Ki látott engem? Versek

ŐSZI PIROS VIRÁGOK

Mylittának, a legpogányabb nőnek és istennőnek s annak a Mylittának, aki éppen a legszeretőbb és legszerettetőbb.

TÜZES TRÓNOD KÖRÜL

Ne parancsold, hogy egy széthullott,
Levirradt és múlt lángú Élet
Emlékeit gyújtsam elébed.

Kegyelmezz meg a holt tüzeknek,
Csókoknak, kik ajkakat fogtak
S vágyaknak, akik ellobogtak.

Vedd trónodat ez üszkös-ékes,
Királyi-bús csillag-romokra,
Tüzet-szórón és mosolyogva.

Építs föl, hogy halomra gyujthass
Új száz vágyat, várost és éket,
Száz, új gyulandó üdvösséget.

Hogy az új Vénusz mindent befödjön
S tüzes trónod körül ne lássák
Csak a te órád pusztítását.

NEM HAGYOM ABBAN

Tündér-Ilonám, most választott álmom,
Be sokféle vagy aranyalma-fámon
S be másképpen fáj minden ébredésem
És mégsem és mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én mégsem,
Nem hagyom abban utánad-menésem.

Megyek elébed és megyek utánad,
Vágy köt lábamhoz óriás falábat
S mérföldekkel érlek el újra-újra
És tán összebujva
Egyszer leszünk csak éhesen fakulva
Álmok és aranyalma-fa múlva.

Tündér-Ilonám, már mennek a mentek
S az álmaink egyre szentetlenebbek,
Talán beérlek hajnali időre,
Hiszen olyan pőre
A Szerelem s a jelszava: előre.
S az aranyalma pókhálóval szőve.

És most csináljuk a csodált csodákat:
Utánad viszem aranyalma-fámat
S utánad viszem minden ébredésem
És mégsem és mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én mégsem:
Nem hagyom abban utánad-menésem.

IFJU SIRÁLYI KEDVEK

Kisértnek az ifju sirályi kedvek,
Mióta hallom: Tenger ver riadót
Nyár nyugtalan, boldog alkonyatain
Szomjas, szenderek-ülte szivednek.

Tenger ha megmarad vajjon-e jónak?
Nagyon szerette néhány nyár idején
Szivemet, aki nagy fényben, pazaron
Libegett, mint biboros doge-csónak.

Szereted-e a csillagok ha hullnak?
Járj ott a partokon multakra-lesőn:
Nagyon elevenek voltak valaha
A csillagok ott, a csókok és a multak.

S kódor, követő lelkemet majd intsd be,
Mikor tengert nézel az ablakodon,
A szerelmetes, a csillag-hullató
Régi, áldott tömlöcbe és bilincsbe.

Ifju sirályi kedvek babonáznak,
Óh, Tenger, óh, multak, óh, Kedves, te ott,
Óh, drága s örökös Venézia, én,
Óh, veszthetetlen vér-hona a násznak.

MOST KÖVETELLEK MAGAMNAK

Ereimben boldog tüzek szaladnak,
Harsány szívvel követellek magamnak,
Mint régen-régen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
S már nem rivallnak
Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

Kedved ha másult, már hiába másult,
Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
Vérbe-vesződve,
Sorsához nőve és sorsába nőve.

Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
S a valóság mindig a legfőbb jóság,
Se bűn, se szégyen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

ÉS MÉGIS KIKIÁLTOM

Ha maradt volna nagy akaratom,
Megint verses sorokba törném össze,
Hogy lépjen ki hökkentőn a szívemből
Utolsó, szép titkom is szabadon.

Szűk lelkű Élet, kibe beleférnem
Alázatos meghajlással se tudtam,
Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed
S hallgasd meg én szépséges szív-verésem.

Vers-leső kandik, szokottság családja,
Száz volt asszonyra hiába gondoltok:
Most jött elém csak az egyetlenegy
S ez az egy a más, ez az egy a drága.

Csöndes Asszony, kit fázó, puha lépted
Én avaromba rejtően bezavart,
Ki vén lelkemen keresztül-méláztál,
Most fényt zúdít rád titok-rontó vétek.

Grác mellől, melyben Pázmány tanított
S hova most magyar, eretnek poétát
Gyógyulni küldött féltő szeretet,
Szállj, tarthatatlan, szerelmi titok.

Óh, el kellene most harapnom nyelvem
S ceruza-tartó ujjamat letörnöm,
De, jaj, nekem valló Sors adatott
S ime, nyilnod kell legszebb földi börtön.

Dagadt szívem, te szegény meggyülemlett,
Tüzelő, forró, meghurcolt, igás,
Hintsd szét minden fényességét magadból
Az üdvös és szerelmes feszületnek.

A csak-egy Asszonyt a szívemben hordom,
Ki minden volt verset, asszonyt legyőzött,
Óh, én köteles versbe-életem,
Óh, én boldog-bús, kikiáltó sorsom.

De zuhogj reám némber-hahota,
Szalass el sorsom, szabadúlj el vágyam
S ha ölve aláz is a mindent-vallás,
Valld be: szebb titkod nem volt még soha.

FELESELÉS EGY ASSZONY-VERSSEL

»Sudár fa állott, óriási,
Tavasz delén a napsütésben…«
Nézd, virágzom, nézd, hogy süt a Nap,
Virágaimmal érted késtem.

»Szeszély-asszony hanyag keze, szél
Belekapott kopott galyba, virágba…«
Királynét várt s csak most érkeztél,
Ez a fa az erdők királya.

»Volt két virág más másik ágról,
De egy volt szirmuk s kelyhük színe…«
Van egy víg, rózsás csók-ravatal
S két élő-vágyó kiterítve.

»Két fáradt virág más-más ágról,
Pihegve egymás mellé hulltak…«
Most kezdődik csak a történet,
Királynőm, felejtsük a Multat.

»Tudták jól, hogy röpül az Idő
S övék csupán egy pillanatja…«
Mienk a Nap és mi megállást
Parancsolunk a nyári Napra.

»És szomorúság volt a nászuk,
Tiszta, édes, bánattal telve…«
Ez lesz a világ legbékültebb
És legfejedelmibb szerelme.

HA VÉRHARMAT KELL

Vonogatod egy kicsit csoda-vállad,
Oly büszke és oly renyhe vállaid,
Hogy nem igértél
S nem igértél, hogy igéretet várjak?

S igéretek régi, bénult betegje,
Igéretet, melyet meg se kapott,
Én, beváltatlan,
Hányhatok-e fátylas, csaló szemedre?

Kivánhatom-e meddő elszánásod
S mit adhatsz fázón és kedvetlenül
S amit két karral
Kinálgatnak meguntatóan mások?

Nem hallod-e, amikor minden hallgat,
Hogy bűnösen égháborúskodik
Csöndedt éltemben
Szerelmes, szép, vitézkedő hatalmad?

Aláztatásom kell tán valakidnek
S én zsúfolt vérem jó harmat talán?

Virágzástokhoz
Akkor e bolond vérharmatot vidd meg.

AKARLAK, HÁT HAZUDJUNK

Adás, igéret, tilalom,
Parancsolat avagy alázat,
Ki leszel, mikor ujra látlak?
Színed elé hadd készülhessek.

Ez volt asszonyos életem,
Harapós szájjal igaz útban
Utálatot is így hazudtam,
Ha így kinálták a szerelmet.

Hát sorsom a komédia:
Mért kérdjem, hogy neked is mért kell?
Bemázolom arcomat vérrel
Vagy krétaporral, mint kivánod.

Fölöttünk csak úgy kél, bukik
A Nap s a napok is úgy mulnak,
Szívek bénulnak s megujulnak
S csak mi nem látjuk egymás arcát.

Csak finita commédia
Akarsz te is majd a szemembe
Nézni ájultan és meredve?
Jól van: akarlak, hát hazudjunk.

ÚJ TAVASZ EZ

Kis Senkimnek küldöm.

Az Ősz, melybe ellátogattál
Kiváncsian és vágytalanul,
Késő s még sem a régi kopár Ősz,
Melyre már csak a Tél hava hull;
Új Tavasz és új ígéret ez.

Bizd rá hittel fehér hóságod,
Add hozzá lángját drága melegednek
S aztán tekints szét: az őszi kopár fák
Virágosan megelevenednek
S szivemen nyilsz, Te, szép, nagy virág.

Harsonázik a Tavasz bennünk
S ha simulásoddal akarod,
Az őszi felhők fölébe emelnek
A megujhodt és boldog karok,
Karjaim, kik ölelve tartnak.

Oly kicsi vagy s oly nagy vagy bennem,
Zok-szó minden, ami utánad késztet,
Jajong, biztat, űz és futtat utánad:
Ma Te vagy az életem és az Élet:
Óh, új Tavasz, be nagyon téli vagy.

HAJNALLAL A HAJNALNAK

A Hajnal, aki szeretőm volt
S egyetlen, akit el nem én hagytam,
Tegnap megállott cicomáson
Én miattam.
Ideges vállain a felhők
Patyolatai remegtek.
Így néznek vissza a volt szeretők,
Akik már nem szeretnek.
Ébredt a város, nyíló ablakok
Tátogtak, mint friss éhű szájak
S valahova gondoltam búsan,
Hol a Hajnalra várnak.
Óh, volt szeretőm, ha rózsás lábad
A svájci hegyeket tapossa,
Legyél bűnbánó asszony egy kicsit,
Szerelmi posta.
Az a másik is el akar hagyni,
Az a másik is Hajnal-asszony,
Mondd, hogy szabadítson meg a gonosztól,
Nem is szeretett még, el ne hagyjon.

ŐSZI, PIROS VIRÁGOK

Lesznai Anna asszony, aki olyan jóságos, drága barátom, szeretni fogja talán ezt a verset s megvédi bántói ellen.

Az Ősz piros virágait
Ismeritek, kis lyányok, akik jöttök
S félős, nevető vágyakkal köszöntök.

Az Ősz piros virágait,
Pirosaknak a leg-legpirosabbját
Mosti napjaim és nótáim adják.

Az Ősz piros virágait
Küldöm hozzátok ingyen vagy cserébe,
Hogy kegyetlen, kis kezetek letépje.

Az Ősz piros virágait,
Óh, drága, véres élve-virágok:
Így temetkeznek a büszke királyok.

KIS KÉK DEREGLYE

Kicsim, holnap már elméssz s itt marad
A Halálból egy oly kicsiny darab,
Amennyi voltál nékem:
Cirogató, édes asszonyfiók
S csókoló ellenségem.

Kis, kék dereglyém, várnak a vizek.
Csókokat adtál s nem tudtad, kinek
Adod majd igaz párját.
Vasút-kocsidban megigazítom
Siratón, hajh, a párnád.

Suta és tarka emberek között
Be jó volt itt a te kék köntösöd,
Kis, fitos, kék dereglye,
Majd a nagy-nagy örvényes vizeken
Jussak tán az eszedbe.

Most multam falják éhes, bús habok
S jelenemet eljövő pillanatok.
Megcsókolom kis orcád,
Hogy új csókok s új pírok azután
Irigyen bitorolják.

Jaj, csak kis szerelem az, ami öl,
Készülj, kicsim, a gőzös már fütyöl
S haldoklik szívünk kedve:
Csókos és boldog álmokat vigyél,
Édes, kis kék dereglye.

AKI MAGÁNAK ÉL

Úgy suttogok mostan az éjnek,
Mely sorsodat és sorsom rejti,
Mint egy bibliai
Ének,
Kit Dávid király talán énekelt.

Úgy imádlak kis Senkim, Semmim,
Mintahogyan ez régen már volt,
Mert aki régi
Élet,
Sok régi éjben élt s világolt.

Megyünk most már koldusok útján
Kevés vigasztaló ötlik elébünk,
De egymásnak és csak magunknak,
Furcsán és csak magunknak élünk
S olyan jó, ha ki csak magának él.

BE SZÉPRE-NŐTTÉL BENNEM

Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.

Elfojtanálak,
Ha enyhe volna multam,
De bűnöztem, de nem tanultam.

Sorsom fokára
Szerelmes ibisz-pelyhek
Most már fészket-kérőn cipelnek.

Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.

ELTEMETEM SZEMEM LÁTOTTJAIT

Hajh, volna még olyan sok látnivalóm
Uccán, arcokon és csillagos Égen,
De eltemetem szemem látottjait
Boglyas hajadnak rózsás erdőjében.

Ugy buvok el élet-lopó szememmel,
Mint remete-hősei Máriának,
Pedig várják még a nézésemet.
Multak, jelenek és jövendők várnak.

Óh, szemeimnek rejtő lefogója,
Óh, rózsás erdő, hajadnak erdője,
Illatos moszat, óh, kis senki, semmi,
Óh, életemnek kis hunyósdi nője.

Be jó hajadba világokat zárni,
Tekintetimet, kiket lesve-lesnek,
Be jó temetni vélt örömöket
S lesz-örömöket, kík tán nem is lesznek.

NAGYON KÖZELBE KERÜLTÜNK

Kezdetben tán nem is hevültünk
S mégis:
Szép, ócska, vágykódó, jó szívek
Be nagyon közelbe kerültünk.

Szánón simulunk, hogyha fázunk
S mégis,
Ha nem is adott még sok derüt,
Áldott a mi találkozásunk.

Első titkunk fű rég benőtte
S mégis
Minden titkoknál bátrabbakat
Küld nekünk a titkok mezője.

Soká lesz a célságból cél már
S mégis
Néha úgy hajtom le a fejem,
Mint boldog, győztes bajnok a célnál.

MEGKÖSZÖNÖM, HOGY VAGY

Ime, megköszönöm neked, hogy vagy,
Hogy hallottál valaha rólam
S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem:
Jól van.

Ime, menekülni vágynék tőled,
Csak evezőm nincs készen a hajóban
És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni:
Jól van.

KESERŰ IMÁDSÁGOK MYLITTÁHOZ

I. PROLÓGUS

A dolgaim tán megmaradnak,
S én is megmaradok magamnak,
Mindig így jártam,
De meghalok avagy öregszem,
Mindenképpen vallom e vesztem:
Ez tán igaz
És valósággal így csináltam.

II. ÓH, PESTI UCCÁK

Óh, Pest, óh ismert,
Csunya, heves, szomorú vackok,
Óh uccák, uccák,
Be szépek és be újak vagytok.

Be megragyogtok
Az ő napos, nagy, mély szemében
S de elgyászultok,
Ha kifelejt belőlük éppen.

Ha letörlődik
Arcából, ami lelketek mondja
S ha bárgyú szívvel
Vagyok bolondított bolondja.

Kis mulatságok,
Óh, hirtelen be csúfra nőttök,
Ha elmarad tán
Egyetlen és időn-jött nőtök.

Be szépek vagytok,
Egykor gyülölt, rút, pesti uccák:
Lábaim hogyha
Ő finom, rossz útjait futják.

III. FÖLEMELEM A SZÍVEMET

És fölemelem
Szívemet, ezt a sötét bolygót,
Mert ismét a Határtalanság
Világai fényeskednek nekem.

Szerelmi csodák
Legendái húllnak az Égről,
Hitek táltosai röpítenek
A Nap magas atyjánál is tovább.

Ami Szép, Gyerek,
Isten és Jó csak bennem élt már,
Ami gügyögős vágy és álom,
Ma mind szentült véremben bizsereg,

Már-már hamvadók:
Dölyföm, szemem, álmom tüzelnek,
Mert eljött ős Mylitta lyánya,
Mylitta ő is: a siratta Csók.

Úgy csapdos velem
A nagy Madár isteni szárnya
S úgy visz világokon keresztűl
A részeg, ifjú, hazárd Szerelem.

IV. BŰN, HA KIBURKOLLAK

Tudom, hogy bűn, ha kiburkollak,
(Magamnak bűn),
De cserepzett, fájó ajkam szeretné,
Ha szép estjén a cinkos Holdnak
Befuthatná áhított tested –:
Szeretlek.

Jaj, neked, ha kiváncsiság űz,
Ha csak vágyaimat akarnád
Kigyujtani
S azután a szőkék és a barnák
Könnyű hadához űznél,
Ahova űznek
Mindenkit, kik olcsón örülnek
S ahova bátor, szíves akarók is
Juthatnak.
(Ha így járnék, olcsó Arany-féle rímek
Avagy Lédai zsolozsmák
Majd erről is tudatnak.)

De drága vagy s tán nekem drága
S tán nekem csak:
Nézz olykor a világra,
Hiszen olyan nézők a szemeid
Néha
S hiszen olyan ismerős tarjak
Ezek, amiket most mutatok.
De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass meg ezeregyedikszer:
Akarlak.

V. NE FÁJASSUK EGYMÁST

Fájdalmat kinálsz és fájdalmat szánok,
Így mulnának el az ifjú talányok,
Ha nagy titkukat meg nem védem én,
De az enyém a kínok adománya
S a kínzatások kincse is az enyém.

Fájatni egymást: darabokba törne
S kár volna egymást megkapni gyötörve,
Oly szép az Élet s olyan kicsiség.
Vércsékként bűn vón egymás szívét vájni,
Szivét egymásnak s ki nem hevert szívét.
De itt vagyok s konok bünösként védem
Az üdvöket és az én üdvösségem
S az ifjú, őrült, szép talányokat:
Ölem s öled játszhat kacér játékot,
De dől, nem kinoz, él és nem válogat.

VI. EPILÓGUS

Úgy gondolom vagy csak úgy vélem,
Sokan pörbe-szállnának vélem,
Ha életem csak préda volna.
De bár életem zudul versbe,
Ez életnek a fejedelme
Én vagyok.
S én vagyok dolgaim legszebb dolga
S kinek e verses meredék-Élet
És életes vers idegen,
Ne lépjen utánam a pokolba.

ŐSZÜLŐ ERDŐK RETTEGÉSE

Őszülő erdők rettegése,
Gyásza van a szívemben, Mylitta,
És szépsége és elszántsága,
Legdúsabb színeit most virítja,
A Szerelem, az igazi,
Oly szomszédos a komor Halállal.

Nyarat lelkem már nem is fájlal,
Száz színű, pazar, szomorú kedve
Szórja sugarát kifogytáig
Őszt-borongató, szőke fejedre,
A te macskás, ifjú fejed
Lelkemből vert új koronájára.

Az Ősz nap-órája megállva
Figyeli szánk gyáva közeledtét,
Néha a köd hó-szagot érzet,
Ágyaink színes avarra vetvék
S őszi erdőkből kidalol
Szerelmünk gyász-hitű rettegése.

A LEGFŐBB VÁRTA

Délnek röpülve vándorló madárnak
Tenger-sziklája, lihegő röpke vas-ágy.

Meggyező gyermekek eggyének őrzött,
Szép, maradt meggye, veszekséges irigyes.

Pehely, amelyet oly örömmel hordoz
Muló fészkébe kicsi királyka-madár.

Mosoly, amelyet már csak lemosolygunk
Szánón, szivesen a mások ajkairól.

Doktorunknak be nem vallott betegség,
Szép szemeinket véresítő vizió.

Rejtett kitalálásuk a zseniknek,
Kórházi ággyal fizetendő gondolat.

Gyermekem, aki nem tőlem vagy nemzett,
S gyermekem mégis és én a tied talán.

Óh asszony, őrség, tűz-jeles vén halmon,
Ki az ellennek áruló szót gyujtogatsz.

Haszontalan s bolondságnak utolsó,
De legfőbb várta mégis az én szívemen.

BECÉZŐ, SIMOGATÓ KEZED

Andrea asszonynak küldöm.

Simogass csak, olyan jó a kezed,
Megint búcsuzom, megint elveszett
A gőgös Ady minden dacos gőgje.

Életemen fél-versek szemfedője,
Hazug csókok emléke ajkamon.

Simogass csak, olyan jó a kezed,
Úgy bánom már sok ölő, makacs harcom,
Simogasd meg ráncos vén gyermek-arcom.

Feddj meg búsan, hogy én rossz, elveszett
Szegény ördög csak későn találtam meg
Te becéző, simogató kezed.

Mikor talán már minden elveszett,
Sok jóságomból nem maradt meg semmi
És nem tudom már magamat szeretni.

De itt van és olyan jó a kezed.

Életbérem sírva panaszlom

Életbérem sírva panaszlom,
Be csufolós, kicsi:
Kétes dicsőség, kétes asszony,
Nagy harcok helyett aggos várás,
Akarat helyett tétovázás
S morzsái a dukált aranynak.

Pedig most kellene lobognom,
Úgy szalad az időm,
Szabadult vágyak, finom otthon,
Utak, csókok most kellenének,
Kevés vers és nagyon sok élet
Káros multamat engesztelni.

Nem maradok ez élet-bérnél
Sovány és megaláz:
Mylitta, ha tán visszatérnél
Kegyesen a kegytelenségre,
Talán nem volna soha vége
Annak, amit nagy-gyáván kezdtünk.

De fogjon meg akármi rontás,
Csak életes legyen,
S ne jöjjön a magamba-omlás,
De életem a vágy megűzze:
Fut az időm és én a tűzbe
Vágyom, ki éltetett, hivott, ki megcsalt.