AZ UTOLSÓ DÉLUTÁN.
(Künn a Városligetben, a Stefánia-úton is túl, elrejtett kis úton sétál egy úr és egy hölgy.)
Az asszony: És most, hogy vége mindennek, hát legyen vége mindennek. Itt a pillanat. Csókolja meg a kezemet és legyünk ezentul barátok.
A férfi: Igen.
Az asszony: Így legalább megmarad az emlék a szivünkben szépnek, keserüség nélkül. Szerettük egymást, csókoltuk egymást, meguntuk egymást, vége.
A férfi: Igen.
(Kezet csókol neki.)
Az asszony: És most elmegyek jobbra. Maga még várjon itt egy kicsit, aztán menjen el balra. Nem szeretném, ha az uram ma látna meg bennünket, mikor szakítunk.
A férfi: Kezét csókolom.
(Egyik se mozdul.)
Az asszony: Miért nem megy?
A férfi: Mert még akarok kérdezni magától valamit, mielőtt elválunk. Valamit, a mi nagyon érdekel.
Az asszony: Halljuk.
A férfi: Mikor megismerkedtünk, a Tátrában, hisz tudja, nem ismertem az urát. Maga asszonyokkal telelt fönn.
Az asszony: Igen.
A férfi: Aztán… hisz tudja, mi történt. A viszony Pesten folytatódott és én még mindig nem láttam az urát.
Az asszony: Úgy van.
A férfi: Aztán maga egy napon elhozott egy arczképet. Egy csodaszép férfiképet. Azt mondta: «elhoztam neked az uram arczképét, nézd meg jól». És én jól megnéztem. Az az ember olyan szép volt, mint Dorian Gray. Olyan elegáns, mint az angol király herczegkorában. A haja hullámos, a szemöldöke gyönyörű vonalu, a szeme meleg, a tekintete férfias, a szája mint valami görög istené. Nem szóltam semmit, de azon a napon nem tudtam vacsorálni.
Az asszony: Vettem észre.
A férfi: Sőt aludni sem tudtam éjszaka. Halálosan szerelmes voltam akkor magába, s elkövettem azt a gyerekséget, hogy éjszaka unos-untalan felugrottam az ágyból, a tükörhöz mentem és vizsgáltam az arczomat. Tudom, hogy csinos fiu vagyok; de olyan közönségesen csinos, úgynevezett nyirott Adonisz, másnéven: hadnagyi arcz, kincstári szépség. És erre elfogott a dacz, meg a keserűség. Neki adtam magam a szépülésnek.
Az asszony: Tudom.
A férfi: Álmatlan éjszakákon át tünődtem: miért kellek én magának, akinek ilyen élettársa van? Arra gondoltam, hogy talán ostoba az ura. Ez vigasztalt, de aztán eszembe jutott, hogy én is csak átlagos ész vagyok, ellenben a férjének a homlokáról azon a képen csak úgy sugárzott az értelmesség, sőt a szellem. Nem tudtam: mit szeret rajtam. És féltékenynyé válva arra a képre, elkezdtem konkurrencziát csinálni az arczképnek, még pedig veszettül.
Az asszony: Tudom.
A férfi: Kezdtem a legjobb szabóknál dolgoztatni. Fürtöztettem a hajamat. Szépségre játszottam ki magamat s amellett határtalanul féltékenykedtem magára. Hisz emlékezhetik, megőrültem arra a kijelentésre, hogy az urával bálba megy. Hogy állhat annak az embernek a frakk!
Az asszony: Emlékszem.
A férfi: És azt követeltem magától, hogy minden szabad perczét velem töltse. Vigyáztam, kikkel ismerkedik össze, kikkel jár színházba, mert azt mondta, hogy az ura üzleti ügyben Londonban marad másfél hónapig.
Az asszony: Ott is volt.
A férfi: Aztán mi történt? Egy szép napon maga azzal jött, hogy megjött az ura. Kértem, könyörögtem: adjon alkalmat, hogy láthassam valahol. Nem adott. Egyszer aztán, most már bevallom, mikor nálam volt délután, elejtett egy czédulát. Mikor elment, akkor találtam meg. A czédulára ez volt írva: «Kedves mama, holnapra páholyunk van az operában, az urammal érted megyünk.» Ezt a czédulát el akarta küldeni a mamájának, de nálam elvesztette.
Az asszony: Hogyan? Hát magánál vesztettem el?
A férfi: Nálam. De nem lett belőle baj, mert másnap, mikor elrohantam az operába, ott láttam mind a hármukat a páholyban: a mamáját, magát, meg az urát.
Az asszony: Nos?
A férfi: Ezt csak ilyen egyszerűen kérdi?
Az asszony: Hát hogy’ kérdezzem?
A férfi: No hallja… Ott az operában kisült, hogy ön… nem akarom mondani: hazudott, hanem… tévedett. Az ura nem volt annak az arczképnek az eredetije, a mit mutatott. Az ura nem egy ötven-ötvenöt éves, hihetetlenül rút és élhetetlen, vaksi, kikopott hajzatú, bocsánat, de egyszerűen ungusztiőz ember. Görbe, szőrös, szemetlen, orratlan, fogatlan…
Az asszony: Na, na, na!
A férfi: De beismeri, hogy az volt az ura.
Az asszony: Igen.
A férfi: Mert ott voltak közös ismerősök, a kik rögtön mondták is, hogy ez az ön ura.
Az asszony: Igen.
A férfi: Hát akkor… mire való volt ez az egész hazugság? És ki volt az a csudaszép ifjú, a kinek a képét mutatta?
Az asszony: Azt a képet egy shillingért vettem Londonban. Nem is tudom, kit ábrázol. Valami angol arisztokrata lehet.
A férfi (elhülve): De miért?
Az asszony: Elmondta helyettem maga az előbb. Azért mutattam, a miért jó volt mutatni. Láthatja, hogy a trükk kitünően bevált. Magából ötven százalékkal különb ember lett, mikor a képpel konkurrálni kezdett. Ez a kép kivette, kizsarolta, kiuzsorázta magából mindazt az elegancziát, szépséget, elmésséget, a mire csak képes volt. És én akkor szerettem magát. Tehát nekem jól esett, hogy meghatványozódtak az összes jó tulajdonságai.
A férfi: Nem tagadom, ravasz dolog volt. De csak aféle asszonyi ravaszság: rövidlátó!
Az asszony: Hogy-hogy?
A férfi: Mert ime, mint láthatta, egy véletlen, egy elejtett czédula rombadöntötte az egész hazugságot. Másnap már láttam az urát, igazi férjét és rájöttem, hogy hazudott. Rájöttem, hogy nem szükséges megerőltetnem magamat, mert az igazi uránál még akkor is száz percenttel különb vagyok, ha nem borotválkozom. És szép lassan elhagytam magamat… a féltékenység is alábbhagyott… aztán hülni kezdett a szerelem is, hült, hült, a mig végleg ki nem hült. Merem mondani, hogy ez a lassu kimulása ennek a viszonynak e miatt történt. Ha akkor el nem ejti azt a czédulát, még ma is halálosan szerelmes vagyok magába.
(Diadallal néz.)
Az asszony (csöndesen): Hát maga azt hiszi, hogy egy magamfajta asszony elejti a czédulát, ha nem akarja elejteni?
A férfi: Hogyan…
Az asszony: Azt hiszi, hogy egy asszony, a ki megcsalja az urát, nem tud uralkodni egy czédula fölött? Hiszen ha én csak úgy elpotyogtatnám a czédulákat, a hogy maga hiszi, akkor már rég kitörtem volna a nyakamat.
A férfi: Hogyan? Hát a czédulát… szándékosan ejtette el?
Az asszony: Igen.
A férfi (rémülten): Miért?
Az asszony: Erre is megfelelt az imént. Hogy meglássa az uramat és hüljön, hüljön, addig hüljön, a mig egészen ki nem hült. Mert…
A férfi: Mert?
Az asszony: Mert nem szeretem a drámát. A mikor meguntam magát, elejtettem a czédulát. És erre maga szépen megunt engem. És szakítottunk szépen, békében.
A férfi: Szakítani akart, mert…
Az asszony: Mert a szép londoni arczképet már átadtam valakinek. Igy kormányozódnak maguk, édesem, egy fotografiával, meg egy czédulával. Ez a maguk szive, édesem. Notre cœur – mint Maupassant mondta.