Komédiák: A magyar társadalom regénye

A nap izgalmai akkora erővel markoltak bele az athléta Zádor Miklós idegeibe, hogy reszketett a lába midőn hazaért. Arcza ki volt gyulva az önmagával megvivott harcz tüzétől. Győzött, de kimerítette a győzelem. S nem fogadta a Máli néni köszöntését sem, midőn a jó asszony ajtót nyitott neki. Csak rendelkezett vele:

– Nincs szükségem semmire, lefekszem, lefekhetnek maguk is.

S a szobájába támolygott… És csakugyan lefeküdt azonnal, jóllehet csak kilencz óra volt. De nem tudott elaludni, a lelkét szaggató kétségek árnyaitól, nyilván megárthatott neki kivételesen a téli hideg is; megbolygatta vas szervezetét. Erős fájás szaggatta fejét és mellét. Félórai hánykolódás után kiugrott ágyából, ruhát vett magára és csengetett.

Egy pillanat mulva benyitott a gazdasszonya.

– Gábriné, kérem, készítsen nekem mégis egy csésze forró theát czitrommal.

Alig tiz percz mulva megkapta a theáját.

– Köszönöm, Gábriné, elmehet.

De a jó asszony csak nem távozott.

– Orvost hivatok, mert beteg a méltóságos úr; még sohasem láttam ilyennek.

Ez valami új volt a kemény embernek. Mit láthat rajta az egyszerű asszony? Miből kombinálja, hogy beteg, mikor minden erejét összeszedte, hogy uralkodjék magán.

– Honnan tudja, hogy beteg vagyok? – kérdezte szinte ingerülten. – Nem vagyok az, – jelentette ki, – az ilyesmihez se kedvem, se időm.

– Mégis beteg – makacskodott a hű teremtés, – és én nem nyugszom addig, míg nem segítek a méltóságos uron.

– Mit akar?

– Átfázott, a szeme lázas, tifuszt kaphat… Abban halt meg boldogult uram is… nem, nem engedem…

Miklós elérzékenyedett.

– Mit nem enged maga Gábriné? – És hogy akar rajtam segíteni?

– Priszniczet rakok a méltóságos úr mellére s a fejére borogatást… voltam én már betegápoló is, értek hozzá.

Miklós nem hítte a baját komolynak, de vágyott az alvásra, lábai olyan nehezek voltak, mint az ón.

– Hát készítse a priszniczet, Gábriné…

Kiitta theáját s engedte a gazdasszonynak, hogy bebugyolálja a mellét. Aztán újra lefeküdt. Gábriné egy karosszéket tolt az ágyához s leült bele.

– Mit akar még, Gábriné?

– Itt virrasztok, míg el nem mult a láza, borogatni fogom a fejét.

Ebben a pillanatban valami meghatározhatatlan nesz hallatszott az ajtóban, mint mikor egy kiskutya szükölve kapar.

Az ám, a kis Lórikát kint felejtette Máli néni. Mit csináljon a gyerekkel? Be csak nem hivhatja. Kiszólt neki az ajtón:

– Mit keresel itt? Eredj aludni, te kis liba.

A kis liba sirvafakadt.

– Mi baja van a méltóságos úrnak? Istenem, mért nem mondják meg nekem!

– Nincs semmi különösebb bajom – szólalt meg Miklós az ágyból, ne sirj Lórika, hanem gyere be.

A gyermek azonmód abbahagyta a hüppögést, lábujjhegyen ura ágyához szaladt kezet csókolni, aztán igen csöndesen és szerényen, hogy észre ne vegyék, lekuporodott a szőnyegre a Máli néni széke mögött…

Hála a hidegviz gyógyító erejének a forróság hamarosan kiállott a meghült férfi fejéből, megszüntek a mellszaggatások is. Az álom erőt vett a testileg-lelkileg elgyötört szervezeten, egy órai ápolás után elaludt a Lórika megmentője.

Gábriné (abban a hitben, hogy a kislány is elaludt) hátranyult, hogy fölébressze, de nem aludt az egy csöppet se, csak igen csendesen viselkedett. Egész élénken kérdezte:

– Tessék, Máli néni?

– Mehetünk lefeküdni, – sugta a jó asszony, – már nem lesz semmi baja.

A kis kolduscsemete összetette kezét.

– Én nem megyek.

– Megbolondultál?

– Itt maradok a régi helyemen, Máli néni, ne féljen nem fogok hangosan lélekzeni.

– De hiszen nincs itt rád szükség.

– Ki tudja, édes, édes nénikém, hátha fölébred és kérni fog valamit.

Gábriné megcsóválta fejét, majd meghatottan végighuzta a leányka arczán meleg puha tenyerét.

– Nagyon szereted? – kérdezte mosolyogva.

– Oh, hogyne, – válaszolt a kis leány, – hiszen olyan ő… még ha nem is mentett volna meg… olyan ő, hogy Isten után mindjárt ő következik.

A jó asszony megszánta a rajongó gyermeket, ott hagyta őt a szobában az ágy lábánál a szőnyegen azzal, hogy csengessen neki, ha csakugyan föl találna ébredni az ő méltóságos uruk.

Hát nem ébredt az fel, csak reggel hét órakor. Akkor sem csengetett Lórika Máli néninek. Miklós már félig felöltözködött volt, midőn észrevette kis ápolóját, a mint karjával átölelve az ágy lábát, a szőnyegen édesdeden aludt. Felölelte a hű gyermeket, óvatosan, hogy fel ne ébredjen, kiment vele a konyhába s maga fektette le, azt sem engedve meg Máli néninek, hogy levetkőztesse.

– Ne bántsa Gábriné, mert ki tudja, nem játszik-e álmában fehér ezüstös szárnyú angyalokkal… ne zavarja a játékát, Gábriné…

A jó asszony valahogy elkapta és megcsókolta ura kezét.

– Micsoda jó ember maga, méltóságos úr. Csak az a vigasztalásom, van kire bízzam, ha meg találnék halni. Ez a gyermek itt gondját fogja viselni és el nem hagyja soha.

– Ne érzelegjünk, Gábriné, – mondta Miklós meghatottan. – Különben köszönöm, hogy kigyógyított, mert, talán először életemben, csakugyan roszúl éreztem magamat.

Frissen, ruganyos léptekkel ment a szobájába, hogy befejezze toalettjét. A két nőnek, a nagy testes asszonynak s a kicsi vézna leánynak a hűsége csaknem lebillentették szenvedéseinek mérlegserpenyőjét. Boldogította a tudat, hogy szeretik őt. Hogy végkép megerősítse csüggedő lelkét, sorra vette életének valamennyi értékét, megbecsülgette azokat s önvigasztaló igyekezete megtermette gyümölcsét: belátta, hogy nagyobb panaszra nem lehet oka csak azért, mert a sors nem teljesíti simán minden akaratát. A nagy czélok felé törekedőnek mindig göröngyös a pályája, a magaslatokhoz ritkán vezetnek virágos, sima utak…

Midőn Bodonyi, mindennapos reggeli vendége belépett a szobájába, már nyoma se látszott meg rajta lelke depresszióinak. Pedig egyszeribe visszanyúlt a bolyba, a mely megmarta s merész kézzel feltúrta tegnapi kínos élményeinek halmozatát.

– Szervusz Napi. Láttalak tegnap a Keleti kávéházban.

Napi csak mosolygott.

– Tudod, mit csináltam én ott?

– Én csak azt tudom, hogy kivel beszéltél.

– Hohó, hiszen ismered, – jutott eszébe Bodonyinak, – elmondta nekem, hogy volt nálad.

– Hát mit csináltál? – kérdezte Miklós.

– Betörőt fogtam, a ki épen a mi erkölcsi kasszánkra pályázott.

– Csakhogy észrevetted, hogy mifajta ember! Hogy ismerkedtél meg vele? Mit akart tőled?

– Úgy ismerkedtem meg vele, – válaszolt Bodonyi, – hogy a nyakamra jött. Megtudta, hogy bizalmasod vagyok s megkért, pártfogoljam őt nálad.

– S te?

– Mindent megigértem neki.

– Hogy tehetted?

– Pajtás, annak, a ki rókát akar fogni, ismernie kell a rókacsapást.

– Nos?

– Igen naiv volt az atyafi, vagy engem tartott hülyének, túlsokat fecsegett, meséinek felesleges többletéből aztán rájöttem, hogy a találmánya puszta ürügy, egész más czéljai lehetnek veled.

Tehát helyes nyomon járt a Miklós gyanúja.

– Megsejtettem. – S érdeklődéssel leste barátja további szavait.

– Azt, hogy mit akar, – folytatta ez, – még nem szedhettem ki belőle, de miután ugyis benne van a csapdában, nem szükséges sietnem, úgy kezelhetem az atyafit, a hogy jól esik.

– Azt hiszed, bízik a jóhiszeműségedben?

– Biztosítalak, hogy én sem pipáztam el a vágott dohányomat: a karika az orrában van. Megvesztegettettem magamat vele. Im itt a Judáspénz, – mondta, s nadrágzsebéből öt darab gyűrött százkoronás bankjegyet vett elő.

Miklós megcsóválta fejét.

– A bizalmát ezzel megnyerhetted, – skrupulizált, – de hogy fogod magadat a megvesztegetés vádja alól tisztázni, ha majd kenyértörésre kerül köztetek a sor.

– Az csak egyszerű, – világosította fel Napi, – nyugtát adtam neki s ellennyugtát vettem tőle a pénzről. Így fogok cselekedni ezentúl is.

– Hogy aztán visszaadhasd neki a pénzét?

– Eszembe sincs. Én ezeket a megvesztegetési pénzeket, – így szól a nyugta, – jótékony czélra kaptam, s arra is fogom fordítani.

Miklós sehogysem volt megelégedve a problema ilyetén megoldásával.

– Veszedelmesnek tartom a játékot, mégis az ő pénze.

– Az övé?! – s nagyot kaczagott Napi. – Nincs annak egy susztákkal sem több pénze, mint nekem.

Az ám! Az idegen szélhámos nem dolgozhatik a maga szakállára. Különösen, ha való a Bodonyi állítása, hogy puszta ürügy a találmánya, hogy azzal férkőzzék a közelébe. Anyagi hasznot nem remélhet tőle a manöveréből, csak másoktól, esetleg egy titokban működő harmadik személytől; ez a harmadik személy pedig nem lehet más, mint a – herczegnő. Csak neki állhat érdekében, hogy megrontsa őt és csak ő tudja, hogy Achilles sarka van. A lapja titokban készül, még nem zaklathatta fel a szenvedélyeket, pozicziója nem olyan exponált, hogy szemet szúrhasson a kiméletlen versenynek… Egyszóval Langer csak a herczegnő végrehajtó közege lehet. Már az is, hogy egy napon tűnt fel vele.

Az ekképen összerótt logikai láncz végkép megerősítette a Miklós gyanúját, illetve igazat adott Bodonyinak… Már most csak az volt a kérdés, beleavassa-e Miklós Bodonyit is a titkába, avagy megmaradjon Csábrághnál.

– Hogy jöttél rá, – kérdezte, – hogy annak az embernek titkos czéljai vannak velem?

– Úgy, – válaszolta Bodonyi, – hogy egy órai tárgyalás után az én tanácsomra elejtette a találmánya ügyét. Beleugrott a kis öreg a kelepczébe. Hogy nem annyira a pénzedre vágyik, mint a bizalmadra, – mondta, – inkább csak a poziczióját szeretné veled szemben megerősíttetni. Mármost, kérdem én, mi szüksége van a poziczióra olyan embernek, a kinek épen az a legfőbb erőssége, hogy semmi pozicziója nincs.

A paradoxon szellemes volt. Miklós még egy kérdést tett fel barátjának.

– Arra nincs támpontod, kinek a megbizásából cselekszik az az ember?

– Arról fogalmam sincs, – válaszolt Napi, – csak az a bizonyos, hogy ki akarja kémlelni magánéletedet…

Miklós úgy gondolta, hogy barátja segítségére lehet a kalandorral szemben, a nélkül is, hogy tudná, kinek a bérencze. A herczegnőt hadd kisérje figyelemmel a másik barátja, az ő dolga, hogy összeegyeztesse kettőjük reláczióit s hasznára fordítsa az eredményt, ha az összeütközésre rákerül a sor.

– Csak vigyázz a szélhámosra, – kérte Bodonyit, – corkán vezesd hozzám, ha épen úgy gondolod, hogy érdekemben áll iránta bizalmat mutatnom.

– Feltétlenül érdekedben áll…

Ezzel aztán egyelőre le is tárgyalta a két barát a kalandor dolgát. Bodonyi áttért a lap ügyére. Bejelentette, hogy nyélbeütötte a szerkesztőséget és kiadóhivatalt, megalkudott a nyomdával, bármely nap megindíthatja a lapot.

– Mennél hamarabb, – kérte Miklós lelkesen. – Az első vezető czikkely megirásához még ma hozzáfogok.

– Ha jóváhagyod, a programmot is közölhetjük az első számban, – vélte Bodonyi.

Miklós elgondolkozott egy pillanatig. Ismerte a barátja programmját.

– Közöld, – szánta el magát hirtelen, – a hitvallásod merész és kemény vádirat, de nem bánom, dűljünk bele a harczba egész testtel.

– Győzni fogunk, – állította Napoleon, fanatikusan döngetve mellét, – mellettünk Isten, az igazság és a jog…

A rendíthetlen hitű proletár azonnal távozott, hogy a lap megindítására megkapta a meghatalmazást. Lelke égett a tettvágytól, egy napot sem akart elmulasztani…

Alig öt perczre rá csak jelentette Gábriné, hogy egy németül beszélő nagy szőke dáma akar vele beszélni.

Miklós meg se lepődött, el lehetett rá készülve, hogy a herczegnő egy napig sem fog neki békét hagyni. Hát nem kerülgeti az elkerülhetetlent: szembe néz vele.

– Bocsássa be, Gábriné.

– Istenem, még ki sincs takarítva s a nagysága oly finom.

– Ne törődjék vele… Kéretem.

… A herczegnő belépett. Megvesztegető, bár szuverén mosolylyal s fejbicczentéssel üdvözölte Miklóst.

Ez világfi létére elfogadta a megpendített hamis intonácziót. Meghajtotta magát czerimóniásan s engedelmet kért látogatójától, hogy oly rendetlenségben kénytelen őt fogadni.

– Si ça vous ne dedaigne pas, prenez place, madame. (Ha nem röstelli asszonyom, foglaljon helyet.)

– Pas du tout. (Csöppet sem.)

S egy karosszékbe vetette magát a brilláns asszony s még édesebb lett a mosolya.

– Minek köszönhetem a kiváló megtiszteltetést?

Száraz volt a házigazda hangja, de udvarias.

– Üljön ide mellém, kérte a herczegnő felelet helyett.

Miklós helyet foglalt, de nem az asszony mellett, szemben vele.

– Úgy is jó, petit Nicolas.

A félreérthetetlen éles gúny, a mivel a herczegnő a petit (kicsiny) szót kiejtette, kissé kihozta a férfit a sodrából. Gúnnyal felelt a gúnynak.

– Miért petit, Madame?

Most már összevillant a négy szem. Megfeszültek az idegek. Az asszony idegei is.

– Csak azért, – évődött ez, malicziózus ajkát lebigygyesztve, – csupán csak azért…

– Ez nem ok, de elfogadom.

– Nagyon kegyes…

– Meddig szerencsélteti Fönséged magas látogatásával a mi szerény fővárosunkat?

A férfinek ez a gúnyja már nem sült el, az asszony kikaczagta érte.

– Pompás kis ember! Jól mondtam én, hogy kicsiny.

A sérelemért, a melyet a herczegnő férfiúi önérzetén ejtett, nem vett Miklós elégtételt s ezzel az önmérsékletével némileg helyrehozta előbbi ügyetlenségét.

– Szolgálatjára, madame, – mondta szerényen, – kegyeddel szemben valóban kicsinynek érzem magamat.

– Azt helyesen teszi, mon Nicolas, – mondta az asszony jelentősen, egyszeribe kikomolyodva a nevetésből, hogy szinte idegbontó volt kedvének eme hirtelen elváltozása.

Miklós megfeszengett a székén.

– Madame, – kérdezte leverten, – miért jött ide?

Az asszony megint nem felelt a kérdésre.

– Nézze csak, megfúlok ebben a bundában, nem vetkőztetne le?…

A házigazda nem tehetett egyebet: lesegítette a dámáról a prémet.

Ez megszabadulván kényelmetlen terhétől, mint valami karcsú jaguár, kinyújtóztatta tagjait.

– Ah be jó… Úgy érzem magamat, mint otthon… Maga is, mon bon Nicolas?…

– Én otthon vagyok…

Az asszony ismét átcsapott a nevetésbe.

– Azt maga csak úgy mondja, petit Nicolas.

A férfi végtére is tudatára jött annak, hogy nem méltó hozzá, hogy tűrje a gunyoros játékot, a melyet az asszony vele, a saját otthonában űz. Felpattant székéről. Arcza kigyúlt. Erőérzete végigvonaglott idegein s kifeszítette a testét.

– Madame, a mi azt illeti, könnyen bebizonyíthatnám kegyednek, hogy otthon vagyok.

A fejedelmi dáma nem haragudott meg reá. Nyilván régi édes emlékek borúltak az agyára: minden vére arczába szökött, ajka megnedvesedett s reszkettek az ujjai. Merőn, gyönyörködve nézte a lázadozó férfit.

– Így, igy, Nicolas… Ilyennek szeretem magát… Haragudjon, mon Nicolas, mon bien aimé!…

Tehát visszafelé sült a türelméből kihozott férfi eme kifakadása is. Összeszedte minden energiáját, hogy megtalálja a helyes nyomot, a melyen az asszonyt lerázhatja a nyakáról. De már nem volt képes helyreállítani megbillent lelke egyensulyát. Hangja türelmetlenséget árult el, a szeme félelmet. Czélt tévesztettek a szavai is.

– Ne bántsuk egymást, madame, – kérte a nagy dámát szinte alázatosan, – emberek vagyunk… Mit akar velem? – folytatta. – Régi szerelmünkre kérem, ne üldözzön, mikor ugyis hiábavaló minden. Családot akarok alapítani s ettől a szándékomtól egyedül a halál képes eltéríteni…

Miklós maga is észrevette, mily nagyot mondott, mikor tulajdonképen azzal sem volt még tisztában, számíthat-e, vagy számítson-e hozzáigérkezett párja hűségi fogadalmára. Úgy beszélt, a hogy érzett, de nem egészen úgy, a hogy gondolkozott. S ez a körülmény bizonytalanná tette hangját, a meggyőződés ércze mindenesetre hiányzott belőle.

A herczegnő finom disztingváló elméje legott észrevette a rést, a melyet a férfi magatartása annak szavain ütött.

– Biztos az, – kérdezte szinte sziszegve, – hogy meg akar házasodni? Hátha csak engem akar ezzel a hazugsággal a nyakáról lerázni?

A férfi összeharapta az ajkát.

– Akárhogy van is, nekünk le kell egymásról mondanunk, – jelentette ki határozottan. – Mi haszna lenne belőlem, – folytatta szelidebben, kérlelő hangon, – egy férfiból, a kinek el van adva a szive s lekötve minden energiája magasabb érdekek czéljaira? A kegyed számára semmi sem maradna belőlem; nem olyan nő kegyed, a ki a morzsákkal is beérné, madame egy kivételes brillans asszony, a ki a férfitől, a kit szeret, a teljes boldogságot követelheti… Nézze, én nem vagyok méltó magához, míg azon a talapzaton, a melyre hivatásom helyezett, azt hiszem, méltón betölthetném férfi tisztemet. Nem vagyok az, a ki voltam, herczegnő, én egy ezután összetoborzandó nemzeti hadsereg közkatonájául szegődtem el, nem hogy a másé, de a saját magamé sem lehetek ezentúl…

Elhallgatott, pedig lett volna még több szava is, de elnémította a herczegnő mohó figyelme, a melylyel a beszédjét leste… Megint eltévesztette volna a helyes nyomot? A herczegnő kérdése megfelelt emez aggodalmának…

– Politizálni fog, Nicolas?…

– Igen, olyasmi, – felelte a férfi gyáván; érezte, hogy a kelleténél többet fecsegett.

Még inkább kiolvashatta ezt a herczegnő megcsillanó szeméből, csak azt nem volt képes megérteni, miért örül az asszony annak, hogy ő politizálni fog. Szavai is elárulták ezen való örömét.

– Oh, ha maga politizálni fog, cher Nicolas, akkor még nem veszett el reám nézve végképen, még akkor sem, ha csakugyan jóhiszeműen állítja, hogy egy más nővel való családalapítási szándékában csak a halál akadályozhatja meg. Meg vagyok nyugtatva, mon Nicolas.

Miklós csak bámult. Nem tudott kiokosodni a sfinxasszony rejtélyes szavaiból.

Pedig nem volt azokban semmi talányszerű. Mindössze, hogy a sfinxszerű asszony (nem hiába uralkodott valamikor), ismerte a politikai porondot, annak örvénybevesző sikátorait…

Hátha még ismerte volna Magyarországot is!… Vagy azt is ismerte?

Mindenesetre megnyugodva, a körülményekhez képest szinte derülten távozott a Miklós lakásáról.

– Egyelőre nem fogom többet becses nyugalmában háborgatni, – mondta inkább évődő hangon, mint gúnyolódva, midőn búcsúzóul kezet fogott a házigazdával, – a politikára bizom, hogy megtérítse önt nekem, mert csudákra képes a politika. Annyira bízom benne, – folytatta, mosolyt lopva gőgös ajkára, – hogy nem is maradok tovább Budapesten, holnap vagy holnapután távozom s addig nem fogok visszatérni, míg maga nem érzi a szükségemet.

Miklós egyik ámulatból a másikba esett. Az asszonyt mulattatta a zavara.

– Biztosítom, hogy első hivására itt fogok teremni magánál, – folytatta, – hogy a segítségére legyek. És sem fáradtságot, sem pénzt nem fogok kimélni, hogy kivívjam a háláját azokkal a szolgálatokkal, a melyekkel révbe fogom juttatni a hajóját, ha sülyedőben lesz… Minden héten levélben fogom magát értesíteni, hol találhat, válaszolnia sem kell, mindaddig, a míg nem látja elérkezettnek az idejét, hogy a segítségemért folyamodjék… Adieu, cher Nicolas.

Még egyszer megrázta az asszony az ámuló férfi kezét, aztán szó nélkül távozott.

Miklós azt sem vette észre, mikor csukódott be utána az ajtó; szinte meg volt kövülve.

Mi volt ez? Jóslás? Fenyegetés? Mind a kettő? Arra számított a veszedelmes asszony, hogy exponált helyzetében könnyebben lesz megtámadható, meghódolásra kényszeríthető? A politikai lidércz segítségére számít, a mi megszivja az emberi szivet, a melynek vére a hazának lesz felajánlva szent áldozatul?

Miklós érezte, hogy nyomon van. A féltékeny, élvvágyó asszony holmi diplomácziai kártyakeveréssel s rengeteg vagyona segítségével alighanem az ő törekvéseit reméli kontrakarrirozni, hogy így megalázván őt, könnyebben magához emelhesse czéljatévesztett élete romjairól.

A beszédje teljesen erre vallott. De honnan sejthette a csudálatos nő, hogy oly nagy konczepcziójú politikát szándékozik inaugurálni, a melynek csak két kimenetele lehet: fényes győzelem vagy megsemmisítő kudarcz. Honnan tudhatta, hogy a zászlóval, a melyet ki volt tűzendő, együtt kell élnie, halnia, s hogy annak lobogásába majdan ő is beleszólhat távoli nemzetek diplomácziai szócsövén? Úgy ismerte, oly nagyratartotta, úgy imádta a férfit, a kit szeretett?

Miklós újabb aggodalmait, a melyekkel a herczegnő megterhelte a lelkét, még ellensulyozta az a tudat, hogy egyelőre (mint kifejezte magát) kitér az útjából a veszedelmes asszony. De ez még korántsem oszlatta el régebbi kétségeit. Érezte, hogy a szenvedelmes nő nem bízza rá a sorsát teljesen a politikára, cselekedni fog ellene a távolból is. A távozása mindössze egy respirium a számára; hiába dugja fejét a homokba, mint a struccz, ha a szemével nem is, az eszével látnia kell a veszedelmet, ha annak kútfeje át is lépte a szemhatárt.

Mindent összevéve, mégis nagy könnyebbséget érzett Miklós a herczegné távozása után. Nyereségnek tartotta a veszélyes asszony kilátásba helyezett elutazását azzal a kellőleg meg nem mérhető teherrel szemben is, a melyet rejtelmes szavakba burkolva lelkében hátrahagyott. Legalább szabadon lélekzhetik egy ideig. S az idő már magában véve fél nyereség. Csak ki kell használni tudni…

Oly szigorú és pontos volt Miklós számvetéseiben, hogy fölbecsülvén az idő értékét, eszébe sem jutott, hogy hiszen tárgytalan dolgot mérlegel, maga a herczegné tette tárgytalanná, midőn megigérte neki, hogy addig nem fogja magát mutatni, míg ő nem hivja. Tetszése szerint élhet az idő kedvezményével, tőle függ, hogy a herczegnőt sohase lássa viszont… Azért mégis jól számított Miklós: a herczegnőt, ha akarja, sohasem fogja látni, de érezni fogja a műveit. Az ő respiriuma tulajdonképen csak addig tart, a míg ki nem lépett a politika porondjára. A menyasszonyával szemben talán addig sem.

Miklós elborult, hogy eszébe jutott a szive eme legbensőbb ügye. De hamarosan elűzte idevágó gondolatait, elfojtotta érzelmeit. Először a kötelességének tesz eleget, aztán következik csak vágyainak a mérlegelése, boldogságának a kérdése… Addig kimélni fogja a lelkierejét. Majd ha megjelent lapja első száma… Akkor tovább gondolkozik róla… Hogy mitévő legyen…

Következő napon egy levelet kapott Miklós a herczegnőtől:

Csak ennyi.

Miklós elrejtette a levelet (szinte gépiesen) kabátja belső zsebébe, mert épen akkor toppant be a mindennapos Bodonyi.

– Holnapután megindul a lap… Kérem a vezérczikkelyt.

– Megbeszéljük kettesben, – mondta Miklós felvillanyozódva.

De egyelőre nem beszélhették meg a vezérczikkelyt, nagyfontos képpel minden bejelentés nélkül beviharzott Csábrágh.

– Elment! – jelentette kitörő örömmel már az ajtóból, abban a hitben, hogy egyedül találja barátját.

Megtorpant, midőn meglássa Bodonyit.

Miklós mindenekelőtt bemutatta barátjait egymásnak.

– Bodonyi Géza, barátom és titkárom, – gróf Csábrágh Ödön.

Majd a grófhoz fordult:

– Tudom, hogy elment… Majd beszélünk róla még.

Csábrágh helyeslőleg intett.

– Igen fontos közlendőim vannak róla, mindent tudok, – mondta, – olyat is, a mire nem voltam kiváncsi. Főképen azért jöttem, hogy kimentsem magamat… Pardon, – fordult Bodonyi felé, – valami asszonydolog, bizonyára nem érdekli a titkár urat.

A titkár urat csakugyan nem érdekelte az asszonydolog. Felállott.

– Tárgyalják le a méltóságos urak, én addig diszkréten félreállok a másik szobába.

Úgy lőn. Csábrágh a következőkben adott számot Miklósnak a herczegnőről szerzett adatairól:

– Kedves barátom, a te regényed itt nálunk sem teljesen ismeretlen, magam is hallottam rebesgetni róla, mindössze a hősnő nevét fedte homály, a mely körülmény a te úri diskrécziódat dicséri. De másképen áll a dolog ott, a hol a herczegnő diskrécziójára lett volna szükség, hogy nevestül ki ne pattanjon a titok. A német birodalmi főúri körökben mindenki tudja s nyiltan emlegeti a nevedet a herczegnőével együtt. Úgy látszik, az asszony nem csinált titkot a szerelméből s abból a szándékából, hogy elvétesse magát véled. A családi tanács nyomására minden gondolkodás nélkül lemondott rangjáról, sőt ötven millió márkányi vagyonának egy harmadát is feláldozta, hogy fenséges rokonai békét hagyjanak neki.

Miklós nagyot nézett.

– Honnan tudtad meg mindezt ily rövid idő alatt?

– Egy detektivet bíztam meg a kutatással, – válaszolt Csábrágh egyszerűen, – olyan volt a megbízásod, hogy annak ilyen segítség nélkül nem tehettem volna eleget.

– Igen, de arra nem kértelek, – idegeskedett Miklós, – hogy a herczegnő külföldön viselt dolgait kutasd ki, engem csak az érdekel, hogy milyen úton-módon s mily eszközökkel tör ellenem itt. Ki a végrehajtó közege, a spionja s mik az utasításai?

– Türelem barátom, – csillapította a gróf Miklóst, – majd arra is rákerül a sor. És ne vedd rosz néven a detektivnek, hogy a herczegnő egyéb személyes ügyeiről is tájékozódni akart; el kell neki hinned, hogy a nélkül nem végezhetett volna alapos munkát; hogy kiderítse a tényállást, a mire szükséged van, föl kellett gombolyítani a legmesszebb vezető szálakat is. Én nem említettem neki a nevedet sem, ő maga tudta meg Berlinből telefonon egy vele összeköttetésben álló tudakozódó vállalattól. Onnan kapta a herczegnőre vonatkozó értesítéseit.

– Hogy tudta meg a nevét?

– Ő csak X. Y. herczegnőről tudakozódott, az ő nevét is a berlini detektiv tudatta vele. Elvégre nem is valami boszorkányság, Németország nagy, de aligha akad benne sok olyan fejedelemasszony, a kinek magyar úrral van viszonya.

Ez elég nyilvánvaló volt. Miklós még nyugtalanabb lett.

– Mit tudtál meg abból, a mit megtudni érdekemben áll nekem is?

A szemrehányást zokon vette Csábrágh.

– Miklós, ne légy igazságtalan, elvégre is annyira bizhatsz bennem, hogy ki nem kürtölöm a titkodat. Nem is ejtem ki a herczegnő nevét még előtted sem.

Zádor észrevette magát.

– Bocsáss meg, hálátlan vagyok, de izgat a homály, mert még semmivel sem tudok többet, mint eddig. A herczegnő elutazott; kit hagyott itt maga helyett? S milyen utasítással? Csak az én személyemre pályázik-e, avagy fölvette-e programmjába a menyasszonyomat is?

– Részletes feleletet ezekre a kérdésekre nem adhatok, – válaszolt Csábrágh, – egyelőre csak annyit sikerült megtudnunk, hogy csakugyan van itt egy titkos megbizottja, egy magyar származású kalandor, a kinek alighanem – de ez már a detektiv kombinácziója, – alighanem az a feladata, hogy belegabalyítson téged valami zavaros, kompromittáló ügybe, a melyből csak magasabb segítséggel lesz lehetséges menekülnöd.

Ah, a politika! Az lesz az a zavaros ügy, a melybe a veszedelmes asszony az ő érintetlen reputáczióját bele szándékozik fojtani.

Miklós szemében mindjobban kiéleződtek a szenvedélyes nő taktikájának körvonalai.

– Folytasd kérlek, – unszolta barátját türelmetlenül, bár majdnem biztosra vette, hogy több újat nem fog tőle hallani. Mert azt rögtön kitalálta, hogy a herczegnő spadasszinja csak Langer Viktor lehet.

– Ezekután – folytatta Csábrágh, – most nincs veled egyéb közlendőm, mint a herczegnő kirendelt végrehajtójának a neve, de még egy arczképvázlatot is adok róla, hogy ráismerhess, ha netalán álnevet találna fölvenni.

Zsebébe nyúlt s egy vázlatot adott át Miklósnak. Ez legott ráismert benne emberére, még ha nem is lett volna a neve a kép alá irva így: báró Langer Viktor, alias Haselbeck Curt, vagy vicomte De Launay. Miklós nem szólt Csábrághnak arról, hogy a detektiv eme fölfödözése már nem volt ujság neki, örült, hogy nem csalt a sejtelme s hogy az ellenség a Bodonyi ügyességéből már félig-meddig az ő harczvonalába tévedt, a mi igen meg fogja könnyíteni a védekezését.

Megköszönte a Csábrágh szivességét s fölmentette őt a további fáradozástól.

Egyébre kérte őt; mindenekelőtt beszólította a szomszéd szobában gurnyasztó Bodonyit…

– Kedves barátom, nekem most az a szándékom, hogy fölkérjem a nemes grófot: álljon be a mi hadseregünkbe bontott zászlóval, hogy nagy erkölcsi presztizsével, fényes történelmi nevével erősítse a nemzeti ügyet. Mit szólasz hozzá, barátom Napi?

– Csatlakozom a kérésedhez s még meg is toldom azzal, hogy legyen vezérünk s alakítsa meg táborkarát.

Csábrágh tudatában volt annak, mekkora erkölcsi tőkét képvisel az országban az ő neve. Egy pillanatig sem farizeuskodott.

– Az önöké vagyok, – mondta egyszerűen. – Csak azzal nem vagyok tisztában, hogy kapok-e elég alkalmas embert a vezérkarba. Mert az az érzésem, hogy a mozgalom élére az ügy érdekében a legmagasabb társadalmi állásban levő urakat kellene állítanunk, holott a mi arisztokrácziánk a quieta non movere elvi álláspontján áll: lusta és fukar.

– A lapvezér mindenesetre te légy, – kérte Miklós, – engedd meg, hogy ezen minőségedben a lap élére nyomassuk a nevedet.

– Köszönöm a bizalmat, talán méltó leszek reá.

Csábrágh ezt a mondását ünnepies, halk hangon ejtette ki. Meglátszott rajta, hogy fogadalmat tett magában. További beszédje is arra vallott.

– Irni és beszélni, sajnos, nem tudok, de cselekedni és áldozni fogok. Egyelőre 200,000 koronát adok lapunk czéljaira.