Komédiák: A magyar társadalom regénye

A kétség az erős emberek erőemésztője. A gyenge, a ki nem maga irányítja a sorsát, hanem a viszonyokra bízza élete alakulásait, nem érzi meg esélyeinek ingadozását, vagy legalább nem veszi szivére, szinte szükségét sem érzi a szétválasztó dilemmák tisztázásának, mert a nélkül is ingadozók a tervei; nála az a rendes állapot, hogy ne törődjék vele, mit tartogat számára dugaszban a jövő. Am a ki fix czélpontokat tűzött ki magának, nehezen viseli el eme czélpontok végzetszerű eltolódását vagy ingadozását, mert nincs hozzászokva, hogy a végzetnek játékbábja legyen. Végre is akarja hajtani, a mit kezdeményezett.

A Zádor Miklós fegyelmezett lelkére kétszeres súlylyal nehezedett rá a Romhányi Erzsébetbe vetett hitének s arra felépített életboldogságának a válsága. Bizalma nem fogyott, de a reménye ingadozni kezdett. Érzései megfordított arányba jöttek egymással, a mi már magában véve kín egy olyan embernek, a ki ahhoz van hozzászokva, hogy logikai következetességgel ejtse meg élete számvetéseit.

Más erős ember az ő helyén alighanem sietett volna kettévágni kételyei szálait, – hiszen kezében tartotta ezeket a szálakat, – tisztázta volna imádottjával a helyzetet. És alighanem így cselekedett volna Miklós is, ha nem kellett volna respektálnia egyéb oly mellékkörülményeket, a melyek egyrészt problematikussá tették férfiúi jussát a nőhöz, a kit szeretett, másrészt nemcsak boldogsága kérdésébe, de emberi kötelességeinek revierjébe is belejátszottak.

Vajjon joga volt-e neki a boldogsághoz ragaszkodnia abban a kétséges helyzetben is, a melybe a herczegnő féktelen szerelme belesodorta, s a melynek veszedelmeibe bizonyára magával rántaná a leánykát is, a kit szeretett?!… Vajjon méltó volna-e hozzá ez a kiméletlen erőszak, a melynek a következményeit sem lehet előre kiszámítani! És nem ütközik-e bele őseinek hagyományos virtuskultuszába, a mely mindenha önlegyőzést diktált a férfira, ha szubjektiv érzésvilága a haza érdekével került szembe? Kettévághatja-e a baráti köteléket, a mely gyermekkora óta vetélytársához fűzte épen akkor, mikor a közügy érdekében áll, hogy azt a köteléket még szorosabbra fűzze?…

Az erős férfi kénytelen volt a végzetesen alakult viszonyok jármában a gyöngék taktikáját követni. Nyitva hagyta élete nagy kérdését, a viszonyok szerencsés vagy szerencsétlen változásától téve függővé annak megoldását. Elhatározta, hogy vár.

De – s ezen a ponton már az ereje kérezkedett ki, – de nem a passziv rezisztenczia árnyékában lesi a jobb jövőt. Tenni fog. Isten segítségében bizakodik, ám maga is megteszi a magáét… Eljár Béltekyékhez, hogy láthassa titkos menyasszonyát, de a hozzá s Csábrághoz való magatartásán ezentúl sem változtat. Minden héten újra és újra feltöri szive sebét, de következetes marad önmagához. S a csüggedés nem fog erőt venni a lelkén, munkába öli depresszióit. Délutánját s éjjelének első felét a szerkesztőségben fogja tölteni, ir, irányít, lelkesít, de vállalkozik apróbb technikai munkák elvégzésére is. Szeretni fogja a lapját, tenyerén hordozza, abajgatni fogja lelke gyermekét, gyönyörködik a gyarapodásában…

… Hát örömét is lelhette benne Zádor Miklós, mert ugyan szépen gyarapodott a «Véreim» Bodonyi összeszedett proletárjainak a kezén. Helyén volt minden munkatársa, a szegény proletár embereknek valóságos reveláczióul szolgált, hogy végrevalahára magukhoz méltó munkálkodást fejthettek ki: megtalálták helyüket a nemzettest szervezetében, annak szive körül.

A lap munkatársainak tehetsége és lelkessége már az első számból is kitűnt. S abból a fogadtatásból, a melyben ez a szám váratlan, meteorszerű feltűnésével s programmja révén részesült: már következtetni lehetett a lap jövőjére is. A fővárosban feltünő sok példány kelt el belőle, csaknem huszezer, de ennél a számbeli eredménynél még meglepőbb volt az a hatás, a melyet olvasóira tett. A lap beszéltetett magáról, eszméket termelt, vágyakat revelált: kifejezést adott eddig kifejezetlen, sejtelemszerű fogalmaknak, önmegismeréshez vezetett, tettre tüzelt. Értékes irodalmi munka volt minden sora. Semmi közhely, semmi sablon, semmi szürkeség. Tetszetős forma, újszerű beosztás, változatos rovatok. Rövidre fogott, magvas magyar stil. Tudta Bodonyi, mit csinál. Olyan embereket szerződtetett az eszmék propagálására, a kikben élt az eszme, vérré vált a meggyőződés s erővé a szenvedés. Nem robotot róttak itt szakmabeli munkások, értékterheiktől szabadultak meg mézhordozó méhek, a melyek a munkával csak természetüket követik.

A lap szinte rákényszerítette a habozókat és gyöngéket a szinvallásra: egy csapásra két táborra osztotta a társadalmat: elmosta a pártpolitikai határvonalakat s az erkölcsi és mívelődési érdekeknek emelt világítótornyokat. A napi politikai kérdéseket alig bolygatta meg, kimondta a maga véleményét ezen a téren is, de alig kritizált. «A magyarnak – irta Belky a Véreim második számának vezető helyén, – le kell szoknia a politizálásról, mert abban őrlődött meg az ereje…»

Feltünő jelenség volt, hogy az új renaissance-szellemet propagáló lapról eleinte sehol sem lehetett becsmérlő kritikát hallani, holott egy egész osztálynak, egy hatalmon levő kisebbségnek létföltételeit támadta meg. Nyilván taktikai katabázis volt ez a «felvilágosodott» ujmagyarok részéről, de így is mutatta a megdöbbenést, a mit a váratlan ellenség felbukkanása reájok tett. Nem merték az új lapot pozicziójukból megtámadni, érezték, hogy új harczvonalba kell fejlődniök, hogy vele szemben megállják a sarat. Uj harczmodor, új haditerv!…

Egyhetes korában már hitelesen össze lehetett állítani a Véreim hatásmérlegét, jóllehet a napisajtó, a megtámadott Góliáth úgy adta, mintha észre se vette volna a parittyás Dávidot. A vélemények kialakulásának szabadságát ennélfogva nem korlátozta semmi terror; a kaszinók, klubbok, érdekkörök, osztályok és különféle társadalmi rétegek állásfoglalásának nem volt akadálya. A szimpátiák megoszlottak, de az antipátiáknak nem volt méregfoguk.

A három úri kaszinó minden habozás nélkül meghajtotta zászlaját Zádor Miklósnak, a kurtakorcsmákban székelő, tósztokon felhizott asztaltársaságok pláne Messiást láttak benne s holtra itták magukat a tiszteletére, a katholikus klerus szószékről propagálta a hit és erkölcsök renaissanceát, a polgári egyesületek, iparoskörök hozsannát zengtek feléje, – az ujságiró egyesületek, kereskedelmi klikkek, politikai klubbok hallgattak. Különösen ezek voltak a megtámadottak… Agressziv hangokat csudálatosképen csak a protestáns körök hallattak a lap s annak szelleme ellen. Egy református theologiai professzor főképen azt nehézményezte egy felekezeti folyóiratba irt czikkében, hogy a lap a keresztény szellem propagandáját nyiltan fölvette programmpontjai közé. A felekezetek békés együttélésének szükségéről s annak megbolygatásáról irt: hogy kár volt az izraelita testvérek érzékenységét a krisztusi morál homloktérbe való állításával megilletni, stb… Holott az ujság épen hogy kínosan tartózkodott a vallásfelekezetek dogmatikájába való beavatkozástól, azoknak csak az etikájával foglalkozott, s a keresztény erkölcstant, mint a korszellemnek s a magyar faji géniusznak a többiek közt legmegfelelőbb lelki orvosságot s jellemképző tényezőt állította a homloktérbe. Lombos Keresztély a Véreim harmadik számában épen azt fejtegette, hogy mi sem áll útjában annak, hogy a zsidók magukévá tegyék a keresztények erkölcsirendjét akkor, a midőn a neologok Mózesnek legszigorúbb, a hitágazatokba vágó törvényeit sem respektálják többé, részint czélszerűségi szempontból, részint mert rájöttek, hogy ezek a törvények elavultak, szolgai betartásuk csak hátráltatná a faj fejlődését, holott a nagy zsidó törvényhozónak és vallásalapítónak minden intencziója abban csúcsosodott ki, hogy megerősítse, örök időkre biztosítsa vérei életét… Egyszóval a hittörvények szellemét követik az új zsidók, nem a betűt. És azt követnék a keresztény erkölcsök átvételével is.

Tehát vakba harapott a vaskalap, midőn a liberálizmus jegyében avult erkölcsök pártjára kélt.

Mindent összevéve azonban annyira aktiv volt a Zádor lapjának úgy anyagi, mint erkölcsi mérlege, hogy szinte pontosan megfelelt annak az aránynak, a melyben a történelmi nemzet összessége a felülkerekedett újmagyarság kontingensével számszerűleg állott. Két millióval szemben tizenhat millió ember vágyainak tolmácsa, organuma volt…

Vajjon mit szóltak ehhez Bary Pali és társai, a fegyverfenő fenegyerekek, a hosszúhajúak és bajusztalanok, a kik a Csikágó törzsasztala mellől szórták a fényt, hogy jusson belőle szegény Magyarországnak is!… Miért nem állottak ki az ellenségnek, mielőtt az harczvonalba fejlődhetett volna, hogy torkára forrasszák már a harczi riadót is? Nem győzte fejük világossággal, csak szóval a szájuk? Megijedtek? Visszavonultak?…

Hát nem ijedtek ők meg, rettentő vala az ő bátorságuk, csak nem akartak czvicselázni (ezt a szót Kaplathy Friczi plántálta bele a magyar nyelvbe), czvicselázás helyett oly haditervet eszeltek ki, a melylyel saját becses bőrük veszélyeztetése nélkül egyetlenegy robbantással söpörnék el a sírból kikelt redivivus tábort, hogy talpra ne állhasson többé soha. Erkölcseikben szándékoztak megtámadni az erkölcsök zászlaja alatt fölkelőket, a hitelük fundamentumát vélték aláásandónak, hogy egy csapásra romba dönthessék az épületüket.

Hogy zavartalanul előkészíthessék a nagy kupát – ez a szó meg a Jákó találmánya volt – a kupa kedvéért egyelőre feloszlatták a jeles kilenczek a csikágói törzsasztalt, hogy szabályszerű összeesküvéssé alakuljanak. A váratlan megjelenésű meteort akarták ők is utánozni, hogy a készületlen ellenség megdöbbenése mennél vérfagyasztóbb legyen. Kiárendáltak egy sambrszeparét a dobutczavégi Kikelet-kávéházban: oda tömörültek a zsenik éjjelenként, hogy nyélbeüssék a sztratégiájukat.

Természetesen Bary elnökölt itt is. Az előadók változtak a lángvelőkből kirobbanó eszmerakéták szerint.

Hunyady Jákó azt javasolta, hogy a nemesi kaszinók, mint az új mozgalom ősfészkei ellen, kell irtó harczot indítaniok: a kártyásokat, a hedonistákat, plöncsmestereket (Ősi Mór szava) kell leleplezniök.

A javaslat letárgyaltatott, de leszavaztatott, mert hamarosan rájöttek a kilenczek, hogy az újmagyarok társasköreiben léteznek az igazi kártyások, hedonisták és plöncsmesterek.

Bakk Manónak egyéb eszméje volt. Ő a püspököket szerette volna megenni.

– Ki kell adni egy könyvet a főpapok szerelmi kalandjairól, – javasolta, – be kell róluk bizonyítani, hogy blicczelnek (régi kávéházi magyar szó) az egyházi vagyonból, elpezsgőzik az alapokat s igen frekventálják az apáczakolostorokat. Akkor aztán majd irhatnak a lapba keresztény erkölcsökről, – végzé Manó szavait, – mindenki ki fogja hányni a keresztény erkölcsöket.

A roszhiszemű javaslat szintén megbukott, nem azért, mert brutális vala, hanem mert igen buta volt…

Bary Pali nem is tárgyaltatta a kék hülyeséget, lepipálta azonmód, a hogy kicsordult a hires Manó száján.

– Üde barom vagy, mit tudod te, hogy festenek a püspökök éjjel!

Legzseniálisabbnak tetszett a Keve Mór eszméje, Móré, a ki különben nem sokat számított, a lapjánál is csak a vizállást, az eljegyzési és halálozási rovatot vezette.

Keve Mór így szavallt és igen kitüntette magát:

– Ha azt akarjuk, hogy megbukjék a dromedárok lapja (entre eux így nevezték az ellenséget rövidesen), ne az elefántokra puffogtassuk el viharágyúink puskaporát, hanem elsősorban a dromedárok szőrét nyírjuk le s tegyük a füstölőre, szagolják a kiskorú buták, hogy az ő állatkáiknak milyen az illatuk. Csábrághot, Zádort, Bodonyit, Lombos Krisztiánt: a lapvezért, a laptulajdonost és a lapcsinálókat kell belülről kifelé fordítanunk, hogy elmenjen tőlük a megbabonázott fantaszták étvágya. A lapot kell kivégeznünk, – konkludált Keve Mór, – mert az az organum; ha nincs organum, nincs párt, nincs eszme, nincs komédia.

A kilenczeket láthatólag meglepte ez az okosság. Bary félretolta opálos abszinttel telt poharát s lekönyökölte a kávéházi márványasztalt.

– Ezen az alapon tárgyalhatunk, – jelentette ki. – A ki tud valamit a szóban forgó diszfirmákról, tálalja ki.

Ám az volt a baj, hogy senki sem tudott senkiről semmi diffamálót. A kilenczek összenéztek: a Keve Mór eszméje okos volt, de igen is kerek, végérvényesen belekapaszkodni nem lehetett. A kávéház márványasztaláról legalább legurult.

Ám Jákót ez csöppet sem kedvetlenítette el.

– Achilles sarka minden embernek van, – állította, – csak ki kell keresni. A ki nem keres, az persze nem talál…

Tehát keresni kell! Ez lett a motto. Bakk Manó mindjárt felajánlotta szolgálatait, hogy ő keresni fog. Koplathy Friczi is azt állította, hogy ért a kereséshez, az eszmetermelő Keve is.

Magasra hágott a lelkesedés, Bary jónak látta a bugyborékoló ügybuzgalmat kissé lehűteni.

– Figyelmeztetlek benneteket, – intette tanítványa it, – hogy adataitokat ne az ujjatokból szopjátok; a fölfedezett réseken, tekintve a czél szentségét, lehet tágítani, de rés legyen.

– Helyes a dürgés, – approbálta mestere szavait Ősi, – a hitelünket nem szabad elpaczkáznunk. Olyanra nem foghatjuk rá, hogy hamisan kártyázott, a kinek soha sem volt kártya a kezében.

– Ősi ért engem, – mondta Bary s mutatóujjával megczélozta a megdicsért Ősit.

Ezzel aztán fel is oszlott az aznapi összeesküvés, a modern Peturoknak ki lett adva a jelszó: keresni és találni kell. Nevezetesen Achilles-sarkakat kell találni pánczélbabujt embereken.

Azért még ott maradtak a kilenczek a barlangjukban és ramslizni kezdtek. Bary, a kinek hét szilvafája volt, nem ramslizott. Veteran Náthánnak is volt már egy háza, tehát ő sem ramslizott, ellenben igen ütötte Koplathy, mert csak huszonhét krajczárja volt, holott a borravalókkal együtt negyvenhármat czehhelt…

Legelőször, mint mindig, Bary távozott az összeesküvés szinhelyéről. Hála az abszintnak, immár szivárványszineket játszott szemében a szürke levegő, hazamenő volt, hogy megörökítse ezeket a szineket. Alig tette be maga után a szeparé ajtaját, újabb benyomások tapadtak a fejébe megirandó költeményeihez.

A kávéházi terem utolsó fülkéjében pezsgőt ivott egy szörnyen elegáns, czvikkeres, pofaszakállas úr, előtte Csicsvári Csicseri Illés, élén a malaczbandának az Én és a holdvilág-ot húzta és énekelt is hozzá. A pofaszakállas úrtól jobbra egy igen nagy nő ült és szintén énekelt, balra egy kisebb nő ült és nem énekelt. A pofaszakállas úr olyat mutatott a barna falú ragadós piszokkávéház miliöjében, mint egy deplaszirozott operettdiva a falusi nagyvendéglő szinpadján. Bár a Bary fantáziája másformán ecsetelt, az fekete párducznak festette a pofaszakállas urat, a nagy nőt egy szimentali tehénnek látta, a kicsit és feketét lidércznek… A fekete párducz a fehérvörös tehén s az ónszinű lidércz. Hát ezt neki meg kell irnia…

A megszületendő poemától vajudni kezdett a Bary feje, a rigmusok és verslábak összecsendültek, tánczra kerekedtek, majd szétpattantották a nagy költő halántékerét. Sietnie kellett az iskolacsinálónak, hogy forró impresszióit hazáig ki ne szíjja csontjaiból a hideg levegő. Kiszámíthatatlan kárára az emberiségnek, a melynek ő a legfényesebb jelenkori csillaga.

A csillag kitámolygott a kávéházból, fülére húzta bundagallérját s elkezdett teremteni… Mire hazaért, megszületett a versgyerek, csak papirosra kellett ragasztani.

Langer Viktor, a fekete párducz ezalatt látszólag minden indok nélkül megúnta a czigányt, a tehenet és a vampirt s kifizetvén őket, felmondott nekik.

– Menjetek a fenébe, fáj a fejem.

Ellenben magához czitált egy lőcslábú, ásítozó pinczér urat.

– Szepi, ki volt az a zseniális fejű úr, a ki az imént távozott?

A zsiros tapintatú frakkos ganiméd czicczentett a nyelvével.

– Ej, hát nem tetszik őt ismerni? Az a hires Bary Pali volt, a ki nagyobb Petőfinél.

– Poéta?

– No, nem poéta! Poéta, szabadgondolkozó és zseni.

A szélhámos laposra csikkantotta szemét, mint a macska, mikor egeret szagol.

– Sokat jár az ide? – kérdezte ásítva, nehogy kérdése gyanura adjon okot.

– Egy hét óta állandó vendégünk, – dicsekedett Szepi, – az a szeparé ott az övék.

– Övék? Kiké?

– A vesetársaságé, a minek Bary úr az elnöke s csupa zsenik a tagjai.

– Ah!

Egy hosszabb ásítás után bekapta Langer a száját és egy koronát nyomott a Szepi markába.

– Mondja csak Szepi, miért bújnak ezek a zsenik sambrszeparéba, mikor rendesen úgy szeretik a nyilvánosságot a zsenik?

– Oh, – válaszolt a lekötelezett frakkember, – az csak természetes, hogy nem vegyülhetnek a mi vendégeink közé… Nem igen fizetnek, de azért igen büszke urak ezek.

– Hozzon egy konyakot, Szepi.

Szepi elhozta a konyakot s távozni szándékozott, de visszaszólította a monoklis úr.

– Hallja Szepi, hogy ismerkedhetnék én meg ezekkel az urakkal? Szeretem a szellemet. Nekem nincs szellemem, de van pénzem; talán összeegyeztethető lesz a két dolog.

Azon a véleményen volt Szepi is.

– A potyát ők minden esetre szeretik, – mondta, – nem hiszem, hogy akármelyiknek is lelke volna hozzá, hogy visszautasítson egy szép sonkacsontot tormával. Bary urat kivéve, – javította ki magát, – mert ő gazdag, minden este egy forint nyolczvan krajczár ára abszintot iszik…

– Hányan vannak a szeparéban? – érdeklődött a szélhámos. – S mi a hivatalos mesterségük?

Szepi pontosan megfelelt a kérdésre… Megvillant az iparlovag szeme.

– Szepi!

– Tessék?

– Itt van magának még egy korona. Aztán tegye rám figyelmesekké az urakat. Meséljen nekik rólam valamit.

Szepi kétrét hajolt.

– Csak annyit mondok, hogy a nagyságos úr… méltóságosnak fogom mondani… annyit mondok, hogy a nagyságos úr minden este negyven-ötven koronát czehhel nálunk, ez elég lesz nekik.

– Magára bízom.

Szepi eltalpalt. A szélhámos megnyújtózkodott karosszékében a nagy tükör alatt. Csettintett a nyelvével, mint egy finom falat után…

Alig telt el öt percz, nyillott a különszoba ajtaja s kibukott rajta a Koplathy Friczi piszkos feje. Majd utánna következett a teste is lábastul. Friczi egy földerítő körsétát tett a kávéházban, majd megállott egy pillanatra a nagy tükör előtt s egy apró kefével megkefélte sörényét. Ám csak ürügy volt a kefélés, Friczi valójában nem a tükröt nézte, inkább az ötven koronát elkávézó gyanúsan elegáns vendégbe nézett bele.

Az lesütötte szemét, hogy ne feszélyezze a kiváncsi zsenit. Ellenben mókás grimaszokat csinált a szájával és orrával, mint valami arabus fejedelem. Nyilván imponálni akart a mókáival.

Friczi egyet mindjárt el is tanult tőle, majommódra, önkénytelenül s ment be vele vissza a barlangba, hogy közreadja észleleteit.

A következő perczben Bakk Manó szüntette be a ramslit s jött ki a váróterembe, hogy terepszemlét tartson a nagy tükör tájékán. Az alatta trónoló érdekes idegen igen pózolt, a plafondra pingált Pánt vizsgálta, a mint egy vöröshajú nimfának udvarolt. Manó, a ki nem volt szokva hozzá, hogy elnézzenek a feje fölött, kénytelen volt egy széket felrúgni, hogy magára terelje a figyelmet.

A trükk sikerült. Az előkelő ismeretlen odanézett és kegyesen tudakozódott a megbotlott (!) riporter egészségi állapotáról.

– Oh, uram, nem ütötte meg magát?

Manó mohón bekapta a horgot.

– Köszönöm a részvétet uram, kicsiség az egész.

– Talán egy pohár pezsgő mégis jó lesz az ijedtségre, – kinálkozott a szélhámos, megragadva egy alig megkezdett pezsgős üveg nyakát.

– Pardon, – s diszkréten vigyorgott a riporter, – a legközelebbi revans ellenében elfogadom.

Bemutatta magát.

– Bakk Manó, szerkesztő.

Viktor úr felállott, baltenyerébe ejtette monokliját és szintén megmondta a nevét.

– Langer Viktor, nagyvállalkozó.

Most már tisztában lehettek egymással az előkelő urak, egy asztalhoz ülhettek, hogy pezsgőznének.

– Ez Mumm? – kérdezte a riporter, miután lenyelte az első pohár gyöngyitalt.

– Ez nem Mumm, – világosította fel Viktor úr, – ez Veuve Cliquot for England.

– England? Jó. Mindig ilyet tetszik inni?

– Nna, többnyire… víz helyett, – válaszolt a szélhámos előkelő basszus hangon.

– Hm, – irigykedett rá az inyencz Manó, szája szélét nyalogatva, – boldog az, a ki jól él.

Viktor úr felhúzta hegyes vállát.

– Hát nekem tulajdonképen nem illik panaszkodnom, de mégis… Higyje el, szerkesztő úr, hogy a pénz még nem boldogít.

A riporter nem hagyta magát lefitymáltatni. Megmutatta, hogy neki nem imponál a nagyképűség.

– Hagyjuk ezt kérem, – leczkéztette a traktálóját, – a pénz mindenféleképen boldogít. Ha nekem pénzem van, vehetek magamnak egy negyven lóerejű gépet és odaszaladhatok, a hol a czitrom virul.

– Jól van, – okvetetlenkedett a pezsgős úr, – de mi hasznom nekem a czitromból?

Manót gyanakodóvá tette ez a sajátságos dialektika. Szemtelennek született, hát megkérdezte:

– Szabad kérnem, milyen vallású a tisztelt úr?

Langer elnevette magát.

– Nem vagyok zsidó, – mondta, – csak passzióból jüdlizek néha.

– Ah, tehát uraságod budapesti? Hogy lehet az, hogy kikerülte a figyelmemet?

– Nem vagyok budapesti, – tiltakozott a finom úr hevesen, – Szentesen születtem ugyan, de világpolgár vagyok.

Manó átnyújtotta kezét az asztal fölött.

– Világpolgár? Stimmt. Én is annak tartom magamat.

Kezelt a két világpolgár, aztán ivott.

A kopótermészetű riporter pezsgő között sem pihentette a szenvedélyét; vallatni kezdte az érdekes idegent: Beütnek-e a vállalatai? Milyenek ezek a vállalatok? Hol operál: Szentesen-e vagy Amsterdamban? Vannak-e gyermekei? Ki a szeretője? Nem únja-e Magyarországot? Mi a véleménye a porosz külügyminiszterről és Fedák Sáriról?

A szapora kérdésekre adott kitérő feleletekből kitűnt, hogy az érdekes úr nem annyira nagyvállalkozó, mint inkább szenvedélyes nemzetközi politikus.

Manó nem volt egészen tisztában ezzel a fogalommal, de Viktor megmagyarázta neki.

– Tudja, kedves szerkesztő úr, ez annyit jelent, hogy hol a törököt uszítom a görögre, hol a németet az angolra, a kártyát természetesen én keverem.

– Ühüm, ez érdekes, – vélte Manó és megráspolyozta a torkát, mert viszketett.

– Tulajdonképen – folytatta a nemzetközi politikus, – most is azért vagyok itten, hogy kihalásszak magamnak egy finom politikai falatot, a mivel szórakozni lehet.

A riporter kopóarcza megnyúlt erre, orrlyukai, mint a szimatoló vizsláé, szipogni kezdtek. (Finom politikai falat! No ha csak az kell, adok én neked szórakozni valót. Épen kapóra jössz nekünk.) De örömét azért nem árulta el…

– Itt most lehet operálni, – mondta egyszerűen, – érdekes sakkhuzások várhatók… Egy kis észszel s még több pénzzel szép partit nyerhetne egy nagystilű politikus.

Langer Viktor úgy tett, mint a partra kivetett hal, midőn végre sikerült a folyóba visszaviczkándoznia.

– Készül valami? – kérdezte s hosszúra kinyújtotta nyakát.

– No nem készül? – izgatta Manó. – Nem kevesebb készül, mint hogy a Középkor rá akar dülni az Ujkorra. El akarják törülni a villamosságot, – elménczkedett, – hogy visszaállítsák a petroleumot régi jogaiba.

Viktor úr bólintott, hogy érti a képletet.

– S az Ujkor? – kérdezte. – Mit szól hozzá az Ujkor?

– Az Ujkor? Az Ujkor – szavalta a riporter, – fel akarja robbantani a petroleumot.

– Érdekes, nagyon érdekes… Az eset érdekelni fogja Kiderlen Wächter urat is. Egy petroleumos ország a villamosság korában a hármasszövetségben nem használható.

Hü, a magas politika! A riporternek duzzadozott a keble, hogy ilyen pompás fogást csinált. (Ez érti a dolgát! Ezt alighanem maga az imperator rex küldte hozzánk, hogy a kártyát keverje neki.)

– Uram, – jelentette ki lelkesen, – én kezdem tisztelni önt. Engedje meg, hogy az európai biláncz iránt meginterjuholjam.

A kalandor meghajtotta fejét.

– Állok rendelkezésére, de nem itt. Legyen szerencsém holnap a Bristolban, a lakásomon. Azt hiszem, – tette hozzá lebilincselő mosolylyal, – hasznára leszünk egymásnak kölcsönösen. Én igen sokat tapasztaltam és igen sok embert ismerek, olyanokat is, a kik idáig teljesen ismeretlenek voltak a saját hazájukban is… Ön ellenben – folytatta, – adatokat szolgáltathat nekem az ön által érintett társadalmi evoluczió mai stádiumáról… egész szép sakkhúzást csinálhatunk így kettesben az európai táblán. Nem gondolja?

– De mennyire gondolom!…

A riporternek megbicsaklott a torka, roppantul fojtogatta a lelkesedés. (Nini, riporter létére belepottyant kovásznak a magas politika tésztájába!) A tehetségnek mily fényes jutalma ez!… Szájukat fogják tátani a kilenczek, legaloppirozza magát a nagy Baryt is.

– De mennyire gondolom! – ismételte, midőn felszabadult a torka a dicsőség nyomásától. – Holnap ott leszek a Bristolban egy egész kötet adattal. Hány órakor legyek ott?

Ebben a pillanatban ismét kipattant a szeparéból egy világfelforgató. Hunyady volt, a ki, miután utolsó garasát is elramslizta, nyugodni tért.

Azaz nem tért, mert egyszeribe nyugtalanná tette az a látvány, a mi szeme elé tárult. Bakk, a tehetségtelen potyász Bakk, pezsgős palaczkok között, pirosan, mint a főtt rák, szemben az érdekes idegennel, a kit Szepi feldicsért nekik. Micsoda czudar igazságtalanság a sorstól! Hát nem érdemli meg ő jobban a pezsgőt, annál a minden kanálban lé nimolistánál? Persze ő nem tolakodik, mert neki előkelő lelke van!…

Egyet gondolt az előkelő lélek: lehányta magáról a kabátot s a gummiczipőt s leült egy asztalhoz, két lépésnyire a Móni háta mögött.

A nagy tükörből azonban (a melylyel szemben ült) meglátta őt a Bakk s hátrarántván fejét, mintha srófra járt volna, egy igen kellemetlen, mondhatni sértő grimaszt vágott feléje.

Hunyadi a szeme közé nevetett s miután tele volt malicziával, visszasértette barátját, az érdekes idegenre való tekintet nélkül.

– Jól élsz, ujdondász barátom… A princzinek sem lehet jobb dolga, mint neked.

A gorombaság oly nagy volt, hogy nem fért a riporter zsebébe. A dicsőség tetejéről a gúny fenekére letaszított Manótól nem lehetett rosz néven venni, hogy kijött a türelméből.

– Paraszt! – sziszegett vissza bántalmazójára. – Feküdj le, ha elkártyáztad a pénzedet, de velem ne komiszkodjál.

Langer Viktor úr most szakasztott úgy viselte magát, mint (hasonló körülmények között) egy birodalmi gróf. Megkoczogtatta poharát, hogy fizet s egy szempillantásra sem méltatta a további kakasviadalt. Pedig ugyancsak sarkantyúzták egymást Manó és Jákó, mialatt fizetett. Sápadtak voltak és köpdöstek dühükben, attól lehetett tartani, hogy belekapaszkodnak az egymás fülébe. Azonban mégsem kapaszkodtak bele, mert Manó észrevette, hogy készülődik új barátja, pedig még beszélni szeretett volna vele. Nosza felkapta télikabátját s válasz nélkül hagyva a Jákó legsulyosabb becsületsértését, követte a kijárat felé tartó nemzetközi politikust…

Jákó magára maradt a dühével a gyérszámú vigyorgó kávéházi vendégek között. Az egyiket, hogy pártjára hódítsa a hátrányára billent közvéleményt, megkérdezte:

– Látott már uraságod még egy ilyen gyávát? Megszökik a lovagias elégtétel elől?

A kérdezett vendég azt mondta, hogy bizony ő még sohasem látott ilyen gyávát s utánna hangolódott az egész kávéház: a kik gúnyosan megmosolyogták egy pillanattal előbb, most lovagias hősnek tisztelték Jákót és összegyávázták a kereket oldott goromba riportert.

… Manó egész a Brisztolig kisérte az ő szövetségestársát in politicis.

Hogy mi mindent beszéltek?… Csak annyi bizonyos, hogy az utolsó pillanatban már a szálló kapuja előtt valahogy kiesett a riporter száján a Zádor neve.

– Zádor? Zádor Miklós? – kérdezte a nemzetközi ember látszólag unottan (egy nagyot ásított a kérdése után). – Én azt az embert ismerem, – jegyezte meg mellesleg és becsengetett a szállodába.

– Ismeri? – érdeklődött Manó, úgy pedig, hogy szinte kétfelé kérezkedett a füle.

– Mint a rosz pénzt, úgy ismerem.

– Mi a véleménye róla? Milyen ember?

– Nagyképű komisz firma.

Nagyképű komisz firma. Hopp! Ez aztán a felfedezés! Manó se látott, se hallott egyebet, befurakodott az épen nyiló kapun, félretolta a portást és belekapaszkodott a Viktor úr kabátujjába.

– Csak még egyet, kérem, igen tisztelt uram, – kérdezte szinte könyörögve. – Miért komisz firma a Zádor?

A politikus kegyes volt, füléhez hajolt a kiváncsi riporternek s ezt súgta bele:

– Egy asszonynyal tartatja ki magát. Holnap tizkor, ha tetszik, majd mesélek magának róla egyebet is…

A portás udvariasan kitessékelte Manót a kapun s liftbe ültette a szálló előkelő vendégét, hogy felhúzza a második emeletre, a hol is két dunaparti szobában lakott…

Manó kint volt az éjben, a csúszós járdán. Fölnézett a csillagokra, de nem voltak az égen csillagok. Havas, jeges eső csapdosta az arczát és czilinderét. De nem fájt neki most a havas eső, nem sajnálta sem az arczát, sem a czilinderét. Azonban mégis nekiment egy bérkocsinak, a melybe bele is tette az egyik lábát s csak akkor rántotta vissza, midőn szerencsére eszébe jutott, hogy nini, hiszen elramslizta összes pénzét a Kikeletben, gyalogszerre kárhoztatta a sors.

Manó nekivágott a világnak, hopkázva rótta a sikamlós járdákat, hanem azért, ha véletlenül arra szaladt volna egy nyúl, megfogta volna örömében a nyulat.

… Nagyképű komisz firma! Mily dicső fölfedezés…