Komédiák: A magyar társadalom regénye

Csábrágh gróf márczius 10-ikén jegyezte el Romhányi Erzsébet Mária Anna Theodora grófnőt, s esküvője napjául junius 20-ikát tűzte ki. Hogy ezen a napon esküdtek az ő szülei is.

Romhányi Guido grófné, született Sonderhausen Livia Antonia komtessza még ennek a rövid terminusnak is szivesen elcsikkantotta volna a felét. Livia Antonia mama a pesszimista dámák közé tartozott, képzelete váltig rémképeket pingált reményei ködfalára. Jelen esetben volt is oka rá bőven, mert a menyasszony bizony nem volt kezes, legalább húsz ájulásába került, míg meghódolt az ő hadseregeken keresztülgázolni képes akaratának s beleegyezését adta a házassághoz. S mit ér az ilyen kierőszakolt beleegyezés? Semmiesetre sem lehet őszinte. E leányt pillanatra sem lehetett vőlegényével magára hagyni, nehogy visszakérhesse tőle adott szavát. A mamának «hat sárkányt kell helyettesítenie», hogy végkép nyélbeüsse leánya házasságát, ezt a szörnyű szerencsét, a minél nagyobb soha Romhányi leányt nem ért… Igazában azonban nem hat, de tizenkét sárkányt helyettesített a mama. Őszintén szólva, benne laktak a sárkányok; hat közülök a már türelmüket vesztett házi hitelezőket fékezte meg, ügyvédekkel pertraktált s a cselédséget szedte ránczba; a másik hat az ősi kastélynak feküdt neki: újra tapétázta, parkettirozta a szobákat, tükörüvegeket vágatott az ablakrámákra, új butorokat szerzett be, kályhákat rakatott, vakoltatott, pingáltatott, vizvezetéket s aczetilénvilágítást vezettetett be a kastélyba, tánczlépésekre tanította a belső cselédséget, fegyelmezte a misst, a ki tizszer annyit beszélt, mint a mennyi illett, kordában tartotta Margitkát, (megtiltotta neki az ugráló járást) s – last, but not least – őrizte a kincset, a melyből a család friss kölcsönök kieszközlésére, veszedelmes lékek kitömésére rendelkezési alapokat fog a maga számára kikerekíteni.

A mama nem volt gonosz, csak hihetetlenül korlátolt és minden arisztokratikus mókája mellett igen közönséges. Semmi szégyelleni valót nem látott abban, hogy családja megélhetését édesleánya szűz harmatteste árán jövendőbeli veje jövedelméből csapolja ki valami előre meg sem határozható intrikával vagy ezentúl fölfedezendő jogczimen. Szerelmi magaslatokra sohasem tudott idomított lelke felröppenni: szentül meg volt róla győződve, hogy leánya vonakodása a brilláns házasságtól ostoba bakfisfaxni, a mit később ő maga fog legjobban röstelleni; az ő energiája ellenben, a melylyel gyermeke szivét beletörte a családi közérdek békójába, anyai erény, valóságos hősiesség. Föltétlenül hitt leánya jövendő boldogságában, mert nem tudta elképzelni a boldogtalanságot a milliók országában.

Guido gróf?… Hát ő nem számított. Se most, se soha. Guido grófnak két keze és két lába volt, mint minden rendes embernek, de penzióba voltak téve eme végtagjai is. Az eszét meg pláne végkép beszüntettette vele erélyes dámája, a Sonderhausen.

– Hallgass, Guido… Te ahhoz nem értesz, Guido… Az az én dolgom, Guido.

Guido amúgy sem igen volt a tettek akrobatája, mindent ráhagyott feleségére.

– Igen, édesem… Úgy lesz jól, a hogy te akarod, drágám…

Roszúl lett minden az asszonyi kormány alatt, tönkrepusztult a 6000 holdas uradalom, a jövedelem szétfolyt a gyűrűs német újjak között, de azért nem mukkant Guido akkor sem, mikor ügyvédje nyiltan megirta neki: pro primo, hogy nem tud több pénzt szerezni, pro szekundo, hogy egy évnél tovább nem képes a birtokot tartani, nyakára másztak a hitelezők… Guido ebben a kritikus pillanatban sem csinált egyebet: átadta az ügyvéd levelét drága feleségének, mondván:

– Tessék, édesem, csináld.

A korlátolt dáma nemhogy ironiának vette volna férje czinizmusát, de még meg is dicsérte őt érte.

– Légy nyugodt, Guido, – mondta, – majd rendet csinálok én azok között a hiénák között.

Még nem tudta, hogyan fog a hiénák között rendet csinálni, de legott rájött, midőn Csábrágh megkérte leánya kezét… A hiénákat csakugyan sikerült a fényes házasság kilátásával kuczkóba szorítania. Minden vonalon megkapta a szükséges moratoriumot, sőt még pénzt is szerzett egy lókereskedőtől, a ki Csábrágh gróffal üzleti összeköttetésben állott. De kellett is a baksis. A kelengyét meg lehetett kapni hitelbe is, de a kastély már csakugyan igen rozoga volt: a mesteremberek meg nem voltak hajlandók kontót nyitni. Hát a grófné nyitotta ki nekik a bugyellárisát: tizenhatezer koronát ölt bele a kastélyba a lókupecz pénzéből, nehogy (szavaival szólván) kitörje lábát a drága vőlegény a hepehupás padimentumon, vagy czúgot kapjon a rozoga ablakok miatt…

Csábrágh minden héten egy látogatást tett menyasszonyánál, a mely két napig tartott. Szerencsére sohasem tovább, mert azt már nem birta volna ki a grófi mama. Így is annyira kimerült a fogadás előkészületeitől, a cselédek stilszerű bedrillirozásától, a pazar sziveskedéstől s a lányőrzésben, hogy mire az értékes vendéget szállító kocsi kirobogott a kastély kapuján, már páhogni is alig tudott, valamint a túltömött kacsa. Hiába volt nagy dáma, a még nagyobb úrral való együttlét módfelett feszélyezte, valósággal megizzasztotta, annyival is inkább, hogy neki kellett reperálni férje baklövéseit is, a miket pedig ugyan szaporán követett el a jó úr, a csirkeczombot például mindig kézbe vette (hiába volt ötven milliója) a Csábrágh jelenlétében is…

… A Csábrágh gróf ötödik látogatása a romhányi kastélyban szombati napra volt bejelentve. Sándor, a parádés kocsis a gummikerekes hintó elé ragasztotta az új négy lipicait, a melyeket a grófné a vőlegény tiszteletére vett s megkerülve vagy háromszor a kastélyudvar rondóját, kihajtott az állomás felé, a mi Romhánytól jó félórai távolságra esett.

Alig fordult ki a kocsi a kapun, Margitka, miként a forgószél kiviharzott a kastély balszárnyából, a hova miss Simsonnal együtt internálva volt az egész Csábrágh kampány idejére, mert a mama azt tartotta, hogy kamasz leányoknak nagy vendégek előtt nem igen illik mutatkozniok.

Margitkának egy méter átmérőjű habos tüllkalap ékeskedett a fején, nagyon csecsés volt a ruhája is, igen ki volt a kisleány rittyantva. Simson guvernantösztönével megérezte, hogy védenczének valami törvénytelenségben furkál a feje: a mennyire ócska lábai engedték, a szökevény után vetette magát.

– Margaret! Come back, Margaret! You shall be punished, oh Margaret. (Margit! Jőjjön vissza, Margit! Meg lesz büntetve, Margit.)

Ám a kislány nem hajtott a szavára, csak szaladt, be a kertbe, egyenesen István bácsihoz.

– Készen legyenek, kertész bácsi, – kérte az öreg cselédet. – Úgy, a hogy betanítottam magukat. Vágják magukat ünneplőbe mind a tizenegyen… Majd ha kell, hivatni fogom magukat.

Azzal, be sem várva öreg István válaszát, tovább szaladt, mert már igen nyomában volt a missz.

– Margaret! Stop, Margaret! I go with you, little devil. (Álljon meg, Margit, magával megyek, kis ördög.)

– Have no time (nincs időm), – telefonált vissza futtában Margitka s átszökdösve az útjába eső virágágyakat, keresztül nyargalt a parkon toronyirányában, az arra kanyarodó országút felé.

A missz halálmegvetéssel utánna. Persze sohasem érte volna utól a zergelábú kis szökevényt, ha az meg nem könyörül rajta s meg nem áll.

– Jőjjön hát, missz, magammal viszem.

– Hová? – kérdezte a vén leány elfúlva s bordáit tapogatva, hogy a szaladástól nem lyukadt-e ki valahol.

– Sétálni, dear missz.

– Az országútra?

– Oda drágám; igen szeretem szivni az országút porát.

– Különös passzió, – jegyezte meg az angolna (Margitka így nevezte a misszt háta mögött), de nem ellenkezett az akaratos kis teremtéssel, nyelt egyet és utánna czaflatott. Csak később jutott eszébe, hogy nini, hiszen tilosba engedi védenczét. A kocsi az országúton fog visszatérni a gróffal; a gróf meg fogja őket látni, a mint a piszkos úton a parasztszekerek között bukókálnak s furcsát fog gondolni róluk, az egész családról. A madamot, értesülvén a kalandról, a guta fogja megütni; a madamot okvetlenül meg kell mentenie bármi áron is.

– Stop, Margaret, nem engedhetem meg, hogy az országúton sétáljon.

– Nekem arra van snájdom, – durczáskodott Margaret s még jobban kinyújtotta lábát.

– Ne használjon ilyen közönséges kifejezéseket… Hiába van snájdja, befordulunk az akácz-alléba, ott szebb séta esik.

– Papperlapapp.

– Már megint! Maga egy borzasztóan neveletlen leány, sirni szeretnék, ha arra gondolok, hogy én neveltem magát.

Margitkának felülkerekedett a jó szive.

– Nyugodjék bele, dear missz, más még annyit sem ért volna el velem.

– De miért kapriczirozza magát a piszkos országútra? Nem gondolta meg, hogy a kocsi erre fog visszajönni a gróffal, s hogy engedelem nélkül nem szabad a szeme elé kerülnünk?

Margitka hirtelen elkomolyodott. Nem felelt. Csak ment tovább. A missz könyörögni kezdett:

– Édes kis kedvenczem, tudja mily gyenge vagyok a maga szeszélyeivel szemben, de az egyszer nem engedhetek. Kínos helyzetbe hoz mindkettőnket, a mama talán elbocsát, ha megtudja gyengeségemet s akkor nem látom többé az én kis báránykámat.

Margitkának igen szivére szállott a minden félszegsége mellett is derék, jólelkű vén leány könyörgése.

– Oh, rosz vagyok, – fakadt ki maga ellen szinte sirva, – nagyon jól tudom én azt, hogy infámisan rosz vagyok, de az egyszer nem tehetnék máskép, ha jó lennék se… Bocsásson meg, oh miss, én le nem térek az országútról semmi kincsért. Legjobb, ha hazamegy.

De ezt a tanácsot már a világért sem fogadta meg a jó missz. Nagyokat nyögve versenyt szaladt védenczével, nem bánta már, ha belehal is.

– Oh, mi lesz velünk? – jajgatta folyton. – Mit mond a madam!

Egy jó óra hosszat gyalogoltak egymás mellett governess és tanítványa. A missz még arra kérte a leánykát, bujjanak egy útszéli fa mögé, ha felbukkan a kocsi a szemhatáron, de az nem biztatta őt semmivel, csak ment előre elszántan, mindjobban elmerülve gondolataiba.

Egyszerre csak elkiáltotta magát a missz.

– Az Istenért, jön a kocsi! Hamar a fa mögé? – S megragadta a Margitka karját, hogy magával rántsa.

A felkavart porfellegben csakugyan láthatóvá lett a négy lipiczai elmosódott körvonala, hovatovább hallható lett a nemes állatok dübörgése s prüszkölése is. Egy pár pillanatra különös izgatottság fogta el Margitkát, szinte megreszketett a teste, szeme kigyúlt. A missz hirtelenében azt hitte, hogy roszúl lett.

– Mi baja az Istenért? – kérdezte ijedten, eleresztve a leány karját.

Az összerázkódott, mint a kit mély álomból riasztottak fel s a következő pillanatban már a régi volt. Büszkén megrázta szőkelombos kis fejét, ajkán öntudatos mosoly játszadozott.

– Semmi, – vigasztalta meg a jó angolnát, – egy pillanatra elvesztettem magamat.

Azzal meghimbálta csinos, telt csipejét, előrehajolt s nekiszaladt az útároknak. De nem ugrotta át, egy lépésnyire az ároktól összecsikkant a lába s angol jajkiáltással (vau!) a gyöpös útpadkára tottyant.

– Au, vau! – kiabálta szemeit forgatva. – Kificzamodott a lábam.

A missz melléje ugrott halálsápadtan s átkarolta a leánykát, hogy talpra állítsa. Az azonban nem hagyta magát.

– Ne fogdosson, missz, úgyis hiába, a kitört lábammal gyalog úgy sem mozdulhatok innen.

– Kitört! – jajveszékelt a missz. – Oh, Isten, mit vétettem neked!… Kitört? – kérdezte lihegve, vagy kificzamodott?

– Nem tudom, – óbégatott Margitka, újját harapdálva, – csak tegyenek kocsiba.

Az ám, a kocsi! Simson kisasszony egész elfelejtette a kocsit a katasztrófától, pedig olyan közel volt már, hogy majd elgázolta.

Sándor kocsis észrevévén, hogy valami rendetlenség történt a dolgok folyása körül, ráhujjantott a lovakra.

– Hőhahő!

A fogat megállott. Csábrágh gróf menten kiugrott belőle s a baleset (!) szinhelyére sietett. Margitkát csak akkor ismerte meg, midőn egészen a közelébe ért. Arcza őszinte ijedt meglepetést mutatott.

– Oh, kis Margit, maga az?… Mi történt magával? – kérdezte, mialatt lehajolt a leánykához. – Megütötte magát?

– Igen, a lábam!… Azt hiszem, kificzamodott.

A fiatal gróf azonnal feltalálta magát. Köszöntötte a misszt, a ki kezeit tördelve, egy kőkupacz előtt sirdogált.

– Felajánlom önöknek a kocsit, én meg, tekintve, hogy csak két ülés van benne, majd gyalog megyek Romhányig.

No hát ettől az ajánlattól még talán jobban megijedt a jó vénleány, mint védencze lábficzamától. Hogy miatta, az ő hibájából – oh, biztosan így fogja mondani a grófné, – gyalogosan kelljen ötven millió urának a kastélyba beállítania. Nem, soha, inkább mindjárt meghal.

– Nem fogadhatom el, gróf úr, a kegyet, – hápogott, minden szavát egy pukkedlivel kisérve, – hanem ha a kisleányt magához venni méltóztatik…

A fiatalember kissé zavarba jött. Magához vegye a kislányt! – morfondirozott magában, Margitkára nézve. – Nem is olyan kicsi… Osztán meg mit csináljon férfi létére a kificzamodott lábbal, ha Margitka követelni fogja tőle annak helyrerántását. Biz ő az ilyesmihez nem ért… De különben is igen elfogult lenne… Imádja a menyasszonyát, de ezek a finom, karcsú bokák… hát azokra se nézhet bizonyos… bizonyos tisztelet nélkül.

Azzal azonban rögtön tisztába jött, hogy mi az első kötelessége a sebesülttel szemben. Bele kell őt a kocsiba segítenie; vagy ölben viszi őt odáig, vagy… egyszóval nem hagyhatja őt az árok partján.

– Margitka grófnő, – szólalt meg könnyedén elfogódva, – engedje meg, hogy mindenekelőtt a kocsihoz segítsem.

– Majd én, – vágott a szavába mohón a missz.

Margitka tiltakozott az ajánlkozása ellen.

– Maga nem, missz, maga elejt.

– Shoking! – motyogta magában a szegény ángolna, aztán behunyta szemét, szakadjon hát reá, ha úgy van a sors könyvében megirva, az ég boltozata.

Csábrágh gróf letérdelt a kisleányhoz s diszkrét gyöngédséggel átkarolta annak karcsu derekát.

– Ölelje át a vállamat, Margitka s engedje át magát teljesen.

A leányka átkarolta a férfi izmos vállát; elfogulatlanul gyermekes őszinteséggel, de az átengedése iránti tanácsot már nem fogadta meg. A helyett a fülébe súgta a grófnak ügyesen, hogy meg ne hallja a missz.

– Komédia az egész, nincs nekem semmi bajom.

Csábrágh gróf meglepetésében egyszeribe eleresztette a leány derekát.

– Ne áruljon el, – folytatta ez a sugdosást, ne eressze el a derekamat. Beszélni akarok magával, négyszemközt, a mire otthon nincs alkalom… Emeljen fel, öleljen át.

A fiatalember most már egészen odalett. Mit akar vele ez a kis ártatlanság, ez a kész asszonytestű gyönyörű gyermek, a ki az ő izmos férfikeze érintésére annyit sem reagál, mint a kialakult nő szeme egy pillantására. Mennyi ártatlanság! Mily megható lelki tisztaság! Még maga kéri, hogy újból karolja át s szemét sem sütötte le előtte, midőn eleget tett eme kérésének, inkább még nevetett, halkan, hamiskásan kaczagott!

A sokat élt, de testileg-lelkileg épen maradt hitbizományos úrnak bizony fölpezsdült a vére, midőn fölkarolta az üde, illatos leánytestet.

– Ölben vigyem a kocsiba? – kérdezte a leánykát, lelkiismeretében megilletődve. (Nem él-e vissza a leány ártatlanságával? Gavallérdolog-e tőle, hogy meglett férfi létére így összejátszik a gyermekkel?)

– Az nem szükséges, – válaszolt a leányka most már fenhangon (ezt meghallhatta a missz). – Minek fárasztaná magát! Majd a nyakába csimpeszkedem s elugrálok a kocsiig az egészséges féllábamon is.

És akaratlanul elkaczagta magát, a mire a missznek végkép fölfordult az esze. Sehogysem tudta védencze jókedvét kificzamodott lábával okozati kapcsolatba hozni. Bolondot űzött volna belőle a kis ördög? Csak tetette a ficzamot? Ürügyet keresett, hogy együtt kocsikázhasson egy férfivel, a nénje vőlegényével?… Oh nem, – nyugtatta meg magát, – ilyen gyanusításokkal nem sértheti meg az ő szilaj, de áldott szivű báránykáját… hiszen előtte nőtt fel, virágzott ki fönséges ártatlanságban, még a gondolatát is ismeri!… A kocsihoz lépett. Csábrágh gróf épen akkor emelte volt Margitkát az ülésbe, midőn odaért.

– Dear count! (Édes gróf) – kérte összetett kézzel a még fel nem szállott fiatalembert, – lassan hajtasson, vigyázzon reá.

Margitka elfordult, mert ismét nevethetnékje kerekedett. (Én is azt akarom épen, hogy lassan menjünk.) A gróf ellenben épen hogy nagyon is elkomolyodott.

– Legyen nyugodt, – dear miss, – egy angol gentleman sem vigyázhatna rá jobban, mint én… Sajnálom – tette hozzá, – hogy kegyednek gyalog kell mennie, talán…

A miss szavába vágott.

– Semmi esetre sem ülök fel, nem férünk el hárman, gyalog megyek, adieu! – S már ment is.

Csábrágh udvariasan levette kalapját, aztán beszállott a kocsiba, baloldalt Margitka mellé.

– Lassan hajtson, Sándor, – szólalt meg ez, mielőtt lovai közé cserdített volna a kocsis…

A lovak elindultak lassú ügetésben, negédesen czifrázva a tempót, ha már nem mehettek istenigazában a kedvük szerint. Egy ideig hallgatagon ültek egymás mellett a koromfekete szakállas férfi s a búzakalász hajú, kékszemű leány. Ez utóbbi, mintha megfelejtkezett volna a komoly czélról, melyet kitűzött magának, teljesen átadta magát a kocsikázás élvezetének, a melyben ritkán részesült; végigdőlt a kocsipárnán kevélyen, nagyosan, de úgy látszott, maga is mulatott a pózán, mert útitársának minduntalan a szemébe mosolygott.

Az komolyan viselte magát, a gyermek ártatlansága tökéletesen távol tartotta attól, hogy holmi léha flirtölésbe bocsátkozzék. Inkább igen vigyázott a dekorumra s nem viszonozta a leány mosolyát.

– Haragszik? – kérdezte az, félreértve a korrekt férfi komolyságát.

A gróf mohón tiltakozott a föltevés ellen.

– A világért sem, Margitka, ellenkezőleg…

A kislány kételkedve rázogatta fejét a rengeteg virágos kalap alatt.

– Bizony haragszik maga rám, Csábrágh bácsi és ezen én nem is csudálkozom, mert ugyan illetlen dolog, a mit én most elkövetek. Hanem azért – kérte szomszédját, esdeklő két szemét karikára nyitva, – azért, hogy elitél engem magában, fogja a pártomat mamával szemben, a nélkül is igen ki fogok kapni.

– Nincs miért, Margitka. Maga nem követett el semmiféle helytelenséget. Biztosítom: szemrehányást nem tehet magának a mama.

Csábrágh meggyőződés nélkül, de szivből beszélt.

Margitka megfeszengett a kocsipárnán, mint egy fészkelő madár.

– Köszönöm a vigasztalást, Csábrágh bácsi, – mondta, kissé felcsúszott szoknyáját lesimítva.

A férfinak különösnek tetszett, hogy huszonhét éves létére bácsizza őt egy nagy leány.

– Miért szólít bácsinak, Margit grófnő? Hiszen sógorok leszünk; szólítson egyszerűen a keresztnevemen.

Margitka szivből elkaczagta magát.

– Nojszen majd adna nekem a mama… Tudja, én még három évig kislány maradok hivatalosan, de ma még effektive is az vagyok.

– Nem találom, Margitka. Hány éves maga?

– Tizennégy vagyok.

– Tizennégynek nagy, igen nagy; nem is láttam ilyen nagy tizennégy éves leányt soha.

– Ez a raçe, tudja, a mi raçeunk. Apa legalább úgy mondja.

– Az ám, – hagyta helyben a férfi, le nem véve szemét a bájos gyermekről, – ez a raçe; apának igaza van.

A kis leány hálásan nézett bele a férfi rátapadó szemébe, a miért az úgy foglalkozott vele, mint csakugyan egy nagygyal. Feljebb húzta lábát, hogy hosszabbnak tessék a félrövid szoknyája.

Csábrágh észrevette s elértette igyekezetét; önkénytelenül elmosolyodott.

De a kis leány is elértette a férfi mosolyát. Elszégyellte magát, fülig pirult.

– Eh, – mondta, ismét kinyújtva lábacskáit, – hosszabb azzal úgyse lesz ez a szoknya, majd hosszabra szabatom a következőt.

A férfinek kimondhatatlan gyönyörűséget okozott a kis bakfis bájos közvetlensége, úgy mulatott rajta, hogy nem tudta jókedvét visszafojtani, harsányan elkaczagta magát.

– Pompás kis leány maga, Manczi, – s egyre nevetett – kurta szoknyában is.

A férfi nevetése, úgy látszik, nem volt helyénvaló. A kis leány legalább annyira zokon vette, hogy csaknem elpityeredett.

– Mi mulatni valót talál rajtam? – kérdezte, vonagló ajkait összeszorítva. – Annyira gyermek tán mégsem vagyok, hogy kinevessenek.

A gróf szinte megszeppent. Nem számíthatott a leány hangulatának ilyen váratlan fordulatára. Az imént még csupa gyermek s egy pillanat mulva már úgyszólván asszonyi méltóságára hivatkozik. Oh, Csábrágh a világért sem akarta azt távolról sem megilletni. Az őszinte megbánás hangján kért Margitkától bocsánatot.

– Ne haragudjék, Margit grófnő, megfelejtkeztem magamról, többet ez nem fog megtörténni.

S szive ösztönét követve, szinte öntudatlanul a kisleány keze után nyúlt, hogy megsimogassa.

A férfikéz érintésétől lánggá csattant a leányka hajnalszin arcza. Kezét hevesen kirántotta a férfiéből s mialatt haragtól szikrázó szemét elfordította tőle, szigorú szavak váltak le elsápadt ajakáról.

– Ne nyúljon hozzám! Vissza ne éljen a helyzetemmel!

Mi volt ez? A női szemérem ébredése? Lehetetlen! Hiszen öt perczczel előbb még a nyakát ölelte a leány!

Csábrágh elképedt. Az asszonyi lélek ilymérvű szubtilitásáról fogalma se volt. Érezte, hogy tapintatlan volt s gyöngédtelenségét mindenáron jóvá kell tennie. Ám annyira el volt fogódva, szinte félt, hogy újabb bakot fog lőni.

– Margit!…

Tovább nem ment a szóval. Maga elé nézett és elgondolkozott. Szinte merengővé lett. Mintha szivén érintette volna valami váratlan esemény, valami tiltott, rejtélyes csuda.

A kisleány ezalatt összekuporodott az ülésen: a mennyire lehetett, kicsivé tette magát. Arcza aggodalmat és izgatottságot árult el. Többször előrehajolt s fölemelte fejét, mint a ki valami nagy elhatározásra készül, de valahányszor mindig visszaesett a kocsipárnára. Nagysokára mégis elszánta magát. Megszólalt.

– Gróf Csábrágh (most már elhagyta a bácsit)… gróf Csábrágh, eljött az ideje, hogy okát adjam, mi birt arra, hogy magamat a kocsijába belesvindlizzem.

– Oh, – jegyezte meg a fiatal gróf szerényen, – akármiért történt is, nekem csak örömöt okozott vele: kitüntetett.

– Nincs itt kitüntetésről szó, – tiltakozott a leány erélyesen a bókszerű kifejezés ellen, – egyéb, igen nagy oka van annak, hogy erre a hozzám nem méltó komédiázásra elszántam magamat…

Margitka keményen s oly folyékonyan beszélt, mintha könyvből olvasott volna. A férfi némán s csudálkozással hallgatta további szavát.

– Testvéri kötelességemet teljesítettem, – folytatta a kisleány minden további kertelés nélkül, – az Erzsike érdekében kellett magával négyszemközt beszélnem s egyéb alkalmam, mint ez a kocsizás, erre nem kinálkozott…

A leány elhallgatott egy pillanatra, hogy lélekzetet vegyen. A férfi tűkön ült.

– Beszéljen Margit grófnő, hallgatom.

S folytatta a leány:

– Maga, Csábrágh gróf, egy nagy mulasztást követett el az én jó testvérkémmel szemben. Megkérte kezét szüleimtől, a nélkül, hogy meggyőződött volna, akar-e a felesége lenni.

– Csakugyan, – mondta a férfi gépiesen. – Erzsike igen kedves volt velem, – tette hozzá – azt hittem s hiszem most is, hogy feljogosítva érezhettem magamat…

A kis grófnő szavába vágott:

– Rosszúl hitte, rosszúl hiszi. Erzsike rokonszenvezik magával, de nem szereti úgy, a hogy egy férjet szeretni kell.

– Ah!…

A férfi végkép elszomorodott; leejtette fejét. Olyan új, oly meglepő volt az, a mit hallott, hogy minden erélye odalett… Ujjaival babrált, ajka összeszorult.

A kisleány egyszeribe megszánta. Bánta már, hogy ily kiméletlenül tört a czélja felé.

– Ne nehezteljen reám, – kérlelte a bátorságát vesztett férfit melegebb hangon, mint akarta, – de meg kellett ezt magának mondanom, mert a szüleim mindent elhallgattak maga előtt.

Csábrágh grófnak megcsuklott a torka, midőn nagynehezen kijött rajta a szó.

– Jól tette, hogy megmondta; köszönöm.

– Én is köszönöm, – mondta Margitka, – hogy nem haragszik.

– Magának nincs mit köszönnie. Hiszen még azt sem tudja, mire határoztam el magam ezek után…

Elhallgattak mind a ketten. A kocsi veszedelmesen közeledett a faluhoz s a kislány küldetését még nem fejezte be. Ismét odaszólt a kocsisnak:

– Lassabban Sándor, lépésben is mehet… Hát mire határozta el magát? – kérdezte a gróftól, kezét szorongó mellére tapasztva.

– Arra, a mi a kötelességem.

Margitka még nem tudott bizonyosat, de magatartásából kiérezte a férfi szándékát. Egész elérzékenyedett, majd hogy ki nem csurrant szeméből a könny.

– Oh, – mondta hálálkodva, – én mindig sejtettem, hogy magának van szive…

– Én is azt hiszem…

– Hogy nem fogja egy gyenge nőtől azt kivánni, hogy miatta boldogtalan legyen.

– Nem, soha…

A leányka majd hogy fel nem ugrott örömében. Megragadta a férfi kezét, s mielőtt az megakadályozhatta volna, megcsókolta azt.

– Maga derék ember! Maga jó! – hajtogatta szinte önfeledten. – Szeretem magát!

Csak most vette észre, mily meggondolatlanságot követett el. A kézcsókkal is. Szavaival is. Eltakarta arczát. Nagyon röstellette hirtelen szivét.

Még jobban röstellette a férfi a csókot, a mit a leányka a kezén, az ő férfikezén felejtett. Egy nő. Egy harmatos kicsiny leányka… Szeretem magát, – nyilallottak szivébe az édes kis teremtés utolsó szavai; s erre végképen odalett. Megfeledkezett róla, hogy öt perczczel előbb még a nénje vőlegénye volt (s valójában még most is az), egyáltalában mindenről a világon megfelejtkezett, csak a kis leányt látta maga mellett (a mint kezével eltakart arczát szégyenkezve elfordította tőle), pihegő galambkeblét, szőke selyemhaját a kalaprengeteg alatt s nem is vágyott többé egyebet látni, egyebet érezni, mint szűz teste illatos melegét, s egyebet tudni, mint hogy képes lenne-e őt azzal a szerelemmel szeretni, a melylyel a férjeket szeretni kell?… Végkép megrészegedett a szivéből kikérezkedő érzések árjától, nem látott, nem hallott, csak odaborult a leányka kezeire s visszaadta neki azt a csókot, a mit tőle az ő keze kapott, tizszeresen, százszorosan.

– Margitka! Oh, Margitka! – suttogta minden csókja után.

A leányka valósággal megijedt. Kezét leejtette aczáról az ölébe. De a férfi ott sem hagyott neki békét, megragadta, úgy csókolgatta tovább.

– Margitka! Oh, Margitka!…

Margitka meg se mocczant. A férfi forró lehellete lebűvölte, elernyesztette idegeit. Ajka megnyilt, levegőt kérve, mint egy virágkehely; igen zakatolt a szive.

A férfi megérezte, hiszen látta, hogy viszontszerettetik. Kimondta a döntő szót.

– Margitka, szeretem… Mondja maga is, – könyörgött, – hogy szeret.

A kislány nem felelt. A férfi unszolta:

– Mondja, oh mondja, hogy szeret, én mindenem, egyetlenem!

Margitka alig birta kiejteni:

– Nekem még nem szabad…

Aztán sirva fakadt. Rosznak, igen gonosznak hitte magát, a miért kisleány létére szeretni merte a nagy szép szakállas férfit. Mit mondanak, ha megtudják, otthon a szülei, a missz, a cselédek? Bizonyára mindnyájan meg fogják őt vetni s elmúlik szivükből iránta való szeretetük.

– Ne sirjon, drágám, gyöngyöcském, – csöndesítette Csábrágh, gyöngéden simogatva a leányka kezeit, a melyeket egy pillanatra sem eresztett el. – Ha nehezére esik az a szó, majd másszor; most csak arra adjon nekem engedelmet, hogy megkérhessem kezét szüleitől.

A leányka erre minden ízében megreszketett. Ijedtében könnyei is elapadtak. Ő menyasszony! Egy gyerek! Hát lehetséges ez!? Nem, nem lehetséges, ki fogják nevetni. Vagy szobaáristomot kap a merészségéért…

Bármint félt is, nem tudta a férfi kérését megtagadni…

– Sze… szeretem, – susogta akadozva, aztán félig öntudatlanul odatartotta neki forró ajakát…

… Épen a falu végére értek. Öt percz mulva berobogott a kocsi a várkastély udvarára. Ideje volt…