XII. Zászlóbontás.
Nagyszámú és sokrétű társaság gyűlt össze a Csábrágh-palotában. Főrendiházi tagok, országgyűlési képviselők, állami tisztviselők, főpapok, pénzügyi kapaczitások, kereskedők, iparosok. Csupa komoly, tisztes ember, a magyar társadalom szine-java. A palotaúr nem szórakozni hivta őket össze, hanem fontos tanácskozásra a haza nevében.
Az urak a tágas hallban foglaltak helyet, számszerint negyvenen. Az előterem lépcsőházi torkolatában hosszú zöld posztóval letakart asztal volt elhelyezve, tizenegy székkel.
Csábrágh pár kedves szót váltott minden egyes vendégével, aztán az asztal elé állott.
– Uraim, együtt vagyunk mindnyájan, azt hiszem, megalakulhatunk. Belényessy Sándor gróf, mint a legidősebb közöttünk, lesz szives a korelnöki széket elfoglalni.
Egy hetven év körüli galambősz aggastyán fölemelkedett székéről s kezet fogván a nyitrai püspökkel, a kivel eddig élénk eszmecserét folytatott, ruganyos léptekkel a zöld asztalhoz közeledett. Hátratolta az elnöki széket, állva maradt. Piros üde arczában jóságosan fénylett a szeme.
– Tisztelt uraim, megnyitom az értekezletet. (Éljenzés.) Mindenekelőtt meg kell alakulnunk. Az értekezlet elnökéül ajánlom Zádor Miklós urat. Korra, hirre s társadalmi állásra nézve, értem főképen a méltóságos és főtisztelendő főpapságot, lehetnek közöttünk olyanok, a kiket látszólag talán jobban megilletne a bizalom kitüntetése, de jellem, okosság s önzetlen hazafiság dolgában jelöltemet senki sem múlhatja felül. (Általános egyhangú éljenzés.) Kimondom tehát, hogy az értekezlet elnökéül Zádor Miklóst egyhangúlag választotta meg. Következik a jegyzők s az előadó megválasztása. Jegyzőkül ajánlom: Lombos Keresztély ujságiró s Baronyi Gábor birtokos urat, a tiszavidéki gazdaszövetség elnökét; előadóul doktor Bodonyi tanár urat, a Véreim politikai napilap igazgatóját. (Egyhangú éljenzés.) Megejtetvén a tisztikar választása, ezennel átadom helyemet a megválasztott elnök úrnak, Istenhez szállván buzgó imámmal: árassza ránk végtelen kegyelmét, hogy a szent törekvéseknek, a melyeknek jegyében összegyűltünk, az Ő s a haza dicsőségére foganatja legyen.
Az utolsó szavakra mind egy szálig felállott a nemes gyülekezet; a püspök urak keresztet vetettek magukra s összekulcsolták kezüket…
Zádor Miklós ünnepies csendben foglalta el elnöki székét. A jegyzők a két oldalán helyezkedtek el, Bodonyi az előadó, szemben vele.
Az elnök megvárta, míg ismét helyet foglaltak az urak, aztán felállott.
– Tisztelt értekezlet! A kitüntető bizalmat szivem mélyéből köszönöm. Első javaslatom, mondja ki az értekezlet, hogy permanencziában marad mindaddig, a míg feladatának: egy szilárd, az egész országra kiterjedő, valamennyi érdekkör egyesítését s megerősítését czélzó társadalmi organizmus tervezetének munkálatát be nem fejezte. (Elfogadjuk! Éljen!) Második javaslatom, hogy reformtörekvéseink hitele s presztizse érdekében kérjük fel Belényessy Sándor és Csábrágh Ödön gróf urakat s főméltóságú Emericy püspök urat: engedjék meg, hogy azt az erkölcsi tőkét, a melyet már puszta fényes nevük is széles e hazában képvisel, hasznunkra, a nagy tömegek hitének megerősítésére fordíthassuk… Engedjék meg, hogy díszelnökeinknek tekinthessük őket.
Ez a szerény és tapintatos jelölés csak fokozhatta a rokonszenvet, a melyet az előkelő társaság elnöke iránt érzett.
A közfelkiáltással megválasztott három díszelnök meghatottan fogott kezet az üdvözlők seregével.
Következett az előadó előterjesztése. Ennek alapján határozatba ment, hogy: Bizassék meg egy szűkebbkörű öttagú választmány részletes praktikus pragmatika s programmvázlat kidolgozásával s osztassék ki a munkálat az értekezlet tagjai között tanulmányozás végett, legalább két héttel napirendre kitűzésetése előtt.
Több tárgy nem lévén, elnök megtartotta záróbeszédét.
– Mélyen tisztelt uraim! Mielőtt távoznánk erről a helyről, a melyen egy új eszményi ország első alapkövéhez összehordtuk a vakolatot, tájékoztatás czéljából van szerencsém bejelenteni, hogy reformmozgalmunk sajtóorganuma, a Véreim alig három heti fennállása óta tizennyolczezer előfizetőt hódított el az újmagyarság lapjaitól. A leányzó tehát nem halt meg, csak aludott. Főképen az bátorított fel bennünket, a kiknek lelkében megszületett az eszme, hogy már most megtegyük a második lépést czéljaink felé: megindítsuk az országos szervezkedés előkészületeit azok körül az eszmék körül, a melyeknek lapunk hasábjain elvetettük a magvait s a melyek bő termést hoztak már eddig is. Isten – fejezte be az elnök szavait, – áldd meg tiszta, önzetlen igyekezetünket s óvd meg, ne büntesd többé bűnbánó népedet, a magyart!
Az urak meghajtották fejüket s néma csendben széjjeloszlottak. Minden hühó, az ilyen értekezletek után szokásos szellemi viaskodás nélkül, egyszerű meleg kézszorítással váltak el egymástól, gondolataikat, benyomásaikat szivükbe zárva vitték haza…
Ime, ilyen kedvező auspicziumok között tört előre Zádor Miklós apostolos pályáján a nemzeti czél felé. A legjobbak voltak kiséretében; minden jel oda mutatott, hogy a gondviselésszerű férfiú harczi riadójára felébredt végre hosszú lethargiás álmából Árpád nemzete… S Zádor Miklós eredményes munkája mámorától áthatva, szinte átszellemülten, mint egy buddhista élőszent, rendületlen nyugalommal, merészen előreszegzett tekintettel nézett önemelte talapzatáról a jövőbe. Lelke kiforrta emberi szenvedélyeit, lemondott az élet hétköznapi örömeiről, egész lényét betöltötte az alkotás gyönyöre. Egyebet nem kért a Gondviseléstől, boldognak érezte magát szive sajgó sebével is. Mert ha mindenről lemondott is: Romhányi Erzsébetet nem tudta felejteni emberfeletti erőfeszítéseinek közepette sem; a munka láza a leányka szivében viselt édes képét egy pillanatra sem homályosította el. Pedig jóllehet minden csütörtökön találkozott, alig beszélt vele. Néha úgy tetszett neki, hogy fényes két szemével kérte őt a leányka, üljön melléje s melegmeghitten, mint azelőtt, legalább közömbös dolgokról beszélgessen vele, de a szerető férfi nem értette meg a szelid leányszem néma kérelmét, itélőképességét folyton zavarta a Csábrágh udvarlása s az az egyszerű kedvesség, a melylyel azt Erzsike fogadni látszott. Aztán meg nem is árulhatta el magát Miklós, tartózkodnia kellett minden lelki izgalomtól; nem volt többé a magáé, fölszentelte a kötelesség Nemtője, a haza oltárára rakta lelke kincseit… Csak az ő nemzete legyen boldog. Mit számít egy ember milliók között!
Csak a haza legyen boldog!
A Kikeletben éjfél után, a kopott aranyléczes falak között, barlangjában az aknamunkás kilenczek gyülekezetének egyszer sem hangzott el az a szent divatverte szó: a haza! A felvilágosodott bajusztalanok irtóztak tőle, mint ördög a tömjéntől. Államot mondottak, országot mondottak, polgárságot emlegettek, népjogokat hangoztattak, de hazát, hazafiságot soha. Nem voltak már ezek csak születésüknél fogva magyarok…
… Annak a napnak éjjelén, a melynek délutánján szert tartott a régi nemzet a Csábrágh-palotában, hogy az ősök példájára megbeszélje a jövendő terveit: a bujkáló Kilenczek boszorkánymódra ülték körül a füstös szeparéban az üstöt s kajánul élvezték a kotyvalékot, a melyet egy hét óta főztek benne… No de nem hiába. Pompásan izlett a kigyó-béka koszt mindnyájuknak. Szemmel láthatólag hiztak tőle a zsenik…
Hunyadi Jákó egy nyomtatott füzetet tartott a kezében s szemelvényeket olvasott fel belőle. A többiek röhögtek, üvöltöttek és ettek: sonkát, imbiszt, kaviárt, de még többet ittak: sört, bort, pálinkát, pezsgőt. Nagy volt itt most a jólét nagyon. A zsenik gazdag meczenásra tettek szert, nem is meczenás volt ez, hanem egyenesen a Német Birodalom ügynöke. A nagy zseniális reximperator titkos embere, a ki egy millió koronával s azzal a megbizatással jött az országba, hogy megakadályozza a statusquo ante állapotok ellen forralt merényleteket. Mert a reximperatornak az az érdeke, hogy minden a régiben maradjon Magyarországon. Quieta non movere, különben felmondja a hármasszövetséget… Semmi kétség, hogy ez így van és másképen nem lehet. Tudja Bakk Manó, a kit a német császár ügynöke magyarországi jobbkezének tett meg s titkos küldetését leplezendő, meczenási álarczot vett fel, hogy hozzáférjen a sötétségben világosságot terjesztő Kilenczekhez, mert tőlük és általuk reméli missziójának sikerét.
Ő maga is dolgozik: adatokkal szolgál, egy egész detektivbanda van a háta mögött, de a végrehajtással a kikeleti összeesküvőket bizta meg. Ilyenformán most rajtuk fordul meg a Magyar Állam helyzete, a hármas-szövetség kérdése, per mopsz az egész Európa békéje. Nem lehet másképen, mert alanyi poétáknak és vizállás-rovatvezetőknek nem szokás ezreseket ajándékozni, holott Bary Pali kettő, nyolcz tanítványa meg egy-egy ezrest kaptak munkájuk előlege fejében már eddig is. Világos, mint a vakablak…
A megalomaniakus banda nemcsak vallotta ezt a bizarr okfejtést, de hitt is annak helyességében. Jóhiszeműségük volt meghibbant, perverz agyvelejükön kívül egyedüli mentségük abban a bűnben, a mit elkövetendők voltak…
Hunyadi Jákó befejezte a kezében levő politikai röpirat első tárgyi részének felolvasását, aztán pauzát tartott. Következett volna a személyi rész, de éhes volt Jákó, előbb megevett egy heringet, csak aztán fogott hozzá a kivégzés bemutatásához. A Kilenczek ezt a részt azért mondották kivégzésnek, mert azt czélozta, egyelőre négy ember fejére mondotta ki az erkölcsi halálitéletet.
Lecsúszván a hering a garatján, felállott Manó s általános halljukozás között folytatta a paskvill felolvasását.
– «Alczím: Kik csinálják a Véreimet?… Befejezvén a trottlik szennylapjának tárgyilagos kritikáját, bár rendes körülmények között perhorreskálunk minden személyeskedést, jelen esetben mulasztást követnénk el az országos érdekű földerítő szolgálat körül, melyet önzetlenül, semmi áldozattól vissza nem rettenve, magunkra vállaltunk, ha az ország intelligens közönségét föl nem világosítanánk egynémely hattyúbőrbe bújt büdösbanka viselt dolgairól. A nagyképűségnek, hipokrizisnek oly visszataszító példáival állunk szemközt, hogy egy pillanatra szinte megáll kezünkben a toll…
«Kik azok az unlakok, a kik bennünket, a tisztességes sajtó önzetlen munkásait, megbirálni merészelnek? A kik lovagi álarczot öltve felülnek a nagy lóra s felülről lefelé diktálni akarnak nekünk?
«Lerántjuk őket a nagy lóról, kihámozzuk a rozsdás pánczélból, a mit rablólovag ükeiktől örököltek s azért öltöttek fel, mert hülye nagyzási hóbortjukban azt hitték, hogy megvédi őket a mi nyilaink ellen is, a minek a hegyét a világszabadság és művelődés kohójában edzették magasabb szellemek. Hadd lássuk, hogy néznek ki az új honmentők a földszinten, papucsosan, meztelenül?
«Zádor Miklós! Ki az, a ki ezt a nevet nem ismeri? Ki ne tudná, hogy hol született? Milyen tejet szopott!… Krumpli, a minek a földben a java. Ivadék, utód, mert nemcsak apja volt, de nagyapja, dédapja, ükapácskája is. Mily dicső állapot, mily isteni kegy! Kiváltság, jogczim, méltóság, érdem egyben. Neki csak a szemöldökét kell összehúznia ott, a hol más halandó az agyvelejét aprózza fel, hogy aprópénzre felváltsa s kenyeret dughasson éhes gyermeke szájába. Ő más. Csak látszólag van két lába és két keze, több keze és több lába van. Csak eltitkolja előttünk, hogy ne provokálja irigységünket. Mert fél tőlünk. Gyáva. Vakand, a minek a szeme nem állja a világosságot, a föld alatt túr, talán mert ott vannak az ősei…
Bary Pali ismerte már az undorító paskvillt, únta még egyszer végighallgatni. Rászólt Jákóra:
– Hagyd a frázisokat. Halljuk a tényeket.
Jákó engedelmeskedett. Csak a tényeket(!) olvasta fel.
A főtény az volt, hogy Zádor Miklós egy dúsgazdag asszonynyal tartatja ki magát, tőle kapta azt a 900,000 koronát is, a melylyel lapját megindította. A paskvill iró hajlandó volt törvény előtt bizonyítani…
Ennél a pontnál Bary Pali újra megállította előadót.
– Itt pihenjünk meg egy perczre. Ismernünk kell bizonyítékaidat.
Manó nem jött zavarba. Tudta a leczkéjét, mint a karikacsapás.
– A vád – kezdte, – konkludens tények lánczolatával bizonyítható. Zádor Miklós vagyona össze-vissza 400 magyar hold paflagonia, még ezen is van 30,000 korona teher: első lánczszem. Négyszáz holdnak a tiszta jövedelme legföljebb négyezer forint, holott tulajdonosa ezer forintos lakást tart, bakkozik a kaszinóban és Afrikába járkál oroszlánt vadászni, egyszóval legalább 20,000 forintot költ évente: második lánczszem. Semmiféle gyűjtést nem rendezett, a lapja tőkéje tehát egyedül az ő zsebéből került ki: harmadik lánczszem.
Bary Palinak elég volt a lánczszemekből is. Csak azt kérdezte:
– Hitelesek az adatok?
Felelt Manó:
– Langer mindenért vállalja a felelősséget, de magam is meggyőződtem bemondásai hitelességéről. Beszéltem, bár csak telefonon, a dámájával is.
– Hol lakik a dámája?
– Berlinből beszélt velem.
– Mit beszélt?
– Azt, hogy nemsokára Magyarországba fog jönni s magával viszi azt az embert, a ki neki örök életére lekötelezettje… Ez csak elég világos, – tette hozzá Manó.
– Világos, – hagyta helyben Bary. – Folytathatod, Jákó.
S folytatta Jákó. Bodonyiról szólt a folytatás. A paskvill tanítványai ellen elkövetett erkölcstelen merényletek vádjával illette az extanárt. Hogy azért csapták ki. Ezért nem kapott sehol kenyeret. Míg meg nem könyörült rajta díszczimborája, Zádor, nyáron a szabad ég alatt hált a Városligetben, télen ágyra járt s télen-nyáron buzát rágott s rohadt gyümölcsön élt.
Most Lombos Keresztélyre került a sor.
A röpirat szerint húsz éves korában 15,000 forintot sikkasztott Lombos Keresztély, csak azért nem zárták el, mert sikerült megszöknie. Az olasz-franczia határon csempészettel foglalkozott, ült is érte, majd Afrikába került a Nyegus szolgálatába. Tiz évi távollét után megtörve visszatért a hazájába s fölvette a nazarenus hitet.
A paskvill negyedik erkölcsi halottja Belky volt, a politikus korcsmáros. Ez pláne embert ölt. El nem itélték, mert jogos önvédelmet bizonyított, de perujítás esetén aligha tudna még egyszer kimosakodni; első izben is csak azért menekült, mert a koronatanú, a ki egy más ügyből kifolyólag el is lett hasonló bűneért itélve, hamis vallomást tett a javára…
Ime ez a gúnyirat volt arra hivatva, hogy egy csapásra felrobbantsa az ellentábort. S az aknabombának, a mely a nemzet többségének szine-java ellen irányult, egy piszkos lebujban kilencz degenerált ember kezében volt a kanócza.
Különben Hunyadi szerkesztette a paskvillt főkép Bakk Manónak a Langer Viktortól, a czezári ügynöktől vett adatai alapján. Bodonyi ellen Kaplathy Friczi szerzett bizonyítékokat, Lombos ellen Ősi… Belkyt maga Bary végezte ki. Előszót is ő irt a paskvillhoz…
Elkészült az aknamunka, most már csak föl kellett a bombát robbantani. Bary fölkelt, hogy végszóval éljen s megadja utasításait.
– Nagy nap előtt állunk, – kezdte, – az atmoszféra feszültségét velem együtt éreznetek kell mindnyájatoknak; gondviselésszerű hivatásunk egy világérdek középpontjába helyezett bennünket; nem kevesebbről van szó, mint hogy nekünk kell a népcsaládok mappáján támadt fekete foltot kitörülnünk. A feltámadt magyarországi reakczió ez a fekete pont, szégyenére a fajnak, a melytől eredt.
Mielőtt tovább mennék, köszönetet kell mondanom a német császárnak, a ki anyagilag segélyezte általános emberi érdekű missziónkat. Nem tekintem, hogy hiszen a mi sikerünk nem kevésbbé állott az ő érdekében, mint akár a mienkben, a statusquo ante megbolygatását megsinylette volna a német birodalom is annál a kapcsolatnál fogva, a melyben velünk áll: én csak azt nézem, hogy a tehetséges államfőnek volt esze, hogy felismerje a helyzetet és volt szive pénzbeli áldozatra is. Emelem poharamat Vilmosra, a németek fejedelmi vezérére.
Az összeesküvők felállottak, kocczintottak és éljeneztek. Bary folytatta.
– Köszönet illeti továbbá Langer Viktor urat, a ki éles szemével s nem megvetendő itélőképességgel legott fölfedezett bennünket s nem csak hogy ránk bízta missziója végrehajtásának munkálatát, jelentékeny segítségünkre is volt a haditerv előkészítésénél különösen azokkal az adataival, a melyeket Zádor Miklósra vonatkozólag rendelkezésünkre bocsátott. Elitélendő ugyan, hogy titkolódzik, meczenási álarczba bujva keveri előttünk megbizója kártyáit most is, mikor rég beleláttunk a kártyáiba, de hátha rá van parancsolva ez a titkolódzás: mi megbocsátunk neki. (Éljenzés.)
«Továbbá elismerésemet fejezem ki együttesen Bakk Manó, Hunyadi Jákó, Ősi Mór és Kaplathy Frigyes uraknak, a kiknek legélesebb fegyverünk, az imént felolvasott politikai röpirat megkovácsolása körül legbokrosabb az érdemük… (Éljen az elnök!)
Szünetet kellett tartani, mert igen fészkelődtek a megdicsért urak, a többiek meg szomjasak voltak. Egy pohár pezsgő nem veszélyezteti az ügy komolyságát: töltöttek, kocczintottak és ittak a zsenik. Bary is hozatott egy új abszintot, azzal, hogy majd folytatja, ha kiitta.
Már jó pirosak voltak az arczok és az orrok, a Kaplathy mozgatható füle különösen úgy világított, mint valami lampion. Ihattak a derék fiúk: művük betetőzése előtt állottak, koszorúünnepet ültek. S volt miből. Nem annyira a reximperator, de mindenesetre egy hiszterika német fejedelemasszony ezreseiből futotta a flancz. Lelkesedésük bőven ontotta a kedvet, a Csimborasszó csúcsán állottak, igen szépek voltak a kilátásaik. Kaplathy Friczi látta magát, a mint a németek czézárjával ölelkezett, Hunyadi Jákó egy palotát képzelt maga alá, Bary Pali képzelete egy nemtőt térdepeltetett eléje, a ki kombinált akanthusz-tölgylevél koszorút font felkent fejére, abszintos szájára meg csókokat lehellt…
Ám haladt az idő és haladt a szesz, Bary érezte, hogy nemsokára kéket fog látni az abszinttól, holott valahányszor kéket lát, mindig megdagad a nyelve. Pedig még rendelkeznie kell.
Ismét felállott, csöndet rendelvén sörényével és szemeivel.
– Urak, következik művünk betetőzése: megállapítása annak, mikép használjuk a fegyvert, hogy a csapása mennél pusztítóbb legyen. Javaslatom a következő: Először. Nyomassék ki röpiratunk egyelőre 100,000 példányban s terjesztessék szerte az országban mindenfelé, palotában, kunyhóban, kolportázs és posta útján. Másodszor. Az expediczió szervezésével Ősi tagtársunk bizassék meg. Harmadszor. Bakk Manó úr hatalmaztassék fel, hogy a költségekre 20,000 koronát vegyen fel a társaság nevében Langer Viktor úrtól à fond perdu. Negyedszer. Röpiratunk netaláni megtámadtatása esetén ügyvédőül további megbeszélésig beszámolás kötelezettségével Hunyadi Jákó urat nevezem ki… Elfogadják az urak javaslatomat?
Persze hogy elfogadták az urak. Több tárgy nem lévén, öt perczig éljeneztek is utánna…
Aztán következtek a kombinácziók. A hatáskiszámítások. Hatan beszéltek egyszerre, mindenki más nyomon és külömböző hangnemből. Vágni lehetett volna a füstöt, ételszagtól és lármától csepegő levegőt. Egy palaczk pezsgő eltört és tartalma végigfolyt az asztalon, épen a Koplathy ölébe, de ki bánta. A császár ügynöke fizette, Koplathyt meg nem feszélyezte, hogy ragad…
Bary részegen távozott az orgia szinhelyéről, egy dal is zümmögött a fejében, egy allegoriás dal: Öreg legények vérszürete… Tánczolni mentek az öreg legények a fiatalok közé; azt hitték, hogy mivel többen vannak, ők szedik meg a «leányfa» gyümölcsét, a piros- és fehérképű hajadonokat, elgázolják a fiatal rózsaszüretelőket…
A vers folytatása még nem volt kigondolva, csak zümmögött teremtője fejében az abszinttal együtt, mert az is zümmögött.
A részeg poéta kitántorogván a kávéházból, szinte öntudatlanul bukott bele egy konfleder-be, a mi épen akkor állott meg a járda szélénél.
– Vigyázzon, kérem, – kiáltott rá a bérkocsi, – először hadd szállok ki.
Nem a bérkocsi kiáltott rá Baryra, mint ő hitte, hanem egy benne ülő úr, a kinek a zseni buktában a tyúkszemére taposott.
A tévedés tisztázódott. Bary hátra hőkölt, a kocsikázó úr kiszállott.
– Ah, kedves Langer!
– Ah, kedves Bary!
– Hová? Hová?
– Én kérdezem, hogy hová, hová? Abban állapodtunk meg, hogy bevárnak önök s referálnak nekem.
A Bary zsenigőgje felkavarodott.
– Be kurtán beszél, amicze!
Ám felkavarodott a szélhámos bugyellárisgőgje is.
Bary a kipumpolandó 20,000 koronára gondolt és megjuhászodott.
– Bocsánat, nekem most haza kell mennem, nem jól érzem magamat, dohszagú Halál úrfi a nyomomban, de ön azért megkaphatja a kivánt értesítést, hivassa ki Hunyadi Jákót vagy Bakk Manót, ők majd elmondanak önnek mindent.
– Úgy, jól van, jó egészséget kivánok.
Mondván, magára hagyta a szélhámos a kocsiba kapaszkodó zsenit és beállított a Kikeletbe. Helyet foglalt a tükör alatt és kihivatta a szeparéból Bakk Manót. Egy óráig tárgyalt vele, a végén egy 20,000 koronás csekket irt neki.
– Itt a pénz, lesz még több is, ha szükséges, de Zádor Miklóst, különösen Zádor Miklóst mindenáron fel kell akasztani. Ha nem elég a paskvill, egyebet kell kigondolni, majd segíteni fogok önöknek. Egy hónapon belől ennek az embernek nem szabad ebben az országban lennie…
Hát így operált a herczegnő, «die blonde Bestie», a távolból az ellen a férfi ellen, a kit szeretett.
… És a naiv zsenik szentül azt hitték, hogy a reximperátor operál egy ország ellen a hármasszövetség, a világbéke érdekében.
A herczegnőnek messzire nyúlt a keze s a kártyakeveréshez igen értett az ő embere…