egy nő előtt a módszert előre elmesélni.
A művésznő: Nem, fiam. Hanem nem szabad egy nőről bármilyen lélektani hülyeség miatt is lemondani. Én a plédbe burkolva az egész utazás alatt azon gondlkoztam, hogy maga az én emberem. Ilyen kell nekem. Akkor meg voltam fogva, módszer nélkül.
A fiu: Igazán?
A művésznő: Igazán. Amért nem a módszernek ültem fel, hanem az embernek, a ki soha olyan művész nem lehet, hogy magát egy szerep mögé el tudja rejteni, mint ezt maguk, kisszerű hódítók hiszik, azért nem kellett volna engem lenézni.
A fiu: Nem?
A művésznő: Nem.
A fiu (felragyogó szemmel): Igazán?
A művésznő: Olyan igazán, mint a milyen igazán én most magát itt hagyom a faképnél.