Komédiák: A magyar társadalom regénye

Bizonyára nem az előadó-titkáron múlt, hogy a reformbizottság második ünnepies ülése fiaskóval végződőtt. Hiába vette fel Bodonyi a tárgysorozatba elnöke és a maga lemondását, a konzervativ urak feszélyezve voltak s nem jöttek el így sem az ülésre. Az iparos, kereskedő és lateiner elem viszont talán épen az ellenkező okból tartotta magát távol: kudarcznak vette az elnöki válságot s ebből a mozgalom életképtelenségére következtetett. Nem bízott annak komolyságában.

A fiasko ténye tehát hatványozottan igazat adott Miklóssal szemben Bodonyinak. A rágalom megnyerte első csatáját, ördögmalmában nemcsak az ellenséget, de megőrölte annak eszméit is. Mert olyan ennek az ország társadalmának az összetétele: a nemzettest szervezete immár nem képes kiforrni a kártokozó baczillust, mint az egészséges vérű emberorganizmus: a nemzettest beteg…

Az ülésen mindössze négyen valának együtt: Csábrághon a házigazdán kívül: Miklós, Bodonyi és Deréky, a kitünő műasztalos. A kudarcz legjobban a fanatikusan soviniszta nagyiparost sujtotta le.

– Méltóságos uram, – fakadt ki ez hazafias borongásai folyamán, – azért, hogy megbuktunk az első lépésnél, ne ejtsük el a szent ügyet. Ha tizszer levernek, támadjunk tizenegyszer, valameddig nem győzedelmeskedünk. A tisztességes ipar nemzeti létkérdés, azért nincs vagyonunk és hitelünk a külföld előtt, mert hűtlen kalandor kezekben van az ipar és kereskedelem: az újmagyarok csúffá tették a magyar becsületet.

Csábrágh, a hatalmas úr megrázta az egyszerű, de nagyeszű ember kezét…

– Semmit sem ejtünk el, – fogadta meg, – csak várunk. Az új támadásra alkalmas pillanatot várjuk, addig sem henyélünk, előkészítjük a terepet…

Zádor Miklós felajánlotta a lelkes nagyúrnak a lapját, a Véreimet. Minden ellenérték nélkül.

– Tőled pénzt nem fogadok el, a mit a lapra költöttem, fizesse nekem vissza, ha módjában lesz, maga a lap.

A Csábrágh-palotából megtépetten, de emelt fővel távozott Miklós a Bodonyi karján. A két barát hallgatagon rótta a járdát, a jövőbe kalandoztak gondolataik.

– Csudaország ez, – sohajtotta fel egyszerre Zádor Miklós, – nincs itt harmónia.

– Mert nincs kultura, – mondta Bodonyi, – a férfiak tudatlanok és élvvágyók, az asszonyok hazudnak és közönségesek s ravasz munkakerülő a legújabb nemzedék. Hej pedig – keserűségében belevágott a levegőbe, – mennyi itt a kincs! Az agyvelők tele gondolattal, a lelkekben isteni tűz lobog s aczélból vannak az inak. Nincs a világon több ily istenverte s egybeg istenáldotta nép, mint a magyar.

Zádornak mellére esett a feje.

– De megtagadta Istenét.

– Majd visszatér hozzá, – jósolta a fanatikus proletár, – levezekli a bűneit s újjá fog születni lelkiekben… Egy ilyen őstehetségű nemzetnek hivatása van s az isteni rend úgy hozza magával, hogy egy nemzet addig, valameddig le nem élte az élnivalóját, nem pusztulhat el…

A jóslelkű ember bucsút mondott Miklósnak a legközelebbi utczasarkon… Igen éhes volt. Egy szatócsboltban kenyeret és húsz fillér ára sonkahulladékot vett magának vacsorára. Többre nem tellett most már neki, mert pénzt sem Miklóstól, sem a laptól nem fogadott el többé. Ilyenforma ember volt…

Miklós hazament. Belevetette magát egy karosszékbe. Az volt a szándéka, hogy megpihen: teljesen átengedi magát gondolatainak, a melyekből oly szép légvárakat tudott a képzelete felépíteni. De az egyszer megtagadta a feje a szolgálatot. Gondolatai össze-vissza kuszálódtak benne, máskor oly élénk fantáziájának szárnya törött s kínosan vergődött a rögökön. Mi történt vele az Istenért! Egész életét, testét-lelkét felajánlotta az embereknek, s az emberek megtagadták őt: Bujj el a sötétségbe, a fényesség nem a te elemed!… Az emberiséggel szemben mindenesetre elvesztette pörét. Azt a másik, kisebbik pert meg fogja nyerni, de mi haszna belőle! Egy pár gazemberen győzedelmeskedni! Mily kicsinyes, megalázó gondolat! S mégis görcsösen ragaszkodott ehhez a gondolathoz! Lelke szinte szomjuhozta a megalázkodást. (Talán túlfent kezdte, Isten büntetése érte, mert megvetette a kis téteket. Jó, hát kezdi előlről. A szalmacséplésen. Megvédelmezi a becsületét, a mit el sem vesztett, de a világ kedvéért mégis úgy fog tenni, mint ha elvesztette volna. Jó, megteszi, de micsoda élet az ilyen! Agyveleje nagy terveket termelt, a föld meg sülyedni kezdett a talpa alatt!)… Tétova tekintete össze-vissza barangolt a szobában. Meghitt öreg butorai, a miket még az apjától örökölt, idegenül meredtek reája, iróasztala gőgösen terpeszkedett a sarokban, – (Rám ne támaszkodj, nem kellesz nekem) – egy becsületes vén paraszt képe megelevenedett keretében s gúnyos mosolylyal nézett le rá a falról… Mi történt vele? Idegen lakásba tévedt… Nem, hisz ott mosolyog az édes anyja, a meleg, az édes… Ő otthon van, csak nem érzi magát otthon… Felállott, majd kinézett az ablakon; az olvadó lucskos hóban, az utczai lámpák szennyes fényében keresztül-kasul emberek futkároztak, nem tudni miért, hogyan kerültek az utczára, mi czélt hajszolnak? Éhesek vagy boldogok-e? Az arczkifejezésükből semmit sem lehet megtudni, oly sajátságos a járásuk, a tekintetük. Idegenek. Csupa idegen! Egy se rokon, egy se barát, egy se fajbeli… Hogy lehet az?… Hiszen ebből az országból való ő is, a gyökere mélyen fekszik az anyaföldben, honfoglaló őse egy tizedrész országot hódított meg nemzetének s mégse lenne otthon? Nem az utczán járókelők az idegenek ezen a földön, hanem ő? Kiveszett a fajtája s helyét új elemek foglalták el, a kik nem fogadják be őt, a kivesző bölényt, maguk közé? Egyedül áll az emberrengetegben?!…

Igen, egyedül áll. Határozottan érezte Miklós, hogy nincs többé senkije… Romhányi Erzsébet?… Oh, Romhányi Erzsébet talán mégis… Ő szép és nemes és jó… Vagy ki tudja! Lehet szép, nemes és jó, de nem neki. Mit akar ő? Ki ő?… Ő a ritka bölény, a kire vadászni kell!… Ki szerethetné őt, az idegent?… Azaz lehet, hogy mégis szereti valaki. Oh, mily boldog lenne, ha igazán igaz volna…

Miklós az ajtóhoz sietett s megnyomta a villamos csengő gombját.

Gábriné belépett.

– Gábriné, küldje be nekem Lórikát…

A kis leány szaladva jött a szobába s szokása szerint egyenesen nekiment az urának, hogy kezetcsókolna.

Miklós megsimogatta a talált gyermek üde, hunczutka arczát.

– Lórika, tudod-e, hogy már nagy leány vagy?

– Ej, méltóságos úr.

– De bizony. Ideje, hogy tanulj valamit. Ősszel majd intézetbe küldelek jó apáczanénikékhez, a kik szeretni fognak téged. Ugy-e örülsz?

Lórika azzal felelt a kérdésre, hogy térdre esett a szőnyegen, átölelte a méltóságos úr lábát görcsösen és szivettépő zokogásban tört ki.

Miklósnak megdagadt a keble. Régóta nem érzett ilyen tiszta nagy örömet. Hát mégsem egészen idegen ezen a földön, van a ki szereti, habár csak egy kis kolduska is. De mit tesz az, hiszen a szeretetnek rangja nincs!… Magához emelte a zokogó gyermeket.

– No ne sirj, kicsi… Nem fogsz elmenni… Itt maradsz, a meddig csak akarsz.

– Mindig, mindig, mindig, – hüppögte Lórika könnyein át mosolyogva, – én nem megyek innen, inkább meghalok.

– Hát szeretsz, Lórika?

– Hogyne szeretném a méltóságos urat, mikor ő Istenke után az első nekem…

A Miklós szeméből majd hogy ki nem csordult a könny.

– Mehetsz, Lórika, légy mindig ilyen jó és akkor igen-igen boldog leszel…

A kislány kitipegett, szokása szerint lábújjhegyen (úgy tanulta Gábrinétól): Miklós magára maradt… A szobája most már nem tetszett neki olyan kietlennek, mint az imént… Könyvszekrényhez lépett és válogatni kezdett az ő örök igaz barátjai, az emberiség szellemóriásainak irásaiban. Oh, azok bizonyára megértenék őt: Shakespeare, Göthe, Carlyle, Kant, Rousseau. Megvigasztalnák őt, ha feltámadnának, megmosolyognák, a miért oly tragikusan fogja fel az életet s részt vennének megszokott bánatában; ők hozzá, hiába, más nemzetek szülötte, nem lennének idegenek.

Miklós elmosolyodott. Micsoda rémképeket látott az imént. Dehogy is van ő egyedül, mikor a legnagyobbak az ő barátjai…

Kiválasztotta magának Hermann und Dorothea-t s visszaült karosszékébe, hogy Göthével társalogna. Az este nem is távozott hazulról, Gábriné hideg vacsorát tálalt fel neki, Lórika megvetette az ágyát jó puhára, boldog volt Éjfélig olvasott, aztán lefeküdt.

Reggel arra ébredt fel, hogy Lórika csak igen rángatja a paplanját.

– Mi baj, kisleány?

– Jaj, méltóságos úr!…

– Mi baj?

– Nem mertem volna a méltóságos urat felkölteni, de Máli néni oda van a csarnokban, a Pityu meg azt mondta, hogy nincs ideje várni, úgy szökött el, megverik, ha észreveszik.

– Miféle Pityuról beszélsz, Lórika?

– Csak azt mondta, hogy Pityu és hogy a méltóságos úr nagyon meg fog neki örülni, egy pengő fogja ütni a markát: úgy mondta.

Miklós elnevette magát.

– Hát küldd be a Pityudat. Lórika…

Az emlegetett Pityu belépett a hálószobába s bár kicsi, de művelt férfiú létére haptákba vágta magát.

– Kezicscsaukulom, méltóságos uram!

S mint régi ösmerősre, bizalmasan rávigyorgott az ágyban fekvő úrra.

Annak valami boldog sejtelem varázsában szinte elállott a szive verése… Pityu a Romhányi-ház kis inasa volt.

– Mi jót hoztál, Pityu?

– Levelet, istállom.

– A méltóságos úrtól?

– Aligha, – s ravaszúl mosolygott a kis legény, – ugyan nem kötötték az orromra, hogy ki irta, de a szarkaláb betűiből azt orrontom, hogy az ángolna.

– Ángolna?

– Igen, a missz, a misszt hijjuk ángolnának.

Így már meg lehetett Pityut érteni. De miért nem adta át mindjárt a levelet?

Hamarosan kisült, hogy nem ment az olyan könnyen. A missz szörnyű titokban és kötött marsrutával küldte Pityut azzal, hogy el ne veszítse a levelet s a világon senkinek se szóljon, hová viszi, különben elkárhozik. Pityu tehát nem akart elkárhozni és biztonság okából a czipőjébe a talpa alá rejtette az irást. Egyszóval le kellett vetnie a czipőjét, hogy hozzá férhessen a levélhez.

Miklós úgy el volt fogódva, hogy nevetni sem tudott ezen a bohóságon. Megérezte, hogy nem a missz irt neki. Remegő kézzel vette át a levelet, s a küldöncz markába nyomván az általa előirányzott pengő forintot, kikelt ágyából. Először kiküldte Pityut, miután lelkére kötötte a titoktartást, aztán magára kapta ruháját. Nem akarta a levelet éjjeli alsóruhában elolvasni. Így tisztelte meg az iróját. Biztosra vette, hogy az ő Őszikéje irt neki.

Feltépte a borítékot és elolvasta a levelet.

Várok! Bármeddig várok!…

Miklós kitárta karját, mintha keblére akarta volna ölelni az egész világot, a melyet úgy megvetett még tegnap s most annyira szeretett. Tehát hű maradt hozzá az édes, a drága nő. S ő oly nyomorult volt, hogy a látszat után itélt. Hogy is sérthette meg a nemes teremtést, ha csak gondolatban is, a gyanakodásával!… Most már nem fog tovább bujkálni, vagyonos ember, semmi akadálya, hogy a gyászév letelte után (egy évig akarta gyászolni a nénjét) oltár elé vezesse a párját… Csábrágh?… Igaz is, mi lesz Csábrághgal? Lemondott a leányról? Megkérte? Kosarat kapott?… Vagy ragaszkodik hozzá, küzdeni fog érte ezentúl is? Persze lemondana róla, ha tudná, hogy a leányka őt szereti… Vagy nem?… Hiszen majd megtudja. Most már nyiltan beszélhet vele. Független ember, a nyilvánosság nem árthat neki többet, mint a mennyit ártott; a herczegnő sem. Amaz elérte czélját, lelökte a közszereplés magaslatáról, ez még nem fejezte be ugyan a művet, de mit tehet neki! Ártalmatlanná van téve a spadasszinje is. Az csak mégsem lehetséges, hogy a szenvedelmes asszony az életére törjön. Vagy egy ártatlan leány ellen fordítsa tőre élét!… Ah, nem ijed meg a fenyegető árnyaktól: megkéri az Erzsike kezét. Csütörtökön Béltekyéknél bejelenti neki a szándékát, még aznap beszél Csábrághgal s másnap a leány szüleivel. Így kell cselekednie.

Alig győzte Miklós a döntő napot bevárni. Gyönyörteljes izgalmában szinte megfeledkezett sajtópöréről is…

A zsúr napján ő volt az első, a ki belépett Béltekyék szalonjába. A nagyműveltségű s kényes öreg dáma még jobban kitüntette, mint máskor, mintha tudtára akarta volna adni, hogy a róla táplált véleményében semmiféle rágalom nem ingathatja meg. Egy szóval sem említette a paskvillt, de czélzásokat tett reá. (Ah, kedves Zádor, beh gonoszak az emberek!… Mily kevesen vagyunk, a kik méltók vagyunk egymáshoz, a kik minden orvtámadásnak felette állunk!)

A nagy dáma kiválasztott vendégei is ép úgy ünnepelték benne a fölényes, nemes barátot, mint mindig. A paskvill megbuktatta Zádort a politikust, de Zádorhoz az emberhez hozzá nem férhetett…

Megtelt a szalon, de Romhányiék még mindig nem jöttek. Miklós tűkön ült, de türelmetlenségét nem árulta el. Elemében volt ebben az előkelő társaságban, itt tudott uralkodni magán a legszorongatottabb lelki állapotában is.

Elsőnek jött és utolsónak távozott Miklós a zsúrról, de Romhányi Erzsébettel nem találkozott. Romhányiék nem jöttek el. A háziasszony szóvá is tette elmaradásukat. Senki sem tudott róluk semmit. De elmaradt Csábrágh is, a ki eddig ugyancsak elmaradhatlan látogatója volt a Bélteky-zsúroknak… A mamák keresni kezdték a két abszenczia közötti összefüggést. Miklós is elhatározta, hogy a zsúr után azonnal megkeresi barátját s tisztázza vele szive ügyét…

A Kaszinóban nem találta… Palotájára hajtatott.

– A méltóságos gróf úr Csábrághvárra utazott, – jelentette a medvebundás portás a kocsiból kiszálló Miklósnak…

Ez erre elbocsájtotta a bérkocsit s visszasétált a Kaszinóba. A metsző márczius eleji szél átfújt a ruháján, de fölhevült testét nem hűtötte le. Szinte izzott az agya. Utóbbi időben annyi csapás érte, hogy már nem is tudott jót remélleni. Valami katasztrófától tartott. A leányka levélben irta meg neki, hogy fontos közleni valója van vele s nem jött el a rendezvousra. Ennek csak nagy oka lehetett. Mi vajjon?… És még Csábrágh is elutazott, hogy ne oszlathassa el a lelkére nehezedő kínos homályt. Mit volt mit tennie: hazagyalogolt Miklós. Másnap reggel egy expressz sürgönyt menesztett Csábrághvárra nyitottan. Két óra mulva megérkezett rá a válasz.

Miklós a reggelinél ült, de nem nyúlt hozzá. Már most mitevő legyen?… Rendbeszedte ruházatát s a Romhányiék lakása elé hajtatott. Csak a házmesterrel akart beszélni. Megtudta tőle, a mit már eddig is sejtett: Romhányiék is hazautaztak.

Most már nyilvánvalónak tetszett Miklósnak is, hogy a két utazás között összefüggésnek kell lennie. Hogy tudjon meg valami bizonyosat? Romhányba utazzék hivatlanul?… Nem, ez ellenkeznék minden tisztes konvenczióval s azonkívül kínos helyzetbe hozhatná Erzsikét. Biznia kell a szerelmesében, nem szabad a látszatra adnia, mint eddig: a leányka is erre kérte levelében… Igen, de mit takarhat a látszat? Miféle titkot, miféle tragédiát?!…

A bizonytalanság kínja kiült a most már mindenben sötétet látó férfi arczára. Kihajtatott a Városligetbe, hogy megfürössze a csipős levegőben izzó homlokát. Mire hazaérkezett, tisztába jött magával. Várnia kell. Erzsike irt neki, irni fog, ha szükségét látja, másodszor is.

S várt Miklós. Várt az Erzsike levelére két napig, háromig, nyolczig. Nem jött. Aztán megint várt, kérdezősködött Csábrágh felől, közben a sajtópere iránt is érdeklődött, a melynek a tárgyalási határidejétől már csak egy hét választotta el és újra csak várt. Megint két napig, háromig, nyolczig. A levél csak nem jött Erzsikétől, a várvavárt, megszabadító levél, az esküdtszéki tárgyalás azonban befejeztetett. Tizenkettő közül tiz újmagyar ült az esküdtszéken, a per politikai per volt: Miklós elbukott. Nem kapott elégtételt. Bakk Manó és Hunyadi Jákó urakat felmentette a politikusok igazmondása a rágalmazás vádja alól… Óriási szenzáczió. A Bary Pali kocsijából kifogta a nép, az istenadta nép a lovakat. A sajtó üvöltött. Azt üvöltötte, hogy ez az ő diadala…

A sajtóterror ezek után tetszése szerint tombolhatott: szabad polgárok birótestülete kimondta rá, hogy neki minden szabad Magyarországon, keresztülgázolhat nemcsak az intézményeken, de élő embereken is. Hazudhatik, lophat, rabolhat. Czéljaihoz formálhatja az igazságot, elveheti a becsületes ember becsületét, betörhet a családi és magánélet legtitkosabb, legszentebb rejtekeibe.

… És a levélke csak nem jött. És Csábrágh nem hallatott magáról. És most már csakugyan idegen volt Zádor Miklós, a honalapító Tas ivadéka a lakásában, idegen volt azon a földön, a melyet őse hódított. Egyedül állott, mint kiáltófa az útszélen, a melyet kifordíthat az anyaföldből az első vihar. Azaz hogy két támogatója volt mégis. De micsoda támogatók!… Maga is korhadt fa az egyik, tépett koronájú, meghurczolt tölgy szilánkja: Bodonyi; a másik árva hajnalka, gyönge folyondár, maga is támaszra szoruló: Lórika, a kis koldusleány…

… A herczegnő ime megtette a félutat czélja felé; lesujtotta a férfit, a kit szeretett s a ki nem akarta őt szeretni. Vajjon föltételezhető-e róla, hogy megállott a fele úton?…

Miklós az esküdtszéki itéletet követő harmadik napon levelet kapott tőle.

Miklóst szinte hidegen hagyta a távoli vészmadár megszólalása. Mi történhetik még vele olyas, a mi veszteséget jelent? Összegyűrte a nagy intrika levelét s a papirkosárba dobta. Azonban nem hagyta válasz nélkül.

… Egy pár napig még eltöprengett Miklós, a nélkül, hogy határozatra tudott volna jövendő terveit illetőleg vergődni. Kerülte a Kaszinót, az embereket. Nem haragudott rájuk, csak únta, szánta őket. Hovatovább azonban mind tűrhetetlenebbnek érezte a helyzetét. Szégyellte is magát. Bántotta, hogy megindíttatta a sajtópört politikai hóhérjai ellen. Miért is nem hallgatott Csábrághra! Ezt a kudarczot legalább kikerülhette volna. Csizmája sarkával kellett volna a rágalmat agyontaposnia, Magyarország nem az elvi harczok hazája, itt a nagy csatákat nem a nagy férfiak, csak a nagy bolondok vívják végig.

Egyszerre valami hirtelen jött kínos nyughatatlanság vett erőt a megtépett emberen. Egy egész éjjelt álmatlanul töltött. Gondolkozott és irt. Reggelre tisztába jött magával. Határozott. Mindenekelőtt magához kérette Bodonyit…

– Kedves barátom, – szólt hozzá ünnepiesen, – egyedüli hűséges emberem, a ki még megmaradt nekem ezen a földön: én innen elmegyek; nem birom ezt a levegőt, az emberek idegesse tesznek, csupa földhözragadtság, csupa sár mindenütt, itt rúttá válik a szép is, bűnné az erény is, haszontalansággá a hasznos is. Jer velem! Eleget szenvedtél te is, ez a klima a te torkodat is fojtogatja. Keressünk szebb, boldogabb hazát. Bárhol megélünk ezen a világon, csak itt a saját hazánkban nincs helyünk. Ököllel csapnak a fejünkre, mert egy fejjel magasabbak vagyunk, mint a többiek. Jer velem!…

Bodonyi elképedve hallgatta barátja szavait. Haragvillámok czikkáztak a szemében.

– Pogány beszéd ez! – fakadt ki.

Eleinte több szót nem talált barátja javaslatának visszaverésére. Leült, mint a ki igen ki van merülve s rákönyökölvén a térdére, tenyerébe hajtotta széles turáni fejét.

– Borzasztó az, – folytatta aztán, – hogy olyan emberek, mint te, ilyesmire még csak gondolhatnak is!… Hát nem érzed ki szándékodból a bűnt? Magyar anya szült tégedet? A szocziálistákkal tartasz: a hol a jólét, ott a haza? Ezt tanultad őseidtől?

Megrázta fejét, mint a beteg oroszlán, melléből tagolatlan hang tört ki. Miklóst – annyira el volt már fásulva, – nem hatotta meg.

– Őseimtől – válaszolt barátjának – azt tanultam, hogy meg kell halni a hazáért, azt nem, hogy élni kell érte akkor is, ha életemmel nem használok neki. Én tépett rongy vagyok itt, a szemétdombra dobtak, azt szaporítom csupán. Holott ember akarok lenni s az is leszek, mert remélem, egy becsületes országban megtalálom magamat. Bármit beszélsz is, – végezte szavait, belevágva a levegőbe, – én megyek. A hazának itt hagyom a földemet, az egy része a hazának, de a boldogítását, miután én képtelen vagyok rá, másra hagyom.

Bodonyi nem birta tovább az ülést, felállott. Indulatban fogant szavai fojtogatták a torkát, rekedten beszélt:

– És ha éhen kell halnom, bélpoklos koldus módjára az árok partján – és ha becsületemtől megfosztottan, kivető gonosztevőként kell végigkóborolnom az országot, – és ha rámszakad itt az ég boltozata, holott hét menyországgal kecsegtetnek másutt: én itt maradok. – Neki dördült a hangja: – Itt maradok egyszerűen azért, mert szent ez a föld nekem, mert keresztények imájával dicsérem Istenemet, mert magyarnak születtem s meghalni is magyarnak akarok. A te nénéd, – kiabált rá barátjára, – a thüringiai bárók nemes ivadéka, külömb magyar volt náladnál, holott bátyád halála óta egyedül állott a földön, a melyet az ő szemében az ura teteme szentelt fel, a szavát is alig értették meg itt – te pedig, a kinek nem egy, de száz véred vére pihen e földben, odébb akarsz állani, mert nem vagy megelégedve a terméssel, a mely az ősök hantjain kikelt. Tudod, mi ez? – kiabálta harsányan. – Tudod, ki vagy? Mi vagy?

– Én egy szerencsétlen czéljavesztett ember vagyok, – mondta az elgyötört férfi összeesve, – maradj mellettem, egyelőre itt maradok…

A fanatikus proletár lángoló szavával lesujtotta barátját, de végkép nem győzte meg…

Egy pár nap őrlődött meg az idők garatján: Miklósra nézve ködös, szürke napok… Egy reggel történt. Miklós theájánál ült. Lórika ott settenkedett, pratált körülötte. Igen elszomorította a kis leányt az ő kedves gazdája tartós, szemmel látható bánata. Föltűnt neki, hogy a méltóságos úr, a ki máskor oly mohón érdeklődött az ujságok iránt, egy hete egy lapba se nézett bele. Lórika, a maga ártatlan kicsiny eszével azt találta ki, hogy az ő megmentőjének bizonyára az olvasás hiányzik, azért oly szomorú. Hát vett neki egy ujságot. Épen a Véreim-et. Egy ideig dugdosgatta a köténykéje alatt, mert nem merte mindjárt átadni, de aztán neki durálta magát s elszántan eléje tette a lapot az asztalra.

– Mi az, Lórika?

– Ujság, méltóságos úr.

Miklós félretolta a gyermek ajándékát.

– Nem kell nekem ujság, Lórika.

A kisleánynak megtelt a szive, elpityeredett. Miklós végre is megszánta.

– Ne sirj, Lórika. Igazad lehet, jó lesz, ha ezentúl olvasok.

Gépiesen felütötte az ujságot.

A gyermek lábujjhegyen söndörgött körülötte s loppal a gazdájára nézett, arczáról leste a hatást… Bár ne leste volna. Oh, nem azt várta Lorika… Az ő kedves gazdája egyszerre olyan sápadt lett, mint a fal. Aztán kihullott a lap a kezéből. Meredten bámult maga elé.

– Méltóságos úr! – szólalt meg remegve a gyermek. – Tessék megbocsájtani, ha rosszat tettem az ujsággal, nem akartam.

Zádor Miklós összeszedte minden erejét.

– Nem haragszom én rád, Lórika, – nyugtatta meg a szepegő leánykát, – mert szeretlek. Annyira szeretlek, hogy magammal is viszlek messzire, messzire: olyan országba, a hol a fákon narancs és czitrom terem s az emberek nem tudnak magyarul. Eljösz-e velem Lórika?

– Én el, – rebegte a talált gyermek szinte átszellemülve, – elmegyek a méltóságos úrral a világ végére is.

– Akkor is, ha Máli néni nem jön velünk?

– Akkor is. Én ott akarok meghalni, a hol a méltóságos úr.

– Meg lesz az akaratod, Lórika. Hivd be Gábrinét…

A kisleány behivta a jó asszonyt.

– Gábriné, – szólította meg Miklós, – pakkolja be valamennyi bőröndömet a legszükségesebbel. Én elutazom, – a hangja megcsuklott mégis, – elutazom, még pedig örökre. És Lórikát is magammal viszem. Magát, hűséges gondviselőmet tiz éven át, nem is hivom, mert tudom, hogy szerencsétlennek érezné magát idegenek között. Végkielégítésül 5000 koronát adok magának és megköszönöm lelkiismeretes hű szolgálatát.

Gábrinénak nem volt szava, csak könnye volt. De az aztán bőven. Egész szétázott az arcza köténye alatt.

– Már rég észrevettem, – zokogta, – hogy valami bántja az én jó méltóságos uramat. Kivánom, áldja meg az Isten a lábanyomát is, bárhova megy.

Lórika nagyon meg volt ijedve, annyira, hogy sirni sem tudott.

A nagy cseléd és a kis cseléd magukra hagyták jó urukat és hozzáláttak a csomagoláshoz.

Miklós iróasztalához ült s búcsúlevelet irt Bodonyinak. Mástól nem búcsúzott el. Még Csábrághtól sem. Már nem volt hozzá ereje.

Nevezetesen a Csábrágh és Erzsike eljegyzési hire volt az okozója annak, hogy Zádor Miklós kiejtette kezéből az ujságot.