I. Őszike.
Az ős czeltiszfa haragoszöld lombja közül valami habszerű fehérség tündökölt ki: István bácsi, az öreg kertész azt nézte az üvegház szögletéből, nézte és megcsóválta fejét. Sohajtott is, sőt ha igaz, könnyezett is, alighanem azért fordult be az üvegházba, mialatt kezefejével megdörgölte szemét…
A park üde gyöpjén egy kertészinas hanczurozott Pikivel, a foxi-kutyával. Piki eszeveszetten rajcsúrozott a fiú körül, az meg ugatott neki, a mely leereszkedés annyira elkapatta a játékos Pikit, hogy egy szabályszerű kutyatempó szerinti marakodást merészelt a fiúnak proponálni. Belecsimpeszkedett hátul a nadrágjába s addig ránczigálta, míg Kertészbandi amúgy is hiányos uniformisa érdekében elfogadta a kihivást: lekutyorodott négykézláb s meghempergett Pikivel. Az nem hagyta magát. Csak a nyakát, hogy meg ne sántuljon! – gondolta magában, – s addig czibálta ellenfele gallérját és környékét, míg az nagyokat visítva meg nem adta magát.
Piki eleresztette meggyomrozott zsákmányát, kilógó vörös nyelvét visszaszívta a szájába s győzelme mámorában szaporán rugdosta két hátsó lábával a gyepet.
– Törne ki a frászkarika! – bömbölte az öklömnyi kertészcsemete s az ideiglenesen félretett öntözőkannából jól nyakon öntötte a győztes Pikit, a ki is felháborodva eme sportellenes emberi brutalitáson lecsukta hetyke kurta farkát s nagy káromkodva elinalt…
Bandi hozzáfogott a virágágyak megöntözéséhez, Piki ellenben a czeltisz alá szaladt s megejtette a kutyaszokásos terepszemlét. A pompás fa egy hosszan kinyuló ágkarjára függőháló volt kifeszítve. A hálóban fehér musszelinhabok között pihegett valami. Piki, miután szemében összefolytak a fehérség körvonalai, odaszagolt, mert az orrával már jól tudott disztingválni, azzal csalhatatlanul ki tudta hámozni a formából a lényeget.
Egy szippantással megállapította, hogy ki fekszik a hálóban. Azt is, hogy alszik az illető. A musszelin végéből két picziny topánka kandikált ki, följebb finom hajlású, keskeny, bokához simuló azurkék harisnya szakította meg a fehérség folytonosságát, majd egy merészebb vonalat irt le a musszelin, egy kecses hyperbolát, aztán keskeny hullámvölgy következett, a melyet két szelid halmocska határolt, fehér halmocska, kékeres halmocska, a melyeknek ormán rózsabokor virult. A halmocskákon túl szőke erdőrengetegbe szinte elveszve gyönyörű leányarcz piroslott, mint hamvas baraczk a sárga levél között. El lehetett volna nézni órákig művészlelkesedéssel, a nélkül, hogy látásában kifáradt volna a szem. Oly áhitatosan szűzies s mégis életet lehelő, oly plasztikusan komoly s mégis negédes volt a szép leányarcz kissé lepittyedt vérpiros nedves ajkával, átlátszó hajnalszin orrczimpájával, s nyugodt márványszerű homlokával.
Piki szűkölt egy darabig a czeltiszfa alatt, mert únta magát, majd elővette jobbik eszét (nagy természetű, de eléggé művelt kutya létére tudta, mi illik), nem ébresztette fel rózsás kis gazdáját, hanem egy nagyot, unalmasat nyögve, lehasalt a háló alá. Ha nem játszhatik kis gazdájával, legalább az álma fölött őrködjék. Némi (bár gyönge) élvezet a kutyakötelesség teljesítése is.
Piki igen szigorú volt a szolgálatban: az alvó leánykától vésztjósló morgással tartotta távol a csendháborító elemet. Bandinak, a ki öntözőkannájával őrhelye felé közeledett, megvicsorgatta egészséges fogsorát, Tóninak, a békésen legelésző szamárnak a lábába kapott, midőn az adta vizhordó cselédje ostoba passzióból ki akarta vágni a tudományát, hogy: iá! De leszidta Piki még István bácsit is, a ki háromszáz lépésnyi távolságból kárpálni kezdte Kertészbandit, füleinek kitépésével s hátából leendő szíjjhasítással fenyegetve a lusta gyereket, mert mivelhogy nem öntöz elég akkurátusan. Piki nekiszaladt az öregnek s morgással vegyes vakkantásokkal rendreutasította.
– Murr-kaff-brrr-durr-balabaff! Nem szégyelled magad, hogy vén szamár létedre a mi szép kis gazdánk édes álmát zavarod!
István bácsi megértette Piki szavát s csakugyan befogta száját, leguggolt egy virágszőnyegre s nyírni kezdte olyan figyelemmel, mintha legalább is mappát rajzolt volna; úgy belemerült a virágszőnyegbe, mint valami hegyessüvegű egyiptomi csillagász az egek vizsgálásába. Azonban nem tartott sokáig az igyekezete. Merényletet követtek el a jámbor öreg ellen. Nyirkálván a palánták ágaskodó fejét, valaki lábujjhegyen hozzásompolygott hátulról s orvúl befogta a szemét.
– Hej, ki az?
Nem káromkodott István bácsi, mert igen puhának és üdének érezte a szemét befogó kezeket. Aztán meg minden emberfia nem merne vele ilyen «csúfot» űzni, – vélte, – jó lesz spórolni a lelkenfekvő czifrább szavakkal.
– Nocsakno, mi lesz mán? – zsörtölt az öreg, miközben a szemét takaró kacsókat eltologatni iparkodott. – Ki az?
Egy iszonytatóan elmélyített hang válaszolt a kérdésre.
– Huhu, találja ki!
A félelmetes basszus igen szopránosan hangzott; István bácsi legott kitalálta, hogy ki tette csúffá.
– Ejnye ni, Margitka, ej, ej, – motyogta félig boszúsan, félig mosolyogva, – hát illik ez?
A két kezecske legott levált az öreg kertész szeméről.
– Mingyárt kitalálta, maga csunya! – nyafogta a két kezecskéhez tartozó leányka, a ki csakugyan Margitka volt, a grófék csintalan, elkényeztetett, de aranyos szivű Manczikája: egy tizennégy éves almaszin képű gyermek, oly nagy, mint egy tizenhét éves eladó szűz, de oly gyermek, mint egy első-felső leány a Filec tanár úr osztályában.
Öreg István feltápászkodott guggoló helyzetéből, igen zavarban volt, bánta már, hogy első indulatában legott kitalálta megtréfálója kilétét. Lám, most elrontotta a kis aranyos ártatlan mulatságát. Micsoda bivaly is az ember, ha megvénül!…
– Nono, – igyekezett jóvátenni morczosságát, – nem találtam én ki, csak ráfogtam. Igaziba – tódította, – ippeg hogy mást gondútam, a János gazdát, mer csak neki löhet ijjen fenekes hangja, mint a mijennel a komteszka rámhujjantott.
A komteszka elkaczagta magát. Úgy csilingelt a hangja, mint az ezüst csengő.
– Hahaha, kertész bácsi, miket beszél maga, hihihi… hiszen János gazdának olyan a hangja, mint egy repedt fazék, a keze meg… hihihi-hahaha… a keze meg olyan, mint a retek, az enyimmel csak nem lehetett összetéveszteni, hihihaha…
István bácsi irtózatosan elszégyelte magát, kezét belesülyesztette mélységes nadrágzsebébe könyökig s kék babos zsebkendőt húzott ki belőle, hogy letörölje homlokáról a verejtéket; időközben azonban megfelejtkezett eredeti szándékáról, csak az orráig emelte a zsebkendőt s harsányan beletrombitált. Aztán el akart somfordálni, de Margitka elkapta kabátja leffentyűjét.
– Ne szaladjon, kertész bácsi, van magával komoly beszédem is.
Az öreg mellbebökte magát mutatóujjával.
– Velem-e?
– Magával. Azt akarom tudni, hová bújt Erzsike: magának tudnia kell.
– Tudom is. Ott pihen a hálóban a czeltisz alatt, alighanem alszik.
– Megint alszik?
– Biztosan elnyomta a hő.
A leányka megcsóválta bóbitás fejét.
– Nem a hő nyomta azt el, – állította komolyka tudálékos képpel, – hanem a búbánat.
– A búbánat? – csudálkozott István bácsi – Öreg anyó a búbánat, mit kereskednék az olyan helyen!
– Ha én mondom, elhiheti, – biztosította Margitka a kertészt s egy ügyes fogással helyreigazítván megbillent hajkoronáját, nekivágott a pázsitnak a czeltiszfa irányában. Útközben még megölelte a Tóni szamarat, meghajingált egy fekete rigót, s egy marék virágot tépett ki gyökerestől a legszebb virágágyból, majd ugrándozni s fütyülni kezdett, de azt már nem tűrte Piki, eléje ugratott a czeltisz alól:
– Kaff, kaff, bujuju, ne fütyörész, mint egy kis kondás, mert alszik a nénéd.
Margitka elhallgatott, de nem ingyen: elkapta a házsártos kiskutya farkát s jól megpörgette.
– Auj, kvik! – mondta Piki s neheztelve visszasomfordált őrhelyére.
Margitka utánna. Mire a czeltiszhez ért, épen ébredezett testvérnénje, szoknyája alá húzta kis lábát s kinyújtóztatva könyökig meztelen karját, beleásított a levegőbe…
Erzsike, beczenevén Őszike idősebbik leánya volt a Romhányi grófi párnak. Büszkesége s minden reménye szüleinek. Büszkesége, a mennyiben a budapesti előkelő társaság egyhangú véleménye szerint ő volt a legragyogóbb leány a magyar arisztokrácziában, legszebb, legeszesebb és legbájosabb. Bélteky grófné, a ki ötven évvel ezelőtt ugyanazt a pozicziót töltötte be, elragadtatással dicsérte a korabeli nénikéknek s bácsiknak: Olyan tökéletes, – mondta finom eres kezét aszott keblére nyomva, – olyan csuda ez a kisleány, hogy szinte fáj az embernek!
Belényessy herczegné, a legczinikusabb budapesti dáma kinevette érte a grófnét, – (Tökély? Ostobaság! Az asszony annál érdekesebb, mennél több bolondságot csinál), – de az egyéb előkelő nénik és bácsik osztották a Béltekyné elragadtatását. Podhorszky báróné, született Kamienszka herczegnő, a ki arról volt nevezetes, hogy bármikor tudott sírni, akkor is, mikor a többiek nevettek, savószin szeméből kipréselt két vagy három kövér könycseppet.
– Ah! – sohajtotta, – ha az ember elgondolja, hogy erre a drága gyermekre is csak a mi sorsunk vár: ki tudja milyen léha férfi keblén fog elhervadni, ah!…
A mondatot sohasem fejezhette be, mert megorrolt rá a bárója és elhallgattatta.
– Mi baja volt magának?… Elhervadt, mert megjött az ideje. Még a tulipánfa sem virágzik örökké.
A herczegnő félt a férjétől, még kifacsart szeméből további két könycseppet, aztán Bélteky grófné felé fordult.
– Nem érdemes másokat sajnálgatni, – suttogta, – mikor magunk is oly sajnálatraméltóak vagyunk!
Béltekyné elegikusan bólintott s ezzel körülbelől letárgyalódott egy napra a Romhányi Őszike sora. Másnap egy más szalonban azonban biztosan megujráztatott mindaddig, a míg egyszerre csak váratlanul és vakmerőn meg nem jelent a báli porondon a Csabrágh gróf daliás alakja, azzal a nimbusszal megkoszorúzva, a melyet egy ötven millió korona értékű hitbizomány (a melynek a fiatal gróf huszonhét éves létére már haszonélvezője volt) kisugárzani szokott. Megjelent a fényesnevű fiatalember a sóvár kandi mamák sáskaseregében s a feléje villogó kapzsi leányszemek kereszttüzén áttörve, mintha valami rejtelmes mágnes húzta volna oda, egyenesen az Őszike oldalához szegődött. Ott is maradt mellette az egész farsangon át… A mamák erre természetesen köpenyeget forditottak.
Bélteky grófnénak nem volt leánya, ő tovább hirdette a Romhányi Erzsike tökéletességét, de a lányos dámák, a kik szerintük több joggal tarthattak igényt a legdrágább magyar majoreskóra, egyálltó helyükben leszállították Őszike ázsióját. Hogy nem is olyan szép, mint eszes. Eszesnek is kedves inkább, de a kedvessége is csak olyan polgári báj, nincs benne semmi eredetiség. Azonfelül meg még koldus is, mindössze négyezer korona gombostűpénzt igérnek vele, ennyivel pedig az alsószoknyáját sem tűzheti fel rendesen egy nagyvilági dáma.
Bizony bemártogatták az irigy öreg dámák Őszikét, szinte fülehallatára buzgó s láthatólag szerelmes udvarlójának, de ez a kicsiség csöppet sem ártott meg neki. Csak Romhányi mamácskát fújta fel s apácskának okozott fej- és májdaganatokat. Ám ez is csak addig tartott, valameddig a fiatal hőn áhított hitbizományos úr megkérte tőlük leányuk kezét.
Szegény kis Őszikét meg sem kérdezték, mit szól a szerencséhez, megkötötték fölötte a vásárt a drága emberrel tudtán kívül, minden habozás nélkül.
Pedig úgy állott a dolog: Őszike még farsang elején eligérkezett egy úrnak, a ki nem volt szép, se gazdag, csak férfi volt: komoly, széles látkörű, meleg és közvetlen, modorában s beszédjében hihetetlenül előkelő. Szemre s társadalmi állására nyomába se léphetett Csábrágh grófnak, de ott, a hol a népek valamikor királyt szoktak volt választani, az urnából győztesen biztosan az ő neve került volna ki, ha Csábrághgal együtt jelölik is. Őszikének első pillanatra megtetszett. Úgy beszéltek egymással, mint a jó testvérek, a kik nem tudnak ellenni egymás bizalma és szeretete nélkül. Egy ideig szinte naponta találkoztak, a nélkül, hogy összebeszéltek volna. Egy társaságba jártak, nem a véletlen hozta őket össze, hanem a klikkszervezet, a melynek Bélteky grófné volt a mozgatója. Ő válogatta ki s gyűjtötte össze fényes szalonjában az előkelő úri társadalomnak krémjét, (az ő szavaival szólván) a fehér elemet. A kinek nem volt rendben a családfája, a kinek csak egy makulányi gyanus folt volt a jellemén, vagy a kinek kifogásolható volt a modora, akár a műveltsége is, annak ugyan nem nyilt meg a Bélteky-ház ajtaja, lett légyen oly hatalmas, mint egy szultán s gazdag, mint Gould maga. A faji kiválóság jegyében tömörült össze a Bélteky-klikk, nem volt az sem ultramontán, se aulikus, izig-vérig magyar volt, kissé konzervativ, nem kevésbbé gőgös, de föltétlenül korrekt és előkelő.
Az Őszike titkos vőlegénye, Zádor Miklós ősi származása (a hét vezér egyikének volt az utódja,) s kiváltságos műveltsége jogán foglalt benne helyet. S helyét a klikkben talán senki sem állotta meg oly fényesen, mint ő. Súlya volt az egyéniségének, szava tekintélyt parancsolt, mert, bár nem volt szófukar, száján soha egy felesleges megjegyzés nem jött ki, kitünően fegyelmezett elméje, egyensúlyozott lelke volt, mint a kiváltságosoknak. Rangja nem volt, de el tudta ismertetni a klikkel, hogy ő benne a legelőkelőbb. Volt az arczában valami antik keménység, mintha márványba lettek volna vésve egyenként szabályos, de összevéve díszharmonikus vonásai.
Zádor Miklós épen harmincz éves múlt, midőn Őszikével találkozott. Odáig nem igen érdekelte a nő. Volt egypár kalandja (egy idegen fejedelmi herczegnővel emlegették együtt a nevét), de szive érintetlen maradt. A kis Romhányi grófkisasszony volt első szerelme, tiz szót sem váltott vele s már tisztában volt magával, hogy szereti. Ám az ő fegyelmezett szivének megnyilatkozása egész másforma volt, mint a többi hétköznapi emberé. Nem mondott a leánykának hizelgő szavakat, nem jutalmazta édeskés vigyorgással annak kedvességeit; jóságosan közvetlen s klasszikusan egyszerű udvarlási modora azt a benyomást keltette a szemlélőben: különbnek tartja a leánykát a többinél, aeszthetikai érzéseket vált ki lelkéből a szépsége s tiszteletet a szűziessége, méltónak tartja őt arra, hogy foglalkozzék vele, egyéb semmi.
Őszike is ebben a hitben élt s abból nőtt nagygyá s kelt szárnyra a szerelme. Hizelgett neki a kiváló férfi leereszkedése s őszinte, szinte testvéries egyszerűsége. Úgy tetszett neki, hogy Zádor Miklós mindent elmond neki, a mi a szivén fekszik, büszke volt a bizalomra s a férfivel szemben hasonló bizalomra érezte magát kötelezve. Úgyszólván megszokta, hogy ő is közölje vele minden gondolatát, legapróbb intimitásait sem hallgatta el előtte, beszélt vele a romhányi házi szokásokról, Margitkáról, István bácsiról, sőt Pikiről is. S a férfi érdekkel, látható gyönyörűséggel hallgatta az eléje táruló szűz élet fehér apróka éleményeit, öröme telt a leányka csicsergésében, szeme pillantásában, kisújja mozdulatában is.
Passziv, de bensőséges modorával három-négy találkozás után elérte a férfi, a mit sokan gyakran évekig tartó heves ostromok, eszeveszett erőlködések s udvarlási trükkök árán sem tudnak megközelíteni, ha egy érintetlen, büszke kis sziv bevételéről van szó.
Mindössze negyedszer találkozott Miklós Romhányi Erzsébettel, midőn egy önfeledt pillanatában (talán az első ily pillanat volt életében) megkérte a kezét…
A Bélteky grófné szalonjában történt. Egyedül ültek egy sarokban. Hatalmas pálma borult föléjük. A zsúrozók theát szürcsöltek s sandvichet ettek.
Őszike hátaslovát dicsérte Miklósnak, a Pálmát:
– Tudja, olyan tüzes az, hogy Sándort, a lovászt kivéve, senkit sem tűr meg a hátán rajtam kívül… De engemet szeret. Én megbabonáztam, azaz – s elnevette magát, – jól tartottam czukorral és sóskenyérrel. Tudja, hogy a lovak még a czukornál is jobban szeretik a sós kenyeret?
Zádor Miklós nem felelt a kérdésre. Végkép belefelejtkezett a szép leány ives szájacskája szemléletébe, majd a szemébe nézett, míglen kiolvasta belőle, a mit már eddig is sejtett, de biztosan még nem tudott. Az Őszike szemefényessége s arczának a férfiszemtől felfakadó biborszine eleget beszéltek neki. Zádor Miklós arra válaszolt.
– Nekem az az érzésem, – mondta, – hogy mi ketten együvé tartozunk.
A leánynak meglepetésében, boldog zavarában lecsuklott a feje. Nem válaszolt, meg se moczczant, mint lebűvölten nézett maga elé, csak a keze reszketett kissé. Attól tartott, hogy most mindjárt olyasvalami fog rajta bekövetkezni, a mitől vagy el fog alélni, vagy szerencsétlenné lesz egész életére. Oly illetetlen volt a lelke, félt a ráhajnalodó szerelem sugaraitól, féltette tőle belső világa eszményiségét, szűz teste hamvasságát, gondolatai tisztaságát. S mégis vágyott a szent tűz után, megfürdött volna a lángfürdőben martirként, mint egy autodafé. Az öntudatra ébredő szerelem lázálmába szinte beleveszett az itélőképessége: nagyon is váratlanul jött rá a nagy csuda, a mi egy pillanat alatt asszonyrózsává fejleszti a zárt leánybimbót, a mi képzetté érleli a soha nem jelentkezett sejtelmeket…
A férfi úgy olvasott lelkében, mint egy nyitott könyvben. Azzal is tisztában volt, mint állíthatja helyre a mimóza-lélek megbillent egyensúlyát. Még tágabbra nyitotta a leányka meggazdagodott érzésvilágának a kapuját, magával ragadta őt a magasságokba, a hol nincs többé szédülés.
– Őszike, én szeretem magát…
A leánykának egy könnycsepp szivárgott a pillájára.
– Őszike ne féljen a dicsőséges nagy természettől, a mely magát az én páromul jelölte ki… Kövesse szive szavát. Mit mond a szive?
– Oh…
– Hát majd megmondom én maga helyett. A szive azt mondja, hogy nézzen a szemembe s tegye kezembe kezét. Kitaláltam?
A leány mély lélekzetet vett, a gyönyörűség terhe, mely szivére nehezedett, szárnyra kerekedett.
– Igen, – mondta határozottan, de még igen halkan. Fejmozdulata azonban, a melylyel a férfi felé fordult, már bátor volt és elfogulatlan. Csak a kezével nem tudta, mit csináljon. Úgy érezte, teljesítenie kell a férfi kérését, de hogy tegye kezét az övébe, mikor annyian voltak a szalonban. Szűzies zavara teljesen elmúlt, hajlandó lett volna már egyébre, többre is, bármit megtett volna a férfi parancsára, ha egyedül vannak… Így csak mosolygott, bocsánatot kért fényes szemével s fejecskéjét többször meghajtotta: igen, igen.
A szerelmes férfi közelebb húzta székét az övéhez, hogy meg ne hallják a szavát:
– Őszikém, érzi, hogy a páromnak született?
A leányka feléje hajolt.
– Érzem, oh igen.
– S akar-e a feleségem lenni?
– Csak a magáé, másé sohasem…
A párbeszéd megakadt egy pillanatra, a leány keble csendesen hullámzott, a férfié a levegővel küzködött. A természet elintézte volt fajfentartó munkáját, összekapcsolta a két egymásnak teremtett lény szivét, következett az élet szava: a mámor után a kötelesség, a megfontolás árnyai. A leány nem érzett immár semmi felelősséget, az ő szeméről nem oszlott el a rózsaszin köd; a férfinak ellenben attól viharzott a keble: felelőssége tudatában le kellett szállania a felhőkből a földre. Nagyon komollyá lett.
– Erzsike, – kezdte inkább az udvariasság, mint a szerelem hangján, – köszönöm, hogy boldoggá tett.
A leány nem állotta meg, hogy szavába ne vágjon.
– Oh, én is köszönöm, nagyon.
– Ám, – folytatta a férfi, – tudja-e, hogy én szegény vagyok?
– Én is az vagyok, – mondta Őszike szinte büszkén. Ragyogott a szeme, hogy a gazdagság nem emel válaszfalat közéje s a szeretett férfi közé.
– Az szerencse, – jegyezte meg Zádor Miklós, – a baj abban rejlik, hogy várnunk kell egymásra, míg annyi jövedelemre teszek szert, a mennyiből gond nélkül megélhetünk.
– Oh, nekem nem kell sok…
– Nekem semmi. De ha mi igénytelenek vagyunk is, az élet követelő. És én azt nem akarom, hogy kifogjon rajtunk, hogy hozzánk férjen apró piszkosságaival. A szegénység rút dolog, a mi esetünkben legalább az és én széppé akarom tenni a maga életét, szebbé, mint valaha volt, tartalmasabbá, fenségesebbé, mint a milyennek a közönséges halandók elképzelik… Erzsike, – végezte szavait a férfi, – vár-e reám, míg kiküzdöm a jövőnket?
A leányka láthatólag meg volt riadva; a vallásos könyvekből nem úgy tanulta ő a szegénység erkölcstanát, mint a milyennek az ő eljegyzett párja föltüntette. De azért engedelmesen meghajtotta fejét.
– Úgy lesz, a hogy maga akarja, én várok bármeddig is.
Megkönnyebbítő sohaj tört ki a férfi örvényes kebléből.
– Köszönöm, – mondta meleg, mély hangon, – s bízni fogok magában örökké, de azért – tette hozzá áhítatosan, – arra kérem, tegyük le a kölcsönös hűségi esküt egymásnak, mert ki tudja, mily nagy szükségünk lesz a hit erejére.
– Esküszöm, hogy hű leszek magához, – esküdött a leányka, hirtelen elsápadt arczát az égnek emelve.
– Én is esküszöm, zúgta rá a férfi, fejét alázatosan meghajtva.
Majd titokban, észrevétlenül a leány keze után nyult s rákulcsolta hatalmas ujjait.
– Holtomiglan, – susogta.
– Holtomiglan holtodiglan, – lehellte a szép leány, királynéja a társaságnak s mialatt keze görcsösen összefonódott a vőlegényéjével, székéből lassan fölemelkedett.
A férfi észrevette, mint vivódik torkát égető könnyeivel, de még nem eresztette egy pillanatra.
– Őszikém, – kérte – ez a mi eljegyzésünk titokban maradjon.
– Titokban marad…
A férfi erre eleresztette a leány kezét.
– Áldja meg az Isten, – bucsúzott el tőle, – ezentúl kevesebbet fogunk találkozni, mert senkinek sem szabad sejtenie sem, hogy egymáséi vagyunk és mert… mert most már dolgoznom kell magáért, törekednem, küzdenem, meg kell kisérlenem a lehetetlent is, hogy elérhessem a lehetőt…
Őszike valahogy beosont az öltözőbe, hogy kisirja magát. Zádor Miklós búcsút vett a társaságtól s egyenesen hazament…
Ettől kezdve szinte titokzatos életet élt a közkedvelt társaságbeli gavallér. Nagyritkán fordult meg a szalonokban, az utczán is alig lehetett látni, a mi bőséges okot adott mindenféle találgatásra, de az igazi nyomra hónapokig senki sem jött reá…
Erzsike vőlegénye kérésére folytatta a farsangolást. Minden hónapban legföljebb kétszer találkozott Miklóssal s annak szuggeráló akaratából úgy össze tudta szedni lelki erejét, hogy érzéseit vele szemben sem árulta el a társaság előtt. Víg volt és kedves mindenkihez. A várás nem esett terhére, hiszen a gondolata szabad volt, képzeletében folyton együtt lehetett a férfival, a kit szeretett. A lemondás és a távolság nemhogy csökkentette volna, de még fokozta, valóságos rajongássá emelte szerelmét, a melyről kettőjükön kívül senki sem tudott a világon, még édesanyja sem…
Természetes, hogy annál szabadabban közeledett hozzá Csábrágh Ödön gróf (a társaság inkább Edmund néven szólította), a ki a farsang végefelé érkezett Budapestre s nemhogy ismerős lett volna a viszonyokkal, de úgyszólván karakterisztikus faji jegyeit is lehányta Párisban, Londonban és a kongo-négerek között; négy éve nem volt otthon, most is csak két hétre jött haza. De Őszike úgy lebűvölte hirtelenében, hogy rókavadászatot, kokottot, vizilovat felejtve, esze ágába se jött többé, hogy világgá kóboroljon: elhatározta, hogy örökös fészket rak magának a hazai rögön. Annál sokkal hiúbb volt, mint hogy kételkedhetett volna hódítása sikerében, joggal pedig, mert alapjában kitünő férfi volt, pompás megjelenés, műveltség és lélek dolgában is alig akadt párja a társaságban, de ettől eltekintve, egy királyi vagyon birtokosa volt s mint ilyen, nem ismert sem akadályt, sem lehetetlenséget; nemcsak itthon, de az idegenben is azt tapasztalta, hogy csak akarnia kellett, minden vágya mindig teljesült. Nem is udvarolt Őszikének úgy, mint egy sablonos szerelmes, nem szépelgett neki s nem tetszelgett előtte (e tekintetben hasonlított Zádorhoz), inkább csak enyelgett, mulatott vele, mint valami gyönyörű játékszerrel. A leánykának ilyenformán sejtelme sem lehetett arról, hogy komoly szándékai vannak vele; ezt ő csak akkor tudta meg, midőn édesanyja a boldogságtól pipacsvörösen közölte vele a bevégzett tényt:
– Épen most ment el tőlünk Csábrágh és megkérte a kezedet.
Őszike szinte megdermedt a csudálkozástól. Kapkodott a szó után:
– Én Istenem, ezt nekem sejtenem sem lehetett…
Beleesett egy székbe s anyjára meresztette riadt tekintetét. Az csak vihánczolt, mintha csiklandozták volna.
– Ne ijedj meg, csacsika, – mondta össze-vissza ölelgetve a drága kincset, borzadályos nagy szerencse ért, igaz, de attól még nem muszáj elájulni.
– De mama, mama, – ódozkodott a leány anyja csókjaitól (egyszerre oly frivolnak tetszett neki szüléje beczézése), – oh, mama, nem lehet itt szó szerencséről, én – jelentette ki némi önmagával való küzködés után, – én nem lehetek a Csábrágh gróf felesége soha.
A leányka szavaitól sem lett volna szükséges elájulni, de a mamácska megtette. Ismerte leánya határozott jellemét: a kijelentéséből föléje tornyosuló nehézségek s komplikált kilátások úgy megnyomkodták a szivét, hogy elfelejtett lélekzeni. Az angolsó szerencsére hamarosan segített rajta. A kanapé sarkából (oda ájult ugyanis) úgy felugrott emez angolsótól, mint valami gummilapda; elevenebb lett, mint valaha volt.
– Megőrültél, te leány, – támadt rá a remegő kis teremtésre, – vagy csak gonosz tréfát űzöl velem?
– Nyugodjék meg mama, oh, nyugodjék meg!
A dáma megragadta lábaihoz boruló leánya karját s szinte fellökte a levegőbe.
– Ne térdelj előttem… Engedelmeskedni fogsz: Csábrághot lehetetlen visszautasítanod…