Komédiák: A magyar társadalom regénye

Ha tudott volna Bodonyi Zádor Miklósnak a herczegnővel való viszonyáról, talán azonnal rájött volna, kiben keresse az ellenük intézett orvtámadásnak értelmi szerzőjét.

Miklós nem jött rá mindjárt, holott régi kedvesének a politikáról ejtett jóslatszerű szavaiból s burkolt czélzásaiból, a melyek igen hasonlítottak a fenyegetéshez, elég gyanuokot meríthetett volna ahhoz, hogy elsősorban is a szenvedélyes asszonyt okolja az őt ért rágalomért. Miklós ellenei otromba támadását az ő akcziója természetszerű reakcziójának tekintette, annak bővebb magyarázatához nem keresett a lényegen kívül fekvő mellékindítékokat. A féligazsághoz eljutott így; a herczegnő elleni gyanuja azonban csak akkor merült fel a lelkében, a mikor az első döbbenet és családi gyásza lélek- és agyemésztő zavarából kikerülve, elemezni kezdte a paskvillt, kombinácziót kombináczióra halmozva, annak várható hatásait mérlegelve s keresve az elégtétel módozatait.

Fenkölt lelkű nagynénje, a Zádor-család eme hű sáfárja váratlan halálán való gyásza úgy elfoglalta egész szivét, hogy egyéb érzésnek, agyában gondolatnak, valameddig be nem zárult a szent asszony után a családi kőkripta ajtaja, nem jutott benne hely. A rágalom szele, mire Miklós odaért a temetésre, eljutott Zádorházára is, – a kiadóhivatal megküldte a paskvillt a papnak és jegyzőnek, – de a mérge nem hatolhatott hozzá: annak egyelőre útját állotta a halott. Pap, jegyző, a szomszédos megyebeli urak, a kik eljöttek a végtisztességre, az uradalom tisztikara és cselédsége kivétel nélkül részvétteljes tisztelettel járultak eléje; a barát a barátot üdvözölte benne, az ismerős a kiváltságos urat, s mint leendő jóltevőjüknek hódoltak neki, az örökösnek, az utolsó Zádorbirtok gazdasági alkalmazottjai. Még csak nem is suttogtak az emberek. Az előkelő halott a koporsóban feléjök fordította finom markiz arczát s rájuk meresztette jóságosan szigorú szemét: ne bántsátok az én örökösömet, az utolsó Zádort, a kire én egy életet szenteltem, hogy kiemeljem az élet szürkeségéből a gazdagság és boldogság fényébe, viszonzásul azért a boldogságért, a melyben egy másik Zádor, az én édes uram által részesültem. Ne higyjetek a rágalomnak, oh élők, az utolsó Zádor lelki tisztaságáért én felelek, én, a halott…

Miklós mindössze két napig maradt Zádorházán nénje halála után. Megerősítette állásában a halott gazdatisztjét, egy öreg, kipróbált becsületességű és hűségű hétszilvafást, fölvette vele a leltárt, felruházta teljhatalommal s visszautazott a fővárosba. A vasúton két kaszinóbeli barátjával találkozott: azok is úgy tettek, mintha mit sem tudnának az ellene irt szennyiratról…

Miklós fővárosi lakásába érkezvén, hideg észszel foghatott hozzá az ismeretlen iró ellen megindítandó bűnvádi eljárás anyagának összegyűjtéséhez. Nem zavarta többé a Bodonyi pesszimizmusa, csak magát a tarthatatlan, szinte otrombául ostoba rágalmat látta (a mit csupa gyermekség leleplezni), annak eventuális hatásaival nem számolt. Hovatovább kicsinyes kellemetlenségnek kezdte az egész esetet tekinteni, a melyen túl kell esni, de a melytől félni nem szabad. Elvégre rágalmaztak már czézárokat, szenteket is.

Elmélkedései során történt, hogy valamiképen – talán rövid közszereplésének mérlegelése közben, – eszébe jutottak a herczegnő búcsúszavai: «Nem fogom többet háborgatni, a politikára bízom, hogy megtérítse önt a számomra…» Továbbá: «Sem pénzt, sem fáradságot nem fogok kimélni, hogy kivivjam háláját azokkal a szolgálatokkal, a melyekkel révbe fogom juttatni a hajóját, ha sülyedőben lesz…»

Miklós visszaemlékezett rá, hogy ezek a czélzások annak idején mily kínos, nyugtalanító hatással voltak rá; majd arra is, hogy azon melegében kombinácziókat is fűzött a herczegnő fenyegetésnek is beillő szavaihoz… Igen, igen, akkor úgy kombinált, hogy a szenvedélyes asszony meg akarja őt alázni, hogy annál könnyebben visszaemelhesse magához czéljatévesztett élete romjairól. Igen, igen, el is határozta akkor, hogy nem fog elbizakodni, résen lesz a herczegnővel szemben, ha távol van is tőle; ki tudja meddig ér egy fejedelemnő keze… És ime, hogy megfeledkezett egy pár hét alatt az őt ezen oldalról fenyegető veszedelemről. Valósággal a homokba dugta fejét, mint a struccz.

Apránként világossá lett Miklós előtt, hogy a boszorkányüstben, a melyben neki politikai ellenfelei a halálthozó mérget kotyvasztották, benne van a hiszteriás szőke herczegasszony keze is. S a kanál a kezében nem lehet más, mint a már idáig is leleplezett kalandor: Langer Viktor, a szenvedelmes asszony bravoja… Hát majd felelősségre vonja a kalandort, esetleg vallomásra kényszeríti az esküdtbiróság előtt. S ezzel egy csapásra összezsugorodik az ellenfél harczvonala; a rágalmazási hadjárat erkölcstelen indítéka legjobban meg fogja világítani a rágalom értékét és hitelét…

A nyilvánosság időelőtti állásfoglalásától nem igen tartott Zádor Miklós. Nem ismerte a tömeg-pszihét, bízott annak loyalitásában és türelmében. Hogy nyugodtan megvárja a sajtóper eredményét s csak aztán formálja meg itéletét… Neki sincs egyéb teendője, mint várni, – gondolta, – mintha mi sem történt volna, tovább dolgozik a lappal és a lapban. Taktikai hibának tartotta a Bodonyi s megrágalmazott társainak a laptól való időleges eltávolítását is: úgy vélte, hogy ez hamis következtetésekre adhat okot. De ezen a ponton nem akart az apostollelkű proletárral szembeszállani. Legyen az ő akarata szerint, ha úgy kivánja a lelkiismerete.

De a hű ember titkos támogatásáról, tanácsairól Miklós ideiglenesen sem volt hajlandó lemondani. Hazaérkezvén a temetésről, első dolga volt, hogy magához kéresse az élet eme bátor, tapasztalt hősét.

Bodonyi azonnal megjelent a hivására, de nem hozott magával semmi örömet. Feketét látott a sokat szenvedett ember mindenben és mindenütt. Ezekkel a szavakkal nyitott be barátjához:

– Te most gazdag ember vagy, Miklós, jó ember is vagy, megérdemled a földi boldogságot: eredj haza. Megtetted a magadét, még többet is tehetsz, odaajándékozhatod a pénzedet a lapnak, az eszme, a mit megpendítettél, talán élni fog nélküled is, de veled mindenesetre megbukik… Hallgass reám, én kijártam az élet iskoláját, eredj haza, míg végkép tönkre nem tesznek a gazemberek.

Miklós végre is megsokallta barátja megfejthetetlen kishitűségét és neki is meg volt a maga feje.

– A te tanácsod – mondta, – a gyávák tanácsa, érthetetlen, hogy épen neked oly kicsiny a lelked: megijedsz a veszélyben, a hol a legerősebbnek kellene lenned. Én bízom Istenben és nem félek semmitől.

Bodonyi megcsóválta fejét.

– Szánlak, Miklós, szivemből szánlak, mert látom a jövődet s megjósolhatom neked reformmozgalmunk sorsát is, ha a helyeden maradsz. Tágulj barátom, miként én tágítottam, mert ha nem, keresztet vethetsz magadra és megkezdett művedre. A haza érdekében engedd át másoknak a tért.

Zádor Miklós nyakába szegte fejét.

– Megfutamodjam gyáván, mert egy pár gazembernek úgy tetszik! Soha!

– Alkudni kell, az élet csupa megalkuvás; a rendíthetlen hősök kora lejárt; ebben a társadalomban a nagystilú akaratnak győzelmi esélye nincs; ma a hordák, a nyájjá összeverődött tömegek győznek.

– Honnan vetted ezt a sötét világnézetet?

– Ismerem Ujmagyarországot… Eredj haza Miklós, a moloch téged kiván áldozatul, állj félre előlük, mert elnyel a moloch, a minek millió karja és millió szája van…

Zádor Miklós megállott a helyén makacsul.

– Hát majd megmutatom neked, hogy ezzel a két karommal lebirom a millió szivolás molochot is. Csak van igazság talán!

– Hiszen épen ez az, hogy nincs igazság, – ellenvetette a keserű proletár, az őt jellemző üres szarkasztikus kaczajjal kisérve szavát. – Ha volna igazság ebben az országban, mi szükség lenne a mi mozgalmunkra. Mi egyebet teszünk mi, mint hogy az igazságot keressük. A míg az nincs meg, meg kell lapulnunk, Miklós, mert kettőnk kedvéért még nem változik meg a társadalom. Az sem lehetetlen, Miklós, (érveinek legsulyosabbikát a végére hagyta az elkeseredett ember) mondom néked, még az sem lehetetlen, hogy az esküdtbiróság fel fogja rágalmazóinkat menteni.

– Képtelenségeket beszélsz! – riadt fel Zádor a jóslásra sápadtan. – Fantaziálsz.

– Nem fantaziálok, csak ismerem az esküdtszékeket, – állította Bodonyi. – Ez a per politikai per, a mit ellenségeink mindenáron meg akarnak nyerni, pedig csak úgy nyerhetik azt meg, ha bennünket erkölcsi halottaknak nyilvánítanak. Vederemo. Egy pár erkölcsi halott nem számít a milliók rengetegében: a többség győzni akar s mindenáron győzni fog.

– Bizonyítékok nélkül a kannibálok sem itélnek el ártatlan embereket.

Az epés kongó kaczaj újra kitört a proletár ajakán.

– Nekik lesznek bizonyítékaik, mert ők csinálnak maguknak, neked meg nem lesznek ellenbizonyítékaid, hiszen azt sem tudod beigazolni, honnan vetted a lapodra a pénzt; azt sem, hogy nem húszezer forintot költöttél évente, vagy ha ezt nem tagadod, hogy honnan szerezted a módot hozzá, mikor vagyonod csak négyezret jövedelmezett.

Miklós elborult. A félelem kezdett a lelkébe belefészkelődni. Barátja épen egy érzékeny gyenge oldalára tapintott: haragudott magára, röstellte magát.

– Nyertem, – mondta mogorván, – a mikor kedvezett a kártyaszerencse, többet költöttem legális jövedelmemnél, mikor vesztettem, kevesebbet. Adósságot is csináltam: 30,000 koronát. Léha fráter voltam, beismerem, de mi köze a nyilvánosságnak az én magánügyeimhez!…

– Semmi köze nem lenne, – válaszolt Bodonyi, – ha magadnak élnél, de miután a nyilvánosságnak élsz, – legalább így okoskodik a tömeg, – van köze hozzá. A tömeg tudni akarja, hogy ki az az ember, a ki neki predikál, ismerni akarja, olyan a természete, magánélete legapróbb intimitásait is… Egy szó, mint száz – fejezte be a makacs ember a párbeszédet, – nem disputálok veled többet, utoljára figyelmeztetlek, hogy az esküdtszék könnyen a páczban hagyhat: eredj haza.

Mondván, kezet sem fogott barátjával, indulatosan távozott. Az ajtó dönögve csapódott be utánna… Miklós meredten állott a szoba közepén. Jó öt perczig tartott, míg valamennyire feloldódtak az idegei. Akkor vette kalapját s szinte rohanvást az utczára sietett. Melle oly nehéz volt, hogy szinte fájt. Vágyott a szabad levegőre… Emberek után vágyott, társaságra… Vajjon oly sötétnek látják-e helyzetét többi barátai is? Csábrágh, Belényessy s a kaszinó egyéb rokonszenves urai, a permanens értekezlet tagjai, a kiknek ő az elnöke? Türelmetlen volt: szokása ellenére beült egy bérkocsiba s a Nemzeti Kaszinóba hajtatott.

Az urak úgy üdvözölték, mint máskor. Mintha mitsem tudnának az ellene irt paskvillról. Miklós semmi nyugtalanító momentumot nem érzett ki a magatartásukból. Sőt egy szokatlan kitüntető figyelemben részesült. A kaszinó igazgató elnöke meglátván őt, intett egy pár barátjának s azok kiséretében a gyászoló férfi elé állott.

– Kedves Miklós, családi gyászod alkalmából fogadd mindnyájunk, az egész Kaszinó őszinte meleg részvétét.

A meggyötört embernek végtelenül jól esett ez az előkelő gyöngédség. Ah, hát vannak még urak, szépen, nemesen gondolkozó gavallérok! Lelke mélyén haragot érzett a zord Bodonyi ellen, a ki kiméletlen nyerseséggel támadt rá s még jobban megterhelte amúgy is nehéz lelkét.

Különösen szokatlanul meleg volt Miklóshoz Csábrágh. A nagyúrnak nem volt természete az érzékenykedés, de most szinte ellágyult a hangja, midőn részvéte és baráti hűsége jeléül átkarolta gyermekkori czimborája, oxfordi kollegája vállát.

– Jó öregem, kedves hű pajtásom, – motyogta, – veled érzek.

Miklós megszorította a nemes úr kezét.

– Köszönöm, édes Ödönöm, sok csapás ért csakugyan.

Csábrágh megfordította barátja kezét s belecsapott a tenyerébe bizalmas kordialitással.

– Csak ne hagyd el magadat, Miklóskám. Mindnyájunkat ért már baleset.

Miklós kiérezte barátja hangjából és szavaiból, hogy annak részvéte nem egyedül nagynénje halálára vonatkozik. Annál jobb. Van a kivel őszintén kibeszélheti magát. A helyet azonban nem tartotta alkalmasnak a bizalmaskodásra.

– Kivel ebédelsz, Ödön?

– Veled, ha nincs ellenedre.

– Sőt hálás vagyok érte, némi megbeszélni valóm lesz veled.

– Én meg már fel is akartalak keresni, de megtudtam, hogy elutaztál a temetésre…

A két barát egy külön helyiségben, a földszinti sárga szobában teríttetett magának.

Miklós belevágott a dolgok közepébe mindjárt a leves után.

– Ismered az ellenem irt paskvillt?

– Olvastam, – válaszolt Csábrágh sajátszerű közömbös hangon.

– S mit szólsz hozzá?

– Semmit. Felfordult a gyomrom, mikor olvastam, de most már csak nevetek.

– Tárgyalták az ügyet a Kaszinóban?

– Alig. Szóba jött, de csak úgy mellesleg. Te oly magasan állasz s rágalmazóid oly alacsonyan; igazán nem lenne méltó a Kaszinóhoz, hogy ezzel a teljesen érdektelen, mert lehetetlen üggyel foglalkozzék.

Miklós megkönnyebbedett, de nem volt oly könnyelmű, hogy mindjárt az első megnyugtató benyomásra lerázza lelkéről valamennyi aggodalmát.

– Hiszen – sóhajtott fel, – ha csupa művelt úrból állana a világ, vagy mondjuk úgy, hogy: ha mindenki ismerne engem, nem érintene ez a piszok magamat sem, de számolnom kell két tényezővel, úgymint a tömegpszikhével és annak az ügynek a kényességével, a melynek a szolgálatába léptem.

Csábrágh nem tiltakozott barátja felfogása ellen. Bólintott.

– Úgy van, ezekkel számolnod kell.

– Ha csak az én személyemről lenne szó, – folytatta Zádor, – alighanem agyonhallgatnám az egész komédiát, legföljebb megkorbácsolnék valakit (Langerre gondolt), de így, exponált vezető helyzetemben, kénytelen vagyok az ügyet a nyilvánosság elé vinni. Elhatároztam, hogy rágalmazóim ellen megindítom a sajtópört.

Csábrágh egyelőre nem reflektált barátja szavaira, csak piszkált a halastálban, a mely előtte állott, mintha nem tudta volna magát elhatározni, melyik falatot tegye a tányérjába.

Miklós észrevette habozását. Megivott egy pohár bort, utánna sem szólalt meg mindjárt, de hogy a barátjának sem jött meg a kedve a beszédre, mégis megkérdezte tőle:

– Mit szólsz hozzá?

Csábrágh letette a halkést és villát s rákönyökölvén az asztalra, barátja szemébe nézett.

– Kinek akarsz azzal a sajtóperrel használni?

A kérdés száraz volt s Miklósnak igen különösnek tetszett.

– Az ügynek, – válaszolt rá, – a melynek a szolgálatába szegődtél magad is, a felsőbb társadalom szine-javával együtt.

– Gondolod?

– Te máskép gondolod?

– Igen.

– Kiváncsi vagyok…

– Nekem, – válaszolt Csábrágh s rejtélyes arczának derült kifejezést igyekezett adni, – nekem, de az egész Kaszinónak is az a véleményünk, hogy a piszkot még jobban felpiszkálni nem szabad. Gazemberekkel nem szokás párbajt vívni.

– De verekedni igen, – kiáltotta Zádor türelmetlenül.

– Még kevésbbé, – vélte Csábrágh. – A kit nem tudok az öklömmel egy csapásra leteríteni, annak kitérek az orvtámadása elől.

Miklós hátradőlt székében, megsáppadt, sehogysem tetszett neki ez a beszéd.

– Ez a kaszinói felfogás szerintem helytelen, – jelentette ki nyersen, – én annak meg nem hajolhatok.

Csábrágh nem akarta barátját mindjárt brüszkirozni, csak elkomorodott.

– Én mindenesetre veled maradok, – mondta szinte szomorúan, – de mit használ az neked? S mit használ a lapodnak, a közügynek, az eszmének, a melynek a magvát te ültetted el!

Zádor Miklós észrevette, hogy a tapintatos, fegyelmezett idegzetű arisztokrata egy nyomban van vele szemben másik barátjával, a nyers, bár lánglelkű, de fegyelmezetlen proletárral: Bodonyival. Úgyszólván csak a modoruk különbözött, a felfogásuk lényegben teljesen egyezett.

– Te is úgy beszélsz, – mondta szemrehányó hangon, – mintha félre kellene állanom egy pár gonosztevő miatt.

Csábrágh nem vette tudomásul a szemrehányást.

– S mit árt az neked, – kérdezte, – ha félre is állasz? Sokkal nagyobb úrnak tudlak, mint hogy hiúnak higyjelek.

De erre már végkép megbomlott az elgyötört férfi lelki egyensulya. Felugrott és széke karjára támaszkodott.

– Hová beszélsz te most, Ödön? Mi köze van ennek az ügynek a hiúságomhoz? Tudom én, hogy nem vagyok pótolhatatlan s végezhetném a dolgomat, mint közkatona is, szereplési viszketeg sohasem bántott, magad tudod legjobban, hogy szinte irtóztam a nyilvánosságtól. De – kiabálta, – nem arról van most itt szó, hanem arról, hogy az én félreállásom jelen esetben gyáva megfutamodást jelentene, az ellenség részéről meg győzedelmet, a mely újabb orvtámadásokra serkentene. Miféle erő az, a mely az első káromlásra meghátrál, a mikor még az ellenség golyója sem érheti utól! Mi lesz velünk akkor, a mikor belekerülünk a tűzvonalba, ha már a táborban is így viselkedünk!

– Csak abban tévedsz, – magyarázta Csábrágh barátja idegességével szemben holtnyugodt hangon, – hogy a te félreállásod nem meghátrálást jelent, hanem okos erőkimélést. Schonung von Mann und Material. Igenis, a tűzvonalba vigyed harczkészségedet, ne tapostasd el magadat idő előtt, a nélkül, hogy bárkinek is használnál vele. Várj, míg feledésbe megy a rágalom, két-három év alatt minden elévül ebben az országban; ha csak monstrummá nem fújja fel az ember, elfújja a szúnyogot az első vihar.

Miklós visszaült a székébe, nagy erőfeszítésébe került, de nyugalmat erőltetett magára.

– Jól van, – kezdte meg ellenvetéseit, – tegyük fel, hogy hüllő vagyok: se akaratom, se vérem; megsemmisültnek tekintem magamat; suhogtatják a pálczát felettem, nem mukkanok; lemondok emberi jogaimról. Rendben van. Vagyok olyan ember, hogy vállaljam akár a martiromságot is. De mit szól majd mindehhez a nagyközönség? A mi embereink, hitsorsosaink, a kiknek lelkéből táplálkozik az új magyar eszme s zsebéből a lap, annak organuma? Martirt fognak-e ezek bennem látni, bennem, az ő első apostolukban? Martirt-e, vagy egy gyáva szájhős ficzkót? Szájhőst-e, vagy egy ludas gazembert, a ki megszökik az önvédelem elől?

Csábrágh vállat vont.

– Gondoljanak, a mit akarnak… Csak idő kérdése: az igazság mindig napfényre jő.

– S addig elpusztul a lap…

– Arról majd gondoskodom én hogy el ne pusztuljon. Viselem a gyermekbetegségek költségeit.

Miklós az asztalra ejtette öklét. Mind sötétebb lett előtte a szemhatár. Csak a maga kínos helyzete domborodott ki a sötétségből élesen.

– Egyszóval kidobtok! – sohajtott fel. – Elejtetek.

Csábrágh felállott s szeliden barátja vállára hajolt.

– Senkit sem tisztelünk jobban, mint téged, láthatatlan szellemi vezérünk te leszel ezentúl is. Még nagyobb odaadással lépünk eszméidért a sorompóba, mint eddig, de az elnökségről a magad s az ügy érdekében le kell mondanod…

Az ebédnek úgy is vége volt. Zádor Miklós felállott s egy ideig értelmetlenül nézett barátja szemébe, aztán hátracsapta fejét; valami kejelmetlen, emberfeletti dacz villant meg a szemében; háromszor is megvonaglott az ajka, míg kitört belőle az indulata.

– Nem! Hogy a bűn győzedelmeskedjék az erényen! Nem, ha ilyen a ti iskolátok, én nem követem; majd csinálok magamnak más iskolát. Az, a mit te kivánsz tőlem, – mondta kínos, szaggatott lélekzetvétellel, – az az összeomlás, az igazság bukása, a teljes derut.

Csábrághnak leesett a feje.

– Kedves barátom, hiszen ott vagyunk; azért dolgozunk, hogy máskép legyen. – Kezét nyújtotta. – Ne haragudj reám, én mindenesetre melletted maradok.

Zádor elfogadta a nyújtott jobbot. Aztán vette kalapját… Az utczán, a hideg éjben folyton az a gondolat gyötörte, hogy Bodonyitól is így vált el… Úgy érezte magát, mint a ki egyedül áll a világon. De ez nem csökkentette a bátorságát: annál erősebbnek érezte magát. Meg volt róla győződve, hogy az igazság mellette van s győznie kell egymagában is. Nem történt vele egyéb, mint hogy egy kínos dilemma válaszútja elé került, lesz még rosszabbul is. Egyelőre a helyes irányt kell eltalálnia: a nagyközönséget veszítse-e el, vagy egy pár barátja bizalmát? Semmi kétség, hogy a göröngyösebb utat kell választania. A sajtópert meg fogja indítani…