Ki látott engem? Versek

SÍPJA RÉGI BABONÁNAK

Jászi Oszkárnak, akivel annyira egyformán s együtt szenvedjük és sirjuk a mai magyar siratnivalókat.

KÉT KURUC BESZÉLGET

Kedves Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek.

Tyukodi pajtásom,
Ne siess strázsára:
Mért siessünk, holott megnőtt
Magunkféle ködmönösnek
Mostanán az ára.

Eddig verekedtünk
S csak mi verekedtünk:
Nemes urak fognak most már
Pártot-ütni, verekedni
Szegény mihelyettünk.

Most már nagyon jó lesz,
Nem póri, nem véres:
Nemes urak értenek jól
A finomabb fringiához
S az egymás fejéhez.

Tollasult szerb hajcsárt,
Tisza-urat bántni,
Ha császárhoz, grófhoz állott,
Paphoz, némethöz, komiszhoz:
El tudtuk találni.

Ám Kártévő urnak
Hozzánk jönni kellett,
Ördög vigye, pártunk fogni
S vezérkedni a lőcsei
Brigadéros mellett.

És a brigadéros
Zászlót hurcol értünk
S az urak majd kockát dobnak,
Hulljon-e vagy ne hulljon már
A mi dühödt vérünk.

Hallottam, Krajnában
S messze Franciában
Így mulatnak pártoskodva
Őszkor pórral vadat-űzve
Nagyurak hiában.

Pedig eddig szép volt,
Rákóczi úr tudta,
Hogy és just is, és hogy mégis
Merre van a föld népének
Boldogságos útja.

Tyukodi pajtásom,
Én vérem kilobban,
Jó dolga lesz a császárnak,
Úrék se járnak rosszul, de
Nekünk se lesz jobban.

Ne siess: ital-bor,
Ráfér a szegényre,
Tán fölvidul országunkra
Valamikor jobbjainak
Elfecsérlett vére.

Nincs itt nekünk dolgunk,
Ez az urak dolga
S Bécsben s itthon már megszokták:
Úr aratja s elaratja,
Mit vetett a szolga.

ÜLJ TÖRVÉNYT, WERBŐCZI

Szende Pálnak küldöm.

Még magasról nézvést
Megvolna az ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák.
A Föld nem tud futni,
Csak a Földnek népe
S ezer Kinizsi sem
Térülhet elébe.

Nagy az idegen Föld,
Sokasul az útja,
Tegnap csatatér volt
S ma puszta a Puszta:
Éhes magyaroknak
Nem futja a kedvük,
Míg az igazukat
Tán kiverekedjük.

Verekedés közben,
Hajh, ürül a korcsma.
Menekül az inség
Szökve, bukdácsolva.
Bécsben a korcsmáros
Tán még nem is sejti.
Vagy ha tán sejti is,
Könnyen elfelejti.

Éles a hajósíp,
Hallja baj-tetőzve
Zselénszky gulyása,
Tisza urak csősze.
Hivogatja a síp,
Nyomor eldobolja:
Úgy elfogy a magyar,
Mintha nem lett volna.

Elmegy a kútágas,
Marad csak a kútja,
Meg hires Werbőczi
Úri pereputtya.
Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hivasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.

BETEG SZÁZADOKÉRT LAKOLVA

Szomory Dezsőnek küldöm.

Ha jókedv űz, horkantan állok
Örömöm gyarló célja előtt,
Oh, nagy, komor, hős ideálok,
Fajom, átkom, bús, magyar mezők,
Szabad-e még sírva-vigadnom?

Ha bűneim meg-megtipornak,
Ha vérem iszapjába esem,
Vajjon nem az ős bosszú-bornak
Mámora gyilkol rejtelmesen,
Régi, nagy bűné és keservé?

Minden olyan reménytelenség,
Ami ma a szivünkben magyar,
Minden olyan szomorú törvényt,
Titkot, bűnt és bűnhődést takar,
Minden percünk kis, magyar fátum.

Fejünkre lassan-lassan nőnek
A beteljesedett végzetek
Tegnapján és mostanján az Időnek.
Mindenki mindenkiért beteg,
Beteg századokért lakolva.

AZ HALOTTAS ÜNNEP

(Mikes énekelhette volna.)

Kincs Gyula szeretett bátyámnak.

Az mi udvarunknak,
Koldus udvarunknak
Vége csak, hajh, velem lessz már
S az mi halottinknak
Dolguk milyen egyenes már.

Be jó volt meghalni,
Vélt dicsben meghalni
Az jó és fő magyaroknak
S be nagy dolog élni,
Kik új rosszat meg nem szoknak.

Otthon, az hazában,
Szomorú hazában,
Latrok, hallom, vígan élnek
S fülük mellett átkot
Eresztnek a céda szélnek.

Az halottas ünnep
Bizony magyar ünnep,
Nem maradt ott a javábul,
Aki kicsit jobb volt,
Bánatában föld alá bujt.

Én hallom az órát,
Az üzenő órát,
Megyek, de széthörg a lelkem:
Oh, én édes fajtám,
Bűnöd meg nem érdemeltem.

NAGY LOPÁSOK BŰNE

Dante ezt, ha jobban is, valahogyan így írta volna meg.

Babits Mihálynak.

»… Ezek itt honuk fórumát földúlták,
Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni,
Se föltámadni nem tudnak a hullák.

Vezérük is csupán rosszul szavalni
Tudott a híres magyar becsületről
S hagyta hazáját förtelmeket falni.

Akkoriban a jó magyar szemekből
Riadottan némult ki az igazság,
Hisz lopták a csillagot az egekről.

Honnak atyái honuk veszni hagyták
S itt maradnak, míg felejtik emlékük,
Unokáik, a koldus istenadták.«

SIPJA RÉGI BABONÁNAK

(Bujdosó magyar énekli.)

Kernstok Károlynak, baráti szeretettel.

Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sípol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.

AZ UNDOR ÓRÁIBAN

Jobb az undor, mint a harag:
Be jó volna fölszabadítnom
Egy nagy elforduló undorral
Harag-hörgette magamat.

Én halni térő agg legény
Napjaimat már csak kihuzom
S gyermekeket nem fogok hagyni
Romlás és pusztulás helyén.

Ha gőgös, dőzsölő hadak
Ültek nyakára romló népnek,
Így van az rendjén bizonyára
S csak aki méltó, az szabad.

Egy-két szegény iródiák
Sohse állított meg még sorsot
És népeket veszejtő, titkos
Törvényes, nagy tragédiát.

Gőgös undorral volna jó
Nézni, hogyan kerül zátonyra
Kalózok kezén martalékul
Egy gyönge bordás, rossz hajó.

Itt voltunk: voltak vészjelek,
Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk,
Bűnös, gyáva, hajó türd most már,
Hogy mozi-képként nézzelek.

HÁT EZÉRT BOLONDULTUNK?

Rippl-Rónai Józsefnek, nagy szeretettel.

Az Isten is tudja
És mindenki tudja,
Én a magyarságom
Nem viseltem bújva.
Piszkával fogadtam,
Bújával, átkával
Fogadtam
És én a szidáshoz
Nem vagyok jogatlan.

Hogy fölül ki táncol,
Nagyon olykor bántam,
Mert hát megokultam
Némi tudományban,
Valahogy-csak-lesz-ben,
Mert-valahogy-volt-ban,
Deresben,
Lélek-csodát várva,
De sohase lesben.

Most azonban félek
S bizony okkal félek,
Még a szidáshoz is
Csak tátog a lélek,
Magát is elveszti,
Minden erő-álmát
Elveszti,
Szél fuj bolond lyukból,
De bolond szél: geszti.

Ha mi ezért voltunk,
Ezért bolondultunk
S nagy igazolásra
Vérrel ezért hulltunk,
Ezért nyilt a lelkünk:
Kutya a magyarság
S a lelkünk
S nincs oly komisz sors, mit
Meg nem érdemeltünk.

UTÁLATOS, SZERELMES NÁCIÓM

Pintér Jenőnek s társainak, az én vigasztaló és szerelmetes tanár-barátaimnak.

Ha százszor is elfordulnék
Tőled okkal vagy nem okkal,
Míg birtomban tart az Élet,
Nem mehetek a gazokkal
S melléd kell állnom, csalfa nációm.

Így csalódom s hogy csalódom
Fájva is köszönök érte
Az Életnek, Sorsnak, Mának:
Fájó bal-hit, de megérte
S cselekedés, szükségünk van reád.

Tenni, ha csak írott szóval,
S mégis nyugtalanul tenni,
Dacos és fölhajtott fővel
Szólni, hogy itt nem lesz semmi,
Míg marad egyetlen tiltakozás.

Nyuladoz rám honiságom
S a szívem úgy dalol mégis,
Mintha régen bujtogatnék
Elég jókor s elég rég is,
De nem volt teljes harcos a szívem.

Most pedig jöjj, jó magyarság,
Nomádságnak szabad élte,
Nyugat ellen Nyugatot hozz
S csörtess új erőt a vérbe:
Sokáig nem tarthat ez a zavar.

Ha százszor is elfordulnék,
Csaló tánc ez véges-végig:
Baj van ma Magyarországban
S meg fogom várni a végit,
Utálatos, szerelmes nációm.

NEM NAGY DOLOG

Kuncz Aladárnak küldöm.

Nem is nagy dolog ez:
Nincsenen a Nincsen,
Ismert álca hazúg arcon,
Bilincs a bilincsen,
Régi nemzet-fojtás.

Sírni rajta lehet
S ezt is megpróbáltam,
De sírni nem nagyon illik
Ilyen veszett bálban:
Gyerünk és mulassunk.

Ha hiszi Tisza úr,
Hogy jókat cselekszik
S ha a magyar már rá-érett,
Tegyen, amit tetszik:
Nem nagy dolog egy nép.

Most zúdul feketén
Néhányunkra bánat
S holnap már mi táborunkban
Szintén jókedv támad:
Ha tor, hát legyen tor.

Akarták istenek:
Történjenek dolgok,
De igaza csak annak van,
Ki mindent megoldott,
Mindennel leszámolt.

Én már kis ideig
Leszek lázító rab
S odaadom Sorsnak, Rossznak
Volt-magyar valómat:
Bécsben jobban tudják.

Nem is nagy dolog ez.
Nem nagy sor nem-hinni:
Bizonyisten, rongy-országot
Lázadásba vinni
Ugyse lehet: mindegy.

ÖRÖKKÖN ÍGY VOLT

Ez Időből maradjon meg az:
Mégis voltunk itt némi jobbak,
Kiket népünknek bűneiért
Nemes túszokként ostoroztak
Nemtelen, kínzó végzetek.

Gyötrött a Ma, mint rút testi kór
Vagy szöges hordó, amely büntet
S milliók buta révülete
Milliókért vérez bennünket
Gurulón és ártatlanul.

A mi epokhás, szegény szivünk
Vérével, óh, csak csoda esnék,
Fűthetnők majd javult unokák
Égnivágyó és erős testét,
Új szent Januáriusok.

Addig pedig várja végzetét
A megrugdalt Ma silány népe
S minden rámért, dühödt fájdalom
Mi bolond életünket érje:
Örökkön így volt s így leszen.

ÜZENET AMERIKAI VÉREIMHÖZ

Én véreim, akiket közös átkunk
Vett el tőlünk s szakított messze-messze,
Tán tul-sokszor jutunk az eszetekbe.

Hajh, pedig a magyar élet rohan már
S özönvizéből csak az, ki kilábol,
Kit rút közeltől messze-csal a Távol.

Messzi-magyarok, jaj, be irigyellek:
Itthon már minden elvesztve előre
S boldogok vagytok: messze vagytok tőle.

A RÉGI CSAPSZÉKBEN

A régi csapszékbe gyerünk,
Hol a magyar lyány és a fáta
Egyformán kivánta
Tréfánk és furcsa ingerünk.

Tán meghal ez a kicsi dal,
De a dalok oly bőven jönnek,
Jönnek és köszönnek
S mégis mienk a diadal.

Most már helyt-állunk mindenütt,
Mert az a legény, aki állja,
Nem, aki bánja
S nem, aki nem vár s hamar üt.

A TÉL ASZTALÁNÁL

A Télnek fehér asztalánál,
Oriás magyar asztalon
Megindult a lakodalom.

Inség-lakájok hurcolják föl
A jó siralom-étkeket
S millió vendég ténfereg.

Serlegekben a bú sötétlik,
A bú aludt vérü bora:
Szörnyüséges Úrvacsora.

És nem jön kedve Tél-királynak
Asztalt bontani s kérdeni,
Pedig vón válasz, de mennyi.

Csak a vendégek sokasulnak
S a nincsen lakomája foly
S a könnyektől szőkül a bor.

Ha a Tavasz majd egyszer eljön,
Asztalt bont és rendet teremt,
Nem lesz már itt csak csupa rend.

Az asztalnál csontvázak ülnek,
Úri nagy csönd lesz és pogány,
Mint egy nagy, bécsi lakomán.

A HÓSEÁS ÁTKA

»Adj valamit nékik, Uram, de mit kérjek, hogy adj? Adj gyermek-vesztő méhet nékik és téj nélkül való kebleket…« »Annak okáért olyanná lésznek, mint a reggeli köd, mint a reggel felkelő harmat és mint a polyva, melyet a szél elhajt a szérüről és mint a füst, mely a kürtőről kimegyen és eloszol.« Hóseás könyve, 9., 13.

Zsivány-vérük utolsót lobban
(Ezért olyan dühös vakok, rohanók).
De megették rabolt kenyerük javát
Galád, bünös, mult századokban
S már tartanak hitvány, zsoldos sereget.

Hóseás átka fogant rajtuk,
Hős vezérük is veszendő, kerge kos,
Vén ajtóiknál hiába állanak
Cifra ruháju szolga-hajduk,
Háló kamrájukba a Sors beoson.

Nemzetségük dölyfös fejérül
Már-már hull is az inogó korona,
Olyanná lesznek, mint a reggeli köd,
Magzatjaiknak sora gyérül
S polyvásan könnyü, melyet elhajt a szél.

S hiába jönnek vér-ebekkel:
Gyáva a zsoldos s azé, ki fizeti,
Veszett zsiványoknak éj a sátoruk,
De tiszta bátraké a reggel,
Az ész, a tűrés, a mag és a Jövő.

Meddő méh, tej-nélküli keblek:
Szik-sorsuk ez, hiába oly tombolók,
Rejtett törvények kibontják titkukat,
Miket érésig rejtegettek.
Tombolj zsivány-had, az átok fogott.

SZERENCSÉS ESZTENDŐT KIVÁNOK

(Két kuruc beszélget.)

‚Szerencsés esztendőt,
Jósorsba menendőt,
György cimborám, kivánok mostan néked,
Napos tábor körül
Lássad futni a plundrás ellenséget.‘

»Nem látom, nem látom,
Szivbéli pajtásom.
Nem látom a ködöktől a jövendőt,
Fultak itt a szívek
És éhesek és gonoszak a bendők.«

‚De ilyenkor hinni
S remény-zászlót vinni
Illik a jó, kordiális vitéznek,
Szilveszter éjjelén
Keserü szánk tátitsuk ki a méznek.‘

»Óh, jaj, árulások,
Csuf, bajos bukások
Sohase voltak esztendőkhöz kötve,
Az magyar az magyart
Elárulta s elárulja mindörökre.«

‚Nézd, fényes az égbolt,
Ami volt, az rég volt
S az szerencsés, mivelhogy uj ujesztendőt,
Ha minden ránk-szakad,
Áldjuk, higyjük, mint jósorsba menendőt.‘

AZ IDŐ ROSTÁJÁBAN

Kezében óriás rostával
Áll az Idő és rostál egyre,
Világokat szed és rostál ki
Vidáman és nem keseregve
S busul csak az, akit kihullat.

S aki kihull, megérdemelte,
Az ocsut az Idő nem szánja,
Aszott nemzetek, hült világok,
Tört életek miazmás vágya
Halálra-valók s nem kár értük.

Szóljak próféták uj szavával:
Nem kik mertek tagadni multat,
De kik nem magvak a Jövőnek,
Mindig azok, akik kihullnak:
Világok, népek, girhes eszmék.

Fonnyadtak s összezsugorodtak,
(Igy szól az uj próféta-ének)
Az Ur, az Idő áll örökké,
De elmulnak a renyhe népek
S velük együtt a tiszta Lóthok.

Óh, aszottak és be nem teltek
S óh, magam is faj-sorsom osztván,
Be igazság szerint hullunk ki
A kegyetlen óriás rostán,
Kedvét nem töltvén az Időnek.